A múzeumok szerelme^*

Én hiszek a múzeumok értelmében. Értelmében és hivatásában. Hivatásában és szépségében. Nem az idő kriptái a múzeumok! Nem a történelem halottas-könyvei! Nem a múlandóság szarkofágjai! Én hiszek bennük, mert nemcsak a jövőben hiszek, de hiszek a múltban. A múzeumok éppúgy az élet jelentései, mint a természet, mint a társadalmak, mint az ember. A múzeumok éppúgy lét-önmagunkat őrzik, mint a mítoszok, az őskönyvek és az époszok. Nemcsak a természet kőzet-maradványait, a kővé-vált csontokat, tollakat, pikkelyeket, leveleket, virágporokat és koponyákat, nemcsak az ősi tegnap kő-üzeneteit őrzik, de őrzik az emberiség tegnapi-önmagát is: az álmokat, hiteket, vágyakat, mámorokat, bűnöket, önzéseket, tébolyokat, gyalázatokat, szerelmeket és halálokat. Ha jutok bárhova is a világon: mindíg megnézem a múzeumokat. Önmagamat keresem bennük, titkos létem volt tartalmait. A Föld-lét tegnapi hangjait, amelyek némák ugyan, mint a kő-kürtök, megkövesedett trombiták, amelyeket kőszájjal kő-katona fúj, de ezek a kő-hangok, kő-rivalgások mégis az eleven vér áramlását és bársony-áradását hozzák, az anyag csoda-virágzását, az emberiség-szellem virágzó mámorát. Az aranyfonál-ingek, arany-kupák, palástok, gyűrűs vaslánc-ingek, vas-sodrony-ingek, koronák, halállal-teleírt halotti vásznakba tekert, feketeragacs halottak, halotti bábúk, bebalzsamozott szent állatok, világoskék és arany halál-szobrocskák: madarak, vizilovak, macskák és sakálok, csodálatos vaskos gépezetek, fémcsipke-gépek, drótvázas hártya-rovar-denevér-szárnyak, amiket az ember repülni magára csatolt, fegyverek, pajzsok, mellvértek, sisakok, lópáncélruhák és ember-páncélruhák, a valaha vérrel és verejtékkel mocskosak és belűl-harmatosak, a fény-kérgükön jégvirágosak és ciráda-rajzaikban megderesedettek, könyvek, bútorok, kínzóeszközök, szekerek, oltárok, edények, halottas urnák, képek, gobelinek, szobrok nekem az életet mondják, a folytatás fontosságát, a küldetés-hitet izzítják bennem, a jövő-szerelmet. Az egyetlen élet, a befejezhetetlen lét, a mindíg kivirágzó anyag szerelmét. Mint a Louvre legcsodálatosabb antik asszonyszobra: a guggoló meztelen asszony. Márvány-hasa puhán és telten buggyan és redőzik, a telt, kövér, kissé lelógó emlők, a fehérpórusos márványmirigy-emlőrózsák világítanak, mint a baglyok titok-szeme, a gömbölyű, márvány-eres térdek szikráznak, mint a gyönggyel-kirakott azték koponyák, márvány-köldöke tűz-csésze, élet-nyílása göndör márványhabokkal és márvány-szőrökkel teljes, karjaiba táncoló márvány-csecsemők kapaszkodnak, vállai: márvány-époszok, s feszülő, húsos és teljes hátából, a végzetes kövér tompor fölött a gerincvonal hátközépi részén, a pórustalan márvány-hátból egy csuklójánál-letört csecsemőkéz áll ki, mint a hát csecsemőkéz-virága, márvány-szirom, titokzatosan és végzetesen. A márványhátba forrt márvány-gyermekujjak, az asszonyhát tört korall-ága, a csuklócsonk durva kristály-csillogása, kőszikrája, a finom ujjacskák, tenyerek, a kézhát márványléte, a márványhús alatt a csecsemő-csontvázkéz, a duzzadt és ragyogó asszonyi hátba nyílvesszőként fúródó márvány-csecsemőkézfej, a márvány halál-liliom! Ó, gyönyörű asszonyiság gyermek-koszorúban! Ó, halál vak figyelmeztetése! Asszonyi hátba forrt márvány-csecsemőkéz, aki ott virágzol örökké a szerelmes teljesség, a vad nőstényi termékenység, a guggoló márvány-anya hátában, a márvány-merengés mögött, kis koponyahéj-nélküli márvány-fogsor, mint rovarok megkövesedett rágószerve a kő-pórusos kő-kéregfejjel, szarvasbogár deres, elmeszesedett kitin-kéreg-fejű szarvollói, amiről a törzset letörték, mélytengeri fagyott márvány-viaszrózsa, megkövesedett gyermekcsillag, márványtűz-gyökértekervény, ott világítasz merengő, rohanó, világmegváltásra-vágyó életemben!