Berda József sírkövénél^*

Az ember, aki itt fekszik alattunk a földben, már többször átöltözött a földben. Húzott só-kesztyűt, hab-kesztyűt, tajték-kesztyűt kezére a tömény és sárga földidőben, mellkasára forró tajték-inget, fejére gyökér-kalapot, lábára gyökér-cipőt, arcára gyökér-rostélyt. Mert jó volt hozzá a tiszta föld, jó volt hozzá a magányos árva anyag, jobb, mint mi voltunk, embertársai, és jó lesz hozzánk is az árva tiszta föld, hozzánk is, akik lemerülünk majd a föld nehéz szívébe, ha nem őrlődünk föl a tűz kék fogsorai közt, ha nem párolgunk el a robbanás tejútig-növő tűzrózsa-fodraiban. Az ember, aki itt fekszik alattunk a földben, lassan csontokra vetkőzik a földben, kibújik emberi ős-öltönyéből, a föld-belső nászi ágyára fekteti pórusos sárga csontjait az ember, aki itt fekszik alattunk a földben. Mert Berda József is két éve halott már. Emlékszem, a drága Tamási Áron koporsójánál láttam utoljára őt, nézte hosszan, könnyesen a virágos, meszelt templom-torony-homlokú halottat a halálra-készülő. És én néztem őt, és azt mondta szívem: már kijelöltetett, már megjelöltetett! Ott vánszorgott elnehezűlt nagy testével a halottas-menetben, ott vánszorgott könnyesen, mint a Föld-ősidő halállal-megjelölt nagy-léptű ősi lénye, tésztás, szemölcsös, mirigy-rózsás nagy arcát a halottas-ének ropogó fekete kendőire ejtve, tésztás nagy szép kezei az őrjöngő nyár fényhab-virágaira, arany-sisakjára, tűzkristály-páfrányaira csüngtek. Aztán már csak a koporsóban láttam halál-kristályos, megszépűlt, könnytelen, tiszta arcát, aztán hallgattam, ahogy a föld rádübörög. Ember-voltunk legtisztább része, legbölcsebb állapota a földben-felöltözés és földben-levetkőzés. Ember-létünk legtitkosabb parancsa, hogy majd kitakarjuk csontjainkat. De nem a legfontosabb! A legfontosabb: embernek lenni a Mindenségben mikrokozmosz-úton, ha már így akarta a Teremtés. Élni az ember áldott és konok életét és elégni a lángcsipke-háborgás szeretetben. Hagyni magunk után a föld boldog és virágzó felszínén, hagyni magunk után a Föld boldogtalan és tébolyúlt felszínén tiszta jelet, költőnek konok, tiszta éneket, szikrázó kristálylángú kristálybuborék-kupolát földbe-sűllyesztett húsunk fölött, hogy értelme legyen a siratóknak. Hogy értelme legyen a jövőnek. Az élő Berda József, az elvarázsolt-testű és elátkozott-testű angyaliság (mert lényének rejtelmesen egymásba-font kettőssége volt legtitkosabb titokzatossága: a mohó és gyönyörködő és gyötrődő hús átok-önzését és mese-mohóságát cipelte angyal-lényére nőve, mint valami totyogó, lomha angyalember-kentaúr), a trufa-nemző és legenda-nemző alkatú, Brontoszaurusz hús-öltönyű ember nem tudta talán, hogy milyen átoktalan-tiszta, fátyoltalan-csillogó költészet-kristályházat épített hulló csontjai fölé, amely védi a Mindenség szigorától és közönyétől didergő emberi szívünket, amely segít megőrizni önmagunkat, tisztúltabb emberi hitünket századunk minden gyalázatától és nyomorától. Benne újjászületett valami Assisi létet-dícsérő, vidám, szenvedéseiben is boldogan éneklő szent fiából, az egész Létezést, az önmagában, vagy az isten szívében gomolygó Mindenséget önkéntes, nehéz szeretetével átsugárzó Lángeszű Együgyűből, a Költő-Koldusból, a virágzó, a gyötrelmes, bakszagú ördögöktől harapdált és óriás, szőrös, büdös sátán-ujjaktól böködött testével megszerzett vidámságából tömör kristályfénnyel-áradó szeretetével a Világegyetemet átitató, magába-szívó, megőrző és titoktalan egyszerű tisztasággal-dicsérő, himnikus boldogsággal újjongó szeretetével becsobogó Költő-rózsafából, Isten Kis Szegényéből, Assisi vidám fiából. A rózsa-nyíló-szájúból, a rózsa-illat-tekintetűből, a rózsa-hömpölygés-szívűből. Aki, ha ágyékát harapdálta is az ördög lángoló szájjal, izzó fogakkal, tüzes szőrvilla ujjaival máját böködte is a sátán, rothadó patájával szíven-rugdosta is