Folyamatok, állapotok, állandóságok építkezések, rejtelmek^*

Most nem az én dolgom elmondani a lehetetlent, megpróbálni a lehetetlent, megkísérteni a természetet, újramondani a teremtést, fölidézni a dolgok angyalait, kicsalni titkos sugárzó lényüket az anyag-homályból, a rejtett legvégső magig, a lángoló keletkezés-csírákig fölhasítani az anyagot, a teremtettség anyagát, a megvalósúltság anyag-állapotait és boldog folyamatait, hogy meglássuk: ott ül zöld izzó lángpikkely-ruhában a lüktető csönd-szárnyú Állandóság, ott ül zöld fényredős ölére a mellkason át előre-hajtott égő szárnyakkal a lüktető Marandandóság, s tűzhálókesztyűs kezei ágyékán egymásra-hajtva, mint csipkekesztyűs kezek, arany-gömbláng szemhéja csukva, s mosolyától átfénylik zölden a rétegekben, hártyákban, szeletekben, tömbökben, burkolatokban, fedő és fedett felületekben föléje és köréje épülő anyag, létünk és lehetőségünk anyaga, virágzásunk és jövőnk anyaga, múltunk és képzeletünk anyaga, végzetünk és sejtelmünk anyaga, irgalmunk és bűnünk anyaga, elítéltetésünk és megváltásunk anyaga, halálunk és föltámadásunk anyaga, létünk anyaga, a testünk térbeli határfelületei alatt élő, lehetőségünk anyaga, síkja és gömbje, a tér, amely kiterjedésével és változásaival, állandóságával és építkezésével önmagát mondja és az időt teremti, s amely hideg üregébe kéri vissza majd testünket, a belőle-kivirágzottat, az érte is halandót, a miatta lehetetlent. Most nem az én dolgom a teremtés részleteinek, kéreg-szeletes, egymásra-halmozottan-épűlt héjszerkezet-tömbjeinek, kivirágzásainak és elvirágzásainak részlet-fölépítése, megszerkesztés-kísérlete, kimondás-végzete. Dolgom csak annyi, hogy elmondjam: jelentkezett újra egy társunk és barátunk a művészetben és az időben, akit nemcsak megigéznek, de meg is gyötörnek a teremtés rejtelmei, a lét állapotai, folyamatai, állandóságai, építkezései és befejezetlenségei, hogy elmondjam a teremtésnél gyöngébb, de az elmúlásnál gyöngédebb szavakkal, mert minden művésznek szüksége van a gyöngéd szóra, a szív-verés-tiszta szóra, a vérpályák vérsuhogásával azonos élet-építő, lét-folytató szóra, eszmélkedésünk fő-ereiben és kapillárisaiban, tudatunk rejtett gödreit és felület-alatti formáit behálózó hajszálér-szövevényeiben keringő tiszta szóra, hajszálcsöveiben áradó boldog szóra, hogy elmondjam: ez a művész, akit kíváncsivá tettek és meggyötörtek az anyag állapotai, az anyag rücskei, gyűrődései, ráncai, akit a tűnődés és bánat keresztjére feszített, a magány és öröm-szálkás fájára szögezett az anyag gyötrelme, akit megigéztek és próbára késztettek, kísérletre és válaszra, részlet-fogalmazásra és meghódításra, újrateremtésre és folyamatos keresésre, boldogtalan kutatásra és boldog következtetésekre az anyag állapotai, a kivirágzások, tér-állapotok, tér-szerkezetek, anyag-építkezések, anyag-rétegek, a szeletek, héjak, a modulok, jelzések, alakok, a táj lenyomatai, a sávok, származtatások, monolitikumok, jelzések, szaggatások, szaggatottságok, gyűrtségek és gyűrődések, a dimenziók, a függőleges és vízszintes viszonyok, a szent koordináták és koordináta-rendszerek, a tér hajlásai és ívei, a gömb, a szöglet, a kocka, a hasáb, a henger, a kúpszelet, a kúp, a mértani alakzatok, a kristályformák, az idomok, szerkezetek, a téri szituációk, a különállások és egymásmellettiségek, a kivirágzó és fölhasított felületek, a defloreált szűz sík, a szűzhártya-sértetlen sík tér föltépődései, a felület hártyái és módozatai, a formák a síkban és kivirágzások a síkban, a kiömölt és kiömöltetett dolgok, a kigyűrődések és kicsúcsosodások, hámok, bőrök, kérgek, lapok, a síkból térszerű kiemelkedés, a tömb, a tömb a síkban, a tömb egymásra-halmozottságban, a szálkás, hengeres, kúpos, csipkés, szögletes, hasábos, fonadékos, rostos, gömb-halmazos, kockás, síklapok-összege, golyó-halom tömb, akit töprengésre és meghódolásra késztetnek az elemi jelek és fölbomlások, akit kutatásra és megszólalásra izgatnak az elemi nyomok, mert keresni kell a dolgok jelentését, mert ez a jelentés-keresés létünk egyik legszebb föladata és jelentése, mert