A köd-kép igézetében^*

Mintha láttam volna egyszer őt, mintha láttam volna Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, ahogy frissen-fölvirágzott lucskos őszi sírját nézi, a keskeny, hosszú kő-keretbe zárt halmot, az üvegcsillag krizantémokkal és vérző őszirózsákkal sörényes hátú föld-kockát, az esőszagú haláldombot, amely, mint virágból-szőtt táltosló hátközépig a földbesűllyedten áll, s virág-bóbitái, virág-csótárai, virág-csápjai sziszegnek az eső-tűkkel, könny-tűfelhőkkel gomolygó csöndben, láttam egyszer őt, ahogy virág-sörényű sírját nézi, a föld-egyszarvút, az égő gyertyagerincű agyag-Unikornist, aki kibújni készűl szülőanyagából, akit most szül a föld, s lángtalan méhében a csontváz-magzattal még félig anyjában áll, az erjedéstelen földben, mint egy gyökérszakállas virágcsikó, és sírkő-szarva láztalanúl szikrázik a nehéz, kék-rojtú ködben. Láttam őt, ahogy a földbe néz, ahogy hibátlan tiszta csontvázát nézi a földben, két méterre ideges és űzött szívünk alatt; ott állt az eső-tűkristályokkal benőtt csöndbe fagyottan, a burjánzó esőtűkristály-némaságban, a szent, szomorú nietzschei ősalak, a föloldhatatlan bánat ős-borostyánba temetett szakállas ősalakja, a végtelenség-kristályba temetett fekete mammut, az elmúlás és a kimúlás szelíd, bozontos, gyapjas ősemlős-királya, a szerelmes, virágzó őslét szelíd, magányos őskan-királya, óriás pórusos kőhártya-zsák szívében a megsemmisülés kioldhatatlan bánat-kristályaival, ott állt a feketegyapjas mammut-magány, a nietzschei őslobonc-arcú csüggedés, kicsit görnyedten, kicsit fölpúpozott vállakkal, hatalmas bibircsókos szőr-rózsa arccal, óriás repedezett középkori márványkriptafedő homlokkal, a heverő köd-király-alakokkal beszőtt márványajtó-homlok mögött az üres koponya-halálszobával, amelyben gyászok és rettenetek, rémek és halottak, szörnyek és angyalok kuporognak, csontváz-tornyok beroskadt csont-kúszaságban, csontváz-mélyhegedűk, kőcsillagokra széthúllt kőcsipke-hegedűvonók, az ideák mohaszárnyú árnyai, a képzelt vad, lángoló, verejtékes szerelmes éjszakák, köd-testű kanca-táncok és csődör-rátornyosulások elrothadt csipke-rongyai, penészes zöld foszladék-habja, bugyogók, melltartók, harisnyakötők halál-habja közt dagadt, öreg varangyok mocorognak, nedvezve, izzadva, zöld-foltosan füstölögve, denevérek nyikorgó fekete büdös moha-könyvei lapozódnak, s ott áll lebegve a koponyakripta közepében, mint Grűnewald sárga kristályglóriás-testű Krisztus-alakja: Gulácsy Lajos, s óriás kék foszfor-ecsetvonásokkal a Boldogság-ország, a Szorongás-ország boldog őrületeit, titkos révűlt mosolygásait és sárga virágzásait, bolond szent túlvilágát, tengeri korall-virágzás és állat-virág burjánzás ragadozó és falánk bizsergő őscsöndjét, a magány virágállat-őrület derengő csönd-tenyészetét, a rózsaláng-őrület rózsaörvény-csöndjét festi a koponya-belső korhadt csöndjére sugárzó megváltó-révületben, átlátszó, sárga, hosszú ásványtűz-ujjakkal szorítva az ecsetet, mint karmester-pálcát, mint lovag-dárdát, mint lovagi kardot, s szorítva szívéhez a palettát, mint vérrel-befröcskölt könnyű