Amíg a földbe kerülünk

Könnyek Ferenczy Béni holt szívére^*

A burkolatról és a burkolat-alattiról^*

A művészetnek nincs szüksége módosító magyarázatokra. Sem közvetítő magyarázatokra. Sem kegyelmi magyarázatokra. A művészetnek szeretetre van szüksége. Rengeteg szeretetre. Kifogyhatatlan szeretetre. Mint mindennek és mindenkinek a létben. A szeretet az a virágzó közeg, amelyben a művészet élni tudja valódi önmagát, az a boldog tápanyag, amelybe gyötrelmesen, titokzatosan és magányosan építkező léte belefúrja szétburjánzó hajszálcsövecskéit, finom kiágazásait, legöngyölített szívókáit, hogy táplálkozván növekedjen és erősödjön, s megvalósíthassa az ősi titkos parancsok, utasítások, jelképek, jelek követelése szerint önmaga teljes lényegét, a másképp elmondhatatlant, az önmagában-teljeset, vagy részletében is teljességet-akarót. A szeretet az az egyetlen pont, az az egyetlen öböl, vagy nevezzük bárminek, az az Egyetlenség, amelyből kiindúlhat a Vizsgálódás, a Kíváncsiság, a Megértő-akarat, a Lényegbe-hatolás, a belső-térképezés és a burkolat-alatti Fölmérés, a Sejtés, vagy boldog Megtudás, vagy még-boldogabb Azonosulás, ahonnan elindúlhatunk, hogy megvizsgálván megértsük a művészeti Dolgot, Tárgyat, Jelet, Jelenséget, Kimondást, Szerkezetet vagy Egységet, hogy megismerhessük a művészeti termék burkolata mögötti, héjazata alatti Jelentést, titkos legmélyén rejtező Akaratot, amely szétlombozván és szétvirágozván megépíti önmagát a műben egész a legfelsőbb burkolatig, a burkolat-pórusokig, a legfelső hártyarétegig és ráncokig; hogy megismervén, vagy legalábbis megsejtvén a lényeget, váljon részünkké az, szellemi szervezetünk hatóanyagává és megváltozzunk általa. Mert minden igazi művészet cselekvés, tehát változtatni-akarás, minden művészet beavatkozás, olyan cselekvés, amely művészi akaratával kényszeríteni akar a fölismerésre, s a fölismerésen át a megváltoztatásra és a megváltozásra. És így a művészet nemcsak ismeretközlés, a látható vagy láthatatlan dolgok rajza, rendje vagy szövevénye, burkolat-váza vagy titkos belső fénye, de megváltáshit a cselekvésben! Valami szent jóakarat. Nemcsak átadás vagy vonatkoztatás, nemcsak kimondás, megnevezés, elhelyezés, sejtelem vagy komor bizonyosság, nemcsak a világ új megvalósulása, vagy a világ rétegeinek, lemezeinek váza, egysége, szivacs-szövevénye vagy korongja, pontja, gyűrűfonata, buborékgyűrűje vagy habtekervénye, de önmagában is minden együtt, vagy a rejtelmes és rejtőző lényeg egyik jelentkezése. De olyan jel vagy jelentkezés, amely minden agresszióra zárva marad, mint olyan ősanyag-golyó, amelyet se széttörni, se szétvágni, se szétolvasztani vagy szétrobbantani nem lehet. Ezért is, hogy a kevélység, a gőg, az önzés, az önteltség és a fölény, vagy a durvaság nem ad hatalmat a megközelítésre, megismerésre, vagy az elpusztításra, megsemmisítésre! Sem a közönyösség, sem az erőszak. Senkinél és sehol. Különösen nem az olyan műveknél, amelyek önkifejtési vagy önépítési módjukban nem azonosúlnak az eddig-voltakkal, építkezési módszerükben, vagy jelentkezési módjukban is mások, mint amihez a szem több ezredéve általában hozzászokott, legalábbis Európában, vagy hazánk képzőművészeti kultúrájában. Mert Schéner Mihály és Halmy Miklós munkái ilyen művek. Szokatlanságuk és önállóságuk persze nem nagyobb és nem titokzatosabb, mint a természet bármely fölbontott és aprólékosan megvizsgált részlete, mint