Az örvénylő-szívű vándor^*

Verset már írtam róla, tizenöt évvel ezelőtt, ifjú, lázas, lángoló, gyötrött és mégis virágzó sorsunk együtt-futása idején, írtam róla már verset, játékos és szomorú éneket vacogtató magányunk és fekete kiszolgáltatottságunk idejében, lénye rejtelem-árnyékú virág-áhítozásáról, a szív forró zugait füstpamatokként benövő és bebodrozó szorongásairól, búvópatak-létéről és harangkondulás-egyszerűségéről, de hogy verseiről írjak, módot rá csak most adott barátom, a költő, Kormos István. Meg vele 1946-ban ismerkedtem, a kamasz-költő a legény-idősebbel, máig egyetlen verseskötetét, a Dülöngélünket is ekkor olvastam, ezeket a virágléptű sorokat, a hajnali virágos mezők harmatával csillogó, piros csikó léptű és bársony-csengettyű csikó-nevetésű, tejes zöld kalász illatú és a kemencéből frissen kihúzott kenyér forró boldogság-szagát sugárzó verseket, a bethlehemesfiúk küszöb-előtti téli toporgásához hasonló verseket, amikor a szines papírból és fából ragasztott istállóban gyertyaláng lüktetett a havazásban, s a papír-barmok, papír-háromkirályok, papír-Mária, papír-József mosolya rózsaszín csillagként sugárzott, s hó-csillagok olvadoztak rózsapirossá fagyott kezünkön. Aztán hosszan hallgatott a költő, játékosan és tréfásan hallgatott, tréfás bújdoklásban, búvott előlünk és a teremtő költészet elől, mint aki búvik önmaga elől, mint aki ifjú önmagát odahagyva a tétova tevékenység élő zöld kötelekkel beszőtt dzsungelébe menekűl, s ott csörtet fuldokolva; ott vándorolt a zöld-lombú évek kék-párás, zöld-ködű dzsungelében, örvénylő szívvel, mint önmaga-űzte szarvas, néha ki-kidugva a füstölgő zöld levélpikkely-kötegekből fejét, s eltűnve újra, alábukva a párázó őshomályban, hogy csak az eres zöld levél-örvény maradt utána, zöld pára-csönd, s a mohában a harmatos patanyomok. Dehát mi történt? Megfagyott az ének, vastag mohás dér lepte be az arany csikónyak-csengőt, összetört a betlehem-papíristálló, s a Kisded piros papír-arcán fölolvadt a festék, szétfolyva, mint a vér. Mi, társai és barátai vártuk és szerettük, mert tudtuk, tréfás költő-némasága mögött a pokolig lehasadó szakadékok tátonganak füstölögve, arca gyűrt és májfolt-pontokkal, rózsapettyekkel behálózott kéregmozgása alatt az eleven erős tűz hánytorog forrva, tudtuk, hogy önmagát meg nem kerülheti, mert ez a törvény. A Boldogság legenda-szigetét kereste ő is, mint mindannyian, az ősember-idő kő-szigonyai elől menekűlt, vagy a teremtő kegyelmi állapot elől? Vagy titkos anyja kihantolt csontjai elől, a csontkéreg-csillagok elől, vagy a bánat elől, ami mint az őszi köd ruhánkba, szívébe szívárgott, s ott liheg gyapjával és hidegével, hogy vére melegét kifossza? Feleletet erre ő adjon, Kormos István, válaszoljon hát megújult költészetével, új verseivel, mert a költő egyetlen hiteles válasza csak a vers lehet. Mert minden más hazugság, minden más reménytelen, minden más fölösleges. Költőnek élet, szó, szerelem, csönd, háború, vérzés, halál vers nélkűl reménytelen, vers nélkűl fölösleges. Akkor inkább a föld! És válasza milyen hiteles, milyen pontos! Mert új verseiben mennyi sugárzás, lemondás, mennyi múlt-ismeret és önismeret, a kegyelem hívása, a Háromkirályok megváltót-hirdető, figyelmeztető, kemény bot-koppanása, hitetlensége előtti konok topogása, szakállas ajándék-szava, mert új verseiben a kiszáradt, sárga, zománcos csontok elmúlás-szava él, a magányosság köd-harangja szól, mert pányváit piros szívekre dobva átvonszolódott a halál-tengeren, a csontok, gyökerek, kukacok tengerén, mint piros csikóhalaktól húzott mese-fiú, mint ágaskodó rubint-kérdőjelekre, piros csikóhal-fejükre hurkolva a bánat köd-kötelét, s most, újra a parton, a virágzó léttalajon lihegve, új verseiben piros és kék és ezüstös krétavonalakkal berajzolta a hűtlenűl-elhagyott időt, hallgatása térképét rajzolva meg ezzel, beépítve húsz év gyötrelem-csöndjét tiszta, bűvös szavakkal, hogy tudjuk, a színes krétavonalakkal megfent szivárvány-ív alatt nem a csönd élt, de egy örvénylő szív bolyongott, mint lüktető, cikázó piros tűzpont a sárkánygyomor-éjszakában, mint a szegényasszony fia a földalatti sárkány-országban, hogy a csönd-pokol kapuját megtalálja, s a némaság-túlvilág kapuján kilépve szóljon: Embertársaim, elmondanám nektek, mi történt velem.