Valami a végtelenből
Az elnémíthatatlan akarat*Hódolat Picassónak. Őszinte hódolat a teremtő indulatnak és a megvalósító erőnek. Boldog főhajtás a mindenség-termékeny, mindenre-bátor ember előtt, a kifogyhatatlan-teremtő kéz, a forradalmi-bátor szív előtt, a makacs, megállíthatatlan, elnémíthatatlan, burjánzó, végtelen, mámorító, bódító akarat előtt. Mert a ritkanagyok közűl való ő, a képzőművészet-történet legbátrabb és legnagyobbat-akaró szellemei közül való. Halhatatlan-sokaságú és áradású műve nemcsak a XX. század, de az egész művészettörténet egyik legnagyobb teljesítménye. Ez a mű a képzőművészetileg megvalósult világegyetem, az erjedés, a múlt, az áhítat, az anyag végtelen halmaz-sokasága, az emberiség szép lázadó képzeletének vére, húsa, virága, töprengéseink és álmodozásunk húmusza. Olyan erő, amelyben hinnünk: hit emberségünk és tékozlásunk igazában, a képzelet, a játék, a teremtés mindíg-újrakezdődő, sohasem-abbahagyható dicsőségében.
A kő, a bronz szophoklesze*Henry Moore a természet alapformáinak megfogalmazója. Henry Moore a lét alapszerkezeteinek megfogalmazója. Henry Moore az anyag elemi tartalmainak megfogalmazója. Henry Moore a természeti dolgok elemi létének megfogalmazója. Nála a külső és belső forma, a hajlított külső tér és a belső tér, a végtelen belső homorulat, az anyag önmagába-zártsága és az áttört anyag, a likacsos forma, a barlangszerű bemélyedés, a testek üreges léte és a dombok és hullámzások, redők kő-bronz-tenger-áradása, az őskezdet láva-ömlése és a csontszivacs-élet, az embrió-testben-foglaltság, a kőtojáshéj-domborúság és a terhes anyahas-belsőhomorúság egyszerre mutatja önmagát, az anyagban egyidejűleg él. A teljes anyag, a teljes lét van jelen az ő műveiben. Henry Moore a teljes természet megfogalmazója. És Henry Moore az ember teljes létének megfogalmazója. Az ember múltjának és jelenének, történelmének és szenvedésének, kiszolgáltatottságának és magát-meg-nem-adásának megfogalmazója. Henry Moore megtalálta az alapokat: a kő, a csont, a kagyló, a csiga, a rost, a gömb és félgömb, a kő-likacs, a tömb, az oszlop önmagát-mondva és fölnagyítva a létet mondja. A lét alapjait és törvényeit. Henry Moore megtalálta a művészet helyét a természetben. Az emberi méltóság és nagyság: műveinek értelme. És műveinek értelme: a nyugalom. Műveiből árad a csönd. Az erő. A termékenység. A merengés. Az értelem. Henry Moore művei az idő anyagi formái. A mindenség időtlen állandósága az ő műve. Henry Moore művei teljesen azonosak a léttel. A kozmosz élete, csöndje, dübörgése az ő műve. Időtlen, mint a végtelenség, és belső-idejű, mint életünk és halálunk. És ő az emberi állandóság. Fekvő, támaszkodó, félkönyékre-dűlő, fölhatalmasodva ülő, óriás-emlőrózsájú, óriás-köldökű, hatalmas-csontú, ősasszony-combú-hátú-lapockájú-tomporú asszonyai, eldőlt, hanyatt-zuhanó, védekező, csonka, pajzsos harcosai, az őstermékenység gyűrt-ingű, az ősanya-széles háton, az ősanya-széles ölben, őscombokon varánusz-gyíkbőrként-redőző leplekben heverő asszonyai, világok, népek sorsán merengő alakjai, királyai, királynői és katonái, embriót-hordozó asszonytestei, ember-dacot védő sisakjai, üreges, áttört, torzós, likacsos, elfűrészelt, tökéletesre-gömbölyített alakjai és bronz-kő-gondolatai ember-létünk fönségét és dicsőségét hirdetik. Sorsunk nagyságát és felelősségét mondják. Létünk és erkölcsiségünk értelmét a világegyetemben. Henry Moore a kő, a bronz Szophoklesze.
A mindenséget méhében hordozó*Jean Lurçat századunk egyik legnagyobb művésze. Testvéri társa Picassónak és Henry Moore-nak, a monumentális álmodóknak, megvalósítóknak, századunk hatalmas éposz-teremtőinek. Mert éposz-teremtő művész ő is, Homérosz huszadik-századi utóda, Dante világegyetem-látomásainak modern újramondója, Bibliai teremtő-erejű és történetű művész ő, bátor és vidám mester, akinek megadatott az egyetemes teremtés hatalma és vidámsága, a mindent-összefoglalás derűs nagysága és ereje, akinek nemcsak a lét-teremtő munka minden gyötrelme, szépsége és öröme adatott meg, de az elgondolás, megtervezés és munkába-fohászkodás mellett a teljes-megvalósítás és a befejezés diadalma is. Festőnek indúlt, de gyötrődések, lázadások és elégedetlenségek közben rátalált saját anyagára, a kifejezés és végigmondás egyetlen anyagára: a fonálra, egyetlen eszközére: a szövőszékre. S föltámasztotta középkori tetszhalott-álmából a gobelint, a gótikus katedrális: isten megfeketedett kőcsipke-szívének tömjénnel átitatott és nyirokkal-könnyező, mennybe-üvöltést és pokolba-ordítást, csecsemősírást, népek jajongását és lónyerítést visszavert falairól napfényre hozta, gőgös és arannyal-befont-szakállú királyok elmohásodott várainak dermedt termeiből elhozta fizikai-vegyi-biológiai-csillagászati századunkba a gobelint: hogy elmondja múltunkat, jelenünket és jövőnket. Gobelinjei óriás-méretűek. Mint ahogy mondanivalói is isten-képzeletűek, a mindenséget méhükben-hordozók. Jean Lurcat gobelinjein a világegyetem: a csillag-anyagsziget-ragyogás-lángolás-robbanás lüktet, a földkéreg és a magma, a tűz és a víz, az állatok, növények, madarak, égitestek, mítoszok és hitek lángolnak, füstölnek, ragyognak; gobelinjein a teljes természet és a teljes emberi múlt dobog, ragyog és kering. És ott lángol, robban és fröcskölődik szét hatalmas csontváz-buborékká a csontváz-világegyetem: a Jövő-lehetőség is, ott robban égő csontváz-csillagszóróként a világegyetemet benőve csont-ágaival az Atomháború vad csontváz-látomása és láng-látomása. És Jean Lurcat a legnagyobb jövőt-hívők közé tartozik. Hódolat és dicsőség a békének, a szüretnek, a történelemnek, az állattal, növénnyel zsúfolt Noé-bárkának, az isten-egyenlőségű költészetnek, hódolat az embernek: mondja. Ó, te gyönyörű époszi Mester, aki tudtad: nemcsak a teremtő-vállalkozás ereje, de a teremtő-vállalkozás mérete is a teremtés nagyságának része, ó, mindent-kimondó hatalmas Akarat, élet és halál, csillag és hús, múlt és jövő éposz-alkotó óriása, megigézve állok teremtő hatalmas példád előtt!
