Halottak utódai

A boldogság-kereső^*

Nehéz ünnepélyesen szólni róla, pedig hát ünnepélyesen kellene szólni róla, legalábbis művéről, most, művének gyűjteményes kiadása megindulásakor, hiszen az alkalom ünnepi szót, áhítatot vár, harangkondulást és ünnepi fúvósok fém-lángú örvényeit, víg zenebonáját, mert az alkalom, mint minden elrendelésszerű pontossággal dolgozó szellem, végzetes megjelöltséggel és kijelöltséggel munkálkodó akarat művének külön világegyetemmé ikrásodása pillanata, a tevékeny hétköznapokban föloldott rész-művek egy-mindenséggé kristályosodása pillanata: ünnepet kíván. Az ünnep csöndjét, merengését és várakozását, az ünnep boldogságát. De hát ő nem szereti az ünnepélyességet, az ünnepi szót se nagyon, az ünneplő tekintetet. Átmegy inkább az utca másik oldalára, a szétlapozott újságba merítve nagy-dombos arcát, repedéstelen, csiszolt, vaskos kőgolyóhajlat homlokát, a lobogó papírlapokba a tarkó-kezdetig temetve az óriás-arc szorongó és elárult vonásait, az arckoponyára húzott piros és fekete krétavonalakból hurkolt és szálkásított szorongás-álarcot, amit talán csak a tiszta föld old le csontjairól; s úgy fogja a fekete-csipkés újságlapokat nagy kezébe, úgy szorítja, mintha óriás-lepkét markolna, gyászlepkét, reménykedő-reménytelenűl, a szivárványló szőr-mozaik-potrohba kapaszkodva, hogy talán majd fölrepűl vele, hogy talán majd elrepűl vele, a tavaszi ködben, vagy az őszi fényben, úgy markolja a lobogó újságlapokat, hogy szinte ólomfestékesek vastag ujjabögyei, ujja-szárai. Arcát inkább a köd felé fordítja, a csillagok közt dobogó anya-szív felé, a föld felé, fehér toll-csomókkal és fehér moha-csomókkal vaskos tarkóját elcsavarva fordítja fejét a föld felé, akit úgy szeret, akiben úgy hisz, mint tán senki előtte, olyan ünneptelenűl. És műve sem szereti az ünnepet, mert műve, az időben és az idő jelenségei, kristály-hasábjai és komor jelenései között hatalmasan föltornyozódott, műve az örök ünneptelen munkálkodást mondja, az örök tevékenységet, az örök köznapi cselekvést, az örökös és konok munkát magát. Műve, akár a föld, akár az egyetlen anyag, akár a termőföld: a folyamatos cselekvés, a folytonos önmegvalósítás, az állandósult és megállíthatatlan újrakezdés és kivirágzás, a fölvirágzás és temetés, az állandó kezdet, az önmagával-befejezés, termés és készülődés, akár a föld. Nem ismerek Földgolyóhoz-ragasztottabb, a föld húsába szövöttebb, isten-nélkülibb költőt nála, túlvilágtalanabbat, nem ismerek bízni-akaróbb költőt nála, földre-építőbbet és bizalmatlanabbat, s ezért magányosabbat. Műve, a kifejezés bármilyen anyag-megtestesülésében jelenik is meg, ez a lázongásokkal, ifjúkori bíbor és fekete füstökkel, nagybojtú kövér füst-örvényekkel, szikrázó óriás irónia-buborékokkal átszőtt, a humor derengő és foszforeszkálás-sejtelmű hurkolat-fonataival behálózott, vadlibás bíbor őszi párákkal és ágyúgolyó-füstcsíkokkal beszőtt, téli hullámdörgéssel elborított és kopasz szőlőkarókkal teletűzdelt, puszta-tüzekkel és véres lándzsákkal villogó, lónyerítéssel, tehénbőgéssel, szekérzörgéssel, vonatkerékcsattogással, szerszámoskamra-csönddel, és bütykösen, kérgesen, repedezetten, föld-eres hálókesztyűbe húzottan szétcsillagzó kezekkel, márványosra-csiszolt szerszámnyelekkel és messzi sámándob-kopogással, vad hazáért-szorongással virágzó és a szív vonaglása mögé rejtett gyermeki csillagszóró-lángolással belsejében, a burkolat alatt bevilágított illyési mindenség, ez az illyési magányos költészet-Magyarország, ez a halállal-beszőtt történelem, létünk földje is, oly szikrázó és oly magányos néha, mint frissen-ásott sírgödör gyökérfoszladékos földkupacain a földdel-átitatott deres csigolya, deres koponyacsont, a földből-kidobott, téli hajnalon. Bízni csak a földben tud, a gyönyörű földben, s azokban, akik kezükkel a földet életté gyúrják, akik az anyagot, ami a föld, vagy amit a föld adott, formálják létté, hazává kezükkel, formálják jövővé kezükkel. Hinni is csak bennük tud és a földben, az egyetlen hűségesben. Hinni és bízni csak bennük tud és a földben, nem az istenben és nem a halálban. Ezért magányos a földdel és a földet-gyámolítókkal, és ezért boldogtalan. De ez a legszebb magányosság, ez a legemberibb boldogtalanság. Az egyetlen emberhez-méltó dacos árvaság. A boldogságot, a reményt, a vígaszt kereste és keresi Illyés Gyula minden művében, a reményt és a vígaszt létünkre és halálunkra. És az ő válaszában reményt és vígaszt csak a föld ad, meg a munka, amíg a föld húsunkat megemészti és elkövesíti csontjainkat. Dehát miben is találnánk másban vígaszt önmagunkra és halálunkra, a történelemre és mindannyiunkra, mint a munkában és a földben. A munkában, a gyönyörűben, a földben, a mámorítóban, a Küldő-Ősanyában. Mert nem a csillagokban, és nem a csillagok táguló ős-tűzgömbhálója mögötti kezdet istenszív-csöndjében, ős-törvény robajában. Hisz emberek vagyunk, boldogságkeresők, megváltatlanok. Emberek. Önmagunkra-várók.

