A boldog halálraítélt^*

Mert mindnyájan halálraítéltek vagyunk. Az első lét-pillanattól halálra-ítéltek vagyunk. A megfoganás pillanatától halálraítéltek vagyunk. Az áldott anyatestben-növekedés idejétől halálraítéltek vagyunk. A véres világra-hullás, habos csillagfényre-ömlés pillanatától halálra-ítéltek vagyunk. Ott lógva még fejjel lefelé a bába, vagy az orvos kezében anyaméh-nyálasan, zsírfényesen, mint rózsaszín varasbékák, síró lila-hús-csillagok, s a köldökzsinór eres rózsakocsonya-kötele az anyatestből kilógva, a csecsemőtestre forrva zsírosan ragyog a lámpafényben: már halálra-ítéltek vagyunk! Az első könnyes, véres, zsíros, szülőanya-tajtékos ordítás, az első habos, céklaszínű, rózsa-fekete bömbölés, nyálbuborék-virágú kék jajgatás pillanatától halálra-ítéltek vagyunk. Az anyacsecs rózsagombjába mohó harapás pillanatától, a csecsemő-íny tajtékos rózsaléc-gyűrűjével az emlőre-forrás pillanatától, az anyaemlő pihés, szeplős, virágillatú és tehéntőgy-illatú rengő golyó-tömegébe kopasz fejünkkel, vagy gyöngéden szőrhab-örvényű koponyánkkal belefúródva, rózsakék arcunkkal beletömődve, az aranygolyóba, rózsagolyóba, a virágzó nagy emlőrózsába fúlt orrlikakkal: már halálra-ítéltek vagyunk, mikor öntudatlan arcunk, vak szemünk, világító-kék kutyakölyök-szemünk beletapasztódik az édes emlő boldog és fájdalmas tömegébe, hogy szempilláink, a gyönge szőrcsillagok belevésődnek rózsakék árnyék-jeleikkel az emlő pórusos és eres bőrébe, mint kicsi kitin-karmok, szőr-sarlók, bogarak kitin-csillag-legyező csápjai. Mert mindnyájan halálraítéltek vagyunk és halálra születtünk mindannyian. És elítéltettünk mindannyian. És nem tudta senki úgy ezt, olyan pontosan, konokan, keményen, tisztán, olyan megmásíthatatlan áhítattal és boldog iszonyattal, olyan makacs meg-nem-adással és pontos könyörtelenséggel, olyan kegyetlen egyszerűséggel, rejtelemtelenűl, olyan dacos tisztasággal és merengő komolysággal, mint ő, Radnóti Miklós, mint Radnóti Miklós, aki kortársam lehetett volna, s lehettem volna barátja is a költészetben és az időben, mint az a férfi, aki meghalt harmincöt-évesen, mint a költő, akinek fénykép-arcát ha nézem testvér-szorongással, a teremtő magány tűzlapjai és a temető-magány korom-lapjai, zöldbársony csönd-lapjai közé temetett szívvel, mint tűz-ketrecben, korom-ketrecben magányos párduc, fehér sólyom, mint moha-ketrecben arany-bagoly, elmerengve kegyetlen, kúsza, árva, kemény és vak sorsán és sorsomon, sorsunkon, a folytatókén és újat-kezdőkén, elmerengve csoda-tiszta versei, legenda-fehér és égő máglya-piros versei, e kristály-krizantémok, gyöngyház-őszirózsák, vérpetty-liliomok, csillag-illatú arany-nárciszok, vérbársony-jácintok és csontvázakból-összeragasztott halál-dóm-virágok szerkezetén és természetén, mint az a költő, akinek fénykép-fejét ismerhetem csak, amely úgy áll ki az idő áttetsző óriás kristályszívéből, mint fagyott havas sírdombokból aranyírású fekete-márvány sírkő, szikrázva és világítva keményen, mint az a férfi, akinek arca mintha vékony pórusos kő-csíkokból és szögletes keskeny márvány-szeletekből lenne összeforrasztva, hosszú vékony gyertya-természetű gótikussággal, s a kő-csíkok s a márvány-szalagok áttetsző sejtelem-eres és kőrece-gyökeres szögletességét, csúcsos és tűnődő csipkézet-összegét, mintha egy égő csillag, izzó aranyszőr-égitestgolyó dörzsölte volna a forradás-élek és forrasztás-találkozás