Szabó Lőrinc tíz éve a földben^*

Mindíg temetünk. Amíg minket temetnek. Mert temetni muszáj. Ez a lét rendje. De mostanában nagyon megszaporodtak halottaink és temetéseink. Mint dühödt arany-agyaras Vadkan-király dúl a halál köztünk. Sörénye vérben és pofája lángban, fogsora vérben és sunyi, tűzkoszorús-pillájú kis szeme lángban, csülke, hasa vérben, lárvákkal és gyökerekkel teleragadt szügyén a halál jeleivel teleírt aranymellény. Nem nyugszik ez a dühödt dög. Röfögve gázol szellemi országunkban. Már nem kormos-ujjú fekete angyal a halál, aki verejtékező homlokunkra írja a végső betűt, vonagló és átizzadt testünkre ujja kormával a csontvázat és a koponya-gömböt kirajzolja, de rengő-heréjű, majdnem-ormány-orrú, mocskos fekete kan, akinek aranytányér-orravége a pórusos orrlikakkal fekete virágokat hordoz, ánusza kék-bársony-növényt, akár egy Bosch-alak a Kéjek-kertjében. És csupa Zrínyi Miklósok halnak meg mostanában. Csupa végvári-halál, csupa országos-halál, csupa jövendő-halál, csupa mi-marad-belőlünk-ezután-halál! Meghalt Tamási Áron. Meghalt Berda József. Meghalt Kodály Zoltán. Meghalt Ferenczy Béni. Meghalt Kassák Lajos. Meghalt Áprily Lajos. Meghalt Füst Milán. Egyik temetőből a másikba mentünk, egyik ravataltól a másikig vacogtunk, egyik vastag növény-erjedésből, virág-rothadásból a másikba buktunk, egyik szemfedő-zörgés és halott-hajlobogás után a másik halotthaj-zörgés és szemfedőropogás lúdbőrözte meg hidegével döbbenettől-lemeztelenedett szívünket. Halottak arcára hajolva éltünk. Halottak arcában kerestük önmagunkat. Halottak zölden bemohásodni készülő szemében, fehéren elmocsarasodó pupillájában kerestük a kimondhatatlant. Megszoktuk a halált. Mert részei lettünk a halálnak. Ősünk és apánk lett a halál. A halál lett a mi múlhatatlan részünk. És most itt vagyunk újra a temetőben. Nem új halottat siratni és a földbe-küldeni. De köszönteni egy öreg nagy halottat, halott-halhatatlant. Tízéveset. Szabó Lőrinc tíz éve a földben. Jöttünk, leszólni hozzá a földbe, hogy emlékszünk rá, mert szerettük. Lekiabálni a földbe, kopasz csontjainak, hogy nem feledtük földet-besűllyesztő ősszörny-lépteit, amely után a föld puhán és nedvesen besüppedt, mint a mocsáron a moha, s városok, országok, szerelmek, époszok helyén folyékony tűz buggyant föl, mámoros füst-örvény; nem feledtük szemébe-zuhanó haját, a bánat páfrány-függönyét, szemüveg-keretének más-csillagvilági fény-morze-jeleit. Még emlékszem a törékeny véres őszre. Még emlékszem a gigászi ravatal-arcra, amely a halál nagyító-lencséje alatt mutatta, mintha nagyító-üveg alatt vizsgálnánk fürkészdarázs-szemet: szőreit, likacsait, könnyeit, megkristályosodott szenvedéseit, hogy a haláltól-fölnagyúlt arc milliárd sejt-ablakában magunkat lássuk visszatükröződni, gyötrelmeinket és készülődésünket, a szőrös hatszögletű tükör-halmazban, lassan bemohásodó óriás-vakságban a magunk értelmét is keressük, mielőtt kiütközik a gyötrelem mögűl a csont, mint kiszáradt korallsziget, fehér mészcső-szövevény-korma a vízből, mielőtt lefoszlik igazibb lényünk a fehér szerkezetről, a titkos és titokzatos könnyű vázról, amely állat-virágait vesztve szinte halhatatlan, bár szivacsos és küllő-gerenda-szövedék-belsejű és szemcsés és réteges és pórusos; mielőtt ledobná magáról a rejtelmes, életünknél-hosszabbra-tervezett váz a hús-göncöt, a szőr-ruhát, a körömkesztyűujjvégeket, hogy csak