Egy költő kortársai közt és a szívemben^*

A költészetben nincs: mindegy! A költészetben nincs közöny! A költészetben nincs céltalanság! A szavak szerkezete és a művek szerkezete és a Mű szerkezete célszerű rendben és céltudatos lázzal, virágzó akarattal épül önmagából a Lét áldott akaratává, a Létezés egyik látomásává, a megvalósulás egyik végzetévé! Nem mindegy az épülés rendje, és nem mindegy a megvalósulás módozata, a kialakulás szorongása. Mint ahogy az sem mindegy, hogyan alakítja a költő önmagát és sorsát, s a Sors, vagy bármi, a világegyetem e számunkra-végzetes, számunkra-megítéltetett, számunkra-elrendeltetett zöld és belső-fény-nélküli anyagszigetén hogyan alakítja áldott és keserű, kemény és tiszta életünket. Mert nem mindegy az élet, és nem mindegy a halál! És nem mindegy az sem, hogy jön létre a remekmű! A remekművű élet, a remekmű-vers, a halál-remekmű! És nem mindegy a remekmű szent és véres nemzés-pillanata, gyötrött és boldogtalan kihordás-ideje, vagy szeplőtelen boldog várakozása és szülés-ámulata, vagy szülés-ordítása és csillagtördelő jaj-átkai! Hogy füstölgő zöld és rózsaszín és rózsakék esőben úszik lassan, esőben-ropogó csipke-szegélyű szemfedő-szárnyakkal egy árva koporsó a föld felé, a befogadó drága föld felé a megemésztő tiszta föld felé, a rejtelmes, lángtalan, zsíros, sárga és fekete tűz felé egy kis árva koporsó, gyanútlan, gyanta-illatú méhében az árva halottal, akit magához kért a föld, akit magába visszakért a bűntelen anyag! És nem állt mögötte és nem állt fölötte, akinek ott kellett volna állni, nem hintette röggel, porral, virággal, jajjal, sírással, hallgatással! Mert nem mindegy az sem, hogy temetünk és hogy temethetünk. Végzetünk, amit sorsunkúl adott, néha megtagadja tőlünk a lehetséges egyetlenegyet, a kötelességet, hogy aztán a remekmű balzsamos és halál-illatú, halál-jelképekkel és halál-szövetséggel teleírt és telehímzett vásznaiba tekerhessük üszkös és vérző szívünket, üszkös és vérző maradék-életünket, kemény élet-hitünk tiszta lángját, fönnmaradásunk nem-várt reményét! Mert Zelk Zoltán óriás-verse, a remekmű, a Sirály ilyen fogantatású, ilyen nem-volt-nász halállal-virágzó és múlttal-erjedő árva szülötte! Aki remekműre képes, az az életre képes! Aki remekművet tud írni, az hisz az élet küldetés-tudatában, az hisz a megmaradásban és a fönnmaradásban. Mint a Sirály nagy költője is, Zelk Zoltán. Zelk Zoltán verseivel még lázas és dadogó, didergő és szorongásos, ámulatos és titkos, titokzatos dacokkal és lobogó füstökbe temetett, lázadó párákba és tébolyúlt-mámorú virágillatokba és csillag-erjedésekbe göngyölt kamasz-koromban ismerkedtem meg, még az áhítat-időben, a szorongás-időben, a zavaros, kúsza sejtelmek idejében, a rejtett tiszta reménység idejében. A mindenféle kis pénzekből, kapott és megdolgozott fillérekből összegyűjtött kamasz-könyvvásárlás-időben, amikor könyékig por-kesztyűben és feketemohos por-álarcban kutattam könyvesboltok poros polcain, poros és penészes raktáraiban, megváltó-magamat keresve, őt megtalálva magam helyett, nem is őt, de vele egyetemben társait is, az akkori fiatal költőket, verseskönyveket, antológiákat! Istenem, micsoda habzsoló öröm és rózsa-szorongás volt az az olvasás, micsoda kék lánggal és kristályos szigorral kevert szorongás! Három antológiát találtam akkor-időben: a Kárpáti Aurél szerkesztette Új Magyar Líra, a Makkai László szerkesztette Új Magyar Költők, és a megható-mámorosságú Vajthó László által szerkesztett Mai Magyar Költők címűeket, amelyekben az akkori fiatal költők versei izzottak, füstölögtek, párologtak és illatoztak harmatos virágfejükkel, mert hát akkor születéstől valóban fiatalok voltak! Ezekben a nekem-drága könyvekben ismerkedtem meg a fiatal magyar költészettel és költőkkel, most már barátaimmal és kortársaimmal: az isten virágzó csillagait külön-külön nevük-szerint ismerő, az álom-illatú, feketeszőrös arcú halál-virágot merengve kezében szorító Jékely Zoltánnal; a drága Hajnal Annával, aki a halál szívébe lát, és a madarak szívébe lát, és a virágok eresen és pórusosan világító sejtjei között meglátja a zöld pikkely-angyalként ámulva ücsörgő csöndet; a könnyű tiszta csillagsugarakba kapaszkodó, ősfüstök és ős-szerelmek árnyékában játszadozó, a világegyetem rengeteg fény-virág emlője alatt ártatlanúl éneklő Weöres Sándorral; a jaj-nem-ismerhettem Radnóti Miklóssal, akinek versei, mint a Megváltó körűl hittel és tétován, szent lázzal, és konok alázattal ácsorgó, láthatatlan harcos kristálykardokat szorongató, lobogó próféta-dühöt nem-ismerő Apostolok feje fölött a hegyes piros csipke-lángok, a Kiválasztottság és Elhivatottság, a Kijelöltség és Megjelöltség kemény láng-csipkéi, akinek versei úgy lobogtak; Vas Istvánnal, az elégikussal és mégis dühhel-átitatottal, akinek cifrázat-nélküli vers-páncélinge mögött harci láz, harci-düh, harci-harcosság tüze lobogott, lángjában és füstjében összekeveredve szívében a múltak lágy áhítatával, s valami nagyon-okos jövendő-várakozással, idegességgel és álmodozással, akinek kigombolt-gallérú hexaméterei, lazán-buborékosodó jambusai, a vas-zsindely páncél-domborúságok úgy mutatták, védtelenűl és födetlenűl hagyva verse testét, sebezhető halálos pontjait, mint a jól össze-nem-csatolt, szorosan össze-nem-csavarozott vértezet