Szerelmes költők, szerelmes élet^*

Költőnek nem illik hosszan beszélni az elődök előtt. Nem illik várakoztatni őket. Nem szabad várakoztatni a halottakat, akik az élőknél élőbbek már, ott járnak az élők élén, ott ügetnek az élet élén barna-fehér-pettyes lovakon, ott mennek halálba-célzó szívünk élén poros csizmában, vérrel-befröcskölt sáros köpönyegben, akácfavirágos gyűrött kalapban, papi ruhához hasonló fekete bánat-öltözetben, nagy lepkeszárnyakhoz hasonló, májfoltos, szeplős, szívrehajtott kezekkel, kopott és verejték-zsíros aktatáskával az eres hártyakesztyű-törékeny fehér jobbkézben. Nagy árnyaik nemcsak a szívemet állják most körűl, hiszen mindíg ott állnak örök-jelenidejű emlékezetemben, szinte testileg is ott vannak dolgozószobámban, kísérnek útjaimon, ülnek szikrázó és kő-háncsú merengésem kék-árnyékú lombjai alatt fényes arccal, töprengő koponyával, a csonton és húson és szöveten és az idő bemohásodott, fekete-penészű rostjain átvilágító szívvel, mint ember-égitestek, a bánatos és erjedő, a gyötrődő és megalázó, a tékozló és gyönyörű múlt égő, lüktető, arany-fogsorú Küldöttei, Kiáltozói, Sikoltozói, Révülői, Vért-köhögői, Halálbalátói, Őrjöngői és Lombhullatói. De nagy árnyaik itt vannak már e teremben, s várnak a megszólalásra! Mi volna hát az a rövíd összefoglaló, ami gömbszerű zártsággal (mint egy tojás, ami az őskezdet és a vég, a minden-együtt) elmondaná és kifejezné e költők (s lényegében költészetük) szerelmes költészetének lényegét? Nem helyettük, de miattuk. Nem értük, de önmagunkért: magányunkért, konok életünkért, szerelmes hitünkért. A csillag-lázas, dühödten bomló-szervezetű, dérrel-meghomálylott sárkány-pikkely-tekintetű, dadogva-vénülő Ady Endre A Magunk szerelme című kötet nyitó-versében kinyilatkoztatásszerű pontossággal és próféta-szánalommal mondja önmagáról, mintegy készülő búcsú-beszámolóként: „De lelkemből más sohsem érdekelte Fölszánt poéta-ceruzámat csupán a Politika és Szerelem”. Nemcsak magát mondta ki az utolsó-nászra-készülő, az elmúlásra-hömpölygő, halálra-feszülő, csontvázzal-kakaskodó Ady Endre, de társait és könyörtelen elődeit is, a földben eltajtékzókat, földben-elfolytakat, csontjaikkal a föld Fekete és sárga lapjait teleírókat is, költészetünk leglényegibb tartalmát is, akaratlanúl jelölve, kimondhatlanúl megnevezve ezzel költészetünk keserű hiányait is, de kimondva életünk és történelmünk makacs és önmagába-zárt folytonosságát, tömény hatalmát. A halállátomás, a nemzet-pusztulás iszonya, az elnyomás-elleni bíbor dühök nyögése, morajlása, szabadságharcos-csaták kürtrikoltozása, jajgatása, emberhörgése és lóröhögése, kivégzések füst-koronájú golyóbecsapódása, pallossuhogása, kötélrándulása, a társadalmi, politikai és szellemi konzervatívizmus elleni vér-szárnyú toll, halál-sebet-ütő dárda-készülődés, a pató-pálizmus moly és egérrágta szemfedőjét, légypiszokkal berozsdásodott, pókfészkekkel-beszőtt zsíros kacatjait, kiszakadt zsinóros rongyait, dunyhatollakkal-teleragadt csákóit és fövegeit fölperzselni-készülő tűz-iszonyat és tűz-kiáltozás tölti be költészetünk hét évszázadának megsárgúlt, elbarnúlt, kiszáradt-szitakötőszem-törékeny lapjait és arannyal begyökerezett, vért-kibuggyantó, füstöt-kilövellő lapjait. Mert költészetünk, mert nyelvünk, mint az eleven test: ha késsel belevágunk egy-egy versünkbe, egy-egy szavunkba: arcunkra fröccsen, feketén ráalvad tűnődésünk áttetsző szirmaira a vér. És emellett évszázadaink költészetének vígasza és belső-reménye egy maradt csak: a szerelem. Ideje másra alig volt. S ezért, hogy szerelmes költészetünk sohasem önmagában-való, alig-alig játékos, de mindíg-magában-hordozza gyötrődéseinket és történelmünket, a vért, a forradalmat, az elnyomást, szabadságharcainkat, mint örökké-egy-teherben-levő anya, aki magzatát hordozza évszázadokon át, hogy már a megkristályosodott magzatvízben az embrió önmagát bepólyázza, mint a szövőmadár fészke az eleveneket, beszövi a testet évszázados szakálla, szőrzete, lába-körme