A Szent Tűzözön regéi sajtóbemutatóján^*

Új könyvemet az 1962-es születésű Az éjszakai képei után 1967-ben és 1968-ban írtam. A két époszt, A Szent Tűzözön regéit és a Gyermekdalokat 1968-ban. Az éposz műfaj-megjelölés nálam nem értelmezhető a régi módon. Az én époszaim, ha hordoznak is anyagukban némi cselekményszerűséget, ha rendelkeznek is a történés elemi vonásaival, mégis lírai versek, személyes vallomások, eredendő himnuszok és siratók. Megpróbálom most mégis: néhány mondatban összefoglalni azt az indulatot, ami velem ezeket a verseket iratta.

A költészet, megszületése pillanatától, az ember-történelem kezdeteitől, tehát az emberiség önmagára-eszmélésének első pillanatától: két dologgal foglalkozik: az élettel és a halállal. Persze: ezer ágra és sejtre bomlik e két összefoglaló elemi szó, ha burkát megbontjuk és szétválasztjuk teste, fonadék-testbelseje rostjait. Mindenre, ami van és lehetséges a létben és mindenre, ami elképzelhető. Hogy az élet és a halál milyen módozatai és formái valósúlnak meg egy-egy költészetben, egy-egy költő művében, vagy egy korszak, idő-mennyiség költészetében, azt, ha a költő nem feledékeny és hűséges korához: mindíg a történeti idő, a versszületés történelmi helye és emlékezete határozza meg lényegében, egyszerűbben: a kor, az a kor és rövidebb korszak, amelyben a költő él és dolgozik.

Az atombomba megszületése és első gyakorlati alkalmazása óta (ha már a halált említettem) a közös halál, az együttes halál olyan irtózatos lehetőségét és elkövetkezhető lehetőségét teremtette meg az ember, amiről annakelőtte nem is tudott, amit csak elképzelt néha az emberiség, amely még az emberiség elemi vallomásaiban: a mítoszokban és népmesékben is csak ritkán és homályos sejtelemmel fogalmazódik meg. Olyan egyetemes halál-lehetőség teremtődött meg az ember agya és keze által, amiről csak Mefisztó álmodott. Az emberiség önmaga teljes pusztulásának anyagát és föltételeit csalta ki a természetből. Sokszor azt hihetjük: halálra-ítélte önmagát. És ez nem ereje, de gyöngesége. Ez a döbbenet és keserűség, ez a gyakorlati lehetőség az a tartály, ami e kötet verseit és époszait magába gyűjti, az a tengely, amelyre könyvem sorai ikrásodtak, az a csillag-szerkezet, amelyre e versek egy belső történetiség, a töprengés és a föloldás-keresés története szerint épűltek. Mert az emberiség csak önmagát tudja elpusztítani. Ereje csak erre van. De, hála a világegyetem örökös virágzásának, nem tudja megsemmisíteni és felőrölni azt az egyetemes és elemi teremtő erőt, amely a létet és a mindenséget áthatja és új megvalósulásra, új termékenységre készteti. Ha a természet felől szemléljük az embert, tudnunk kell, hogy a rovar, a növény, vagy a madár erősebb az embernél, nem is szólva a csillagokról és az elemekről. Ezért kell az embernek nagyon vigyáznia, mert igen kis lehetősége van a fönnmaradásra. Márpedig az önmagában való lét, az embernélküli természet, az önismeret-nélküli világegyetem öncélú és fölösleges. Ember nélkűl nemcsak a költészet, de a lét, a természet is értelmetlenűl virágzik önmagában. A költőnek nemcsak szeretnie, de féltenie is kötelessége az életet. Én hiszem és tudom, hogy a költészet története kezdeteitől, a költészet egész történetében nem volt igazi költő, aki a rosszat akarta és várta volna! De minden költő föl akarta ismerni a rosszat, szembe akart nézni a rosszal, hogy megpróbálja legyőzni azt. És hinnem kell: mert ez a költészet gyakorlatának elemi értelme, hogy a költő hite, életszeretete olyan erő, amely segít lefogni a Gonosz kezét. Mert a költő nem akarja a rosszat, de azért énekel, vagy kiabál, hogy a Gonosz visszahúzódjon üregeibe, magányába bilincselten, s ne bánthassa azt a virágzást, amely az ember-lét értelme, s az ember-szív gyönyörűsége.