Amit a művész tehet^*

Mit tehet a művész, aki művészi önismerete kezdeteiben, a művészi termékenység első pillanataiban, a szent, tétova, mámoros, alázatos és gőgös kezdet-időben csak a mesét látta maga körűl, a mesében élt, a szelíd, tündérkert-szagú, vadkapor, jázmin és napraforgó-szagú és rongyos lángcsipke-illatú virág-mesében, kék bársonylevelek-nyüzsgése növény-mesében, a sárkány-nélküli, farkas-nélküli, boszorkány-nélküli, ördögbak-nélküli, ártó és rontó, köd-szakállú, kígyófejű, denevér-fogsorú, denevérszárnycsontváz-kezű törpe szellemek nélküli mesében, a boldog zöld almafák és lobogó arany-csipkefák zöld és arany levél-rengetegében, mosolyogva és bújdokolva, mint az aranymálingó, rózsapirók, az áhítatos és lobogó könnyű mesében, ahol aranyírásos csillagszövet-ruhában az álmok őgyelegnek, habos szent aranyrózsa-redőomlásban a jelenések tavaszi álmai, a májusi mámorok, nyár-hajnali harmatos csodák, zöld-szakállú és kék-szakállú vének és zöld moha-hajú fiúk, szikrázó gyémánt-lapokból összeforrasztott ruhájú szűzek, arany-kezekkel és arany-arccal; mit tehet a művész, aki egyszercsak megérzi, megérzi egy halál-szagú, csont-szagú és csillag-szagú tiszta téli hajnalon, vagy a nyár őrűlt arany-örvényeiben fuldokolva és kavarogva, meglátja, tükörbe nézvén gyűrt, konok, könnyes arccal egy űzött reggelen, vagy tűnődése homályos kék tükrébe nézve meglátja ködökből-kisejlő homlokán a jelet, a fehér krétakeresztet homlokán, a kijelöltetés és megjelöltetés fehér kereszt-üzenetét, amit a Termékenység Óriás Angyala írt hajnali homlokára, s látja még tágúlt és réműlt szemekkel, fekete rémület-kráterekké szétolvadt pupillákkal a hegyes krétát szorító óriás köd-ujjakat is az iszonyú rózsa-recékkel, rózsa-vályúkkal, rózsa-lécekkel, rózsa-csatornákkal, rózsa-körmökkel és hab-felhőkkel, hab-félholdakkal, látja egy sikoly-pillanatig, ahogy az óriás rózsaujjak az űrbe visszahúzódnak ismeretlen égő csillaghalmazok mögé; s aztán csak a fehér keresztet látja homlokán és sehol az űr csillag-pettyes őshomlokába csigaszarvakként visszaszívott óriás ős-ujjakat! És már tudja, hogy sárkányok, kanok, boszorkányok, csontvázak, emberevő törpék, emberhúst és ember-szívet zabáló anyák és szellemek, lidércek, halál-lovak, buta kecskebakok, szamár-csődörré varázsolt remeték, csillagot-kukorékoló aranykakasok, sátánkutyák és ördög-anyakocától ellett ördögmalacok rajzottak szét visongva, röfögve és ugatva a mesében; tudja, hogy izzó kék virágot tett eddig-tetszhalott szívére a Teremtő Angyal, tudja, hogy a szív tetszhalott-húsába léket vágott az Angyal, s vadúl és könnyesen egyre lejjebb ásva a szív tevékeny és mozgékony húsában, tüzes ásójával egyre mélyebbre vágva a szív titkos rétegeiben, a szívközépi tűz magzatburka felé, ás a Föltáró Angyal kegyetlenűl. S a szív izzó, rózsa-sugárzó gödrében csontok vannak és rothadó halottak, csontvázak vannak és penészes-hajzatú, zsíros fehér lárvákkal teleragadt-szőrzetű tébolyúltak, sárkánydögök félig-elrothadt pikkely-ruhája, Tirannoszaurusz-koponyája, boszorkányok kanca-szagú és vizelet-szagú, félig elkorhadt alsószoknya-csipkeharangja, hogy ott rozsdás kések vannak, kardok és szögek, szikrázó fogsorpatkók és lángoló húsok, húsok, rongyok, füstök, tüzek, kristály-várak és feketén elkocsonyásodott virágkoszorúk derengnek elheverve fölnyitott ismeretlen mélyeiben és kibontott rétegeiben. Emlékek, jövők, mámorok, hitek halottas-háza szívünk, rettenetek, tébolyok, halálok, rettegések