A fölmutatott szeretetről*Valamit fölmutatott nekünk a szeretetből. A lét szeretetéből, a valóság szeretetéből. A tárgyak, a dolgok, a jelenségek szeretetéből. Az ember szeretetéből. Így, Fernand Léger a nagyon-ritkák közűl való, a nagyon-szeretni-tudók közűl való, aki a megértés és a tisztaság sugarával itatja át nemcsak személye környezetét, de az egész tapasztalati világot, hogy megértsük mi is: szeretetre-méltó a lét, megértsük és elfogadjuk emberi nagy vallomását, szeretetéből táplálkozó derűjét, árnyéktalan tiszta tisztaságát. Fernand Léger emberei, állatai, virágai, tárgyai, ragyogó és határozott jelenései, képen, vagy gobelinen-elmondott munka-folyamatai, emberi pihenései, asszony-merengései, vagy virágszirom-csillagokkal elfödött ágyékú asszonycsöndjei a létezés befejezhetetlen örömét mondják, a megvalósúltság, az egyszeri, vagy megismétlődő állapot testekből-kifelé-ragyogó derűjét. Azt mondják, hogy ebben a lehetetlenségében föloldhatatlannak látszó világban, a halállal és újjászületéssel folyamatosan lüktető világegyetemben megvalósíthatjuk szebb ember-hitünket, sugárzóvá és egyszerűvé építhetjük rejtelmes ember-életünket, megtalálhatjuk a magány és árvaság, bezártság, elzárkózás és kiszolgáltatottság föloldását, ha a létből, a lét minden jelenségéből és dolgából felénk-áradó titkos és titoktalan szépséget hagyjuk átcsobogni sokszor elkövesedni készülő, cifra páncélokba és kőhab-vértekbe öltözött szívünkön, a bánat kő-rostjai és csont-rostélyai mögé préselt szívünkön, s ha megértő, áradó, tiszta szeretetünkkel tekintünk a lét dolgaira, ha tiszta ujakkal és tiszta szavakkal érintjük a lét dolgait, mert így oldódik föl az embert-körűlvevő dolgok, az égitestek, a csönd és az ember magánya.
A virágzó láng virága*Az ember-történet legszebb pillanata talán, amikor nemcsak egy emberben lobban föl a teremtő szent láng, a kék tiszta tűzzel égő teremtő akarat és termékeny megvalósítás, de mikor egy egész családon lobog végig, föllángolván nagy arany ragyogással, a teremtő géniusz lángja, amikor szülők és gyermekek szívén és agyán csobog át a tűz, a művészi teremtés tüze, s égeti át életüket, s izzik, rostosra és tisztára égetvén szívüket, halálukig. Amikor a kezdet és a folytatás majd két évszázadot ragyogva át, egy-izzó-folyamatban tör át az időn, mint égő aranydrót-fonalak kötege, s ki nem hűl a kezdő-akarattal, s még-jobban izzik a folytatóval, egyetlen fénylő aranydrót-csontvázként az idő húsában. Amikor a ravatalon nemcsak a pórusokig kiégett szív és a pórusokig kiégett koponya fekszik, mint hideg lávahab-őshal, fekete kőhab-serleg, s e kőszita-korsó, kőszita-szív likacs-szövetén átfolyik a fehér halál, de ott a lobogó tiszta folytatás, a megállíthatatlan teremtő csobogás, a gyász és befejezés helyett a virágzó láng virága. A magyar képzőművészet legszebb csodája a Ferenczy-család élete és működése, a majd két évszázados folyamatos zsenialitás, amely az apában: Ferenczy Károlyban világít a legtisztább fénykoronával, amely ott ég a feleség csipkefinom rajzaiban és konok nagy akaratában, amely ott virágzik virágokká és világokká szőve Ferenczy Noémi szőnyeg-képein, s füstös nehéz sorsával ott gomolyog Ferenczy Valér hallgatag vásznain, s amely ott szikrázik, homálylik, ragyog a halhatatlan Ferenczy Béni szobraiban és bronz-vágyaiban, a megvalósúlt művekben, amelyek az emberiség legszebb vágyait és legnemesebb állapotait, anyagi és szellemi tisztaságát és hitét tömörítik és kötik önmagukba.
Szívünk csillagkorallfája*Mennyi erő, indulat, düh, mámor, háborgás, hit, lángolás és lobogás, robbanás és irtózat van ezekben a kőgolyó-izmú, kőhasáb-izmú, dermedt, hengeres lávaköteg izmú, aszott denevér-mellkasú, csontváz-kuporgás árnyú lázadókban, Uitz Béla csontból, kőből, drótból, vasforgács-örvényekből, denevérszárnyakból épűlt ember-förgetegeiben, ezekben a Reménytelenség szőrös, vérző szülő-őskapuján kizúduló feketekő-csavarodásszépség-szörnyetegekben, gyönyörű szálkás és csomós ember-káromlásokban, ebben a rozsdás éneklő drótszobor-emberhordában, mennyi fölszabadulás-vágy, fehér vicsorgás, fekete hörgés, mennyi átok és jajgatás, fehér átok és fekete jajongás, mennyi-mennyi szenvedés, irtózatos és irtóztató szenvedés, dühös tiszta akarat, világmegváltoztató vágy, világmegváltoztató akarat, világmegváltoztató erő, mintha a Föld, létünk szent bolygó-csillaga törne ki önmagából, folyékony sűrű lángot, izzó kőzetet, lángoló tiszta kristályanyagot, vad, bánatos rózsafüstöt hörögve a csillagok felé. Mert nem lehet, mert nem szabad megadni és föladni önmagunkat, mert nem szabad, mert nem lehet tiszta szép szívünket, világ-vágyunkat és világra-jogos életünket vasba, bilincsbe, hazugságba és megadásba verni, kőbe-kötözni, az alázat és megaláztatás rácsai mögé dugni. Mert nem élhetünk csak tisztán, szabadon és szívünkből csillagkorallfákkal-virágzó reménnyel.
