Magyar múlt^*

Mi maradt múltunkból? Mi maradt tegnapi-önmagunkból? Hatalmas költészetünk. Hatalmas veszteségeink, hatalmas árulásaink, hatalmas vereségünk, hatalmas élni-akarásunk, hatalmas forradalmaink vér-emléke és figyelmeztetése. Költők széthullott csontvázai a nehéz földben, a homokban, az agyagban, királyok üres mákgubó-könnyű, vagy aranypántokkal átkötött tojáshéj-törékeny koponyája, jobbágyok, katonák, mesteremberek, diákok csigolyája, ujjcsontja, medencecsontja a zsíros, gyökeres ősanyagban. Mi maradt? Nagy, etikus, felelősségre-intő, gondot-vállaló, a léha, utánzásból-élő költő-zsibongást és bohóc-zsibvásárt gyűlölő verseskönyvek, bevérzett rongyos zászlók, betört sisakok és behorpadt mellvértek, rozsdás fegyverek, szúette jármok, elkopott-élű szerszámok, molyrágta ruhák, költők veseköve kis üvegekben, költők zsebórája, pipája, kampósbotja, szalaggal átkötött hajtincse, körgallérja és kalapja üvegszekrényekben, penészes párták és elmohásodott cipők, átizzadt király-palástok és rongyos, verejték-foltos asszonyingek és papi ingek, világ-gondolatú férfiak kiszáradt tintatartója, lúdtolla és tintaragacs-orrlikú fémtollhegye. És mi maradt kőben, vasban, fémben, kifaragott fában, színes cserépben? Hol vannak a múlt kő-virágai? A kő-szirmú városok, kő-virágpártájú templomok, hol van az emberi kő-gondolat? A kő-akarat, a kő-mosoly, a kő-ima, a kő-szervezet, népeink kő-anyaméhe? Szétlőve, lerombolva, romokként kigazosodva, ecetfával, bodzafával és virággal kihímződve, földbe keveredve, mint az őssárkánycsontok, embercsontok, népek csontjai. Dúlta, égette, robbantotta, perzselte tatár, török, német. Mi őrzi az emberi kő-múltat, gazdasági és növényi kultúránk koszorújában? Hol él ez a világ? Kódexeink miniaturáin, családi, nemesi levéltárak térkép-rajzain, régi történeti és gazdasági szakkönyvek, iskoláskönyvek rézkarcain, fejedelmi és kollégiumi könyvtárak rézcsatos könyveinek lapjain. De nem eleven jelenünkben! Gyűjtsük hát össze, adjuk jelenkorunk kezébe ezt az emlék-múltat, gazdagítva ezzel is önismeretünket, a tegnapra-emlékezéssel, őseink munkájára és kultúrájára-emlékezéssel buzdítva gyarló büszkeségünket, csitítva Európa-komplexusunkat, űzve jövőbe-célzó szívünket.