önmagát mondja tovább évezredekig, ne minket, földbeásott csont-i-betű, lángtalan csont-gyertya, a természet legtitkosabb anyaga, a földmély sárga holddal: koponyánkkal-pontozott Musset-tornya. Le kell szólni a földbe, mert a halottak várják a szavunkat. A halottak kíváncsiak. A halottak vágynak az élők szeretetére. A halottak ezért halottak! Szabó Lőrinc tíz éve a földben. Tíz éve egyedűl a földben. Volt dolga elég. Várta az anyag másik oldala, az új világ, a belső lét, várta mohó, kutató szenvedélyét, roppant-szenvedésű roppant kíváncsiságát. Várta a nagy megismerni-vágyót. És most itt állunk őszi sírja előtt, hogy emlékezzünk rá és köszöntsük. Mi kérdeznénk őt, a nagy Kutatót, a Kíváncsit, ha felelni tudna a földből. De a száraz csont nem beszél. A halottak úgy beszélnek, hogy volt életük beszél helyettük. Művük és szenvedésük lényege. Ha ismertem is Szabó Lőrincet személyesen, nem oly közelről, hogy magaménak mondhattam volna nehéz-páncélzatú barátságát. Sorsom, dacom, hitem és küldetésem más útra parancsolt. A magaméra. De művének megigézettje voltam már gyermek és kamaszkoromban. A láznak, az ingerültségnek, a robbanékonyságnak, a világ-kíváncsiságnak, a kalasszikusság-vágynak, a megismerés-mámornak, a dühnek, a mindenre-vágyakozásnak, a mohóságnak, az önzésnek, a féktelen és fékezhetetlen szenvedélynek, a bűnbeesésnek és megbocsáttatásnak, az anyag, a hús, a vér, a lüktető, szenvedő lét barlangjainak, gödreinek és rózsáinak, a zokogni-tudó és feketevicsorgású és hús-virágzású Érosznak, a nehéz asszony-hajakba-kevert könnyeknek, a testi szenvedés tárgyilagos és konok föltérképezésének, az isten közömbös szívéig fúródó dühnek, az isten mérhetetlen, világ-ráncú és halál-recézetű tenyerén vándorló és ürítő misztikus akaratnak, a pénzre-haragnak, a gép-áhítatnak, a testben-gyönyörködésnek, a pokol-vágynak és a szerelem-vacogásnak. Szabó Lőrincnek. A verseinek, verseskönyveinek, verseivel egy-petéjű ikrekként kihordott műfordításainak. Mert úgy hordta az idegen nőstény-költészetek petéit testében, mint a tengericsikó-apa nősténye megtermékenyített petéit, hogy magzattá növelje őket, majd megszülje őket, a fejlődő embriók összenőttek vérrendszerével, hogy csillagszempillás csikószem, karcsú kocsonya-kancsó csíkófej növekedjen zöld porcogó orrlikakkal, viaszkehely-csikófej, a vastag viaszkorong-orrvégen a tág, kövéren-ragyogó-peremes viasz-pohár-orrlikakkal, növekedjenek a pettyes hártyalegyezők, uszonyok, növekedjen a szögecselt gyöngy-kéreg-páncélzatú, lüktető-mellkasú, begöndörödött-farkú gyöngy-csévetest, növekedjenek a szögletes-dongájú, horpadtra-kalapált, dupla-szögsoros, üveg-taréjú, tüskés gesztenyeburkot utánzó ízeivel, szeleteivel, gyűrűivel egymásba-tolt, gyémánt-szögekkel-kivert gyöngy-páncélinges, kristály-legyezős-oldalú csikóhal-gubacsok: s amikor a folyékony fölfújt üvegként fölbuborékzó földagadt tövises apa-has, az áttetsző-eresre duzzadt költőtasak, amelyben látszanak, mint áttetsző eres hólyagban az összegöngyölt óriás-szemű embriók, megreped, szétnyílik, fölhasad: fejjel a véres szülőnyílásból kilógva lassan kivonaglanak és kilüktetődnek a tüskés gyöngyház-gubacs-testű újszülöttek, a fakéreg-margarétába-ültetett-szemgolyós, az aranygyűrűs-szemű, méltóságos, üvegkéreggel-bevont koponyájukon zöld hús-szomorúfűzecskét-hordozó, zöld és piros és kék kocsonya-nyárfás csikóhal-fejek, rebbenő vers-tengericsikók, a