és remény-embriók magzatburka szívünk. Hajnal Gabriella, aki a művészi önismeret és az önmagát-kimondó művészi tevékenység kezdő-éveinek játékos és áhítatos, hasonulni-tudó és anyagát-kereső gyöngéd gomolygása után, a kiválni-akarás és különválni-akarás vágya után, a Tétova Angyal halvány, puha rózsakréta-keresztjével finoman-illetett majdnem-titoktalansága után a faliszőnyegben ismerte föl világ-kimondása és léte-kimondása legpontosabb és legjobb lehetőségét, a kövér és puha pamut-rostokban, száraz-növény-szagú és erjedt-fa-illatú, kemény és tiszta ágyékszőrként duzzadt fonalakban, az érett-kalász-szagú és őszi-szalmakazal-szagú szőrös pamutkötelekben és puha indákban látomása anyagát, a kiválasztatottság kemény fehér kréta-jele után riadt és ideges és szenvedő szemekkel nézett szívébe és a világba, nézte a tárgyakat és a lényeket, az álmokat, emlékeket, embereket és történéseket, s amit látott, az tűz volt, reménytelenség, szenvedés, téboly és halál. Világteremtő és mítosz-kimondó, Genezis-teljességű és Újszövetségi utolsó-ítélet-pokol-halál-zsúfoltságú faliszőnyeg-kép-óriások, hatalmas létteremtő elődök után, a középkor kőcsipke és kőhab-istenmámorai kő-belsejét, barbár és dekadens, tetves-szőrzetű és citerát, fuvolát, kürtöt, hárfát hallgató, kövéren-kifestett-szájú hőseit, cinikus filozófiákat és Szűz Mária forró könnye-csöpögését, Jézus átdöfött szíve vizenyős vére csöpögését hallgató hőseit, páncélt és parókát, csipkét és erény-övet, kesztyűt és parfűmös halál-álarcokat hordó hőseit magábazáró hártya-ablakú kődobozok nyirkos belsejét borító óriás faliszőnyeg-látomások után, a vérszagú, lucskos éroszhabja-szagú, tőr-szagú, megfojtás-szagú, méreg-illatú, csizma-szagú, csipkékbe-ivódott verejték-szagú, nadrágokba-ivódott lószőr és csődör-verejték-szagú, faggyu-szagú kőtermek falait borító, a könnyező és izzadó köveket betakaró faliszőnyeg-csodák után, halhatatlan és új kép-törvényeket teremtő elődök után választotta Hajnal Gabriella a faliszőnyeget önmagát-kimondása és létet-kimondása műfajának, megtalálva végűl a kimondás műfaját és anyagát. Elég, ha csak a neon-fényekből és csillaglángokból szőtt világegyetemű Jean Lurcat-t, s az almavirágokból, rózsarozsda rögökből, zöld mezőkből, karókból, jegenyékből és merengő munkából, aranykazlakból és rózsanárciszokból szőtt világú Ferenczy Noémit mondom az elődök közűl. Nem kis vállalkozás az övé, de nagynak mondható, hiszen nemcsak a mindenségteremtő, Genezis-erejű elődök a fél-mindenséget és a fél-mitológiát betakaró óriás-árnyékából, kék árnyék-végtelenéből kell kiragyognia és új lánggal föllüktetnie, megteremtvén a maga mítosza világító rózsa-udvarát, de a műfaj újrateremtésének részese is Hajnal Gabriella, egy nagy műfajé, melyet nagy és makacs elődök ébresztettek és élesztettek föl évszázados tetszhalott-álmából, dermedt viaszliliom szájába lehelvén elvirágzó tiszta életüket. Hajnal Gabriella mese-tűnődésű és mese-lángolású első faliszőnyegei után, a szent megjelöltetés után hirtelen és robbanásos-rémülettel olyannak látta a világot, teremtő, ideges, szorongatott és feledékeny életünket olyannak látta, amilyen lehet még, egyik lényegével amilyen: reménytelennek, szomorúnak, szenvedőnek, magányosnak, kiszolgáltatottnak: amely vad és könyörtelen kezeivel a magány pórustalan kőtojásába gyömöszöl bennünket, hogy égitest-fény, ember-szó, madárdal be nem szívárog kővel-beömlött fülünkig; amely a megítélő