és keze-körme. Mint asszony-testben kristály-tojás, kristály-tojásban szakállas öreg ősmagzat: úgy ül szerelmes költészetünk testében történelmünk. Aki szerelmes költészetünket olvassa, történelmünket ismeri meg. Ez volt végzetünk és hiányunk. Nem lehettünk szabadok. Nem szerethettünk szabadon. Nyolc költőt hallanak most Barátaim, dühödtet, büszkét, mámorosat, ideges-csodálkozót és riadtat, szemérmes-tétovázót és rejtett-erjedésűt, megalázott-árvát és irtóztató szerelemre és szabadsága-éheset, vágyakozót és beteljesületlent. Kinél a zártság, kinél a megnyilatkozás személyes bátorsága a megrendítő és önmagunkba-nézni-késztető. Mert a bársony-hárfájú Tóth Árpád, mintha arany-maszkot tartana borongó, melankólikus és réveteg arca elé, rózsaszirmokból-varrt álarcot, gesztenyefa-virágokból épített pajzsot szíve elé, hogy ne halljuk véres tompa köhögését, vérző ugatását, vért buggyantó hörgéseit és káromlásait, hogy ne láthassunk titkaiba, szomorúságába és halállal-eljegyzett szemét ne lássuk. És az eleven-idegekből-szőtt-ingű Babits Mihály, aki (minden látszat ellenére) a legerotikusabb költőnk volt, a kezdeti buja, halál-lüktetésű, ideges kezek pórusos, eres völgyeit, pihés dombjait csókolgató szavai után egyszercsak elszemélytelenedik szerelmében, s akiben minden nehéz, párás és buja volt, mint az emlősökkel és madarakkal, virágokkal és mohákkal, lepkékkel és bogarakkal, hüllőkkel és lámpás-szemekkel zsúfolt dzsungelekben: önmagába húzódik vissza, mint a csiga házába télen, nyálából és váladékából épít kemény hártya-ablakot, homályos üvegajtót háza nyílására, hogy őt nem, de a testéből-kinőtt, testével-összenőtt csavart üreghurkakúp mésztornyot láthatni csak, lénye helyett lénye takaróját, börtönét és szerelme külső cellafalait. S a koponyáját körülutazni-készülő Karinthy Frigyes (akinek gyötrött, nagy költészetét még mindíg nem becsüli eléggé szellemiségünk és szeretetünk) buja és dadogó és áradó és mámorosan-emberi szerelmes versei testibbek, materiálisabbak, az anyagot, a húst, betegséget és halált, a rothadást és az anyagban-megnyilatkozást jobban ismerik mindenkinél. És a szívén a sóvárgás köd-virágait és aranyrózsáit tenyésztő Juhász Gyula, a tébollyal-benőtt-arcú, a gyötrődő, vacogó, verejtékező, hatalmasan önvádaskodó, ifjú hite és élete, daca és tisztasága kiégett tornyaira és üszkeire roskadó Juhász Gyula a belső-magány és elhagyottság dér-koszorúi közt motyogta Anna nevét, amikor már a ceruza meg a toll nehezebb volt, mint a halál. Szóljak-e mindannyiukról? Hisz itt vannak a diadalmasak, a tiszták, a büszkék, a nyersek, a féktelenek, a véresek, verejtékes-ágyúak, a csatakos-testűek, a ringyó-citerát-hallgatók, a véres ágyékszőrűek, véres ágyék-virágúak, a kanca-liliomok csődörei, a mézes hüvelyek virág-bikái, virág-bárdjai a test belső-barlangjait és flóráját bejárók, a csata-szünetben pacsirtaszót-hallgatók: Balassi Bálint, Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila. S még hívásra vár a szerelmes-ősmadár-Vajda János, az aranymálingó-Csokonai, a lázrózsacsokor-Reviczky, a nyár-arannyal-bepettyezett-arcú boldog szenvedő Kosztolányi, és Szabó Lőrinc, akinek hatalmas szerelmes állkapcsait és csontjait már megrágta a föld, aki nemrég még létünk fölé hajolt hínáros ősfejével és füstölgő árvaságunkra csurgatta szerelmes könnyeit.

Ha egy művész csak szerelmes verseket és azok levél-előzményeit, vagy napló-környezetét választja vallomásos műsoráúl, költészetünk egyik pillérét akarja megmutatni a világnak. Mert tudja, létünk és költészetünk izzó vasrózsa-közepéig nyit utat vallomás-vállalkozásával, hogy lássuk múltunkat és ismerjük meg jobban önmagunkat, legyünk bátrabbak a tegnapban, jelenünkben és jövendőnkben. Nem szabad várakoztatni árnyék-őseinket. El kell némulni a költőhatalmasok árnyékában, fejem fölött függ világrész-arcuk. A feketebársony-pofájú, arany-csontvázú, bíborrózsa-patájú Pegazusok itt nyihognak már a függöny mögött. Kezdődjék hát az ének!