A boldogság-kereső^*

Nehéz ünnepélyesen szólni róla, pedig hát ünnepélyesen kellene szólni róla, legalábbis művéről, most, művének gyűjteményes kiadása megindulásakor, hiszen az alkalom ünnepi szót, áhítatot vár, harangkondulást és ünnepi fúvósok fém-lángú örvényeit, víg zenebonáját, mert az alkalom, mint minden elrendelésszerű pontossággal dolgozó szellem, végzetes megjelöltséggel és kijelöltséggel munkálkodó akarat művének külön világegyetemmé ikrásodása pillanata, a tevékeny hétköznapokban föloldott rész-művek egy-mindenséggé kristályosodása pillanata: ünnepet kíván. Az ünnep csöndjét, merengését és várakozását, az ünnep boldogságát. De hát ő nem szereti az ünnepélyességet, az ünnepi szót se nagyon, az ünneplő tekintetet. Átmegy inkább az utca másik oldalára, a szétlapozott újságba merítve nagy-dombos arcát, repedéstelen, csiszolt, vaskos kőgolyóhajlat homlokát, a lobogó papírlapokba a tarkó-kezdetig temetve az óriás-arc szorongó és elárult vonásait, az arckoponyára húzott piros és fekete krétavonalakból hurkolt és szálkásított szorongás-álarcot, amit talán csak a tiszta föld old le csontjairól; s úgy fogja a fekete-csipkés újságlapokat nagy kezébe, úgy szorítja, mintha óriás-lepkét markolna, gyászlepkét, reménykedő-reménytelenűl, a szivárványló szőr-mozaik-potrohba kapaszkodva, hogy talán majd fölrepűl vele, hogy talán majd elrepűl vele, a tavaszi ködben, vagy az őszi fényben, úgy markolja a lobogó újságlapokat, hogy szinte ólomfestékesek vastag ujjabögyei, ujja-szárai. Arcát inkább a köd felé fordítja, a csillagok közt dobogó anya-szív felé, a föld felé, fehér toll-csomókkal és fehér moha-csomókkal vaskos tarkóját elcsavarva fordítja fejét a föld felé, akit úgy szeret, akiben úgy hisz, mint tán senki előtte, olyan ünneptelenűl. És műve sem szereti az ünnepet, mert műve, az időben és az idő jelenségei, kristály-hasábjai és komor jelenései között hatalmasan föltornyozódott, műve az örök ünneptelen munkálkodást mondja, az örök tevékenységet, az örök köznapi cselekvést, az örökös és konok munkát magát. Műve, akár a föld, akár az egyetlen anyag, akár a termőföld: a folyamatos cselekvés, a folytonos önmegvalósítás, az állandósult és megállíthatatlan újrakezdés és kivirágzás, a fölvirágzás és temetés, az állandó kezdet, az önmagával-befejezés, termés és készülődés, akár a föld. Nem ismerek Földgolyóhoz-ragasztottabb, a föld húsába szövöttebb, isten-nélkülibb költőt nála, túlvilágtalanabbat, nem ismerek bízni-akaróbb költőt nála, földre-építőbbet és bizalmatlanabbat, s ezért magányosabbat. Műve, a kifejezés bármilyen anyag-megtestesülésében jelenik is meg, ez a lázongásokkal, ifjúkori bíbor és fekete füstökkel, nagybojtú kövér füst-örvényekkel, szikrázó óriás irónia-buborékokkal átszőtt, a humor derengő és foszforeszkálás-sejtelmű hurkolat-fonataival behálózott, vadlibás bíbor őszi párákkal és ágyúgolyó-füstcsíkokkal beszőtt, téli hullámdörgéssel elborított és kopasz szőlőkarókkal teletűzdelt, puszta-tüzekkel és véres lándzsákkal villogó, lónyerítéssel, tehénbőgéssel, szekérzörgéssel, vonatkerékcsattogással, szerszámoskamra-csönddel, és bütykösen, kérgesen, repedezetten, föld-eres hálókesztyűbe húzottan szétcsillagzó kezekkel, márványosra-csiszolt szerszámnyelekkel és messzi sámándob-kopogással, vad hazáért-szorongással virágzó és a szív vonaglása mögé rejtett gyermeki csillagszóró-lángolással belsejében, a burkolat alatt bevilágított illyési mindenség, ez az illyési magányos költészet-Magyarország, ez a halállal-beszőtt történelem, létünk földje is, oly szikrázó és oly magányos néha, mint frissen-ásott sírgödör gyökérfoszladékos földkupacain a földdel-átitatott deres csigolya, deres koponyacsont, a földből-kidobott, téli hajnalon. Bízni csak a földben tud, a gyönyörű földben, s azokban, akik kezükkel a földet életté gyúrják, akik az anyagot, ami a föld, vagy amit a föld adott, formálják létté, hazává kezükkel, formálják jövővé kezükkel. Hinni is csak bennük tud és a földben, az egyetlen hűségesben. Hinni és bízni csak bennük tud és a földben, nem az istenben és nem a halálban. Ezért magányos a földdel és a földet-gyámolítókkal, és ezért boldogtalan. De ez a legszebb magányosság, ez a legemberibb boldogtalanság. Az egyetlen emberhez-méltó dacos árvaság. A boldogságot, a reményt, a vígaszt kereste és keresi Illyés Gyula minden művében, a reményt és a vígaszt létünkre és halálunkra. És az ő válaszában reményt és vígaszt csak a föld ad, meg a munka, amíg a föld húsunkat megemészti és elkövesíti csontjainkat. Dehát miben is találnánk másban vígaszt önmagunkra és halálunkra, a történelemre és mindannyiunkra, mint a munkában és a földben. A munkában, a gyönyörűben, a földben, a mámorítóban, a Küldő-Ősanyában. Mert nem a csillagokban, és nem a csillagok táguló ős-tűzgömbhálója mögötti kezdet istenszív-csöndjében, ős-törvény robajában. Hisz emberek vagyunk, boldogságkeresők, megváltatlanok. Emberek. Önmagunkra-várók.