páncélbuborék-héjai a szőrös mellkas lúdbőrző felületét, a verejték-habos inget s a szőrbozontos mellkasbőrt púpozva-rengető szívverést; Takáts Gyulával, a rózsakék, rózsazöld, rózsaizzás, rózsa-kristály ködökbe, párákba, hajnal-fátylakba és pincei gyertyaláng-szagokba, virágzó mámoros szöcske-illatú és lepke-tántorgású szőlőkbe, hordók boravas illatába, és rózsa-geometriákba, kék fény-mértanokba öltözött szíve átsugárzott versein, mint a hajnal rózsa-magzatburkain a nap-magzat arany-arca; s ott találkoztam vele is először, Zelk Zoltánnal, vele is, akinek verseiben földerengett, mint röntgen-ernyőn az anyahasban átvilágított magzat: a bánatos és tudatos szegénység, a próféta-szakállú, virág-szagú, vadkapor és vadtorma-szagú, kis jajok és nagy imák hajnali-alkonyi illatába fátylazott múlt, s az akkori jelen petróleumlámpa-illata, cézanne-i egyszerűségű paradicsomos-üveg-látomása, a búra-nélkül, sárga árvaság-rózsaként foszforeszkáló, barna-fekete-légypettyes villanykörte kriptai kristály-magányt és penész-kegyelmet hervadtan-besugárzó és foszlott fényszőrrel bevilágító kopott jelenideje. Kripta-jelenideje, és mégis a tétova-tiszta-zavaros-árvareménytelen-reménykedő Ifjúság ideje! És ott találkoztam, e könyvekben, áldott szegénység-látomásaival, bánatos hal-látomásaival, vonító kutya-látomásaival, iszapba-bújó szegénység-halaival, a csillagok között hömpölyögve-áradó szegények-vonulatával, csillagok között tajtékosan és habosan-tekeredő, virágzó tajték-indaként tekergő kutyavonításaival! S a verseskönyveiben, az otthon-szagúakban, a megejtő-címűekben, az elragadó-tétovaságúakban, a Csuklódon kibuggyan a vér, az Ülj asztalomhoz, a Kifosztott táj és A lélek panaszaiból törékeny, rostos, elbarnúlt és bolyhos fahártyaként töredező lapjain találkoztam megejtő verseivel, az otthont-adókkal. Mert nem minden költő: költő versei minden pillanatában, és nem minden költő otthont-adó. Van, akinek verseiből csak még-jobban tudjuk gyönyörű világegyetem-árvaságunkat. Önmagunkat és küldetésünket. Világegyetem-magányunk és Földszülött-szigorúságunk föladatait. Az élet-láng és az eljövendő halál-füst gyönyörét. Hogy ebben égni kell tisztán és keményen, és azt mélyen be kell szívni szívünkig, sejtjeink legtitkosabb rejtett zúgáig, barlangjáig, hártyájáig, lüktetéséig, izzó anyag-lángjáig, mert csak így igaz, és így szép lenni ebben a világban és önmagunkban! De Zelk Zoltán léte és verse minden pillanatában költő, még kúszaság-pillanataiban, vak tévedés-pillanataiban is, színvaksága pillanataiban is, eredendő költő minden sejtjében, izületében és remegésében, és otthont-adó költészet az övé! Ez a világ-árvája, lét-árvája, sokszor önmaga-árvája otthontalan, mindíg otthont-kereső, otthonát-vesztett költő otthont tud adni szívünknek verseiben és költészetében. Verseiben: a reménykedőkben, verseiben: az árvaságot-kiáltókban, verseiben: a szegénységre-emlékezőkben, verseiben: az elvesztett bizalmat keresőkben, verseiben: a szelídekben és a kopárság csöndjét, a kopárság vedlett fénybundáit kimondókban, verseiben: a jövőt-reménykedőkben, verseiben: a szerelmet-temetőkben! Mert otthont-adó költészet az övé, Zelk Zoltáné, a legtöbbszörotthontalané! Verseiben, legyen tárgyuk, eredetük és jelentésük bármi is a világból, vagy árva önmagából, vétetett bárhonnan is versének anyaga, vágya és reménye: a sok magányból, vagy a ritka örömből, a gyászból, gyász-bénaságból, vagy az ünnep fölhabzott izgalom-mámorából, a neki-kopár világból, vagy a hajdani puszta-szegénység fényéből, viaszosvászon-szagából, kopár füstös mész-illatából, a füstös, meleg, hervadhatatlan apa-szakállból, vagy kis réz-csengettyűs ajtók csengő-kehely-szavának édes zenebona-csillagából, Zugló rózsahavas hajnali kutyái tajték-vicsorgásából, reszkető tajték-csillagot köpő siratódal-vonításából, vagy szeretők földben-lerágódott tiszta porcelán-csontjaiból, a sárga, pórusos csont-jelképekből, vagy füst-sörényű ravatalgyertya-átokból, verseiben mindíg otthont-ad nekünk, nekünk, többieknek, többi-éneklőknek, más-beszédűeknek, más-álmúaknak, más-akaratúaknak, más-iszonyatúaknak, más-gyászúaknak és más-öröműeknek, nekünk, költőknek, barátainak, társainak. Az embereknek! Mert Zelk Zoltán minden nyomorával és gyászával, minden kopárságával és múltjával, minden árvaságával és kietlenben-kivetettségével: költészetében otthonossá tette nekünk a világot. Legalábbis az ő-kimondotta világot! És ezt nem tehette másképp, és ezt nem teheti más, csak úgy, hogy szereti a világot, csak az, aki szereti a világot! A dolgokat, a tárgyakat, a jelentéseket és jelenéseket, a Lét anyagi módozatait és változatait, a létezés alakzatait és ábráit, és legfőképpen az embert, önmagunkat, az embert, akinek sorsúl az adatott, hogy itt és most élje meg életét és halálát, itt és most, ezen a Földön, ezen az irgalmatlan, tűz-szívű árva kristály-sárcsomón, a Földön, mindnyájunk szűz Szülőanyján, mindnyájunk szótalan virágzó, élet-tajtékú, csillagok közt pörgő Temetőjén. Mert Zelk Zoltán, amihez nyúl verseiben, az finoman, lágyan és reménykedően derengeni kezd, valami lágy, párás és illatos lángot ont ki magából, valami foszforos finom remegést, valami egyszerű gyermeki fényt, valami köd-álmú könnyű derengést: a tárgyak, a dolgok, a lények, az asztal, a szék, a