az anyag hidacskákkal, küllőkkel, csapokkal, hártyákkal és lécekkel, közvetítő anyagokkal összekötött rétegei, szeletei vagy szerkezetei, vagy az anyag legkisebb fölismerhető, nem-átlényegülő, zártidejű jele, mintája vagy képlete, mint ahogy minden igazi művészi termékkel egyenrangúan titokzatos, mondjuk egy bogár virágmintás szaglógödrökkel behomorított, kitinpórusos lemezrózsa-csápja, vagy a szem pupilla-ablaka mögött, a mélyben viruló piros vagy zöld korongjának fésűs-szerve, egy pók trachea-tüdejének lemezfésű-falai, a kromoszóma-képlet, a kristály atomszerkezete, vagy a Dezoxiribonukleinsav-láncmolekulák, a spirál-alakúra csavart kötélhágcsók, e sav csigalépcső-szerkezete. És folytathatnám a végtelenig. Hisz még e lemezek, szerkezetek és részletek is tovább bonthatók, ki tudja, talán valami ősképletig, vagy a titkok, kutak, üregek egymásbatolódó végtelen, befejezhetetlen mélységéig, egyre-finomodó végtelenségéig? És nem is titokzatosabb és lényegibb, mint a népművészet alapképleteinek minden-titkokat-magukban-foglaló mintái, mint ez a formákba, kacsokba és képletekbe összesűrűsödött világegyetem. Élet és Halál. Persze a művészi termékek, a művészi termelés dolgai annyiban mások, mint a természet formái és dolgai, hogy nemcsak egy nagy kapcsolatrendszer részei, önállóságukban is részletek, de önállóak, önmagukban-valók, s tovább nem bonthatók, mint ezek a művek is, amelyek most töprengésünk és szeretetünk tárgyai. A két művész, mintha két irányból akarná megközelíteni ugyanazt. Mintha mindkettő azt mondaná, hogy a burkolat, a héjazat, a formák felhámja és bőrözése az elrejtésre való csak, hogy a burkolat csak homály, amely mögött ott rejtezik rétegesen vagy lemezesen, sejtesen, rezgő hullám-hagymafejként, örvényesen, hullámcsomagosan, pontszerűen vagy gyűrűsen a titkos szerkezet, az alap-anyag, az alap-megfoghatatlan, amelynek középpontjában a létezés gyémánt-tengelye ragyog. Mintha mindkettő azt mondaná, hogy a dolgok burkolata, önmagunk és dolgaink burkolata, a mindenség részleteinek burkolatai és a mindenség héjazata csak arra valók, hogy kíváncsi és kutató szívünk és szemünk elől elrejtsék a mindenség lényegét, hogy meg ne tudjuk azt, mert a mindent-tudás egyenlő lenne a halállal, hisz halandó nem istenűlhet, halandónak halál a dolga. Schéner Mihály a képzelt központból, a vágyott centrumból épít kifelé, építkezés-lehetőségeit a végtelenségig megsokszoroztatva, Halmy Miklós pedig minden réteget kivűlről lehántani-akarva a bizonyosság végső jeleit keresi, amelyek talán megtalálhatatlanok. Schéner Mihályt az anyag érdekli jobban, az anyag, amely mindennek forrása, ágyéka, építő-akarata és építés-megvalósulása, Halmy Miklós pedig azt a gondolatot keresi, amelyben és amellyel a lét megvalósíthatja önmagát, amely talán örökre megtalálhatatlan. De egyik sem a nyugalmat, a csöndet. Néha, mintha azt mondanák, hogy a rétegek felülete, gyűrődése, ránca a lényeg, néha mintha azt mondanák, hogy a szín is csak rétegződése valaminek. De sose mondják a csöndet! Mert a művészet a csönd beépítése. A művészet folyamatos mozgás. Nem lehet nyugalom! A művészet az örökös virágzó nyugtalanság, a termékeny robbanások és alakulások, építkezések és lebomlások gyűrűző és szilárd sokasága. A művészet szeretetünk és ember-létünk legszebb reménye, létünk értelmének gyönyörű bizonyossága! Nem vetélkedés a természettel, de emberlétünk legszebb bizonyítéka!