Újmódi hegyi beszéd*Erő, nyugalom, béke, tűnődő tiszta termékenység-állapot mutatja teljes és hibátlan-önmagát a kemény-vonalú és zárt szerkezetű képeken, Pór Bertalan ifjúkori műveiben. A szilárd-rajzú és robogásában-állandósúlt bikában, a merengő, elheverve-szendergő, fejüket nagy tenyerükbe töprengve hajtó pásztorokban, az őscsöndbe visszanéző tehenekben ott van a lét tiszta bizonyossága és szeretete. Valami bibliai fenség és áhítat, a küldetésre-hivatottság megértése, a teremtésben és hithirdetésben való részvétel szelíd parancsának engedelmeskedő ember-méltóság sugárzik az Újmódi Hegyi Beszéd kemény izom-fonatokból, vaskos és tömör izom-buborékokból és izom-lécekből épített embereiből: a meztelen asszonyokból, a meztelen férfiakból. S hegedű és kürt kíséri a boldog hárfa-hangot a teremtés-utáni ünnephajnalon, mert együtt ünnepel most már a Teremtmény és az Ősakarat.
A kiválasztott és szent elragadtatásos*A kiválasztottak közűl való volt Vajda Lajos. Nem tudok borzongás nélkül, elragadtatás nélkül, a világegyetem-tojáshéjat-szétrepesztő töprengés nélkül gondolni sivár életére, teremtő akaratára, nagycsuklós kezeire, tűzzel-mámoros, szent elragadtatásban égő szemeire. Mert ő volt az elragadtatottság, a lét-értelmező borzongás és a törvényt-kereső töprengés. A legszebb teremtő akarat. És a legszomorúbb szárnytörés, véres zuhanás, legfehérebb földbekeveredés. Ő nemcsak a művészet értelmét és célját, de a lét (benne létezésünk és erkölcsünk) értelmét és célját kereste. A lét alapelemeit és szerkezetét. Élete rövíd volt, megaláztatásos és nyomorúságos. Művészete (minden sokszori töredékessége ellenére) a világosság gyökeréig jutott el, a fénylő tűz-gyökérig és a fekete alap-képletig. Művészete egyszeri volt és olyan küldetés-szerű, mint a megváltóké. Nincs nagyobb bűn, mint azoké, akik üveg-törékeny hártya-emberré szívták alkotni-kész testét, akik fehér penésszel befújták indulatos napjait, mint azoké, akik úgy ölték meg őt, hogy közben nevettek.
A lét első kísérletei*Íme, a mindenható anyag, ahogy önmagát megvalósítva mereng. Íme, a szellem, ahogy gyötrődve, komoran, lassú moccanással, kő-habos hörgéssel, szent förtelemmel, vak óriás kőlap-legyezőkkel, szögletes, csipkés, ősvilág-halál temetőként összezsúfolt szálkás kőgerenda-tornyosodással, ellapúlt sárgolyókkal és zsíros sárcsomókkal önmagát a végtelen szörnyeteg szép anyagból kibontja. Mintha Dinoszauruszok mennének irdatlan kő-totyogással, a csöndbe fúrt csöpp kőgolyócska-fejjel az őstéren át, mintha behemót-karcsú kőcsipke-sárkánygyíkok állnának haldokló kő-révülettel ős-csillagok alatt időtlenűl az ősidőben. Íme, a lét-kezdeti állapotok, íme, a létfolytatás kő-idő ős-moccanása, íme, az anyag végtelen gyötrelme és nyugalma, a szellem átkozott magánya a vaskos, repedezetlen, komor anyagban, íme a darabos, durva áldott magzat, akit az anyag tiszta méhéből kilökött, a lét első kísérletei közűl való, az első megvalósulás darabos, vastag, kegyetlen, magányos alakjai, íme a kő-dadogás, vas-dadogás, sár-csönd ősgondolatok. A lét-formák és szenvedés-formák és megváltás-formák alap-elemei, valami a kezdetből, amelyben még nem különűlt el teljesen és végzetesen önmagától az anyag, amelyben még nem látható a szerkezet és a belső homály görbülete, izzó, erekkel átszőtt rózsafekete lüktetése. Íme, Vilt Tibor művészete. Ahogy a száraz, növényszőrös virágcsontváz, száraz mirigycsipkés bürökcsontváz áll a fagyott időben a hold kék higanymosolyában, úgy áll itt a kereszt és a hold, a megfeszített és a gyűrt fém-ragyogás, ahogy a kiégett, szeles, madártalan pusztán a dermedt ős-születés kőtorony-maradványai, az égő, izzó, folyékony anyag iszonyú őscsipke-szálkái, a kőhasáb-tornyok, kőtömb-keresztek, kőlap-ábrák, a hajdani fortyogó sűrű láz megfagyott kőhab-rózsái és kőcsipke-páfrányai, úgy élnek itt önmagukból még alíg kibontakozva, lényegüket és jelentésüket, tiszta tartalmaikat durva tömb-kockákkal és hasáb-csipkékkel gyötrötten és némán betakarva, látomásukat és küldetésüket tömbökben, kockákban és hasábokban jelezve, a vastag, őskőkocka-kan kentaur, a hárfázó, szögletes, kőtéglák összeforradása kő-medve: Orfeusz, ahogy a kő mereng a pusztán, önmagát jelentve és a törékeny és hasadékony időt kimondva, ahogy egy puszta kő-csillagon, kopár vak égitesten ül magányosan kő a kőben, kő a kövön, szikla a sziklán, rög a rögön, kő-alakok kő-ketrecekben, kő-rabok kőszálka-szivacsban, úgy élnek itt a töprengő ember teremtményei, az idő gondolatai, a bírák, merengők, gondolkodók, úgy élnek itt a titkos, megfejthetetlen kategóriák.