falak, az állatok, a növények, s vers-beli emberei is valami elemezhetetlen fénybe vonva, valami magányosan fénylő egyszerűségbe, sugárzásuk a titoktalan és álmátkereső emberé. Amihez nyúl, az pórusaiból és tömött, kötött anyagából laza fényt küld feléje, felénk, s ez is csak úgy lehet, hogy Zelk Zoltánt, minden árvasága és elveszettsége ellenére a dolgok vissza-szeretik! Mert a világ vissza-szereti őt, a Lét visszaszereti az őt gyöngéden és finoman-szeretőt! Sok mindent kimondott és elmondott már Zelk Zoltán költészetében, sok szép és okos és bánatos szava volt már a világra, valamivel mégis tartozik nekünk! Tartozik nekünk gyerekkorával! Valamivel, amit a magyar költészetben még nem mondott ki senki! A hajnali-gyertyafényszagú tétova rózsa-hajnalokkal, viaszgyertya-illatú, párás alkonyi csönddel átitatott rejtelmekkel vemhes, kamilla-tejútak fehér gyászával, cicfarkokkal-felgöndörödő, zsíros zöld gyapjúval befolyt a kerítés-melletti gacsos öreg bodzafák illat-füstölgő ikratányér-merengésével és zöldpettyes árnyékával buján benőtt kis templomudvar magányával, aranyfoltos, duzzadt, fényfüstös nyári csendjével, mikor a hegyek felől sasok kiáltoznak, rókák sírnak és medve bömböl a vérpárás láthatatlan csillagok felé. Azzal az udvarral, amelynek krizantém-lobogásos és gyertyaárnyéklüktetéses estéi és jelenései között sárga tyúkok kaparásznak, öreg isten-szakállú kecske mekeg és a piros rózsafüggönyszakállú kakas kukorékol. Tartozik nekünk az ősökkel és a temetőkkel, a csontokkal és a kék álom-kiáltásokkal. Azzal, ami nincs ott a csodálatos Bródy Sándor kövér bársonyerjedésű, nehéz érosz-füstgomolygású, aranylánggal átitatott és rózsalánggal átvérzett írásaiban, sem Pap Károly, a lobogó szent próféta istenfényű és jelenés-átkú arany-vulkánkitöréseiben, a füst, a láng, az arany vásznai és szakállai közé beszőve, sem Azarel finom bársonypor-illatú, finom csipkepor-illatú, finom alma-illatú szobáiban, sem megváltást-hívó tajtékos árva énekeiben!

A mesét-nem-akaró költő magánya^*

Zord idő a miénk. Nem, nem a tél miatt, a babitsi fehér tigris miatt, a fehér szőrét hullató vedlett Fehérfogú miatt, aki belopakszik magányos éjszakánkba, hó-pamacs lépteivel és dér-csillag lépteivel nappalaink kopár kúszaságára lép, és hideg nyálát rácsorgatja a Föld repedezett, pikkelyes sárga növényhalállal beszőtt és növény-rothadékkal kiszakállasodott szívére, és fehér szőr-rózsa lépteivel és kék üvegrózsa lépteivel virrasztó tiszta szívünkre lép, szerelemmel-fohászkodó, halállal-osztozkodó szívünkre lép, és fekszik vedlett szomorú városokon, virágtalan kopasz falvakon, márvány-tébollyal kivirágzott falusi temetőkön, toporog a halottak kegyetlen sárga csontjai fölött, topog fehér meszelő-ecset lábaival kihalt sok Emberiség értelmetlen és kevélytelen csontváza fölött, a kihalt és földtől megzabált, szürcsölve a földbe-szippantott állat-történelem virágtalan, szagtalan, csont-története fölött. Zord idő a miénk. Nem, nem a tél miatt, a mítosz-nagy, legenda-óriás, apokrif-mérhetetlen Tél miatt, aki földrészeket ölel át hóból-gyúrt iszonyat-karjaival, és kan-ágyéka a jég meredése és szeme pupillátlan, eres, buborék-szőlőfürtös zöld jéggolyó, és fújása halotti köd és végtelen zuzmara-felhő, és lihegése, nehéz orrlik-fújása arcunkra-omló és szívünkre-omló vak fehér halál. És harapása, dacos szívünkbe forrt jég-harapása: hulla-lánggal átragyogó jégcsapokból font töviskorona elesni-nem-akaró szívünkön. Zord idő a miénk. Háborúk, gyilkolások, bosszúk, orv-lövések, árulások, üldözések, menekülések, elfogások, gyilkos, fehérfüstű pisztolydörrenések, kivégzések, véres öldöklés-föllángolások, megfeszítések és megaláztatások, kegyetlenségek és elhurcolások, revolverek, puskák, gépfegyverek, ágyúk, aknák, bombák, tőrök, mérgek, kábítószerek, bakszagú és hermafrodita-szagú virág-dühök, csődör-röhögésű és kanca-habzású virágviharok, törések, zúzások rombolások, tébolyok, ámokfutások, szeszek, elhagyások, leverések, vallatások, fölkoncolások, elégetések, agyonverések, csontvázzá-fagyasztások, szögesdrót-ketrecbe zárások, erőszakok, hit-hullások, éhség-támolygások, meggyalázások, letiprások, megerőszakolások, sírások, hörgések, sikolyok, zokogások, hódítások, menekülések és elbújások, önkények, nagyképűségek, durvaságok, léhaságok, elkurvulások, elbutulások, elgyávulások, tarkólövések, elgázosítások, titkos asszonyemlő alá bújások, véres asszonyágyékokban fuldoklások, ribanc meztelenkedések, ringyó vígasztalások, lárva-lét és vak pusztulások ideje a mi időnk, mint egyetlen halállal-virágzó kegyetlenség-hömpölygés, történelmünk halálból és megaláztatasból szőtt, gomolygó idő-szőnyege, amelybe belefonódtunk jajgatásunkkal és átkainkkal, virág-reményű és kő-mosolyú csontjainkkal, töprengő és hősi életünkkel. Mit akarhat és mit-tehet a költő eme időben, a hit-tékozlás és élet-tékozlás idejében, a hitetlenség és hittelenség, az ember-sokasodás, élet-fölhabzás, féktelen vad lét-virágzás idejében, az ember-árulás és a Földgolyó-teljes-halálra-várakozás idejében, a rémület és remény idejében, a reménytelenség és kitárúlkozás idejében? Mert jaj, ez a mi időnk, ez is a mi időnk; mert jaj, ez a mi századunk, ez is a mi századunk. Vagy más, az ennek-ellentéte más? A tiszta lángolás és termékeny lobogás? Vagy más, az