A burkolatról és a burkolat-alattiról^*

A művészetnek nincs szüksége módosító magyarázatokra. Sem közvetítő magyarázatokra. Sem kegyelmi magyarázatokra. A művészetnek szeretetre van szüksége. Rengeteg szeretetre. Kifogyhatatlan szeretetre. Mint mindennek és mindenkinek a létben. A szeretet az a virágzó közeg, amelyben a művészet élni tudja valódi önmagát, az a boldog tápanyag, amelybe gyötrelmesen, titokzatosan és magányosan építkező léte belefúrja szétburjánzó hajszálcsövecskéit, finom kiágazásait, legöngyölített szívókáit, hogy táplálkozván növekedjen és erősödjön, s megvalósíthassa az ősi titkos parancsok, utasítások, jelképek, jelek követelése szerint önmaga teljes lényegét, a másképp elmondhatatlant, az önmagában-teljeset, vagy részletében is teljességet-akarót. A szeretet az az egyetlen pont, az az egyetlen öböl, vagy nevezzük bárminek, az az Egyetlenség, amelyből kiindúlhat a Vizsgálódás, a Kíváncsiság, a Megértő-akarat, a Lényegbe-hatolás, a belső-térképezés és a burkolat-alatti Fölmérés, a Sejtés, vagy boldog Megtudás, vagy még-boldogabb Azonosulás, ahonnan elindúlhatunk, hogy megvizsgálván megértsük a művészeti Dolgot, Tárgyat, Jelet, Jelenséget, Kimondást, Szerkezetet vagy Egységet, hogy megismerhessük a művészeti termék burkolata mögötti, héjazata alatti Jelentést, titkos legmélyén rejtező Akaratot, amely szétlombozván és szétvirágozván megépíti önmagát a műben egész a legfelsőbb burkolatig, a burkolat-pórusokig, a legfelső hártyarétegig és ráncokig; hogy megismervén, vagy legalábbis megsejtvén a lényeget, váljon részünkké az, szellemi szervezetünk hatóanyagává és megváltozzunk általa. Mert minden igazi művészet cselekvés, tehát változtatni-akarás, minden művészet beavatkozás, olyan cselekvés, amely művészi akaratával kényszeríteni akar a fölismerésre, s a fölismerésen át a megváltoztatásra és a megváltozásra. És így a művészet nemcsak ismeretközlés, a látható vagy láthatatlan dolgok rajza, rendje vagy szövevénye, burkolat-váza vagy titkos belső fénye, de megváltáshit a cselekvésben! Valami szent jóakarat. Nemcsak átadás vagy vonatkoztatás, nemcsak kimondás, megnevezés, elhelyezés, sejtelem vagy komor bizonyosság, nemcsak a világ új megvalósulása, vagy a világ rétegeinek, lemezeinek váza, egysége, szivacs-szövevénye vagy korongja, pontja, gyűrűfonata, buborékgyűrűje vagy habtekervénye, de önmagában is minden együtt, vagy a rejtelmes és rejtőző lényeg egyik jelentkezése. De olyan jel vagy jelentkezés, amely minden agresszióra zárva marad, mint olyan ősanyag-golyó, amelyet se széttörni, se szétvágni, se szétolvasztani vagy szétrobbantani nem lehet. Ezért is, hogy a kevélység, a gőg, az önzés, az önteltség és a fölény, vagy a durvaság nem ad hatalmat a megközelítésre, megismerésre, vagy az elpusztításra, megsemmisítésre! Sem a közönyösség, sem az erőszak. Senkinél és sehol. Különösen nem az olyan műveknél, amelyek önkifejtési vagy önépítési módjukban nem azonosúlnak az eddig-voltakkal, építkezési módszerükben, vagy jelentkezési módjukban is mások, mint amihez a szem több ezredéve általában hozzászokott, legalábbis Európában, vagy hazánk képzőművészeti kultúrájában. Mert Schéner Mihály és Halmy Miklós munkái ilyen művek. Szokatlanságuk és önállóságuk persze nem nagyobb és nem titokzatosabb, mint a természet bármely fölbontott és aprólékosan megvizsgált részlete, mint az anyag