Első vallomás egy époszról^*

1950-ben írtam Apám című költeményemet, negyvennégy évesen meghalt apámról, a kőművesről, az emberről, aki sorsom indítója volt, létem és értelmem megfogalmazója. Azóta izgatott a gondolat, azóta égette szívemet a gondolat, az egyre-izzóbb, az egyre-követelőbb, az egyre-lángolóbb: hogy anyámról is verset írjak, nagy vallomás-époszt, harmat-tisztát és virág-illatút, gyöngédet és egyszerűt, mint amilyen ő, anyám, akinek mosolyától, vagy könnyétől derűlt ki, vagy borúlt be minden napom, egyszerű, nehéz életünk. De elemi erővel lobbant föl bennem a megfogalmazás-vágy, a látomás-vázlat ezelőtt hat esztendővel talán, s azóta gyötrődtem a megfogalmazás természetén és méretein. Az Apám ősi magyar nyolcasokban íródott, nyelvünk legszebb ritmusait és dallamait magába-itatva. Tudtam, hogy az Anyám, amely méreteiben és vonulatában nagyobbra terveződött, mint a már megvalósúlt testvér-éposz, csak olyan lehet formájában, külső építésmódjában, mint az Apám, tehát ezt a verset is magyar nyolcasokban kell megírnom, hiszen a hűség kötelez erre, a hűség önmagamhoz, ifjúi költő-magamhoz és hozzájuk, versem hőseihez, akik létükkel sokkal többet érdemelnek, mint a költő-fiú vallomását. Mint a dió két héj-felét, úgy kellett egymáshoz illesztenem a két verset, s nem kis töprengésembe és szorongásomba kerűlt, amíg eljutottam a fogalmazás-pillanatig. Az Anyám tehát folytatása és befejezése a vallomásnak, úgy vall anyámról, a szegénység hétköznapjairól, környezetéről, tárgyairól és életéről, a múltról és a halott ősökről, a fogantatásról és a halálról, anyám teremtő testéről, hogy tudja: ők ketten, így, époszi himnuszba foglalva ott sugárzanak termékeny életükkel és tevékeny szívükkel a versben, amely nemcsak az ő életük és sorsuk összefoglalása, de akar lenni a szegénységből-jöttek, a kétkeziek, a kemény és tiszta világépítők és világfönntartók éposza is.