ennek-ellensége más, a megállíthatatlan kitárúlkozás és akarás, a hihetetlen-nagy termékenység, csodás megvalósítás, a mámoros kutatás, építés, tervezés, folytatás? Vagy ez hát a Történelem, a kettő-együtt egy-alakzat, az anyagban építkező idő fénye, könnye, csontváza, virága? Az anyaggal magát mindíg-megformálni-akaró idő, az idő végtelen húsában virágzó akarat anyag-lángja, szilárd pórusos lobogása, végtelen gömbhéj-fonadékokba fékezett tüze, kristály-kötések mögötti őstűz-ropogása, a szőrös és eres és likacsokkal-lélegző anyag-akaratba zárt őstűz Töredék-történelme? Az Emberiségé? Az Anyagé? Az Ismeretlen Akaraté? Az anyag egy módozatáé, amely virágzik, pusztít, pusztúl az Időben? Mire készül a Jövő és mit készít nekünk a Jövő, az ismeretlen, és éjszakánkba óriás foszfor-vonalaival mégis kirajzolódó? Utódaink magzatainak bölcsőt, vagy emberiség-mindenségünknek óriás üvegolvadék-koporsót? Jaj, hittük-e, társaim, barátaim, hogy ilyen szorongásban, mámorban és konok lobogásban szárad el ifjúságunk? Ifjúságunk, a gyermeki virágkoszorús, a csikó-kedvű, a kimondhatatlan-felelősségű, az alíg-játékos, az új történelem örökké visszagördülő sziklakövét mindíg-újrahegyrecipelő? Somlyó Györggyel nem egyszerre, mégis egy-időben voltam fiatal költő, bár ő túl volt már a kezdés mámorán, vacogásán, szorongásán és szent hitén, az első megmutatkozás és pucérra-vetkőzés szűz rémületén és fojtogató áhítatán, amikor én első verseimmel verejtékeztem és gőgösködtem az öregebb költök előtt és tilalmat-nem-ismerő víg, vad, Dózsa föld-arcú és kő-illatú parasztjainak kiegyenesített kaszáit énekelve villogtató és Petőfi meg-sose-száradó, elszakadt véres ingét, pikától fölszakított, fejszétől meghasogatott szent véres ingét dacos, vidám, jövőt-sugárzó szívükre szorító ifjú társaim előtt, rég túl volt már a gyötrelmes kezdeten, a gyalázatos és komor kisebbségi érzésekkel keresztűl-kasul-szőtt első állapoton, ha ugyan érzi, vagy érezheti költő fia költő azt, amit a mályva-leveles, bürök-ernyős, kutyatej-illatú faluszél zöld csöndjéből, a nemrég még csendőrkalap-kakastoll árnyékával elkékülő nehéz szegénység szégyenéből kitántorgó költő-kamasz érez, a megmutatkozás szent kábulatát és dadogó nyomorát. Igen, nem egyszerre, mégis egy-időben voltunk fiatalok, költők és reménykedők, költők, várakozók, bár az apa: Somlyó Zoltán fekete-habzású és hajnal-tántorgású, angelikagyökér-szagú és hajnal rózsaembrió-szívverésű, halott-erjedés-szagú és kék bársonymellény-fényű, aranybánat-ketyegésű, tajtékos asszony-ágyékszőr-illatú verseit már kamaszkoromban együtt olvastam Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Füst Milán, Karinthy Frigyes, Juhász Gyula, Babits Mihály verseivel, a halállal-titkosakkal, az ősi párduc-hörgésekkel beszőttekkel, a Krisztus vérével lefröcsköltekkel, az elmetszett véres torokból sípolókkal, a shakespeare-i zöld eső-szakállúakkal, a vadrózsabozont-őrületűekkel, az Alföld deres fekete csöndje fölé hajló Kérub forró szárnytolla-bozontjába búvó nietzschei rettegőkkel. Ha visszalapozok az időben és emlékezetemben, az 1944-ben írt s csak a háború után megjelent Arion volt az első Somlyó György-vers, amit olvastam, ez a kalózok közt, kalózhajón, kalóz szelek kényén, kalóz sors sodratán vettetve, kalóz-időben fogant és megszült zengő kiáltás, büszke vállalás, tiszta áhítat, a fogadj magadba, dal! te tünde és el sosem tűnő vágyú fiatal vágyakozás, ez a mítikus példájú és klasszikus-előd-álmú vallomás a költészetről és önmaga költészet-hitéről, a költő szent és céltudatos tébolyának, tébolyok izzó tajtékörvénylése fölött átnyargaló kocsonya-angyal-lovának lovas-éneke, tiszta hite; a forró pikkelyes kristály-örvényeken átsuhanó, vihogó, hökkent csődületen virágszívvel győző és zengő arany-szájjal hódító költő fontosság-tudatának, léte fontosságának himnikus dala. Huszonkét éve ismerem Somlyó Györgyöt, a költőt, olvasom huszonkét éve verseit, figyelem költő-sorsa fordulóit, kilátóit és emelkedőit, nagy-szétágazású és gazdagon-szétereződő munkásságát, hiszen tanulmányai, esszéi, versfordításai és költő-arcképei költészete szervezetének szolgálatában működő elemi értékű életszervek, s most látom újra, visszatekintve a termékeny időben, hogy ma is és tegnap is az arion-i vágy, az arion-i példa, a halhatatlan delfin konok és boldog lovasának példája nyargal a lobogó őrűlt habokon, a hánytorgó és tántorgó elemeken Somlyó György költő-szíve előtt. Mert aligha van költő kortársaink és barátaink között, aki ártatlanabbúl és természetesebben hitt volna és hinne ma is, e zord és végzetét-váró időben, aki gyermekibben és ámulattalanabbúl hinne a költészet ünnepében, a költészet egyszerű és természetes fontosságában, a költészet mindent-túlélő ajándékozásában, a költő természetes megmaradásában és fönnmaradásában, mint Somlyó György, a költőében, akit ha vicsorgó zöld hab-fogsorok közé taszítanak, megkapja hitéből, vagy küldetése érdeméből megváltó halát, vigyázó, megmentő szent delfinét, aki fölbukkan a lángoló kristálytűz-homályból, hátára kapja, s a lobogó zöld kristály-őrület örvényeit átszelve, óriás hab-szoknyát, ősz buborék-rózsacsokrot húzva maga után, a jövendő partjaira viszi. Honnan hát ez az ártatlan tiszta hit, ez a gyermeki teljes és természetes meggyőzöttség, ez a