hidacskákkal, küllőkkel, csapokkal, hártyákkal és lécekkel, közvetítő anyagokkal összekötött rétegei, szeletei vagy szerkezetei, vagy az anyag legkisebb fölismerhető, nem-átlényegülő, zártidejű jele, mintája vagy képlete, mint ahogy minden igazi művészi termékkel egyenrangúan titokzatos, mondjuk egy bogár virágmintás szaglógödrökkel behomorított, kitinpórusos lemezrózsa-csápja, vagy a szem pupilla-ablaka mögött, a mélyben viruló piros vagy zöld korongjának fésűs-szerve, egy pók trachea-tüdejének lemezfésű-falai, a kromoszóma-képlet, a kristály atomszerkezete, vagy a Dezoxiribonukleinsav-láncmolekulák, a spirál-alakúra csavart kötélhágcsók, e sav csigalépcső-szerkezete. És folytathatnám a végtelenig. Hisz még e lemezek, szerkezetek és részletek is tovább bonthatók, ki tudja, talán valami ősképletig, vagy a titkok, kutak, üregek egymásbatolódó végtelen, befejezhetetlen mélységéig, egyre-finomodó végtelenségéig? És nem is titokzatosabb és lényegibb, mint a népművészet alapképleteinek minden-titkokat-magukban-foglaló mintái, mint ez a formákba, kacsokba és képletekbe összesűrűsödött világegyetem. Élet és Halál. Persze a művészi termékek, a művészi termelés dolgai annyiban mások, mint a természet formái és dolgai, hogy nemcsak egy nagy kapcsolatrendszer részei, önállóságukban is részletek, de önállóak, önmagukban-valók, s tovább nem bonthatók, mint ezek a művek is, amelyek most töprengésünk és szeretetünk tárgyai. A két művész, mintha két irányból akarná megközelíteni ugyanazt. Mintha mindkettő azt mondaná, hogy a burkolat, a héjazat, a formák felhámja és bőrözése az elrejtésre való csak, hogy a burkolat csak homály, amely mögött ott rejtezik rétegesen vagy lemezesen, sejtesen, rezgő hullám-hagymafejként, örvényesen, hullámcsomagosan, pontszerűen vagy gyűrűsen a titkos szerkezet, az alap-anyag, az alap-megfoghatatlan, amelynek középpontjában a létezés gyémánt-tengelye ragyog. Mintha mindkettő azt mondaná, hogy a dolgok burkolata, önmagunk és dolgaink burkolata, a mindenség részleteinek burkolatai és a mindenség héjazata csak arra valók, hogy kíváncsi és kutató szívünk és szemünk elől elrejtsék a mindenség lényegét, hogy meg ne tudjuk azt, mert a mindent-tudás egyenlő lenne a halállal, hisz halandó nem istenűlhet, halandónak halál a dolga. Schéner Mihály a képzelt központból, a vágyott centrumból épít kifelé, építkezés-lehetőségeit a végtelenségig megsokszoroztatva, Halmy Miklós pedig minden réteget kivűlről lehántani-akarva a bizonyosság végső jeleit keresi, amelyek talán megtalálhatatlanok. Schéner Mihályt az anyag érdekli jobban, az anyag, amely mindennek forrása, ágyéka, építő-akarata és építés-megvalósulása, Halmy Miklós pedig azt a gondolatot keresi, amelyben és amellyel a lét megvalósíthatja önmagát, amely talán örökre megtalálhatatlan. De egyik sem a nyugalmat, a csöndet. Néha, mintha azt mondanák, hogy a rétegek felülete, gyűrődése, ránca a lényeg, néha mintha azt mondanák, hogy a szín is csak rétegződése valaminek. De sose mondják a csöndet! Mert a művészet a csönd beépítése. A művészet folyamatos mozgás. Nem lehet nyugalom! A művészet az örökös virágzó nyugtalanság, a termékeny robbanások és alakulások, építkezések és lebomlások gyűrűző és szilárd sokasága. A művészet szeretetünk és ember-létünk legszebb reménye, létünk értelmének gyönyörű bizonyossága! Nem vetélkedés a természettel, de emberlétünk legszebb bizonyítéka!