Szívünk csillagkorallfája^*

Mennyi erő, indulat, düh, mámor, háborgás, hit, lángolás és lobogás, robbanás és irtózat van ezekben a kőgolyó-izmú, kőhasáb-izmú, dermedt, hengeres lávaköteg izmú, aszott denevér-mellkasú, csontváz-kuporgás árnyú lázadókban, Uitz Béla csontból, kőből, drótból, vasforgács-örvényekből, denevérszárnyakból épűlt ember-förgetegeiben, ezekben a Reménytelenség szőrös, vérző szülő-őskapuján kizúduló feketekő-csavarodásszépség-szörnyetegekben, gyönyörű szálkás és csomós ember-káromlásokban, ebben a rozsdás éneklő drótszobor-emberhordában, mennyi fölszabadulás-vágy, fehér vicsorgás, fekete hörgés, mennyi átok és jajgatás, fehér átok és fekete jajongás, mennyi-mennyi szenvedés, irtózatos és irtóztató szenvedés, dühös tiszta akarat, világmegváltoztató vágy, világmegváltoztató akarat, világmegváltoztató erő, mintha a Föld, létünk szent bolygó-csillaga törne ki önmagából, folyékony sűrű lángot, izzó kőzetet, lángoló tiszta kristályanyagot, vad, bánatos rózsafüstöt hörögve a csillagok felé. Mert nem lehet, mert nem szabad megadni és föladni önmagunkat, mert nem szabad, mert nem lehet tiszta szép szívünket, világ-vágyunkat és világra-jogos életünket vasba, bilincsbe, hazugságba és megadásba verni, kőbe-kötözni, az alázat és megaláztatás rácsai mögé dugni. Mert nem élhetünk csak tisztán, szabadon és szívünkből csillagkorallfákkal-virágzó reménnyel.