pajzsot, az alvadt vér kék és piros rózsáival, fekete rózsapecséteivel behintett halottas-könyvet. Igen, igen, igen, láttam őt, a Zokogni-tudót, az Árván-könnyezőt, az Értünk-panaszkodót, a Miattunk-elárvulót, a Sírva-tántorgó jajgatót, a Jövőnkért-fölbomlott-szívűt, a Hozzánk-hajolni-akarót, a Hatalmas szép szőr-csillag fejét kemény és tiszta szívünkre hajtani akarót, a Föld ölébe vágyódót, a Fiatalokhoz panasztalanúl rimánkodót, az Ország árváját, Haza elhagyottját, a Bűvölő köd-kép, a gyönyörű képzelt szerelem megigézettjét, igen, igen, igen, láttam őt, Juhász Gyulát egy ködben-hömpölygő őszi délelőttön a szegedi temetőben, láttam őt, sírkövére fektette nagy fehér kezét, lecsuklott fejjel állt a gyötrődve gomolygó őszi ködben, hogy mosolytalan szép arca szinte bodrosan szétlegyeződött szakállába fúlt, mint izzó gyöngyház-álarc, mintha egy duzzadt medúza, állathólyag-könny ragadt volna virágzó polip-szőrbozontba, kőcsillag Ős-Éva dagadt szeméremszőrzetébe, láttam őt, és nem voltak könnyei és szava sem volt és mosolya sem, csak állt ott sírja fejénél a virágzó ködben egyedűl, láttam őt, Juhász Gyulát, a magány középkori szörnyetegeitől és újkori lázaitól fölzabált szívűt, láttam őt az ősz szegedi ködben, sírja fölött, a virágzó homok fölött, láttam őt, aki a petróleumlámpa-szemű zöld alföldi éjszakában, a suhogó fekete jegenye-tollú, csillaghálógömb-ketrecbe zárt balta-éjszakában és ökörlehelet-éjszakában, a köd-szájú puszták és csont-szívű temetők között futó holdas sínpár-éjszakában, a végzet és a bánat bíbor hörgéseivel bírkózó Jákob-éjszakában az űr gyémántrács-gömb szívén álló Fehér Ősangyalt látta hegedűlni, láttam őt, aki szívéből égő rózsagömb-csillagot fújt az űr tüzes rostjai és lángoló ős-sejtcsomói közé, s azt imádta, láttam őt a megszólításra várva állni őszi sírja fölött, mikor a föld orrlikai, szájai, testnyílásai és pórusai ködöt fújtak, s ködöt fújtak a levegő és a csontvázasúlt növényzet testnyílásai és pórusai, mikor a könnyen-lobogó óriás drótcsipkeszövet-tollak, az óriás halálfejes lepke szőrdrót-horgolás-bordázatú csáptollaihoz hasonló temetői cíprusok lengtek a ködben, mint a jelenések árnyai, magányos varjú lobogott a ködben, mint fekete gyertyaláng, az ördög büdös sóhaja, mint a Brueghel-varjú századokkal ezelőtt, s a könnyes fekete bokor-csontvázakon, a fehéren lüktető ősi ködhab-golyókon verebek gubbasztottak csomókban, a köd barna toll-rózsái s a temetői köd tele volt jelenésekkel és látomásokkal, komor látomásokkal és boldogtalan jelenésekkel. És igen, igen, igen, láttam azt is, láttam őt is az őszi ködben, láttam őt is a hömpölygő könnyes tiszta ködben, hogy fehér lovon ott ül a ködben-lobogó cíprusok között, amelyek mint óriás szitakötők szárnyai rezegnek és lobogva csillámlanak a ködben, láttam őt is karcsú, könnyű fehér lovon ülni a ködben, láttam Annát, köd-Annát nehéz, súlyos köd-csipke ruhában, mintha köd-rózsákból és ködszekfűkből szőtt palástba burkolva lenne, amely a fehér könnyű ló nyakán, szügyén, oldalain és tomporán súlyosan lefolyva, a temetőföldig csurogva lángol, láttam őt