nem lehet kalitkába zárni a dolgokat, mert a lüktető, dagadó, fölfúvódó, szétrobbanó dolgok eltörik, föltépik a rácsokat, drótokat, pántokat és huzalokat, mert a dolgok lebegni és ragyogni akarnak, belsejüket kiökrendezni a térbe, mint az érhálóhártyagömbbé fölfúvódott mélytengeri halak zsíros és véres szerveiket a levegőn; hogy elmondjam: ez a művész, aki most kimutatja nekünk magát műveiben, mert a művészet elemi vágya a kimutatkozás és föltárúlkozás, elemi kötelessége és elemi joga, hogy elmondjam: ez a művész, így, töprengéseivel és kutatásaival, anyag-vizsgálataival és anyag-építkezéseivel, anyag-könyörületével, mégis az emberszív elkötelezettje, nemcsak az anyag teremtettje és megbűvöltje, de az anyag értelmének, életének és szerkezetének vizsgálatával, az emberlét síkjának, terének, állapot-környezetének, bolygójának, mindenség-helyének vizsgálatával, a természet akaratának kifejezési formáit kutató gyötrelmével az ember önismeretének és lét-ismeretének megismerésére, mindenség-környezetünk rétegvizsgálatára vállalkozott. Mert a mi emberi szívünk nemcsak a ragyogásé, de a rejtelemé is. És a mi emberi értelmünk az emberlét jelenlétének értelmét és föladatát, küldetését keresi a természetben. És fölfogni és megérteni akarja azt a helyet, azt az anyagcsomót, anyagpont-halmaz-szövetséget, ahol és ahová élnie rendeltetett, az anyag titkos tiszta mélyét, amelybe majd jajgatva elmerűl. Schéner Mihály, akinek művészete a síkból egyre-inkább a háromdimenziós-térbe épűl át, akinek művészete a sík térből a plasztikus tér szerkezetei és megvalósúltságai felé nő, akit megigéznek a sebek a vásznon, a rücskök, varratok, gyűrődések, hegesedések, a vászon szülése, mint a szent szülőnyíláson kiömlő és kitóduló magzat és placenta, az anyag rétegeit akarja egyre inkább megépíteni egy anyag-pont-centrumból kifelé, a végtelenségig-kapcsolható és sokszorosítható pozitív építkezés törvényei szerint, amely a tér minden irányába egyformán folytatható, a fedő és fedett felületek halmazát egymáson, a mag fölött, így építve meg képzeletben a végtelent és műveiben a töredék-végtelent, mint egy tökéletes, vagy itt-ott kicsúcsosodó gömböt, természetesen képzeletbelit, amelynek belső anyagpont köldökétől gömbhéj-szeleteivel minden irányban szétsugárzó biztonsággal épűl a gömb maga, a gömbkéreghártyák egymásfölöttiségének végtelen sokszorosíthatóságával és tágúlt héj-folytatásával, ha itt-ott gömb-kicsúcsosodásai kinyúlnak is a gömbtérből, de ráépülő vízszintes szeletgyűrűi végűl is kiegyenlítik a gömb föltolúlt csigaszarv-fölgyűrődéseit. Ha a valóságban talán nem is, képzeletünkkel így is fölépíthetjük a végtelent. A végtelent, az égitest-világegyetem és az embrió-emberiség hártyakéreg-magzatburkát, létünk helyét és anyagunk teremtőjét és temetőjét, sebhedett szívünk gömbsír-csillagát. És mondhatja ő, hogy a szín a dolgok elkendőzésére szolgál csak, a lényeg elfödésére, mondom én válaszul, hogy végtelenig színes befelé a lét, a mélye felé, befejezetlen végzetéig az anyag, hogy a szín az anyag szervezettségének állapota, az anyag lényegének állapoti része. Mert igaz, a szín csak a felületen mutatja tisztán magát, s a tűzben és az áttetsző anyagokban, s a burkolat alatt sötét van, a burkolat alatti rétegekben sötétség rejti a színeket, de a színek ott is vannak, a dolgok, részlet-állapotok, rész-életek, lüktetések ott is színesek, mert az isten szívében, a teremtés szívében, a természet szívében, az anyag belsejében, a kéreggel-bezárt belső homályban a színek láthatatlanok gyarló szemünknek, de ha át tudunk látni az anyagon, ha érzékeny tiszta szívünkkel lebocsájtkozunk az anyagba, mint egy bronhoszkóp-vizsgálócsővel a vonagló, hörgő emberi test belsejébe, az élő bronhusba, a csővégi apró villanykörte fényrózsa-gömbjétől megvilágítottan ott láthatjuk a lágyan lüktető, finom vérerekkel-beszőtt hártyákba csomagolt verdeső rózsakék anyaghalmazt, a vércsöpp bársony buggyanását, a hártyás, eres, szivacsos, vonagló anyagot, amely lángol és lobog és örvénylik zöld és kék és bíbor és lila és sárga és narancs