rücskeinél simára, hogy húsába itta a csillagtűz erejét és lángját, az arc-szerkezet mélyeibe az aranyláng lüktetését és magányát, s a lángoló égitest-rózsa gömbölyded hosszúkásra csiszolta keskeny fejét, megnyúlt szív-alakú szögletes-homorúra, horpadásaiban és kifeszűlt kő-húzódásaiban a középkori megbiccent, szív-felé hajlott Madonna-arcok, Mária-fejek világító tojásdad merengéséhez hasonlító egyszerűvé. Egyszerűvé és rejtelmessé. Mint a halál. Mint a halál: átlátszóvá és titkaiban kibonthatatlanná. Mint a halál, amelyről ő tudott talán a legtöbbet századunk költészetében, ő, Radnóti Miklós, akinek harmincöt-évig növekvő és teljesedő csontjait már föld és penész és gyökér és moha takarja, akinek ifjú, szikár és keskeny csontvázát úgy őrzi a föld, a föld, a kegyetlen, a föld, a tiszta, amelynek keserű és könnyes arcához bújt vacogva, amelynek füstös és vak szívéhez bújt dideregve, s most csontjait, a könnyű, kegyetlen, tiszta vázat úgy őrzi a föld, mint a megkövesedett Ichthyoszaurusz óriás csőrfejű kőpikkely-lándzsa-iszonyata a benyelt őstengeri csillag-csontvázat: a megkövesedett kőpálcák, kőcsövecskék, kőcsipke-csillagok, kőmirigy-rózsabimbók, kőpont-kígyókarok gótikus kőcsípkecsillag-összegét, megkövesedett pórus és kőgolyócska, kőlikacska és kő-gyűrűcske-szerkezethalmaz virágállat-őscsillagot. Föltámaszthatatlanúl. Követ a kőben, föltámaszthatatlanúl. Csontot a csontban, föltámaszthatatlanúl. Földet a földben, föltámaszthatatlanúl. Jaj, pedig micsoda életszeretet van az ő verseiben, mekkora életszeretet, milyen lángoló, ragyogó, szikrázó, lobogó, erjedő, virágzó, virágnyílás-fontosságú és égitest-tűzpont hömpölygés-örvényű életszeretet, milyen kemény és konok, makacs és megfékezhetetlen életszeretet él költészetében, milyen elemi életszeretet ragyog és robban mágikus-sejtelmű és szilárd-szövetségű verseiben, a virágok égő növénycsillag-fölágaskodásához, zöld sejtszövetség-csipketorony szövetségéhez hasonlító verseiben, és a szikrázó és szikár csontlánc-csontszövetség hömpölygésekben, a lágy aranyfoltos és vérfoltos késő-nyári mezők és vérző és virág-sebhedett domboldalak kékarany páráit és arany-zebracsíkos zsongását, aranyírásos, aranypettyes kék mohapénz-legyezők libegését lüktető verseiben, s a kiszolgáltatottság, megalázottság, elárúltság és elárvúltság, aktív halálraítéltség védtelen és könyörtelen, elmondhatatlanúl ocsmány és kimondhatatlanúl mocskos idejében írt versekben, ezekben a szögesdrótokból és kikericsekből, kiszőrösödött hullákból és az ősz tiszta lángoló aranytábláiból, tarkólövésekből és tetves-szakállú, tetves-szeméremszőrzetű meggyalázottakból, puskatusra fröccsent embervérből és véres állatvizeletből, szögesdrót-csontvázú táborokból és véres gödörbe rúgott meztelenekből, vergiliusi halál-nyugalomból és dantei túlvilág-ismeretből, lóhúgyszagú és tehénganéj-illatú istállókból, birka-bégetés emlékű és göndör zsíros szőrgolyó-tolongású karámokból, lila lekvárhártya-buborékokkal, lila pórus-pöfögéssel fortyogó üstökből, szilvalekvár-gőzű édes őszi alkonyból, égő aranykockákkal teleragasztott őszeleji aranycsönd-bánathalmazokból (amikor szétnyitott könyvünkre hull a majomtenyér-alakú rózsakék, csomós-eres, sárga szőrtelen-pórusú szederfa-levél), vak motyogásokból és szőrös sikolyokból font törékeny és kristályszilárd, virágszagú és halálszagú, embervér-szagú és a szögesdróthálóban-keringő áram