Könnyek Ferenczy Béni holt szívére^*

Mondják: tizenkét napig haldoklott. A hatalmas test, a hatalmas lélek, az irgalmatlan-erejű szív nem akarta eladni magát az elmúlásnak. Nem mentem el hozzá, a haldoklóhoz. Nem ültem halált-váró ágya szélére, nem fogtam hűlni-készülő, márvány-várakozású, nagy haldoklás-pompában ernyedő, halál-árnyékú kezét. Nem akartam elmenni hozzá. Nem akartam lenni sóvárogva köröző madár a szív végső tusája fölött, vigyázó-szemű, bálvány-tekintetű. Ülni a várakozás deres szikláin, az éhség homok-partján, zöld bóbitakoronával, szikrázó-fogsorú csőrrel, vér-tollú mellkassal, marcangolásra-vágyakozó ősmohás, nehéz kő-burkolású karmokkal, hogy majd részegen tépje és csipegesse a szív kemény darabjait, az elmúlás édes foszlányait. Nem akartam elbúcsúzni tőle. Pedig nagyon szerettem. És most sírok.

Sírok, mert szerettem. Sírok, mert szeretett. Sírok, mert árvább lettem megint. Sírok, mert árvább lett megint az ország. Sírok, mert árvább lett megint a világ. Sírok, mert árva lett ő is. Sírok, mert elhagyta őt az anyag. Sírok, mert rá a tűz vár, rám az amőba-idő. Sírok, mert mit is tehetnék? Sírok, mert nem segítenek a könnyek. Sírok az elárvúlt agyag helyett, amely száradó csipkéivel és penészedő rücskeivel hiába vár a húsos, kemény, tiszta kézre. Sírok a homályosodó pengéjű és rozsdásodó-csontú kések, lapogatók, kalapácsok, fogók, drótok, szögek helyett, a propeller-alakú mintázó-fák helyett, amelyek várnak, mint hű állatok, rozsdás virágok és száraz odaadások, és nem tudják, hogy a csont erjedő hús-kesztyűit már leveti lassan, a csontváz lehúzza zöld habbá-váló hús-ruháját, s a szerkezet a múltból derengve kivirágzik, lesz üveg-írás a halandóságon, jáspiskő-betű, fordított felkiáltójel szavaink végén, aranygyökerű fehér harapás, jajgatás-bársonnyal betekert kőhegedű, a föld lüktető, megállíthatatlan, bánattalan szívére fektetett kő-vonó, bemohásodó-szemgödrű kő-virág. Sírok a ceruzák, ecsetek, golyóstollak, fecskefarkú-fémtollak, festékek helyett, amelyek őrzik még az ujjhegyek finom zsír-páráját, s mint apró, lassan-beporosodó címereket: az ujjbögyök recekorongjait, bőrgyűrűzés-lenyomatát, a tapintás spirális-rajzolatú viasz-pajzsait, a gyötrődés és a fáradtság izzadás-pikkelyeit, verejték-hártya-álarcait, mint álarc-fejeket a totem-oszlopok, de a kéz melegét, az ujjak lángját már átadták a térnek, s értelmetlenek és fölöslegesek önmagukban, mint a könnyek, mint a szerszámok az ember nélküli halott Földgolyón. Sírok a magányos könyvek helyett, az olvasatlan verssorok, a száradó, törékenyülő regény-oldalak helyett, az álomtalan könyvlapok helyett, amelyeken ott van még a lapozás finom nyála, odaragadva szárad a merengés levedlett hüllő-bőreként az ujjhegyek rece-csipke-mintázata, s belepréselődött a töprengő éjszakai látomása, mint a szúnyog, muslica, bunda-létű éjjeli lepke: elapadt gyöngymozaik-napraforgótányér szemekkel, a tegnap csiszolt, szögletes gyémántikra-sejtekből épűlt kúpszem száraz hártyabuborékszövet-koronggá sajtolódva, barna szem-vizenyő-száradékkal a papír pórusaihoz ragadt, szétnyomott kristálykúp-léptányér körűl, elmálló szőrökkel, lerohadt-pikkelyű, lemállott-bundájú szárnyakkal, amelyek eres hártyaütőkké vedletten oszladoznak, porukat-vesztett csáptollakkal, amelyek körűl a szétfújódott aranypor világító toll-alakzatban fénylik, mint Leonardo da Vinci angyalainak glóriája. Sírok az eldőlt nehéz kampósbot helyett, amelyre dűlve járt, vonszolva magát tárgytól tárgyig, holnaptól holnapig, s amelynek száraz rostjaiban, megszáradt sejtjeiben, héjában és elfonnyadt izmaiban ott remeg még a ráfonódó kéz súlya, a ránehezedő test létet-hajlító hatalma. Sírok a csészék, kanalak, tányérok, poharak helyett, sírok a cipők, ruhák, kabátok, sálak, sapkák, zsebkendők helyett, sírok a takarók, ágyak helyett, amelyek most már céltalanok, de őrzik léte sugárzását és titkait, mint a világegyetem önmagát, molekuláik és atomjaik között az ő erejét és remegését. Sírok a papíros helyett, amely könnytelen, csak meghalni tud, de sírni nem. Sírok a bronz helyett, amely csak kongani tud, csak törni tud, csak olvadni tud, de sírni nem. Sírok a kő, a gipsz, a márvány helyett, amely csak repedni tud, csak mállni tud, csak porlani tud, csak morzsolódni tud, csak szétesni tud, csak törni tud, de sírni nem tud, mert könnytelen. Sírok a fa helyett, amely sírni tud és jajgatni tud és reccsenni tud és ropogni tud, de nem tudja, mikor kell sírnia. Sírok a bronz-fejek, bronz-asszonyok, bronz-torzók, bronz-csípők, bronz-mellek, bronz-hátak, bronz-térdek, bronz-tomporok, bronz-hasak, bronz-combok, bronz-kezek, bronz-mosolyok és bronz-merengések, bronz-kürtök, bronz-hárfák helyett, a puttók, a fiúk, az asszonyok, az arcok, a szemek, a szemgödrök, a szájak, a lapockák, az izmok, a test-mámorok, a hús-diadalmak, az atomokig-átértett nehéz testek emberi egyensúlya helyett, a dicsőséges asszonyi test baudelaire-i ős-álma helyett, a létezés emberi pompája helyett. Sírok a gipsz, a kréta helyett. Sírok az anyag helyett, amelyet Ő gyúrt emberivé és szellemivé. Sírok az anyag helyett, amely nem-sirathatja önmagát. De hordozza őt. Az anyag az emberre ruházta könnyeit. Sírok. Sírok önmagunkért.