mindíg-tevékeny szép hiszékenység, ez a folyamatos ünnep-várás és ünnep-öröm? Hiszen ha Somlyó György verseinek pikkelyeit letépjük, ámulattal-erezett és reménység-púpokkal tekervényezett mészhéját összetörjük, a meztelen véres versszervezetből, a hámok, bőrök, rétegek, burkolatok és héjazatok alól, az izmok közűl, a hús likacsaiból, a szervek homályaiból, a csontozat és az erezet, az idegzet pórusaiból és rostjaiból magány szívárog, magányosság füstölög lágy fodrozással, a magány fehér gőze száll, a magányosság kék párája füstölög. A magányosságé, és nem a reménytelenségé. Mert hittel és reménnyel átszőtt költészet Somlyó György költészete. Somlyó György érzi, látja, éli, tapasztalja a világ vonzásait és taszításait, választásait és odvas repedéseiből gőzölgő rózsapiros pokol-füstjét, érzi és tudja az időt, amelyből vétetvén született, s énekelve fölnövekedett, érzi és tudja a lét undorát, nyomorát, örömét, homályát és sóhaját, de a csontokba kristályosodott magányt, léte magányát a világ-tűz, pokol-füst, zöld növényi láng, kemény kristálylobogás, bársony állat-öröm nem tudja kioldani. Talán ezért van minden odafordulása, minden megkeresése, minden hódolása és tárúlkozása, talán ezért van, hogy vigyázó szemével a szélrózsa minden irányába kutat a világon, keresvén költőket, csillaglángokat, kortársakat, hogy eredendő magányát velük megosztva, létükből a lényeget kifosztva, fölmutassa birtoklása kincsét, újra-teremtő munkája fénylő gyümölcsét, tiszta fürtjeit. Talán ezért fordúl mindenkihez komoly áhítattal, aki élni segít, s arcán átragyog a feléje-fordítottak fénye, mint könnycseppen a napfény, mint a petróleumlámpa aranytoll-lángja gyermek-szívünkön, hogy szívünk nagy árnyéka ott lüktetett a konyhafalakon óriás kék rózsa-ütéssel, míg odakint kövér nehéz hó zuhogott a nádtetőre, szederfára, kapor-csontvázra, kútkerékre, kerítésre, ólra, kakasra, kutyára, rothadt dália-fej büdös tengeri-rózsa-tollazatára, a tetszhalott országra az isten végtelen csipke-szemfedője, a menny fehér halotti szalmája zizegve és ropogva. Somlyó György mesét is azért ír a mese ellen, mert mesét szeretne hallani újra, gyermekkori szent mesét, liliomos láng-köpésű sárkányfejeket levágót, hétsingszakállú törpét, a földbe-parancsolót, óriás-egyfogú boszorkányt, a tűzbe-rohasztót, az ártatlanságot-fölzabáló farkas hasát fölmetszőt, a bakkecskeszagú ördögkirály véres és taknyos szakállát megcibálót, tündérek, boszorkányok, manók, törpék, sátánok, szellemek vad büdös csőcselékét elűzőt, mesét, aranyvirágot lépő lány arany-harang énekét, a legkisebbik fiú tiszta szép szavát, a mindíg győztesét, a táltosló-lovasét, mesét, igazságosztó, bűnt-legyőző, bánatot-elűző, a magány kristályaiból szívünket kioldó mesét, a jó szavát és a jó erejét, nem a tébolyét, bánatét, nyomorét, nem az elfogúltságét, a gyűlöletét, előítéletét, hazugságét, önteltségét, hamisságét, gyalázatét, cédaságét, nem a bűnökét, butaságét, gőgét, közönyét, nem a romlottság és paráznaság, őrület és garázdaság, hitetlenség és öntelt kakaskodás meséit, nem a szélhámosság és tökfejűség mocsár-szövevényes és lidérc-büdös meséit, nem kis kappanok, kígyófejű herélt kakasok forró mirigytrombita-kukorékolását, ágaskodó törpe-rikácsolását, nem a majom-hermafroditák lázas makogását, de föloldó igazi mesét, a jó szavát, a jóság erejét, amely szívünkre hull, mint a szűz fogantatásban isten ember-istent teremtő lángja, láthatatlan szent magja a szűz anyaméhbe, a szűz szent petére. Zord idő a miénk? Zord és pusztulással-vemhes. Zord idő? Talán nem zordabb, mint a történelem más idői. Óriás szőrbuborékjában, lázas vemhében talán nem is a halált hordozza, a fém-szívű fémmagzatot. Talán a legszebb emberi jövő kristálysugárzó magzatát hordozza szent méhburkában a Jelenidő. Mit akarhat és mit tehet a költő ebben az időben, az Idő jég-örvényeiben? Mondja a magáét, mert hisz a jóságban és a teremtő tisztaság megváltó erejében. Énekel a tűz örvényeiben, mert énekelni kell, kifogyhatatlanúl, mert ártatlanúl és tisztán hisz az ének szűz erejében, beszél a világegyetemről és önmagáról, beszél önmagáról és reménye akaratáról, s várja szorongó tömény várakozással és lángörvényű vágyakozással, hogy embertársai figyeljenek szavára, hogy az Emberiség körűl-ülje őt, hallgassa titkos tiszta énekét, hallgassa benne önmagát, várja, hogy a lét dolgai, alakjai és alakzatai köréje-gyűlvén, hallgassák szavát, mint a megtestesült Igét, mint a Prédikátor szelíd szavát, hallgassa benne a lét önmagát. Mert a létről a létnek csak az ember tud beszélni. Emberen-innen és emberen-túl néma a lét, bármennyi hangon, akárhány nyelven beszél is magának. A lét önmagában önmagát nem érti. Önmagában néma és magányos. Beszéde csak az anyag virágzása. Azontúl csönd van és kitaszítottság, azontúl csönd van, a magányos dolgok halmaza, szövetsége, keringése, egymáshoz-kötöttsége; a sötét űrben gömbalakzatok és gömb-halmazok magányos derengése; a csönd kockái, gyűrűi, idomai, tartályai és buborékjai lebegnek egymás mellett egymáshoz-szótlanúl. Mert önmagát hallani süket a Mindenség. Mert mindenség-nyelven csak az ember beszél. Azontúl a Mindenség önmagának hallhatatlan. Csönd van. S a Mindenség önmagába-halmozott dolgai, egymásra és egymásba-halmozott alakzatai izzanak, lángolnak és ragyognak.