szagú, tiszta, szent elégiákban és eklogákban, ezekben a halálból és pipacsos fehér kalász-örvénylésű búzaföldekből font vers-katedrálisokban, emberi mindenség-szerkezetekben, ebben a varázslatosan tiszta és népmeseien pontos, virágszerkezetként tudatos, a lét gerinc-tengelyéig kristályosan ragyogó költészetben, micsoda életszeretet, milyen pontos, tudatos, makacs, kemény, a halálban-is-legyőzhetetlen vad életszeretet! Milyen lefékezhetetlen, legyűrhetetlen, tarkón-lövéssel-se-megállítható, az elvékonyodott, megdőlt, vak esőktől fekete-szivacsosra rágott, keskeny, vén sírkövekhez hasonlító férfi-hátba füstölgő lukakkal csapódó géppisztoly-golyókkal sem halál-ketrecbe gyömöszölhető, esőnyálkás föld-dobozba nem gyűrhető, gyökér-illatú agyag-ládába nem gyömhető virágzó, tiszta, makacs, végtelen életszeretet volt az övé, milyen egészséges és tiszta életszeretet, a lét apró csodáinak és virágzó végtelen dolgainak, s az emberlét tudatos tisztaságának és tudatos nagyságának végtelen hite és szeretete, a tudatos szeretet, a tudatos akarat, a tudatos munka, a tudatos tervezés, a tudatos fönnmaradás fontosságának és egyetlenségének hite, tiszta ámulata, mámora és öröme, tiszta logikája és tömény, tökéletes következetessége, amely virágzó indáival, szikrázó inda-szövevényével és lángoló tűzkristályhálóival, hálózatosan csobogó tűz-fonataival átszövi költészete kristály-belsejét és bársony-belsejét, eleven költészete vegetáció-halmazát, virágszövevény-épületét, befonja sűrű csipkemámorral, gyűrűzéssel és tekervényezettséggel egész költészete testét, mint esendő szervezetünket a vérpályák erei, a nyirokkeringés erei, az ideghálózat rejtelmes szövevénye. Csak az tudja ilyen tudatosan, pontosan és akaratosan szeretni az életet, csak az tud így hinni a létezés elemi értelmében, fönségében, határozottságában és szeretetében, csak az tud így hinni a világegyetem értelmes szerkezetében, az emberszív fontosságában és az emberlét örömében, aki ott áll halhatatlan hittel a Halál dögletes ős-szívében, ott áll a férgekből, nyüvekből, lárvákból, pondrókból, hullabogarakból fölépűlt dögszagú lüktető ős-katedrális közepén, a büdös és ocsmány korom-barlangban, ahol csontvázakból-épített asztalon az Ördög leharapott hüvelykujja vonaglik és gőzölög, mint óriás rózsakukac, az Ősgonosz vad négycsecsbimbós pénisze mered, mint hatalmas meztelen csiga négytornyú feje-tőgye, a négytornyú szem-árbóc foszfor-fehéren, s ahol csontváz-denevérek röpdösnek fehéren nyikorogva, csontváz-sárkánygyíkok ágaskodnak vicsorogva, vad kőkúp-fogsoros csőrtátogással az egyik kezében virágot, másik kezében nyitott könyvet tartó ember körűl, s a csontváz-denevérgyűrű nem tud összeszűkülni, az ágaskodó kővicsorgás-óriáscsontvázak visszahőkölnek a virág fénylő illatától, a könyv lángoló fehér énekétől, a költő-szív mindenség-illatától, végtelenség-szagától, s virágillattól, könyv-lángtól, emberszív-lüktetéstől megbilincselten és megbéklyózottan vicsorognak és keringenek a hármas fénygyűrű, a közös fény-gömb körűl az ördögszív-félhomályban, az ősbüdösség-sötétségben, míg az ember, a Halál-szív közepén álló tiszta ember úgy lebeg a testéből áradó kék fénygömb tűzeres buborékjában, mint magzatburokban a gyermek, várva, hogy megszülessen. Mert aki a halált tudja, az tudja csak az életet. Mert aki a halált ismeri, az érti csak az élet megmásíthatatlan örömét. Radnóti Miklós tudatossága ebben