forgács-szirom-fiúk, tüskés fakéreg-csikók, csikóhal-költészetek, már az övéi, az ő szülöttei. És lettem megigézettje a Tücsökzenének, ennek a gigászi létanyagot és Szophokleszi szenvedést görgető, csillagokat és tücskök édes és szerelmes zenebonáját, halálokat és bánatokat, családot, szerelmet, barátot, ifjúságot és a titkos-értelmű mindenséget magába-gyúró utólérhetetlen, hatalmas lírai-éposznak, goethei-nagyságú ős-elégiának, a legnagyobb magyar lírai Összefoglalásnak az ős-baktériumtól, őscsírától szerelmes szenvedő szívünkig és bűneinkig. És lettem megigézettje, felnőve az ember-sors gyötrelméig és magányáig, kései verseinek, az utolsóknak, a világról-talán-mindent-tudóknak: Szabó Lőrincnek. Szabó Lőrinc a legmodernebb magyar költő. Csupasz, magányos, mítosztalan. Oly védtelen és kiszolgáltatott, mint újszülött ember a havon, oly véresen-vonító, belsejével a kőzúzalékra-ömlötten-magányos, mint a fém tüzes körmeitől szétszakított törzsű bakák a fronton, és oly titkát-őrizni-nem-tudó is, mint a megnyílt, véres burkát és rángó barlangjait mutató asszonyi test a szülésben. Mámorítóan, kivédhetetlenül, önveszélyesen őszinte volt. Eredendő költő és eredendő ember volt. Eredendő a bűnben, örömben, önzésben, életben, könyörtelenségben, költészetben. Nem volt benne semmi régi, semmi tegnapi. A század minden gyötrelmét és tévedését is megélte. És megélte az ember minden gyötrelmét, tévedését, szenvedését és halálát. A természet különös akarata volt ő. A Földanya, az anyag térdig-földbe-süllyedő léptű, csontlevél-sörényű Költő-Gigásza, aki ott tombolt, ott sírt, ott dübörgött a Nyugat óriás-páfrányai, óriás-zsurlói, pikkelyfái és pecsétfái alatt, szelíd növény-mámoruk finom moháját és növény-zománcát törve, Költőkirály-Sárkány, aki ott térdepelt a század mocsarában nőstényszívektől-összeharapdált ajakkal, sziklás, kő-rózsás sebekkel, ott hevert a történelem őshalakkal-vicsorgó, habbal-hörgő partjain. Az anyag egyik legtitokzatosabb gyermeke volt ő, azé az anyagé, amit oly kíváncsisággal, rejtelemre-éhesen, a titkok-értelmét-keresően vizsgált és kutatott goethei-méretű agya és goethei-szerkezetű lírája, mint még kevesen előtte, mint a gyötrődő Faust, Goethe éposz-hőse. Nagy szenvedő és nagy szenvedni-tudó volt ő, nagy síró és megfogalmazó! Mindent-megfigyelő és mindent-lejegyző. Mindent megismerni-akaró és mindent megélni-akaró. A lét tudója és mámoros tudója annak, hogy az önvizsgálat és őszinteség nem kegyetlenség, de kötelesség! Mi: Földönélők a haláltól leszünk halhatatlanok. A halottaink: a mi halhatatlanságunk. Tíz éve fekszik itt a földben Szabó Lőrinc. Tíz éve fekszik itt a földben, a tegnap káprázata, ma már csodálatos csont-hegedű, Faust földet-nyitó csont-kürtje, Mefisztó könyörtelen Faustja. Tíz éve éli, ámulja azt, amit mi nem tudunk még, amit ő elevenen szeretett volna tudni. A társak legtöbbje már a Belső-Föld-Ország lakója. A drága Babits Mihály a szomszéd. Csak Tóth Árpád csontjait nyomja kő-szemüveg-keretes, kő-verseskönyvet mellére szorító, kő-kezű kő-inkarnációja egy kicsit messze, a város másik végén, a másik temetőben. A halottak mégis egyedűl vannak. Szabó Lőrincnek csak a testét falta föl, de művét nem eszi meg a föld és az idő. A halottak magányát föl kell oldani. Eljövünk hozzád és lenézünk hozzád a földbe, te Csontváz-óriás, te Óriás-csontarc, Elődünk, Szabó Lőrinc. Nem hagyunk magadra.