Ó, emberek, barátaim, tudjátok-e ki volt Ferenczy Béni?

Másodszor már nem támadsz föl drága Barátom, Ferenczy Béni!

Tíz évvel ezelőtt óriás arany-bárddal már agyára-sújtott az Elsőszülött-Halál. A cseppkő-fogsorú Barbár-átkozott. A penész-röhögésű Zöld-Diadal. A gyökérköpenyes Csontváz-Ringyó. A nyüzsgő-rovar-testű Föld-Óriás, akinek csontjait és koponyáját lárvák, férgek, varangyok, egerek, molyok, darazsak, bogarak, kukacok, giliszták, vakondokok, sünök, szuvak borítják, ez a hemzsegő-állat-testű Ember-Óriás, akinek állat-húsa bozsgás, rágcsálás, szipókázás, mocorgás, rágás, szívás, nyálzás, emésztés, petézés, nemzés, harapás, szülés, döglés, rothadás, korhadás, szopás, mirigyürítés, kloáka-könnyezés nyálzó, gennyedző, bűzlő, lüktető szövevénye. Eléje állt ez a Döggel-Hemzsegés-Óriás és tüzes arany-bárdjával láthatatlanúl kettévágta testét. Agyából kihasította a beszédet, szavait kettévágta, mint virágzó almafát a villám, jobb-testfelét arany-vágása tüzével némára égette. Így lett Ő, a Könnyed és Ragyogó, a Szikár és Tökéletes: haláltól-láthatatlanúl-kettémetszett, a halál és élet kettőssége egy-testű mindenség, önmaga ikre, így szülte meg őt a téves-ütésű Halál, a halál-bárddal játszó Élet másodszor, s lett a vég és a folytatás egymáshoz-ragasztva, mintha arany múmia-báb hosszában kettéfűrészelt felét egy kettéhasított ember gyönyörű fél-testével növesztené össze a mítoszok varázslója. Így lett valaki Más, így lett Csodából újra Csoda. Így lett az akarat megvalósítója. Így lett a küzdelem megváltó-embere. Így lett a csecsemő-tehetetlenség, a kölyökállat-kiszolgáltatottság, a jajgatás-nappalok és zuhanás-éjszakák óriás-gyermekéből Újra-teremtő-hatalmas, fönséges Dac, Ámulat, Jóság, Szeretet, az anyagot újra-hódító, a halált-megzabolázó, a pusztulást legyőző Teremtő Szellem. Dicsőséges Ember. Utólérhetetlen Magányosság. Ó, micsoda harc volt ez a tíz év! Ámúlva és szívünkben megújúlva néztük mi, ifjak és kegyetlenek, önzőek és mégmagányosabbak, játékosak és szégyenkezők: hogy építi föl szellemi-önmagát újra, s teremti meg ceruzával, ecsettel, anyaggal, a béna-ernyedésű jobbkéz helyett, amely, mint vállban és hónaljban elvágott-izmú bíbor szárny csüngött teste oldalán, a balkéz lágy-tapintású ujjaival a művészetet, s benne a lét fejlődéstörténetét.

S most már vége, vége, vége drága Béni! Ittmaradtunk üresen, nélküled. Itt maradt kopáran a világ. Leüllepszik a mindenségpor szívünkre. Fénypor őrzi a halál csontváz-lábnyomait.

Tavasz volt. A műterem-ablakon arany-gerendákat tolt be a nap. A gipsz-fejek, agyag-arcok arany-maszkban figyeltek. A lehajló, ősasszony-emlőjű, ősasszony-hasú gipsz-asszony arany-ingben derengett. Előtted kis állványon agyagfej: az enyém. Mosolyogtál és hallgattál. Jobbkezed szikár, kőszirom-körmű ujjai merengve, lassan gyúrogatták, csipkésítették az agyagot. Lecsíptél egy kis agyagcsomót a fej tarkó-részéről, összenyomogattad, s a homlokra ragasztottad a szemöldökívet. Aztán a fülcimpát kagylósítottad ki hüvelykujjad bögyével. „Ma talán abbahagyhatjuk, mondtad nevetve, gyere még holnap is, holnap befejezzük.”

Most már nem mehetek. Az emlékek megesznek, ha nem faljuk föl őket, mint holtjaikat ember-őseink. A könnyek fölzabálják az embert, mint a termesz-hadsereg növényt, állatot, holtat, elevent. Kezdjük hát nélküled a holnapot!