Az örvénylő-szívű vándor^*

Verset már írtam róla, tizenöt évvel ezelőtt, ifjú, lázas, lángoló, gyötrött és mégis virágzó sorsunk együtt-futása idején, írtam róla már verset, játékos és szomorú éneket vacogtató magányunk és fekete kiszolgáltatottságunk idejében, lénye rejtelem-árnyékú virág-áhítozásáról, a szív forró zugait füstpamatokként benövő és bebodrozó szorongásairól, búvópatak-létéről és harangkondulás-egyszerűségéről, de hogy verseiről írjak, módot rá csak most adott barátom, a költő, Kormos István. Meg vele 1946-ban ismerkedtem, a kamasz-költő a legény-idősebbel, máig egyetlen verseskötetét, a Dülöngélünket is ekkor olvastam, ezeket a virágléptű sorokat, a hajnali virágos mezők harmatával csillogó, piros csikó léptű és bársony-csengettyű csikó-nevetésű, tejes zöld kalász illatú és a kemencéből frissen kihúzott kenyér forró boldogság-szagát sugárzó verseket, a bethlehemesfiúk küszöb-előtti téli toporgásához hasonló verseket, amikor a szines papírból és fából ragasztott istállóban gyertyaláng lüktetett a havazásban, s a papír-barmok, papír-háromkirályok, papír-Mária, papír-József mosolya rózsaszín csillagként sugárzott, s hó-csillagok olvadoztak rózsapirossá fagyott kezünkön. Aztán hosszan hallgatott a költő, játékosan és tréfásan hallgatott, tréfás bújdoklásban, búvott előlünk és a teremtő költészet elől, mint aki búvik önmaga elől, mint aki ifjú önmagát odahagyva a tétova tevékenység élő zöld kötelekkel beszőtt dzsungelébe menekűl, s ott csörtet fuldokolva; ott vándorolt a zöld-lombú évek kék-párás, zöld-ködű dzsungelében, örvénylő szívvel, mint önmaga-űzte szarvas, néha ki-kidugva a füstölgő zöld levélpikkely-kötegekből fejét, s eltűnve újra, alábukva a párázó őshomályban, hogy csak az eres zöld levél-örvény maradt utána, zöld pára-csönd, s a mohában a harmatos patanyomok. Dehát mi történt? Megfagyott az ének, vastag mohás dér lepte be az arany csikónyak-csengőt, összetört a betlehem-papíristálló, s a Kisded piros papír-arcán fölolvadt a festék, szétfolyva, mint a vér. Mi, társai és barátai vártuk és szerettük, mert tudtuk, tréfás költő-némasága mögött a pokolig lehasadó szakadékok tátonganak füstölögve, arca gyűrt és májfolt-pontokkal, rózsapettyekkel behálózott kéregmozgása alatt az eleven erős tűz hánytorog forrva, tudtuk, hogy önmagát meg nem kerülheti, mert ez a törvény. A Boldogság legenda-szigetét kereste ő is, mint mindannyian, az ősember-idő kő-szigonyai elől menekűlt, vagy a teremtő kegyelmi állapot elől? Vagy titkos anyja kihantolt csontjai elől, a csontkéreg-csillagok elől, vagy a bánat elől, ami mint az őszi köd ruhánkba, szívébe szívárgott, s ott liheg gyapjával és hidegével, hogy vére melegét kifossza? Feleletet erre ő adjon, Kormos István, válaszoljon hát megújult költészetével, új verseivel, mert a költő egyetlen hiteles válasza csak a vers lehet. Mert minden más hazugság, minden más reménytelen, minden más fölösleges. Költőnek élet, szó, szerelem, csönd, háború, vérzés, halál vers nélkűl reménytelen, vers nélkűl fölösleges. Akkor inkább a föld! És válasza milyen hiteles, milyen pontos! Mert új verseiben mennyi sugárzás, lemondás, mennyi múlt-ismeret és önismeret, a kegyelem hívása, a Háromkirályok megváltót-hirdető, figyelmeztető, kemény bot-koppanása, hitetlensége előtti konok topogása, szakállas ajándék-szava, mert új verseiben a kiszáradt, sárga, zománcos csontok elmúlás-szava él, a magányosság köd-harangja szól, mert pányváit piros szívekre dobva átvonszolódott a halál-tengeren, a csontok, gyökerek, kukacok tengerén, mint piros csikóhalaktól húzott mese-fiú, mint ágaskodó rubint-kérdőjelekre, piros csikóhal-fejükre hurkolva a bánat köd-kötelét, s most, újra a parton, a virágzó léttalajon lihegve, új verseiben piros és kék és ezüstös krétavonalakkal berajzolta a hűtlenűl-elhagyott időt, hallgatása térképét rajzolva meg ezzel, beépítve húsz év gyötrelem-csöndjét tiszta, bűvös szavakkal, hogy tudjuk, a színes krétavonalakkal megfent szivárvány-ív alatt nem a csönd élt, de egy örvénylő szív bolyongott, mint lüktető, cikázó piros tűzpont a sárkánygyomor-éjszakában, mint a szegényasszony fia a földalatti sárkány-országban, hogy a csönd-pokol kapuját megtalálja, s a némaság-túlvilág kapuján kilépve szóljon: Embertársaim, elmondanám nektek, mi történt velem.