a legpontosabb és a legszebb. A halálismeretben és az életszeretetben. Mert nem akart ő sem meghalni korán. Mert nem akart ő sem meghalni idő előtt. Mert élni akart ő is, élni a tiszta halálig, mint ahogy élni akart a tiszta halálig Petőfi Sándor. Élni akart a teljes életig tovább, élni akart a tiszta teljes halálig, dehát neki nem így adatott. Neki sem így adatott. És ő tudta, miért. És ő tudta, meddig. Ő vállalta léte sorsát, a szögesdróthálóba-göngyölődő szarvas-sorsot, a szögesdróthálóban vergődő fehér szarvas-végzetet, a fekete árnyék-csipkeszőnyeggel beborított, virágzó halál-szövettel leterített vér-virágú, vércsöpp-liliomokkal szegett ember-útat, a végsőt, a lehetetlent, a kimondhatatlan csak-neki-kimondhatót, az emberszőrrel, emberagyvelővel, embercsonttal behintett egyetlenséget, a véres megalázottság és csont-kiszolgáltatottság tömeg-útját, a fekete Golgothát. Mit tudott ez a fiatal férfi, mit tudhatott ez a fiatal nagy költő, milyen nálunk többet, tudásunknál rejtelmesebbet és végzetesebbet, hogy olyan bátran és olyan egyszerűen vállalta végzete sorsát, nagy útja vad és bánatos terheit? Ó, micsoda mámor, micsoda öröm, micsoda vad, tiszta lobogó mámor volt olvasni füzetes vékony verseskönyveit kereskedelmi-iskolás kisdiák-koromban, amikor a békalehelet-szagú, denevérszárny-szagú, bagoly-pislogás-szagú, szürke porcsipke-szemfödős antikváriumok polcain kutatva és mohó kamasz-ujjaimmal turkálva megtaláltam őket, s vittem haza lázas és magányos, vacogó és szorongásos petróleumlámpafény-éjszakámba, gyertyaláng-hajnalaimba, s milyen csontváz-ölelésű vad szorongás, csontváz-birkózású fuldoklás, verejték-ingű dacos szégyen, szégyenmámorú szívütés-végzet volt olvasni később, a Zöld Téboly, a Fekete Téboly után az utolsót, a párolgó eleven kristályvirágok tornyát, a pórusos lélegző gyémántkönyvet, a prófétakönyvként lángolót, amelynek végzetes és pontos soraitól, végzetes és pontos, valóban halálpontos énekeitől és elégiáitól, virág-életű, növény-természetű dalaitól sírnunk kellett, s törpe moha-manóvá zsugorodtak csillaglombúnak vélt bánataink és kis-szárnyú jajgatásaink. Mert Radnóti Miklós nagy tudatosító! Sorsával tudatosító. Akaratával tudatosító. Vállalásával tudatosító. Énekével tudatosító. Sorsa-útjával tudatosító! Ez a költő, aki maga is a legtitokzatosabb és legrejtelmesebb metamorfózison ment át, metamorfózisra-kényszerítette létünket, az utána-jövőkét. Ez a költő, aki szinte kamasz-ifjú korában lángoló rubint-vértezetbe bújt, bársonyos eleven piros páncélba, pórusos lüktető bársony-lovagöltönybe, s kemény, könnyű tűz-dárdákat hajigált a Gyűlölet szívébe, akinek párás és a gyümölcshullás kásás, rózsapettyes és vérpettyes tottyanásával, zöld burok-repesztő koppanásával teljes versei, akinek kék és aranytáblákkal beüvegezett versei, aranykockákból, rozsdakockákból, kék és zöld zománc-kockákból összeragasztott versei úgy őrzik az őszt, mint szögletes aranykristály borostyánkő az ősdarazsat: színes szőreit, virágporos szőr-szelvényeit, szőr-aranyszalagait és szőr-gyászszalagait, teste szőr-szerkezete, kitin-szerkezete és kocsonyakristály-szerkezete rózsáit, csuklós, szőrös, szagló-pórusos csápbuzogányait; ez a költő, akinek versei úgy őrzik az elmúlást, mint buborékos aranyüveg borostyánbörtön az ősgyík-csecsemőt, ez a költő, akinek tiszta, választékos és szomorú énekeibe a hold foszforcsipke-szövetébe göngyölt