Folyamatok, állapotok, állandóságok építkezések, rejtelmek^*

Most nem az én dolgom elmondani a lehetetlent, megpróbálni a lehetetlent, megkísérteni a természetet, újramondani a teremtést, fölidézni a dolgok angyalait, kicsalni titkos sugárzó lényüket az anyag-homályból, a rejtett legvégső magig, a lángoló keletkezés-csírákig fölhasítani az anyagot, a teremtettség anyagát, a megvalósúltság anyag-állapotait és boldog folyamatait, hogy meglássuk: ott ül zöld izzó lángpikkely-ruhában a lüktető csönd-szárnyú Állandóság, ott ül zöld fényredős ölére a mellkason át előre-hajtott égő szárnyakkal a lüktető Marandandóság, s tűzhálókesztyűs kezei ágyékán egymásra-hajtva, mint csipkekesztyűs kezek, arany-gömbláng szemhéja csukva, s mosolyától átfénylik zölden a rétegekben, hártyákban, szeletekben, tömbökben, burkolatokban, fedő és fedett felületekben föléje és köréje épülő anyag, létünk és lehetőségünk anyaga, virágzásunk és jövőnk anyaga, múltunk és képzeletünk anyaga, végzetünk és sejtelmünk anyaga, irgalmunk és bűnünk anyaga, elítéltetésünk és megváltásunk anyaga, halálunk és föltámadásunk anyaga, létünk anyaga, a testünk térbeli határfelületei alatt élő, lehetőségünk anyaga, síkja és gömbje, a tér, amely kiterjedésével és változásaival, állandóságával és építkezésével önmagát mondja és az időt teremti, s amely hideg üregébe kéri vissza majd testünket, a belőle-kivirágzottat, az érte is halandót, a miatta lehetetlent. Most nem az én dolgom a teremtés részleteinek, kéreg-szeletes, egymásra-halmozottan-épűlt héjszerkezet-tömbjeinek, kivirágzásainak és elvirágzásainak részlet-fölépítése, megszerkesztés-kísérlete, kimondás-végzete. Dolgom csak annyi, hogy elmondjam: jelentkezett újra egy társunk és barátunk a művészetben és az időben, akit nemcsak megigéznek, de meg is gyötörnek a teremtés rejtelmei, a lét állapotai, folyamatai, állandóságai, építkezései és befejezetlenségei, hogy elmondjam a teremtésnél gyöngébb, de az elmúlásnál gyöngédebb szavakkal, mert minden művésznek szüksége van a gyöngéd szóra, a szív-verés-tiszta szóra, a vérpályák vérsuhogásával azonos élet-építő, lét-folytató szóra, eszmélkedésünk fő-ereiben és kapillárisaiban, tudatunk rejtett gödreit és felület-alatti formáit behálózó hajszálér-szövevényeiben keringő tiszta szóra, hajszálcsöveiben áradó boldog szóra, hogy elmondjam: ez a művész, akit kíváncsivá tettek és meggyötörtek az anyag állapotai, az anyag rücskei, gyűrődései, ráncai, akit a tűnődés és bánat keresztjére feszített, a magány és öröm-szálkás fájára szögezett az anyag gyötrelme, akit megigéztek és próbára késztettek, kísérletre és válaszra, részlet-fogalmazásra és meghódításra, újrateremtésre és folyamatos keresésre, boldogtalan kutatásra és boldog következtetésekre az anyag állapotai, a kivirágzások, tér-állapotok, tér-szerkezetek, anyag-építkezések, anyag-rétegek, a szeletek, héjak, a modulok, jelzések, alakok, a táj lenyomatai, a sávok, származtatások, monolitikumok, jelzések, szaggatások, szaggatottságok, gyűrtségek és gyűrődések, a dimenziók, a függőleges és vízszintes viszonyok, a szent koordináták és koordináta-rendszerek, a tér hajlásai és ívei, a gömb, a szöglet, a kocka, a hasáb, a henger, a kúpszelet, a kúp, a mértani alakzatok, a kristályformák, az idomok, szerkezetek, a téri szituációk, a különállások és egymásmellettiségek, a kivirágzó és fölhasított felületek, a defloreált szűz sík, a szűzhártya-sértetlen sík tér föltépődései, a felület hártyái és módozatai, a formák a síkban és kivirágzások a síkban, a kiömölt és kiömöltetett dolgok, a kigyűrődések és kicsúcsosodások, hámok, bőrök, kérgek, lapok, a síkból térszerű kiemelkedés, a tömb, a tömb a síkban, a tömb egymásra-halmozottságban, a szálkás, hengeres, kúpos, csipkés, szögletes, hasábos, fonadékos, rostos, gömb-halmazos, kockás, síklapok-összege, golyó-halom tömb, akit töprengésre és meghódolásra késztetnek az elemi jelek és fölbomlások, akit kutatásra és megszólalásra izgatnak az elemi nyomok, mert keresni kell a dolgok jelentését, mert ez a jelentés-keresés létünk egyik legszebb föladata és jelentése, mert