Néhány szó Kiss Benedekről^*

Először egy gépiratos, kiadást-áhító antológia szereplőjeként ismertem meg Kiss Benedeket, s szívem föl is szikrázott nyomban zöld-lángú, tajték-léptű csikó-indulatosságától, vídám és nyers és ficánkoló tavaszi kedvétől, lobogó kék indulatosságától, ami még a homályosabb-belsejű, egymásba-tört titkú, kúszán összenőtt kristálybelsejű, vak kőráncosabb-hámrétegű kép-egymásrahullásokat, pala-rétegeket, érzés-tömböket is átvilágította tiszta lángjával és örömével, s láttam azt is rögtön, hogy ha hasonlíthatom azt az antológiát egy kerékhez, költőit a kerék egy-egy küllőjéhez, láttam azt is, hogy ez a küllő, Kiss Benedek költészete, másfajta fából van kifaragva, valami jóillatú tiszta rózsafából, jószagú rózsás anyagból, kemény-erezésű, rózsapórusú tiszta fából. És most, hogy itt, asztalomnál ülve lapozom ezt az érzékeny vers-köteget, s olvasom újra és újra a verseket, Kiss Benedek verseit, néha megpihenve, hogy nézzem: a nehéz higany-ütésű télutói eső kék higanyporral füstölög a zöld-orrú fekete faágakon, mert hát csak eljön a tavasz!, nemcsak szememmel látom, de érzékszerveimmel is érzem és fülemmel is hallom, hogy a költészet tavaszi kedve nyargal zöld lovon Kiss Benedek verseiben, aranyfüttyű tavaszi szél tekereg, s hallom a virágos zöld ló zöld pata-kopogását, virágzó nyerítését, toporgó tavaszi kedvét. Verseiből külön kiütnek, mint nagyobb szív-ütések a folyamatos szív-munkából a kemény-erű, aranycsengettyű-lángú, tomboló-kedvű képek. Ilyenek: kidagadnak a felhők, az isten fölcsipeszezett fehérneműi, aztán: Billeg aranyló vadkácsamítosz, halzsírzománcát töri a tónak, aztán: verjed a húrt, vörös hólyagokká gyűljenek ujjad hegyén a hangok, aztán: pentaton kancák szájában hathúros gyeplő, meg az ilyenek, s fésű voltam hajnalig a hold aranyhajában, vagy csilingelések rézcsikói, vagy: mint kígyónyelv lökődsz felém, bénító nedvek nyelved hegyén, vagy: Ezüstpáfrányt vedlik a tükör, vagy: Szememben alkonyi ég bánata piroslik. S friss tavaszi szag járja át szívemet, a havat levedlett szél suhogó páfrány-illata, a fű zöld illata, aranylángöröm. Mert Kiss Benedek indulatos, dacos, toporzékoló, jókedvre-vágyó, bársonycsikó-kedvű, tavaszra-vágyó, tavasz-sejtelmű költő, az, aminek lennie kell sorsa kezdetén, felelősségét-kereső, jelenét tudni akaró, jövőjét vállalni akaró költő, akiben van ugyan hajlam a világ misztikusabb magyarázatára, a dolgok és összefüggések lázas fölkutatására és kibogozására, a dolgaival és jelenéseivel színesen és véresen egymásrahulló lét lüktetve, dadogva elmondására, mégis érzékeivel és ihletével érzi és éli a szent anyagot, a virágzó világot, a színeket, a lángokat, a ragyogásokat, a lényeket, a virágokat, szerelmeket, a kalászokat, az alkony véreres rózsaóriás-szemét és az aranyfogsorú csillagokat. Kiss Benedek színeiben, illatában és virágzásában látja és érzi a léte-környezete világot, finom vers-bánata és tiszta töprengés-magánya ha föl-föl is erjed puha kék füstjével, hogy átitassa a vers-csöndet, a lét-szövetet, nem több az, mint a fiatal szív dacos és türelmetlen lobogása, valami könny-keresés, mert azt is szeretné, a könnyet és az iszonyatot. Majd eljön az is! Képei, vers-lényei, vers-létezői pontosak, színesek, eredendő színükben és alakjaikban jelentkeznek, szinte szagolhatók és tapinthatók, mint a természet létezői. Világa: ez a kalász és trágya és csont és napfény és gyötrelem és bánat és bor és temető-illatú ország, világa: ez a pusztulásból és megváltó-lázból, tunyaságból és tűz-akaratból szőtt halálgubancú vad történelem, hite: az új-akarás, a türelmetlen és lobogó holnap-várás, emlékezete: költészetünk szent árnyéka, amely a vérző-ágyékú szent rózsalovag Balassi Bálint rothadatlan testétől és illatozó szívétől vetűl történelmet és időt átütve kék lángjával a szívünkre, magába-szőve Berzsenyi és Csokonai, Vörösmarty és Petőfi, Arany és Vajda, Ady és József Attila kék árnyék-lángjait. Jövője? Azt már szívéből kell megépítenie! Én nem is tehetek mást, mint amit tettem: a fiatal szív egy metszetét vizsgáltam most szeretetemmel, az ifjú szív kis rózsakaparékát vizsgáltam szívemmel, mint mikroszkóp alatt: s elmondtam, amit láttam: hogy erős, egészséges sejtek lüktetnek ott, hogy virágzó kemény ereket és érzékeny, tiszta élet-szövedéket láttam, tiszta lüktetést, tiszta nedveket, eleven ragyogást, az élet elemi tenyészetét.