szívű árva Ányos Pál, a falusi penészes sírkövek fehér és esőfoltos kőleheletét szíve bánatos üregeiben hömpölyögtető Dayka Gábor, a zsíros őscetszívű, jajgató, vasforgács-göndör, ősmárvány-bölénybika léptű, vaskos, szőrös kezét, az öreg lúdtollat-fogót gyertyalángnál neurótikusan szívére szorító Berzsenyi Dániel, a klasszikus álmokra hajló, márvány-Vénuszok márványcsecsére homlokát hajtó, copfos, Mozart-zenéje-tekintetű forradalmár Kazinczy Ferenc szavai, álmai, énekei és kék árnyék-lángjai fonódtak, aki maga volt a finom keresés és a pontos válaszadásra-törekvés, a játékos növénycsipke-ének, a lángoló piros virág-kiáltozás és vérpettyes tűz-kiáltozás, ez a költő, aki őrzött valamit Janus Pannonius kecses naturalizmusából, komor finomságából, nyers és boldog humanizmusából, ez a költő a magát-meg-nem-adás szent és végzetes óráiban, a kiszolgáltatottság véres hónapjaiban és csontváz-könyörtelen napjaiban is úgy őrizte szívében a forradalmat, a rejtve mindíg-kimondottat, a titkolva szívében-hordottat, mint begyógyúlhatatlan virágzó boldog sebet, örökre-virágzót, úgy hordta szívében a forradalmat, mint boldog anya boldog magzatát testében ha cipeli, a megvalósulás szent reményével, a rettegés örök árnyaival szívében. Ez a költő, akinek létének egyre-szikárabb vonásaiba egyszercsak Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor szent vonásai keveredtek, s elkezdődött a titkos, különös, gyönyörű összekeveredés, lét-jelentésük lét-jelentésével végzetes összekeveredése, elkezdődött a titkos gyönyörű összefonódás, hogy nemcsak csoda-árnyaik olvadtak össze az időben, de szívük is összeolvadt egyetlen óriás virág-szívvé, virágból-font illatos ős-szívvé, és nemcsak a földben, a hűtelenben, az elárulóban, de az időben is, a végtelen időkristály belsejében, a végtelenség-kristály átlátszó kemény szívében, ez a költő a hazaszeretet legnagyobb kimondói közűl való volt, ez a költő nemcsak a megbocsájtás, a kereszt-vállalás, a jóság, a tisztaság boldog halálraítélt prófétája volt, de a halhatatlan szabadságszereteté is, a szabadságé, a szabadságé, amely nélkűl maradék életünk csak kusza drótszövedék, virágtalan drótszobor-összevisszaság, kő-pillanatok kő-fonadék-végtelenje. Kő és drót-sivatag. A szabadság nagy énekese volt ő, akárcsak boldogtalan hatalmas társa a költészetben és az időben, akárcsak boldogtalan hatalmas pusztuló bátyja a költészetben és a hazában, József Attila. Mert ha a nagy költőtárselőd, József Attila csikorgó élettengelye lassan átfordúlt is egy másfajta kristály-létezés felé, átfordítva szíve vonagló árva tömbjét egy dermedő kristályvilágegyetem, dermedt kristály-létezés, deresen szikrázva ragyogó kristálymindenség magányába és áttetsző árvaságába, ahol hidegen ragyognak a dolgok, a lét dolgai lángolva fagyottan derengnek, dolog-létük belsejéből zárt és ragyogó őstüzet sugározva, kristály-magányuk árva dolog-halmazából, kristályszerkezet-léthalmazából sárga ragyogást küldve a virágzó másik világegyetem ős-messzesége felé, mint csillaghalmaz csillagtársulásnak az ősűrön át ha üzen, mert ha e jövőtlen dermedt, deres kristálylét ragyogása megdermeszti is szívütésünk piros pillanatait, tudnunk kell nekünk, maiaknak és utódoknak, hogy a szabadságszeretet, hazaszeretet, forradalom hármas örök virágegysége van elevenen e létkristályvégtelenség, e világegyetem-kristálysír, a világnagy kristályszív kristályhúsába