nem lehet kalitkába zárni a dolgokat, mert a lüktető, dagadó, fölfúvódó, szétrobbanó dolgok eltörik, föltépik a rácsokat, drótokat, pántokat és huzalokat, mert a dolgok lebegni és ragyogni akarnak, belsejüket kiökrendezni a térbe, mint az érhálóhártyagömbbé fölfúvódott mélytengeri halak zsíros és véres szerveiket a levegőn; hogy elmondjam: ez a művész, aki most kimutatja nekünk magát műveiben, mert a művészet elemi vágya a kimutatkozás és föltárúlkozás, elemi kötelessége és elemi joga, hogy elmondjam: ez a művész, így, töprengéseivel és kutatásaival, anyag-vizsgálataival és anyag-építkezéseivel, anyag-könyörületével, mégis az emberszív elkötelezettje, nemcsak az anyag teremtettje és megbűvöltje, de az anyag értelmének, életének és szerkezetének vizsgálatával, az emberlét síkjának, terének, állapot-környezetének, bolygójának, mindenség-helyének vizsgálatával, a természet akaratának kifejezési formáit kutató gyötrelmével az ember önismeretének és lét-ismeretének megismerésére, mindenség-környezetünk rétegvizsgálatára vállalkozott. Mert a mi emberi szívünk nemcsak a ragyogásé, de a rejtelemé is. És a mi emberi értelmünk az emberlét jelenlétének értelmét és föladatát, küldetését keresi a természetben. És fölfogni és megérteni akarja azt a helyet, azt az anyagcsomót, anyagpont-halmaz-szövetséget, ahol és ahová élnie rendeltetett, az anyag titkos tiszta mélyét, amelybe majd jajgatva elmerűl. Schéner Mihály, akinek művészete a síkból egyre-inkább a háromdimenziós-térbe épűl át, akinek művészete a sík térből a plasztikus tér szerkezetei és megvalósúltságai felé nő, akit megigéznek a sebek a vásznon, a rücskök, varratok, gyűrődések, hegesedések, a vászon szülése, mint a szent szülőnyíláson kiömlő és kitóduló magzat és placenta, az anyag rétegeit akarja egyre inkább megépíteni egy anyag-pont-centrumból kifelé, a végtelenségig-kapcsolható és sokszorosítható pozitív építkezés törvényei szerint, amely a tér minden irányába egyformán folytatható, a fedő és fedett felületek halmazát egymáson, a mag fölött, így építve meg képzeletben a végtelent és műveiben a töredék-végtelent, mint egy tökéletes, vagy itt-ott kicsúcsosodó gömböt, természetesen képzeletbelit, amelynek belső anyagpont köldökétől gömbhéj-szeleteivel minden irányban szétsugárzó biztonsággal épűl a gömb maga, a gömbkéreghártyák egymásfölöttiségének végtelen sokszorosíthatóságával és tágúlt héj-folytatásával, ha itt-ott gömb-kicsúcsosodásai kinyúlnak is a gömbtérből, de ráépülő vízszintes szeletgyűrűi végűl is kiegyenlítik a gömb föltolúlt csigaszarv-fölgyűrődéseit. Ha a valóságban talán nem is, képzeletünkkel így is fölépíthetjük a végtelent. A végtelent, az égitest-világegyetem és az embrió-emberiség hártyakéreg-magzatburkát, létünk helyét és anyagunk teremtőjét és temetőjét, sebhedett szívünk gömbsír-csillagát. És mondhatja ő, hogy a szín a dolgok elkendőzésére szolgál csak, a lényeg elfödésére, mondom én válaszul, hogy végtelenig színes befelé a lét, a mélye felé, befejezetlen végzetéig az anyag, hogy a szín az anyag szervezettségének állapota, az anyag lényegének állapoti része. Mert igaz, a szín csak a felületen mutatja tisztán magát, s a tűzben és az áttetsző anyagokban, s a burkolat alatt sötét van, a burkolat alatti rétegekben sötétség rejti a színeket, de a színek ott is vannak, a dolgok, részlet-állapotok, rész-életek, lüktetések ott is színesek, mert az isten szívében, a teremtés szívében, a természet szívében, az anyag belsejében, a kéreggel-bezárt belső homályban a színek láthatatlanok gyarló szemünknek, de ha át tudunk látni az anyagon, ha érzékeny tiszta szívünkkel lebocsájtkozunk az anyagba, mint egy bronhoszkóp-vizsgálócsővel a vonagló, hörgő emberi test belsejébe, az élő bronhusba, a csővégi apró villanykörte fényrózsa-gömbjétől megvilágítottan ott láthatjuk a lágyan lüktető, finom vérerekkel-beszőtt hártyákba csomagolt verdeső rózsakék anyaghalmazt, a vércsöpp bársony buggyanását, a hártyás, eres, szivacsos, vonagló anyagot, amely lángol és lobog és örvénylik zöld és kék és bíbor és lila és sárga és narancs