A halhatatlan élet-láng nehéz öröme*Mindenféle megismerés-vágy és mindenféle elmondás-vágy mutatja ki komor és játékos és merengő jelenlétét a nagy szobrász, Amerigo Tot műveiben. Elmúlt korok bronz-áhítata, bronz-riadalma és bronz-sűrűsége éppúgy magába-itta őt, mint a kővel, márvánnyal, agyaggal, fával kimondott tűnődő emberi gondolat, mint a mindenféle anyaggal kimondott emberi magány, emberi árvaság, emberi küldetéstudat. Tót Imre mindent tud az anyaggal és mindent tud az anyagban, kő-csipke-sűrűségű bronz-erdői rezzenéstelen bronz-csipkeözönökkel, hatalmas izom-csomókkal dagadozó, megváltást-szolgáló emberei épp úgy az emberi sors értelmét és jelentését szolgálják, mint a Willendorfi Vénuszt idéző gyönyörű, igéző ősasszonya, s jelenkorunk minden tébolya, önzése, önkénye és részeg durvasága, tébolyúlt agresszívitása elleni tiszta tiltakozásúl megépített és összeforrasztott durva bronz-vas-szörnyei, tagolt és gőgös nagy, tömbjeikkel, rücskeikkel és kegyetlenségükkel a Gonosz gyűlöletét mondják, a Sátán-Tébolyét; s álomszerű titkos és sejtelmes asszony-torzói, asszonytest-töredékei, monumentális kő-márvány szerelem-ölelkezései az élet-hit, a halhatatlan élet-lángnehéz örömét mondják. Az életét, amiért egyedűl érdemes élni!
A megmaradás reménye és szerelme*Él Kolozsvárott két nagy művész, két elemi szobrász, lángoló ember, robbanó szív, örökös termékeny mámor és szenvedés, apa és fia, Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor. Elfojthatatlan teremtő daccal és virágzó termékeny mámorral, következetes konok akarattal dolgoznak és teremtenek, teremtenek és dolgoznak, mert tudják, hogy a teremtő munka és a teremtő szent akarat az egyetlen lehetséges létállapot, a fönnmaradás és a megmaradás egyetlen reménye és szerelme. Dolgoznak kőben, fában, fémben, szikár és puhább anyagokban, teremtenek törékeny és feszülő, mállóbb és szikrázóbb anyagokkal, hogy nemcsak művükben, de hitükben és emberségükben is megmaradjanak, hogy nép, hit, történelem, múlt és emberi áldozat ne hamvadjon el a jövő előtt, ki ne hamvadjon szívünkben és szívükben a termékeny teremtő akarat, hogy ne égjen szívünk és lángarcú életünk, mint a világtér kopár dörejeiben a lüktető árva égitestek. Mondják az egyszerűek és megaláztatásra-szántak, mondják a megváltó-jelöltek és ragyogni-kiválasztottak sorsát és kegyelmét, elmondják a számukra szilárd anyagokban, mondják Dózsa üszkös fekete vak arcát, a farönk-rücsök-ősi, izzó fémpánttal koszorúzott, tűzben-szétrepedt ősdac-fejet, mondják Dózsa tüzes vas-rostokon, izzó kő-rácsokon ugráló szívét, amely lánggal-szökdös és füsttel-hörög, mint égő párduc, mondják Petőfi teremtés-titkú, faodú-szemű, fa-tajték-csipkés-szempillájú, harmat-ragyogású fejét, mondják Adyét, a zord és könyörtelen ébenfa-átok-arcú zárt próféta-fejet, mondják a szenvedőket, megalázottakat és elesetteket, mondják az emberi világot vérrel átizzadt és verejtékkel kristályosra-átitatott vállán cipelő nép hatalmas életét, a forradalmat és a szenvedést, a hiteket, látomásokat, temetőket, mondják az emberi világot vállukon hordozók emberiség-keresztjét, s mondják a vaslemezekből, vasrudakból, vasroncsokból összeforrasztott Megváltó-fiú áriás imádkozó-sáska-csontváz-jelenését, a megváltó akarat kemény hitét, amely érc-csillag-lángolásként, önmagát-szétüvöltő kozmikus testként a néma űrben, szívünkben, fémrücsök-gyökér-mellkasával, fém-virágcsontváz-kezével és fém-Tejút lábával diadalmasan robban és ragyog.
Kentaur-fiúk, emberló-önmagunk*Ez a kalász-nevű karikatúrista nem kaján. Mert a töprengő Kaján Tibor komoly és elgondolkoztató. Lényegbe-látó. Gyarló titkaink, magányos álságokba zárt homályaink, tétova kiszolgáltatottságunk meglátója és elmondója. Mindíg tud valami többet, valami konokabb igazságot, valami nagyon is egyszerű többet, mint izgatott és siető embertársai. Megmutatja a felület-alatti, a burkolat-mögötti lényeg jeleit: mert őszinteségre vágyik, mert vállalt föladata a hazugság leleplezése! Vékony tollhegyével, vagy kemény grafit-tű hegyével fölmetszi az álnok koponya, a hazug szív, a rejtőző jelenség, a virágzást-ámító kopár dolgok, helyzetek, állapotok köpenyét, hazugság-vértezetét és látszat-páncélját, hogy a belsőbe-látva láthassuk a lényeget, az eredeti állapot fonákságait. Finom és érzékeny rajzaival az összenőtt kettősséget is elmondja, olykor a lét-humor elemi alakzatait, mint a kentaur-szamár-csikót kézen-fogó, kentaur-hintaló-fiút vezető emberló-önmagunkat.
Az áttetsző csodaszövevény*A szenvedés és a megnyilatkozás, az összefüggő lét-állapotok kimondásának művészete Berki Violáé, a létezés rétegezettségének, gyökerekkel, üregekkel összeszőtt virágzó és gőzölgő valóságának játékos és komor, népmeseien igazságszerető és tiszta, a lét és a világ történelmi látásának egyszerű és kúsza, bozontos, naív áhítattal és bámulattal áterezett festészete. Bár ez a képekben-megvalósított világ nem szorongástalan, tele van rejtelemmel és titokkal, bozont-fejű ős-Ádámokkal, paradicsomi madarakkal, mesekirályokkal, ballada-fára akasztott szeretőkkel, akik úgy lógnak ott, mint szentképek a karácsonyfán, vicsorgó cethalakkal, árva emberkoponyákkal és lókoponyákkal, egyetlen virágzó szőrcsillag Évákkal, anyákkal és Krisztusokkal, könyvekkel és áldozatokkal, szakállakkal, aranybuborékokkal, kivégzésekkel és embert-virágzó mese-ősfákkal, a képek alkotója úgy hisz az életben és a jóságban, ahogy hinni lehet: tiszta tekintettel nézi a jelenségeket és jelenéseket, mert tudja, a lét vad és bámulatos csodaszövevénye áttetszik megértő és kutató szemünk előtt, mutatja kéreg-alatti titkát, belsője rejtelmeit, ha szeretjük.