temetve. Mint ős-zárványokba, piros kristály-buborékokba mikrobák, virágporok. Örök-életképesen. Mindíg-önmagukat-folytathatóan, létet virágzóvá-építhetően. Tudnunk kell feledhetetlenűl, mint ahogy ő tudta, Radnóti Miklós, a közvetlen kortárs-utód, a majdnem-nemzedéktárs költő tudta, s aki akart lenni és tudott lenni e csoda-virágegység, e hármas-virágszövetség hordozója és fölemelője, a tiszta folytatás és a makacs befejezés, akinek ifjú létébe gyökerezve, fiatal szíve lüktető óriás piros pontjába fúrva csodálatos gyökérzetét, onnan szívta tápláló nedveit, onnan tört ki zöld föltolulással, onnan tódúlt föl zöld csipketorony-fölágaskodással e háromágú egység, e háromfejű csillagfényillatú tűzliliom, s úgy járt e zord vérhavas, csont-zivataros, koponya-örvényekkel tátongó hazában, ez árva földön a költő, hogy mellkasából, kiágazva égett ez a tűzliliom-hármasság e kristálybárd-ütésű téli időben, s e virág-hármasság lángpiros fénygömbjében, mint óriás tűzeres tűzbuborékban ragyogott szép költő-feje, mint Bosch lámpaüveg-sisakú boldog embere, tiszta szép fején derengő üvegbúra-buborékkal, üveghólyag-sisakkal, míg körötte hemzsegtek suhogva és dobogva a szörnyek, a rémek, a hidrák, szirének, szatírok, szörnyetegek, hárpiák, griffek, argusok, kentaurok, varangyfejű sárkánykirályok a gyémánt-bárdsuhogás félsötétben, óriás zsíros, pikkelyes, szőrös, pettyes, hártyás, tollas, szőrbuborékos gyűrűkben, örvényekben, övekben és koszorúkban, s ő csak ment mosolyogva és tántorogva végzete felé, ment az úton, az élethite-úton, ment az úton, a kijelöltön. Ment énekelve pontosan, ment mindent-megfigyelve és mindent-följegyezve, mindent-megtanúlva és mindent-megértve, a lezuhanás-pillanatban, a véres sárba-ütöttség pillanatában is a valóság forró, gőzölgő vércsöppjeit itatva verseibe, vérrel kevert sárral írva föl a sorsot emlékezete gyűretlen lapjaira. Klasszikusnak mondjátok őt? De jaj, az ő klasszicitása vér, fájdalom, nyögés, rettegés, halálfélelem, haláltudat, halál-vállalás és örökös élet-hit, véres lángolás a hósivatag éjszakában, a véres világ tiszta önismerete ő, az önáltatás-nélküli tiszta, a foszforkék őszi éjszakák és céklapiros őszi hajnalok szikrázó és komoly tisztasága ő, amikor a nagy bolyhos ezüstállatok: a csillagok fészkelődve mocorognak, amikor úgy leng az aranyvér-levél a fekete vasgubanc-szerkezetű fán, mint csontvázmúltunk szuvas csigolyacsontján az emlékezet hártyás, foszlékony cafatja. A bógáncsos, sárga, szőrös növénycsontvázas földön ment vánszorogva lassan, ment a halál-tajtékos sárga ég alatt, ment kis pepita-kockás fedőlapú füzettel, a zengő-légy pepitakockás bársony-nyereg hátához hasonlító füzettel nagy piros csillagpont szíve fölött, ment lezuhanva, föltápászkodva, ment mindíg-fölkelve, magát-meg-nem-adva, életmámoros, megbocsájtó, életakaró, életvágyó nagy véres dalokkal, halált-ismerő, halált-űző nagy vérző énekekkel zúzott és sebzett ajkain, ment az úton, a kőpórus-sivatag úton, ment élni-akarva, jövőt-akarva, holnapot-várva, asszonyt, szerelmet, édes, édes otthont, drága, drága könyveket őrízve szíve törhetetlen kristály-dobozában. Ment a kijelölt úton, a jól-tudta-hova-vezet úton, ment tűnődve, a megváltás jáspis-liliomával kezében, a világító törékeny tiszta virág-tűzzel. Míg meg nem ölték. Mint Petőfi Sándort. Mert úgy lőtték le, mint egy hajszolt állatot. Mert elevenen zuhant még a sírba. Mint Petőfi Sándor.