tűz-örvényeivel, láng-gomolygásaival, eleven parázs-kupacaival. Ott láthatjuk az eleven kráter szívverés-hánytorgását, a hörgő tűzpikkelyállatot a vonagló ember-kútban. Mert a felület alatt sötét van, de a felület alatt szín-örvénylések lobognak, lángok, embriók, temetők. Mert a felület alatt a homályban a színes lét folyatódik és lobog, nem a fekete csönd. Miért is mondom ezt? Hiszen a fölbontott emberi test, állat-hulla, a fölbontott növény, a kő, a kristály, a mikroszkópikus anyag, a fölbontott föld mutatja belsője színeit, mutatja léte színeit. Mondom, hogy ezzel mondjam föladatunkat. Mert dolgunk és föladatunk, hogy valamit lássunk a végtelenből. Valamit el kell mondanunk a végtelenből, valamit megőriznünk kell a végtelenből. Valamit át kell vinnünk a múlandóságból a maradandóságba. Emberlétünkből és végtelenség-környezetünkből, természet-helyzetünkből. Hogy megőrizze múlandóságunk részletét legalább a maradandóság, megőrizze múlandóság-végzetünket a végtelenség-kristály. El kell mondanunk szívünk lángoló örvényeit, emberré szerveződött anyagunk rendeltetését. A lét felületén lejátszódó folyamatokat és a létezők belsejében lüktető állapotokat, jelentéseket és folyamatokat. A teljes létet magát. Az örömöt. Mert a lét, a természet önmagával az öröm. A tárgyak, a dolgok állapota és jelentése a tárgyak, a dolgok öröme. És az öröm nemcsak állapot, az öröm: akarat is. Akinek szívéhez és homlokához hozzáért foszforfényű, zöld-ragyogású ujjaival a Teremtés, annak mondania kell a lét örömét. Schéner Mihály, akinek műveiben a rétegek, hámok, felületek, kérgek, burkok, héjak, burkolatok mögött ott ragyog sejtelmesen, zöld foszfor-fényszakállú titokzatosan, mint a bethlehemi csillag, mint a lét jelenségei mélyén és mögött a plátoni idea, ott ragyog sejtelme zöld ködébe burkolva, mint az Ősnemző-angyal, Ihlető-angyal, Teremtő-angyal, Fogantató-angyal, mint a Csillag, elemi nyomokként az ősművészet, a népművészet csillag-csokra: a Mézeskalácshuszár, a Mézeskalácsbaba, a fehér cukorhab-sujtásos, hurokcsontváz-írásos testű Piros huszár, a zöldzománcú, kanyargós-írású Butélia, a Szaruvésetek Pásztora, az Etruszk-sírtábla, a Perzsa-ékírás-csipkés agyagtábla, a Japán-ködhártya-képek pávái, kacsái, békái, majmai, barkái, virágai, fűzfái, mint ködnyomok, a merengő mámor köd-nyomatai, a Fehérre-meszelt-békési-parasztház, a falusi temetők ős-sírkövei, a Tülök-karcok, Viasszal-fényesített dobozok faragás-élete, a Foszlott-papíron-gyermek-irkafirka, a Fehér Pásztorok, Fonott-kalácsok, az Ősdrapériák Szent Foszladéka és Márványmaradéka, Schéner Mihály az Öröm gyermeke is, minden bizonnyal a tiszta szív embere, hiszen csak a gyermeki tiszta szív és tiszta kedély tudja megépíteni ezt a gyermek-mámort, a nagy játék csikóit, létükbe-zsúfolva szent gyermekkorunkat, a gyötrelmeset, a felejthetetlen: a búcsút, a sátoros vásárt, a hajóhintát, a ringlispil ágaskodó és prüszkölő, szalag-kantáros, vas-kengyeles, farózsa-sörényű színes falovait, a vurstli csodás mámor-örvényeit, a köddé-foszlott virágzó gyermek-múltat; csak az tudja megépíteni ezeket a vidám és játékos táltoscsikó-óriásokat, aki gyermeki szemmel is látja a világot, a Kivirágzás csikóit, a Vidámság csikóit, az Álom-csikókat, a Gyermekszív-csikókat, a Gyermekkor-csikókat, a merev Táltoscsikó-fiúkat, a Kakascsikót, a Gyermek-álom-csikót, a vénülő szívükbe a szív sebkapuján visszalopódzó, hódító, kezében dárda helyett virágos rózsa-ágat és almafaágat tartó Gyerekkor Trójai-falovait, az öröm, a játék, a mámor színes fa-Táltoscsikóit, akiknek belsejében, hisz elvarázsolt Gyermekek ők, táltossá varázsolt Fiúk, ragyogó tiszta aranyhab-táltostűz gomolyog, csillagszórók karácsonyi megváltásfénye fröccsen, szétrobbanó kék, zöld, sárga, piros tűz-pálcika foszforrózsákkal, elfoszló tűzkristálytűrózsa-csillagokkal, akiknek szívében húsvéti báránycsengettyűk rózsa-szava szól; csak az tudja megépíteni ezeket a szent színes csikókat, aki ha dolgozni tud, vágyakozni és teremteni, nemcsak a maga örömére, de embertársai örömére is, ünnepelvén ezzel a lét örömét, a teremtés dicsőségét és ünnepét.