cethal lángoló szájába veti kiáltozó árva húsunkat; amely rozsdás kasza-bordázatú, kés-fogsorú kútba dobja a csillagszemével az emberszív közepéig, a mindenség csontvázáig, a bűn sejt-belsőjébe látót, az ő Szent Ference olyan magányos, hogy üres kalickáknak hallgat csak, oly magányos, hogy maga a madár és maga a madaraknak-beszélő, önmagával önmagában árva és dermedt, hernyó és lótetű mászik szíve felé; az ő emberisége szájában kés van, csupa tőrt harapó fogsor itt az emberiség; és mindnyájan a mindenség szívéig tekeregve ágaskodó fekete-csavarodás, fekete pikkely-örvény, fekete pikkely-csavarmenet-sárkány gyomraiba vagyunk temetve, ott fekszünk megalázottan és gyomorsavakba, nyálba, nyákba, zsírba, vérbe, lepedékbe, salak-kezdetekbe, világ-rostokba temetve, büdös és véres emberiség-magzatok, várva, hogy a sárkányt-legyőző csoda fölnyissa a döglött, kihűlni-készülő, rothadni-kezdő óriás-testet, s kimászhassunk sírva, átkozódva és boldogan énekelve a karddal-vágott seb vérző bíbor óriás húskapuján, mint vérző szülőnyíláson a gyermek, szőreinkben vérrel, zsírral, epével és gyomor-foszladékkal szempilláinkon. Igen, ha tudjuk is, ha tudja is réműlt reménytelenséggel amilyen lehet életünk, ha tudjuk is: egyik lényegével a lét amilyen, Hajnal Gabriella is tudja, hogy haláltalanúl ott lebeg létünk fölött a bethlehemi csillag, a titkos rózsakéz, amely a remény rózsakapuját kinyitja, amely szívünkre hinti fénye kék reményét, lángja kék tüzét. Ezért látjuk Hajnal Gabriella új faliszőnyegein a lét-remény, a teremtés-remény, a termékenység-remény, a jóság-remény hajnali jelképeit. Mert Szent Ferenc kalitka-világegyetembe temetett árvasága mellett, a férgek, drótok, gépek, hézagok, űrök között ott az eleven, barna-pettyes madártojás, a jövendő ének és jövendő repülés mészhéj-magzatburka, mert a késsel-vicsorgó-szájúak között legalább egy van, akinek szájában szikrázó fehér virág, a jóság és szagos tündöklés növény-csillaga, mert a cethal szájában olvadva csontvázzá-égő ember szíve zöld levelekkel és piros erekkel mégis szétvirágzik a ropogó haláltűzben, mint a magzat átlátszó üveg-husában, üvegkoponyáján a lila erezet, mert a halál-sárkány negyedik gyomrában fekvő asszony hasában nagy magzatburok-tojás, amelyben ott fekszik tisztán, boldogan, a jövendő születésre várva az embrióangyal, a kékszárnyú magzat-tisztaság, mert a kasza-kútba lökött férfi csontja össze nem tört, húsa meg-nem-szaggattatott a kövektől, kasza-hegyektől, hisz hulltában látta, csillag-szeme fény-kúpjaiban látta hullása szörnyű útját, mert úgy hullt a nyirkos kőzsák fenekére, a varangycsillagokkal pislogó kő-mélybe, az üszkös kő-fazékba, mint csillagtűz-örvény, hogy egyszer nagy rózsalánggal kiszálljon onnan, mint a hajnalcsillag, kinőjön óriás-növekedéssel a mohos kő-zsák száján, mint világegyetemet-beragyogó megváltó-rózsa. Mert tudnunk kell nekünk, mai emberiségnek, szívünkben temetőket, kozmikus pusztulásokat, elrothadt emberiséget hordozóknak, tudnunk kell nekünk, teremtőknek és elviselőknek, a jövendőbe-építőknek, múltra-hivatkozóknak és múltat-átkozóknak, a világegyetem csillag-halmazai, égitest-örvényei közt vágyakozóknak, várakozóknak és adakozóknak, hogy nem reménytelen. Amíg egy magzat fogan, amíg egy magzat növekszik, amíg egy gyermek születik, amíg egy virág zöld pikkely-lázzal kinő, amíg egy csillag arany-emlőkkel ragyog, amíg egy zöldszeplős madártojás a belső boldog enyves csőr-ütéstől megreped.