Bibliai kakaskukorékolás*A tiszta álommal és az élet rejtelmeivel fölruházott műveknek, a fiatal orosz festők képeinek a tartalmakon, jelképeken, formákon és alakzatokon túl a szín is elsődleges lényegük, a szín, amely ezeken a képeken nem ragyogva, sugározva, villogva, szikrázva és föllángolva él, mint a tűz a csillagokban, de homályosan és lágyan, mohásan és merengőn; mert a képeket átsugárzó és betöltő, vastagon fodrozó és sugárkacsosan kirajzoló zöld sejtések, rózsahomályok, lila ködök és aranyméz-porok, rózsaszín redőzések, sugárzások és fodrozások, mint a mesék és mítoszok színei és zöld merengései, önmagukban is beszélnek. Azt mondják, hogy létünk, a sors bárhová rendelte is teremtő életünket, a célszerű akarat és a teremtő indulat mellett is, tele van titokkal, rejtelemmel és valami titokzatos belső virágzással. Mint ahogy e képek telve vannak merengéssel, magánnyal, egyszerű és ősi jelképekkel, a teremtés, a halál, a csönd és a föld, a szerelem és a Bibliai kakaskukorékolás jelképes és tiszta állapotaival. Azt mondják, hogy életünk ma is, érccel, lánggal és tudománnyal-virágzó századunkban is a mesék izgalmával, rejtelmével, áhítatával és mámorával az idő-kristályba temetett.
A dühös reménység*A művészet megállíthatatlan folytonosság és folyamatosság. Századunk hatodik és talán hetedik évtizedének nagy és heves vágya: a dologi, tárgyi valóság új látása és megismerése. Van ebben a művészetben kiábrándulás, csömör, undor, durvaság, lét-környezetünk kicsinyességének, mindent-benövő hatalmának dühös ítélete, az újra-fölfedezés célszerű izgalma, játék, s talán kevesebb teremtő láng, a szellem mindenség-teremtő erejének és ragyogásának dühödt, goromba hiánya. De mégis: a pop-art, op-art és a többiek darabjai, alakjai, nyugágyban heverő óriás plasztik-emlői, piros nyugágyban heverő rothadó óriás-mellei, koponyái, kezei, hártyásra elrothadt köldökcsillagai, csípői, térdei és talpai, durva székekre ültetett rothadékos, csókolódzó, egymást-harapó fogsorú óriás-koponyái, ágyban-fekvő óriás-szemgolyói, rózsapiros habgumi-fallosz-szőnyegen hempergő pettyesre-festett-testű eleven kis ringyói, gumikesztyűkkel kitömött üveg-női, óriás virágzó tomporai és végbél-rózsái, tetőtől talpig mítikusra kifestett meztelen hippi-kurvái, kétméteres korallpiros műanyag-hüvelykujjai, rózsapiros oszlopszerű plasztik-falloszai, fölfújt-óvszeragyú szirénázó műanyag-emberfejei, fogkrém-tubus-péniszű drót-fémforgács-kóc-rongy-doboz-drótvázrahúzott-selyemharisnya-pléhtölcsércsecs-dróthálóember-koituszai, WC-kagylói, szögei, deszka-darabjai, gipszöntvény-naturalitásai, műanyaghab-salak meztelen férfiai és asszonyai, az ágyban-koitálók, bilire-guggolók, karosszékben ülők, biciklizők, asztalra-könyöklők, a harapófogók, kanalak, kötelek, bekeretezett háztartási gépek, a többméteres óriás-szájak és rongy-rózsák, műanyag-óriásszőrzetükkel a gipsz-ágyról lecsorgó egyetlen óriás-vaginák, mozgó, zenélő, szikrázó, villogó, beszélő, kereplő, brekegő, szirénázó, fénypont-sorozatokat lövellő szerkezetei és gépei, plakát-emberei, meztelen plakát-óriásnői, idomai, mértani negatívumai, torzúltjai és kibelezettei, raszterpont óriásarcai és utánzat-jelentései, fém-építményei és színkocka-gömb-gyűrű-golyó-hasáb-mértani-forma-csalékonyságai és építményei, lefejezett meztelen kirakati próbababái, rózsát-virágzó benzinmotorjai, technikai és civilizációs-életképei, gúnyszerkezetei elmondanak valamit zord és sivatag jelenünk állapotaiból, s minden kiemelés, földagasztás, megnövelés, minden civilizációs tárgyhalmaz, rideg vagy buja, erotikus civilizáció-életkép jelenléte mögött a régit-nem-akarás, a teremtő tiszta vágyat és tiszta életet elborító eszközök dühödt hatalma elleni harag, a civilizációs fenyegetettség, kiszolgáltatottság, tehetetlenség, manipuláció elleni gyűlölet, a megújulás tiszta vágya él. A szelíd, tiszta szép jövő reménye.
A múzeumok szerelme*Én hiszek a múzeumok értelmében. Értelmében és hivatásában. Hivatásában és szépségében. Nem az idő kriptái a múzeumok! Nem a történelem halottas-könyvei! Nem a múlandóság szarkofágjai! Én hiszek bennük, mert nemcsak a jövőben hiszek, de hiszek a múltban. A múzeumok éppúgy az élet jelentései, mint a természet, mint a társadalmak, mint az ember. A múzeumok éppúgy lét-önmagunkat őrzik, mint a mítoszok, az őskönyvek és az époszok. Nemcsak a természet kőzet-maradványait, a kővé-vált csontokat, tollakat, pikkelyeket, leveleket, virágporokat és koponyákat, nemcsak az ősi tegnap kő-üzeneteit őrzik, de őrzik az emberiség tegnapi-önmagát is: az álmokat, hiteket, vágyakat, mámorokat, bűnöket, önzéseket, tébolyokat, gyalázatokat, szerelmeket és halálokat. Ha jutok bárhova is a világon: mindíg megnézem a múzeumokat. Önmagamat keresem bennük, titkos létem volt tartalmait. A Föld-lét tegnapi hangjait, amelyek némák ugyan, mint a kő-kürtök, megkövesedett trombiták, amelyeket kőszájjal kő-katona fúj, de ezek a kő-hangok, kő-rivalgások mégis az eleven vér áramlását és bársony-áradását hozzák, az anyag csoda-virágzását, az emberiség-szellem virágzó mámorát. Az aranyfonál-ingek, arany-kupák, palástok, gyűrűs vaslánc-ingek, vas-sodrony-ingek, koronák, halállal-teleírt halotti vásznakba tekert, feketeragacs halottak, halotti bábúk, bebalzsamozott szent állatok, világoskék és arany halál-szobrocskák: madarak, vizilovak, macskák és sakálok, csodálatos vaskos gépezetek, fémcsipke-gépek, drótvázas hártya-rovar-denevér-szárnyak, amiket az ember repülni magára csatolt, fegyverek, pajzsok, mellvértek, sisakok, lópáncélruhák és ember-páncélruhák, a valaha vérrel és verejtékkel mocskosak és belűl-harmatosak, a fény-kérgükön jégvirágosak és ciráda-rajzaikban megderesedettek, könyvek, bútorok, kínzóeszközök, szekerek, oltárok, edények, halottas urnák, képek, gobelinek, szobrok nekem az életet mondják, a