Amit a művész tehet^*

Mit tehet a művész, aki művészi önismerete kezdeteiben, a művészi termékenység első pillanataiban, a szent, tétova, mámoros, alázatos és gőgös kezdet-időben csak a mesét látta maga körűl, a mesében élt, a szelíd, tündérkert-szagú, vadkapor, jázmin és napraforgó-szagú és rongyos lángcsipke-illatú virág-mesében, kék bársonylevelek-nyüzsgése növény-mesében, a sárkány-nélküli, farkas-nélküli, boszorkány-nélküli, ördögbak-nélküli, ártó és rontó, köd-szakállú, kígyófejű, denevér-fogsorú, denevérszárnycsontváz-kezű törpe szellemek nélküli mesében, a boldog zöld almafák és lobogó arany-csipkefák zöld és arany levél-rengetegében, mosolyogva és bújdokolva, mint az aranymálingó, rózsapirók, az áhítatos és lobogó könnyű mesében, ahol aranyírásos csillagszövet-ruhában az álmok őgyelegnek, habos szent aranyrózsa-redőomlásban a jelenések tavaszi álmai, a májusi mámorok, nyár-hajnali harmatos csodák, zöld-szakállú és kék-szakállú vének és zöld moha-hajú fiúk, szikrázó gyémánt-lapokból összeforrasztott ruhájú szűzek, arany-kezekkel és arany-arccal; mit tehet a művész, aki egyszercsak megérzi, megérzi egy halál-szagú, csont-szagú és csillag-szagú tiszta téli hajnalon, vagy a nyár őrűlt arany-örvényeiben fuldokolva és kavarogva, meglátja, tükörbe nézvén gyűrt, konok, könnyes arccal egy űzött reggelen, vagy tűnődése homályos kék tükrébe nézve meglátja ködökből-kisejlő homlokán a jelet, a fehér krétakeresztet homlokán, a kijelöltetés és megjelöltetés fehér kereszt-üzenetét, amit a Termékenység Óriás Angyala írt hajnali homlokára, s látja még tágúlt és réműlt szemekkel, fekete rémület-kráterekké szétolvadt pupillákkal a hegyes krétát szorító óriás köd-ujjakat is az iszonyú rózsa-recékkel, rózsa-vályúkkal, rózsa-lécekkel, rózsa-csatornákkal, rózsa-körmökkel és hab-felhőkkel, hab-félholdakkal, látja egy sikoly-pillanatig, ahogy az óriás rózsaujjak az űrbe visszahúzódnak ismeretlen égő csillaghalmazok mögé; s aztán csak a fehér keresztet látja homlokán és sehol az űr csillag-pettyes őshomlokába csigaszarvakként visszaszívott óriás ős-ujjakat! És már tudja, hogy sárkányok, kanok, boszorkányok, csontvázak, emberevő törpék, emberhúst és ember-szívet zabáló anyák és szellemek, lidércek, halál-lovak, buta kecskebakok, szamár-csődörré varázsolt remeték, csillagot-kukorékoló aranykakasok, sátánkutyák és ördög-anyakocától ellett ördögmalacok rajzottak szét visongva, röfögve és ugatva a mesében; tudja, hogy izzó kék virágot tett eddig-tetszhalott szívére a Teremtő Angyal, tudja, hogy a szív tetszhalott-húsába léket vágott az Angyal, s vadúl és könnyesen egyre lejjebb ásva a szív tevékeny és mozgékony húsában, tüzes ásójával egyre mélyebbre vágva a szív titkos rétegeiben, a szívközépi tűz magzatburka felé, ás a Föltáró Angyal kegyetlenűl. S a szív izzó, rózsa-sugárzó gödrében csontok vannak és rothadó halottak, csontvázak vannak és penészes-hajzatú, zsíros fehér lárvákkal teleragadt-szőrzetű tébolyúltak, sárkánydögök félig-elrothadt pikkely-ruhája, Tirannoszaurusz-koponyája, boszorkányok kanca-szagú és vizelet-szagú, félig elkorhadt alsószoknya-csipkeharangja, hogy ott rozsdás kések vannak, kardok és szögek, szikrázó fogsorpatkók és lángoló húsok, húsok, rongyok, füstök, tüzek, kristály-várak és feketén elkocsonyásodott virágkoszorúk derengnek elheverve fölnyitott ismeretlen mélyeiben és kibontott rétegeiben. Emlékek, jövők, mámorok, hitek halottas-háza szívünk, rettenetek, tébolyok, halálok, rettegések