tűz-örvényeivel, láng-gomolygásaival, eleven parázs-kupacaival. Ott láthatjuk az eleven kráter szívverés-hánytorgását, a hörgő tűzpikkelyállatot a vonagló ember-kútban. Mert a felület alatt sötét van, de a felület alatt szín-örvénylések lobognak, lángok, embriók, temetők. Mert a felület alatt a homályban a színes lét folyatódik és lobog, nem a fekete csönd. Miért is mondom ezt? Hiszen a fölbontott emberi test, állat-hulla, a fölbontott növény, a kő, a kristály, a mikroszkópikus anyag, a fölbontott föld mutatja belsője színeit, mutatja léte színeit. Mondom, hogy ezzel mondjam föladatunkat. Mert dolgunk és föladatunk, hogy valamit lássunk a végtelenből. Valamit el kell mondanunk a végtelenből, valamit megőriznünk kell a végtelenből. Valamit át kell vinnünk a múlandóságból a maradandóságba. Emberlétünkből és végtelenség-környezetünkből, természet-helyzetünkből. Hogy megőrizze múlandóságunk részletét legalább a maradandóság, megőrizze múlandóság-végzetünket a végtelenség-kristály. El kell mondanunk szívünk lángoló örvényeit, emberré szerveződött anyagunk rendeltetését. A lét felületén lejátszódó folyamatokat és a létezők belsejében lüktető állapotokat, jelentéseket és folyamatokat. A teljes létet magát. Az örömöt. Mert a lét, a természet önmagával az öröm. A tárgyak, a dolgok állapota és jelentése a tárgyak, a dolgok öröme. És az öröm nemcsak állapot, az öröm: akarat is. Akinek szívéhez és homlokához hozzáért foszforfényű, zöld-ragyogású ujjaival a Teremtés, annak mondania kell a lét örömét. Schéner Mihály, akinek műveiben a rétegek, hámok, felületek, kérgek, burkok, héjak, burkolatok mögött ott ragyog sejtelmesen, zöld foszfor-fényszakállú titokzatosan, mint a bethlehemi csillag, mint a lét jelenségei mélyén és mögött a plátoni idea, ott ragyog sejtelme zöld ködébe burkolva, mint az Ősnemző-angyal, Ihlető-angyal, Teremtő-angyal, Fogantató-angyal, mint a Csillag, elemi nyomokként az ősművészet, a népművészet csillag-csokra: a Mézeskalácshuszár, a Mézeskalácsbaba, a fehér cukorhab-sujtásos, hurokcsontváz-írásos testű Piros huszár, a zöldzománcú, kanyargós-írású Butélia, a Szaruvésetek Pásztora, az Etruszk-sírtábla, a Perzsa-ékírás-csipkés agyagtábla, a Japán-ködhártya-képek pávái, kacsái, békái, majmai, barkái, virágai, fűzfái, mint ködnyomok, a merengő mámor köd-nyomatai, a Fehérre-meszelt-békési-parasztház, a falusi temetők ős-sírkövei, a Tülök-karcok, Viasszal-fényesített dobozok faragás-élete, a Foszlott-papíron-gyermek-irkafirka, a Fehér Pásztorok, Fonott-kalácsok, az Ősdrapériák Szent Foszladéka és Márványmaradéka, Schéner Mihály az Öröm gyermeke is, minden bizonnyal a tiszta szív embere, hiszen csak a gyermeki tiszta szív és tiszta kedély tudja megépíteni ezt a gyermek-mámort, a nagy játék csikóit, létükbe-zsúfolva szent gyermekkorunkat, a gyötrelmeset, a felejthetetlen: a búcsút, a sátoros vásárt, a hajóhintát, a ringlispil ágaskodó és prüszkölő, szalag-kantáros, vas-kengyeles, farózsa-sörényű színes falovait, a vurstli csodás mámor-örvényeit, a köddé-foszlott virágzó gyermek-múltat; csak az tudja megépíteni ezeket a vidám és játékos táltoscsikó-óriásokat, aki gyermeki szemmel is látja a világot, a Kivirágzás csikóit, a Vidámság csikóit, az Álom-csikókat, a Gyermekszív-csikókat, a Gyermekkor-csikókat, a merev Táltoscsikó-fiúkat, a Kakascsikót, a Gyermek-álom-csikót, a vénülő szívükbe a szív sebkapuján visszalopódzó, hódító, kezében dárda helyett virágos rózsa-ágat és almafaágat tartó Gyerekkor Trójai-falovait, az öröm, a játék, a mámor színes fa-Táltoscsikóit, akiknek belsejében, hisz elvarázsolt Gyermekek ők, táltossá varázsolt Fiúk, ragyogó tiszta aranyhab-táltostűz gomolyog, csillagszórók karácsonyi megváltásfénye fröccsen, szétrobbanó kék, zöld, sárga, piros tűz-pálcika foszforrózsákkal, elfoszló tűzkristálytűrózsa-csillagokkal, akiknek szívében húsvéti báránycsengettyűk rózsa-szava szól; csak az tudja megépíteni ezeket a szent színes csikókat, aki ha dolgozni tud, vágyakozni és teremteni, nemcsak a maga örömére, de embertársai örömére is, ünnepelvén ezzel a lét örömét, a teremtés dicsőségét és ünnepét.