folytatás fontosságát, a küldetés-hitet izzítják bennem, a jövő-szerelmet. Az egyetlen élet, a befejezhetetlen lét, a mindíg kivirágzó anyag szerelmét. Mint a Louvre legcsodálatosabb antik asszonyszobra: a guggoló meztelen asszony. Márvány-hasa puhán és telten buggyan és redőzik, a telt, kövér, kissé lelógó emlők, a fehérpórusos márványmirigy-emlőrózsák világítanak, mint a baglyok titok-szeme, a gömbölyű, márvány-eres térdek szikráznak, mint a gyönggyel-kirakott azték koponyák, márvány-köldöke tűz-csésze, élet-nyílása göndör márványhabokkal és márvány-szőrökkel teljes, karjaiba táncoló márvány-csecsemők kapaszkodnak, vállai: márvány-époszok, s feszülő, húsos és teljes hátából, a végzetes kövér tompor fölött a gerincvonal hátközépi részén, a pórustalan márvány-hátból egy csuklójánál-letört csecsemőkéz áll ki, mint a hát csecsemőkéz-virága, márvány-szirom, titokzatosan és végzetesen. A márványhátba forrt márvány-gyermekujjak, az asszonyhát tört korall-ága, a csuklócsonk durva kristály-csillogása, kőszikrája, a finom ujjacskák, tenyerek, a kézhát márványléte, a márványhús alatt a csecsemő-csontvázkéz, a duzzadt és ragyogó asszonyi hátba nyílvesszőként fúródó márvány-csecsemőkézfej, a márvány halál-liliom! Ó, gyönyörű asszonyiság gyermek-koszorúban! Ó, halál vak figyelmeztetése! Asszonyi hátba forrt márvány-csecsemőkéz, aki ott virágzol örökké a szerelmes teljesség, a vad nőstényi termékenység, a guggoló márvány-anya hátában, a márvány-merengés mögött, kis koponyahéj-nélküli márvány-fogsor, mint rovarok megkövesedett rágószerve a kő-pórusos kő-kéregfejjel, szarvasbogár deres, elmeszesedett kitin-kéreg-fejű szarvollói, amiről a törzset letörték, mélytengeri fagyott márvány-viaszrózsa, megkövesedett gyermekcsillag, márványtűz-gyökértekervény, ott világítasz merengő, rohanó, világmegváltásra-vágyó életemben!
Magyar múlt*Mi maradt múltunkból? Mi maradt tegnapi-önmagunkból? Hatalmas költészetünk. Hatalmas veszteségeink, hatalmas árulásaink, hatalmas vereségünk, hatalmas élni-akarásunk, hatalmas forradalmaink vér-emléke és figyelmeztetése. Költők széthullott csontvázai a nehéz földben, a homokban, az agyagban, királyok üres mákgubó-könnyű, vagy aranypántokkal átkötött tojáshéj-törékeny koponyája, jobbágyok, katonák, mesteremberek, diákok csigolyája, ujjcsontja, medencecsontja a zsíros, gyökeres ősanyagban. Mi maradt? Nagy, etikus, felelősségre-intő, gondot-vállaló, a léha, utánzásból-élő költő-zsibongást és bohóc-zsibvásárt gyűlölő verseskönyvek, bevérzett rongyos zászlók, betört sisakok és behorpadt mellvértek, rozsdás fegyverek, szúette jármok, elkopott-élű szerszámok, molyrágta ruhák, költők veseköve kis üvegekben, költők zsebórája, pipája, kampósbotja, szalaggal átkötött hajtincse, körgallérja és kalapja üvegszekrényekben, penészes párták és elmohásodott cipők, átizzadt király-palástok és rongyos, verejték-foltos asszonyingek és papi ingek, világ-gondolatú férfiak kiszáradt tintatartója, lúdtolla és tintaragacs-orrlikú fémtollhegye. És mi maradt kőben, vasban, fémben, kifaragott fában, színes cserépben? Hol vannak a múlt kő-virágai? A kő-szirmú városok, kő-virágpártájú templomok, hol van az emberi kő-gondolat? A kő-akarat, a kő-mosoly, a kő-ima, a kő-szervezet, népeink kő-anyaméhe? Szétlőve, lerombolva, romokként kigazosodva, ecetfával, bodzafával és virággal kihímződve, földbe keveredve, mint az őssárkánycsontok, embercsontok, népek csontjai. Dúlta, égette, robbantotta, perzselte tatár, török, német. Mi őrzi az emberi kő-múltat, gazdasági és növényi kultúránk koszorújában? Hol él ez a világ? Kódexeink miniaturáin, családi, nemesi levéltárak térkép-rajzain, régi történeti és gazdasági szakkönyvek, iskoláskönyvek rézkarcain, fejedelmi és kollégiumi könyvtárak rézcsatos könyveinek lapjain. De nem eleven jelenünkben! Gyűjtsük hát össze, adjuk jelenkorunk kezébe ezt az emlék-múltat, gazdagítva ezzel is önismeretünket, a tegnapra-emlékezéssel, őseink munkájára és kultúrájára-emlékezéssel buzdítva gyarló büszkeségünket, csitítva Európa-komplexusunkat, űzve jövőbe-célzó szívünket.
Afrikai sziklarajzok*Irgalmatlan időnkben, gyors-futású, lassú-álmú, tékozló vak időnkben, a mámor és a megaláztatás idejében, az űr virágzó és halott égitestei közé fölnyúló kéz idejében, a gőg és a szegénység, a pusztulás, a pusztítás és az önimádat idejében, a megoldhatatlanság-időben, a vak parancsok és mámoros anyag-fölvirágoztatás idejében mit mondanak nekünk ezek az ős-futások, ős-harcok, ős-merengések, ős-tűnődések, ős-vadászatok, őstitok-ember-ábrák, atompont-gyűrűláncok és fehér buborék-virágzások közt lebegő ősálarc-rajzú titkok, hegyes-csöcsű fekete titok-asszonyok, fekete lantszarvú bikák, ágaskodó fekete petty-tömeg zsiráfok, csipkés és hegyes fekete öldöklések, űrbúvársisak-fejű fekete háromszög-alakok, ősi titkos álmok, világok, látomások? Mit mondanak nekünk, magányosoknak és merengőknek ezek az ősi titkos üzenetek, az akkor-világ mítikus és talán nem-is-oly-magukba-zárt ősüzenet-rajzai, a sziklabarlangok és szikla-ereszek homorú rücsökfalára írt jelenkorok, az akkor-idő barlangrajz-mondatai, amikor a Mindenség és a Földgolyó-Természet tele volt rejtelmes és titokzatos istenekkel, s a Földön akkor is szerelem, háború, halál, újraszületés virágzott, munka és mámor, szegénység és arany-koronás gőg, s a föld akkor is tömve volt árva halottakkal? Valamit a megmaradásból, valamit az élet mindíg-újraszerveződő gyönyörűségéből, valamit a pusztulásból és a pusztításból, valamit a gyászból és a mindig-újraszülető halálból. Nemcsak valamit a történelemből, népek életéből, népek istenéről, népek haláláról, de valami nagy és tiszta Tisztaságot, az örökös Életlángot, a mindíg-folytatódó Akararot. Mert nemcsak élnünk kell, de el is kell mondanunk életünket, hogy megvédjük magunkat és hitünket a végtelen haláltól.