az ördög, gennyes köpetével szemenköpdöste is a sátán, parázs-buzogány péniszével rémisztgette is az ördög, csak énekelt önfeledten és vidáman. Verejtékarccal ragyogva énekelt. Mert aligha ismerünk valakit költészetünkben, aki ilyen titoktalan tisztasággal, bánattalan egyszerűséggel nézte volna a világot és szerette volna a világot. Aki ilyen könyörtelen szeretettel nézte volna a Létet, aki hozzá-hasonló boldog kegyelemmel szerette volna a Lét minden dolgát, a Mindenség rejtelmes és megadó dolgait, mint ő, a szegénység kevélytelen vándora, a belső-tisztaság kegyes és mohó szegénye: Berda József. Mert a Lét minden mozgó és növekedő, mozdulatlan és kitárúlkozó apróságát, mozgó, virágzó és szaporodó találmányát, minden remegve-megvalósult akaratát, boldog állapotát és elhagyott árva formáját határtalanúl, boldogan szerette. Szerette a testeket, a dolgokat, a formákat, az anyagokat, szerette az anyag virágait és a virágzó anyag illat-csöndjét. Szerette a testek formáit, az anyag öröm-adását, az anyag vidámságát, és szerette a szeretet óhaját is, mert tudnia kellett, hogy mindenből, a dolgokból és a fényekből, az égitestekből és a lényekből a végtelen titkos akarat ontja arcára és szívére sugarát, melegét vagy hidegét, egyszeri megvalósulása értelmét és hitét. Berda József személyesen szerette a Létet, személy szerint szerette a Lét dolgait és azok válaszoltak neki létezésük szeretetével. Ezért tudott beszélni a madarakkal és a rovarokkal, az állatokkal és a virágokkal, az égitestekkel és a gombákkal, a növényekkel és a kövekkel. A fénnyel és a vízzel, a tűzzel és a tűz habzó aranyszivacs-virágaival, a kövekkel és a halottak csontjaival. És mindennél jobban szerette és tisztelte az embert, aki csak húshab-virág, csonttajték-koponya, sejthab-rózsa-szív a Mindenség keményebb és töményebb dolgai között, a láng, a tűz, a föld, a fém, a csillagaranyörvénylés között, mégis és mindig és talán éppen ezért tisztelte és szerette legjobban az embert, mert tudta, hogy az ember a Mindenség értelmének legmagasabbrendű megnyilvánulása. És ezért tartotta költészetében és az ember gyakorlati életében legfontosabbnak: az emberi méltóságot. Az ember méltóságát a Létben és az emberhez való méltóság, az emberi viszonyok méltóságát és tisztességét. Ezért volt oly kevélyen és keményen, büszkén és bolond-ártatlanúl híve és igehirdetője az ember teljes és tiszta szabadságának, a jóért-cselekvés, a bűn-megnevezés, az ostobaság-névenszólítása, a garázdaság és téboly megnevezése szabadságának. Mert hitt az emberben, hitt a tisztaságban és hitt a szabadság megváltó erejében. Ezért gyűlölt és nevezett meg minden zsarnokságot, elnyomást, önkényt, durvaságot, kegyetlenséget, hazugságot, szolgaságot, árulást, önáltatást. Berda József természete és akarata volt a mindvégig-vállalt apostoli szegénység. A vidám és éneklő szegénység, amely a szent szeretet forrása is, nemcsak az átoké. Az ételt, italt, állat-szolgát, állat-száműzöttet és tápláló illatos növény-megvalósulást újjongó boldog énekkel, himnikus szent áhítattal dícsérő szegénység. Mert ez a szegénység az öröm forrása is, nemcsak a bánaté. Két éve merűlt le a földbe Berda József: költőtársunk, embertársunk, kortársunk, barátunk. Azóta mindent elmondott önmagáról és önmagából, rólunk és hitünkről ő a Földnek, s a Föld is elmondta foszladozó titoktalan szívének teljes-önmagát és belső-homályba-zárt titkait. És mi, akik itt maradtunk, állván csontjai fölött a temetőben, az újjongó nap aranyláng-örömében és létet-perzselő szégyenében, mi élők és ittmaradottak, holnap majd mi is a földbe-leszállók, nem tehetünk mást, mint próbáljuk megvalósítani küldetésünket és hitünket, hogy élvén boldogan és örömmel, elégjünk énekeinkben, tetteinkben és álmainkban. Mert ez ember-létünk egyetlen érdeme és értelme. És egyetlen reménye a titokkal-magzatos Jövőnek.