és remény-embriók magzatburka szívünk. Hajnal Gabriella, aki a művészi önismeret és az önmagát-kimondó művészi tevékenység kezdő-éveinek játékos és áhítatos, hasonulni-tudó és anyagát-kereső gyöngéd gomolygása után, a kiválni-akarás és különválni-akarás vágya után, a Tétova Angyal halvány, puha rózsakréta-keresztjével finoman-illetett majdnem-titoktalansága után a faliszőnyegben ismerte föl világ-kimondása és léte-kimondása legpontosabb és legjobb lehetőségét, a kövér és puha pamut-rostokban, száraz-növény-szagú és erjedt-fa-illatú, kemény és tiszta ágyékszőrként duzzadt fonalakban, az érett-kalász-szagú és őszi-szalmakazal-szagú szőrös pamutkötelekben és puha indákban látomása anyagát, a kiválasztatottság kemény fehér kréta-jele után riadt és ideges és szenvedő szemekkel nézett szívébe és a világba, nézte a tárgyakat és a lényeket, az álmokat, emlékeket, embereket és történéseket, s amit látott, az tűz volt, reménytelenség, szenvedés, téboly és halál. Világteremtő és mítosz-kimondó, Genezis-teljességű és Újszövetségi utolsó-ítélet-pokol-halál-zsúfoltságú faliszőnyeg-kép-óriások, hatalmas létteremtő elődök után, a középkor kőcsipke és kőhab-istenmámorai kő-belsejét, barbár és dekadens, tetves-szőrzetű és citerát, fuvolát, kürtöt, hárfát hallgató, kövéren-kifestett-szájú hőseit, cinikus filozófiákat és Szűz Mária forró könnye-csöpögését, Jézus átdöfött szíve vizenyős vére csöpögését hallgató hőseit, páncélt és parókát, csipkét és erény-övet, kesztyűt és parfűmös halál-álarcokat hordó hőseit magábazáró hártya-ablakú kődobozok nyirkos belsejét borító óriás faliszőnyeg-látomások után, a vérszagú, lucskos éroszhabja-szagú, tőr-szagú, megfojtás-szagú, méreg-illatú, csizma-szagú, csipkékbe-ivódott verejték-szagú, nadrágokba-ivódott lószőr és csődör-verejték-szagú, faggyu-szagú kőtermek falait borító, a könnyező és izzadó köveket betakaró faliszőnyeg-csodák után, halhatatlan és új kép-törvényeket teremtő elődök után választotta Hajnal Gabriella a faliszőnyeget önmagát-kimondása és létet-kimondása műfajának, megtalálva végűl a kimondás műfaját és anyagát. Elég, ha csak a neon-fényekből és csillaglángokból szőtt világegyetemű Jean Lurcat-t, s az almavirágokból, rózsarozsda rögökből, zöld mezőkből, karókból, jegenyékből és merengő munkából, aranykazlakból és rózsanárciszokból szőtt világú Ferenczy Noémit mondom az elődök közűl. Nem kis vállalkozás az övé, de nagynak mondható, hiszen nemcsak a mindenségteremtő, Genezis-erejű elődök a fél-mindenséget és a fél-mitológiát betakaró óriás-árnyékából, kék árnyék-végtelenéből kell kiragyognia és új lánggal föllüktetnie, megteremtvén a maga mítosza világító rózsa-udvarát, de a műfaj újrateremtésének részese is Hajnal Gabriella, egy nagy műfajé, melyet nagy és makacs elődök ébresztettek és élesztettek föl évszázados tetszhalott-álmából, dermedt viaszliliom szájába lehelvén elvirágzó tiszta életüket. Hajnal Gabriella mese-tűnődésű és mese-lángolású első faliszőnyegei után, a szent megjelöltetés után hirtelen és robbanásos-rémülettel olyannak látta a világot, teremtő, ideges, szorongatott és feledékeny életünket olyannak látta, amilyen lehet még, egyik lényegével amilyen: reménytelennek, szomorúnak, szenvedőnek, magányosnak, kiszolgáltatottnak: amely vad és könyörtelen kezeivel a magány pórustalan kőtojásába gyömöszöl bennünket, hogy égitest-fény, ember-szó, madárdal be nem szívárog kővel-beömlött fülünkig; amely a megítélő