Afrika művészete*Mi teszi oly teljessé és titokzatossá ezt a művészetet, ezeket a szobrokat, fejeket, maszkokat, álarcokat, varázs-alakokat, varázslat-manókat, rituális arc-födőket és tánc-ruhákat, szent és fölszentelt köpönyegeket, tollakat, ábrákat és jeleket, Afrika zöld homályból sötétzöld gőzként fölörvénylő dalait és énekeit, csont-arcú szavannáiról és sárga homok-álarcú pusztáiról, lila és rózsaszín hegysziklái tövéből gomolygó meséket, viziló-fejű, zebra-szügyű, elefánt-arcú, petty-mozaik zsiráf-léptű mondákat, jelentéseket és himnuszokat? Ezeket a papagáj-arcú és béka-tottyanású hártyás és tollbóbitás ősi szavakat, a léttel-érintkezés, a halállal-találkozás, a megújulással-gyönyörű himnuszokat, a végtelennel-azonos szavakat. Mi teszi oly teljessé és titokzatossá ezeket a merengő érc-arcokat, réz-koponyákat, ezeket a végső-kimondásig-teljes, halhatatlan-óriás nemzőszervű és emlőjű szobrokat, kúpos óriás-tomporú fekete titkos szobrocskákat, hogy lobogásunkban és lángunkban itatódva, létünk rejtelmébe-fonódva létük rejtelmével a mi esendő szívünket is a végső zöld titok, az örökös halál és az örökös föltámadás nagy és fönséges lét-misztériumának részesűltjeivé avatják?
Báb-Cantata Profana*Megrendítő és mámorító élményben részesített a békéscsabai Napsugár Bábegyüttes. Meghívtak Bartók Béla Cantata Profanájának báb-előadására. Ezek a fiatalok csodát csináltak! Bartók zseniális zenéjével, a Cantatával, ezzel az óriás csillagrobbanásos, zöld növényrobbanásos, dacos, mítikus, zsoltáros, himnikus époszi vallomással és tisztaság-hittel, ezzel a mámorító lázadással és szarvas-szabaddá váló vad, gyönyörű szabadság-döntéssel, ezzel az áradó, hömpölygő, űrbe-csipkésedő gótikus természet-éposszal, zene-katedrálissal egy-ritmusban élt, vándorolt a báb-színpadon a szarvassá-átnőtt szabadság-hit és tisztaság-mámor mítoszi, ősi lét-története. Ó, csodálatos élet! Ó, csodálatos szabadság! Ó, Bartók Béla zöld óriás-lángokat lövellő szarvas-szíve, váltsd meg a mi törékeny, árva, mindíg-újat-akaró szívünket, kőben, fában, zenében, betűben.
A tárgyak világa*Nem mindegy, hogyan élünk. És nem mindegy az sem, milyen dolgok: formák, alakzatok, tárgyak, anyag-módosulások és módosítások között élünk. Önmagát csak a közvetlen természet alakítja. Az emberi lét dolgait, szellemi és tárgyi világát az ember formálja, alakítja ki és hasznosítja, így valósítva meg az esztétikai természetet, amely nemcsak az ember-lét tárgy-arca és környezet-öltönye, de egy önmagát-megvalósító és önmagát-kimondó külön világ is, ha valóban az, aminek kimondója és amire rendeltetett. A közvetlen természet rendkívül lassan változik. Az esztétikai természet az emberiség ismert és ismeretlen történelme alatt gyorsan, sokszor robbanásosan változott, kivirágzott és elvirágzott. Minden létforma: történeti, anyagi, szellemi, foglalkozási, megteremtette a maga esztétikai természetét, de ez az új és új esztétikai természet nem mindíg volt azonos a célszerűséggel. A hasznossági tárgy sokszor játékosan kivirágzott, indákkal, pántokkal, cifrázatokkal és álomhabokkal föltajtékzott, de sokszor a használhatatlanságig lekopárodott. Jóformán csak a régi paraszti kultúrákban volt azonos önmagával, tehát céljával. Sokszor nemcsak a tárgy használati célja, de az ember vágya, tétovasága, ingere, szerelme, halála és tébolya is ránövesztette a maga korall-világát a használati dolgok szerkezetére és testrészeire. Századunk középső évtizedeiben a célszerűséget az egyszerű formák, a tiszta vonalak és áttekinthető, szinte áttetsző szerkezetek szolgálták. Már-már ridegen. Ezért is: évtizedünk embere visszavágyódik az esztétikai múltba, kimondva ezzel magányát, kiszolgáltatottságát, félelmét, irtózatát a túlzott célszerűségtől, vágyát a melegségre, a fészekvágyat! Ma világszerte, így hazánkban is a fiatal formatervezők, akik közvetlen életünk tárgyi környezetét tervezik és valósítják meg, arra törekszenek, hogy az emberiség-múlt esztétikai emlékeiből fölhasználják mindazt, ami szépen és okosan hasznosítható, ugyanakkor pontosra formálják az embert-környező tárgyi világot, amely tükrözi a világegyetembe-tágúlt emberi önismeret korát is. Hogy az új esztétikai természet szolgálja és nevelje a Földgolyót-benépesítő embert, azt az embert, aki anyagi átlagértékek között él, nem előállítja, elkészíti, de megveszi tárgyait, hogy az ál-esztétikumok, forma-csődök és giccs-dühöngések birtoklása helyett a használható, egyszerű, igazi, szépmúltú szépség egyszerű birtokosa legyen.