cethal lángoló szájába veti kiáltozó árva húsunkat; amely rozsdás kasza-bordázatú, kés-fogsorú kútba dobja a csillagszemével az emberszív közepéig, a mindenség csontvázáig, a bűn sejt-belsőjébe látót, az ő Szent Ference olyan magányos, hogy üres kalickáknak hallgat csak, oly magányos, hogy maga a madár és maga a madaraknak-beszélő, önmagával önmagában árva és dermedt, hernyó és lótetű mászik szíve felé; az ő emberisége szájában kés van, csupa tőrt harapó fogsor itt az emberiség; és mindnyájan a mindenség szívéig tekeregve ágaskodó fekete-csavarodás, fekete pikkely-örvény, fekete pikkely-csavarmenet-sárkány gyomraiba vagyunk temetve, ott fekszünk megalázottan és gyomorsavakba, nyálba, nyákba, zsírba, vérbe, lepedékbe, salak-kezdetekbe, világ-rostokba temetve, büdös és véres emberiség-magzatok, várva, hogy a sárkányt-legyőző csoda fölnyissa a döglött, kihűlni-készülő, rothadni-kezdő óriás-testet, s kimászhassunk sírva, átkozódva és boldogan énekelve a karddal-vágott seb vérző bíbor óriás húskapuján, mint vérző szülőnyíláson a gyermek, szőreinkben vérrel, zsírral, epével és gyomor-foszladékkal szempilláinkon. Igen, ha tudjuk is, ha tudja is réműlt reménytelenséggel amilyen lehet életünk, ha tudjuk is: egyik lényegével a lét amilyen, Hajnal Gabriella is tudja, hogy haláltalanúl ott lebeg létünk fölött a bethlehemi csillag, a titkos rózsakéz, amely a remény rózsakapuját kinyitja, amely szívünkre hinti fénye kék reményét, lángja kék tüzét. Ezért látjuk Hajnal Gabriella új faliszőnyegein a lét-remény, a teremtés-remény, a termékenység-remény, a jóság-remény hajnali jelképeit. Mert Szent Ferenc kalitka-világegyetembe temetett árvasága mellett, a férgek, drótok, gépek, hézagok, űrök között ott az eleven, barna-pettyes madártojás, a jövendő ének és jövendő repülés mészhéj-magzatburka, mert a késsel-vicsorgó-szájúak között legalább egy van, akinek szájában szikrázó fehér virág, a jóság és szagos tündöklés növény-csillaga, mert a cethal szájában olvadva csontvázzá-égő ember szíve zöld levelekkel és piros erekkel mégis szétvirágzik a ropogó haláltűzben, mint a magzat átlátszó üveg-husában, üvegkoponyáján a lila erezet, mert a halál-sárkány negyedik gyomrában fekvő asszony hasában nagy magzatburok-tojás, amelyben ott fekszik tisztán, boldogan, a jövendő születésre várva az embrióangyal, a kékszárnyú magzat-tisztaság, mert a kasza-kútba lökött férfi csontja össze nem tört, húsa meg-nem-szaggattatott a kövektől, kasza-hegyektől, hisz hulltában látta, csillag-szeme fény-kúpjaiban látta hullása szörnyű útját, mert úgy hullt a nyirkos kőzsák fenekére, a varangycsillagokkal pislogó kő-mélybe, az üszkös kő-fazékba, mint csillagtűz-örvény, hogy egyszer nagy rózsalánggal kiszálljon onnan, mint a hajnalcsillag, kinőjön óriás-növekedéssel a mohos kő-zsák száján, mint világegyetemet-beragyogó megváltó-rózsa. Mert tudnunk kell nekünk, mai emberiségnek, szívünkben temetőket, kozmikus pusztulásokat, elrothadt emberiséget hordozóknak, tudnunk kell nekünk, teremtőknek és elviselőknek, a jövendőbe-építőknek, múltra-hivatkozóknak és múltat-átkozóknak, a világegyetem csillag-halmazai, égitest-örvényei közt vágyakozóknak, várakozóknak és adakozóknak, hogy nem reménytelen. Amíg egy magzat fogan, amíg egy magzat növekszik, amíg egy gyermek születik, amíg egy virág zöld pikkely-lázzal kinő, amíg egy csillag arany-emlőkkel ragyog, amíg egy zöldszeplős madártojás a belső boldog enyves csőr-ütéstől megreped.