Képzelet, tudomány, költészet*Ki tudja, az Emberiség megérti-e már, vagy megérti-e lassan: a Föld, amin jár, ahol teremt és teremtet, termel, nemz, fogan, szül, él, dolgozik, szenved és pusztúl, amelybe elássa rothadó, gázbuborékokat-erjesztő húsát és amely sárga-zománcúra, küllő-bozont-üregesre, szuvas, töredezett-fogsorú varrat-hártyahéj-házzá szopja csontjait, hogy ez a Föld, Átkunk és Gyönyörűségünk, a mi Egyetlenegyünk, Képzeteink Méhe, Varázslatunk Emlője, Hitünk Nemzőostora, gömbölyű, vagy tojásdad, vagy szív-alakú, vagy körte-formájú test a Mindenség-Anyaméhben, véres, lüktető embrió-szív, piciny méhmagzat a türelmetlenűl-dagadó végtelenség-méhburok fényfoszlány-lepedékes, oldódó csillagmirigy-csomós magzatvizében? Ki tudja: az Emberiség látja-e már a Föld helyét, sejti-e már önmaga helyét a Világegyetemben? Mennyire ismeri az Emberiség önmagát? Múltját, Jelenét, Jövőjét? Tévedéseit és Bűneit, Tékozlásait és Lehetőségeit, a Meg-nem-valósítottakat és az Eljövendőket? Az emberiség legjobb Szellemei, Ismertjei és Ismeretlenjei, Névtelenei és a Világ-előtt-gyötrődve-alkotói emberiséglétünk önismeretének vizsgálói és kimondói voltak és azok ma is, és e féktelen és szorongásos vizsgálódásban nemcsak a természettudományos indulatot, nemcsak a költészet akaratát, de a Képzelet Apokalipszis-lovait, Szárnyas Fény-embereit is szívük alá gyűrték, hogy elröpítsék őket a Lét szívéig, a Menny-Pokol-Halál-Jövő lángzó-bíborzó-gyökérző-szeráfi gyémánt-gyűrűi, pöfögő tűz-mocsarai, a részecske-lét láthatatlan hagymafejébe, hagymalevelei közé. Mert nemcsak a: mi dolgunk a Földön?, de a: mi értelmünk a Világegyetemben?, mi célunk az Emberiség-Jövőben és a Világmindenség-Jövőben?, és a: mi a lehetősége a Föld-Jövőnek a gomolygó és valahol-mindíg-rothadó, valahol mindíg-újrakezdődő Világegyetem-állandóságban? kérdéseit is átzúgatták vad-harapású, vagy mész-foraminiféra-vázként áttört és dermedni-készülő szívükön és végzet-napjaink szorongásain! Költők, festők, természettudósok, látnokok és jövendőmondók, próféták és fizikusok, csillagászok, vegyészek, biológusok, matematikusok és apostolok, mesemondók és mítosz-teremtők, éposz-írók és sámánok, alvilágba-szállók és a biológiai-technikai-jövőt-tervezők, mennyet-látogatók és a világűrt-föltérképezők, gépeikkel-hódítók, műszereikkel-figyelők (amiket, mint orvos hallócsövét a szív fölé a mellkasra, a világegyetem mellkasára szorítanak), antenna-háló-ernyőikkel, lemezes radarcsápjaikkal a csillagok-fölé-ágaskodók (amelyek, mint a cserebogár szétlegyezett csápja szagolják az űrt): Költők, Természettudósok és Űrrepülők írják be képzeletük vér-álmú szavaival és kutató gyakorlatuk dacos és komor tetteivel az Álmodozás, a Vágyakozás és a Történelem csillagfényes és csillagfátylas lapjait. Az ember már mítoszaiban, őskönyveiben és meséiben, látomásaiban és szerelmes-sóhajaiban is elképzelte a Mindenséget és a Mindenség-és-Emberjövőt, de a természettudomány dacos föllobbanásával, a technika áradó lehetőségeivel, az új és új fölfedezések gyönyörű izgalmával, és a költői képzelet legszebb hatalmával utólérhetetlen vággyal és fékezhetetlen ámúlattal keresi a lét szerkezetét, hogy bátrabb legyen a megismeréssel, bátrabban vállalja halálát, keresi a világegyetem, e roppant dübörgés-koponyába zárt agyvelő értelmét, hogy szolgálni tudja teremtő és tevékeny gondolatait, keresi értelmes társait a táguló világanyag többmillió bolygóján: műszereivel és képzeletével. Hogy ne legyen ilyen egyedűl!
A betű*Szeretem a vékony-hegyű tollakat, a keskeny finom lándzsahegyűeket, a vágott-gerincű hosszú fémleveleket, mert szeretem nagyon, írás közben ha látom: tollam hegyéből hogyan születik a betű, hogy formálódik a betű teste, hogy születik meg hajlékony, gyönyörű élete, hurkos, gömbölyű, madárcsőrszerű, tornyos, szálkás, hullámos, görcsös alakja, a k ámulatos hurokösszege, az e, vagy az a gömbölyded, köd-magzattal áldott asszonyisága, a z titokzatos ábra-keresztje, s mind a többié, a betűké, az l kanalasgémcsőre, az ü csigabigaszarva. Ó, a betű, a jel, az összevont titokzatosság, az eredendő jelképi ábra, hogy összeláncolt sorozatával lekötözzük az időt, megláncoljuk a múlandóságot, rögzítsük a semmibe-csobogni-vágyó létezést, önmagunkat a létben, a létet bennünk és körülöttünk, ó, a betű, akinek folyamatos hurkaiba fonjuk emberi szívünket és érdemünket, bűneinket és történelmünket, szerelmünket és álmainkat, bánatainkat és a halált, a lehetetlent, a kegyetlent, a beteljesülőt. A betű: a megvalósulás és a megmaradás, a betű: a szent őstalaj, amibe elvetjük maradandó, vagy elfoszló gondolatainkat, a betű: szellemiségünk kriptája is, a föld, amiben mondataink holtteste elrohad, a betű: valahány apró szülőanya, magzata-terhes kicsi ősasszony, nemző-ideáktól meghasasodó, hurok-csecsűvé, gyűrű-emlőssé hurkosodó és dagadó, örvénylő anyaság, festék-drótkeretekbe, ólom-hurkokba, tinta-tekervényekbe, grafit-szálkatemplomokba fogott buborék-asszonyiság, a betű: költészetünk atomi pont-anyaga, sugárzó anyagpont-felhője és égő atompont-sorozata, a jóság és a fönnmaradás, a hit és a lemondás, a törvény és a gyalázat idő-kristályból kimetszett bölcsője, idő-kristályba vésett temetője. Ó, betű, reményünk és reménytelenségünk, hódolok előtted-szent Betű, mindenem, egyetlenem!
|