köd-fátylakba és köd-selymekbe tekert nyakkal, ködből-szőtt óriás virágkalappal, ahogy ül a könnyű fehér lovon, köd-kesztyűs kezében köd-ernyő, köd-legyező, szája köd-rózsa, szeme köd-virág, ott ült a Jelenések és Látomások között, a vérző Jelenések és szőrös vércsillagokat, emberfejeket köpködő Látomások között fehér lovon a vastag őszi ködben és nevetett és nevetett és nem tudta abbahagyni és nem akarta abbahagyni, és nevetett és nevetett, hogy a földben a csontok hosszában megrepedeztek, s a földben a koponyák hosszában kettéhasadtak, s a földben a félig-rothadt szívek lángolva fölfúvódtak, mint a szupernóvák, és a sírokból láng csapott ki és füst és átok és semmi irgalom. És Juhász Gyula csak állt ott magában, szótalanúl és könnytelenűl, nem hallotta Anna vak köd-nevetését, nem hallotta az őszi emlékbeszédeket, csak állt ott a szerelem ősjégbe-fagyott költő-mammutja, csak állt ott nagy testtel gyapjasan, mint kő-arcú fekete csillag, óriás szótlan fekete pamutrózsa, halott-eleven gyapjas őslény óriás szauruszcsontvázak között az idő óriás kristálykoporsó-múzeumában. Pedig ekkor már tizenhat éve halott volt, elrothadt ruhája, húsa, szőrzete, a földbe-itatódtak a dagadt és buzgó könnymirigyek, az izgatott könnyzsákok, a gyulladásos könnycsövecskék, földbe ivódtak a Puncta lacrimaliák, a könnypontok, a szemhéj belső sziromtő-csücskének titkos pontjai, a sírás pontcsillagszájai, elrothadt Dante-álmú szíve és Dante-vágyú ágyéka titkos virága, elrothadt könnye is, a tiszta, a veronált is fölszívta a föld, mikrobái, mérgei és sejtjei magukba lényegítették a mérget és a könnyet, a halált-hozót és a halált-megbéklyózni-nem-tudót. Igen, láttam őt, Juhász Gyulát a sírja fölött merengve állni, mint egy megalázott, kicsúfolt, kisemmizett ősi medve-istent, bozontosan és hallgatagon, s láttam Annát is, fehér lovon ülni a temetői ködben, a ködképet, akinek vak igézetében született újjá és halt meg véglegesen a költő, Annát, a senki-asszonyt, senki-Annát, a köd-rózsát, aki örökké ott virágzik köd-rózsa alakban a lét üvegkockájában, mint csiszolt gyémánt-rögben levegőbuborék-rózsa, Juhász Gyula átlátszó tiszta ének-gyémántjába üvegesedve, hogyha századok múlva is fölemeljük, megérteni-akaró kíváncsi szemünk elé emeljük a hatalmas költészetgyémántot, a benne virágzó ködrózsa-asszonyt, légbuborékrózsa-jelenést, könnyű virágzó asszonyi ködcsipkefát, azt mondjuk tűnődve, vizsgálva a rózsaszín buborék-rózsafa, ködrózsa-asszony, rózsafa-füstasszony zárvány-halhatatlanságát, ez Anna volt, ez senki volt, köd volt és füst volt és pára volt, virágzó szitakötőszárnyú kis ködkanca volt, ködrózsákból font kanca-testű táltosasszony-utánzat, ködkép, nem csillag, nem halhatatlan csillagképlet, csak pára-csillagutánzat, a hűség igéző ködkép-hiánya, csak köd, csak csipke, csak rózsaláng, ez Anna volt, az örök, a halhatatlan, a kristályba-fagyasztott bűnös képzelet-angyal, a szerelem, a hit, a megmaradás vágy-rózsafája, a nemlét könnyű köd-asszonya, buborék-Beatrice, aki nem várja a Poklon átvándorló költőt, a költőt, aki a föld-tengelye ős-sátán szőrcsimbókjaiba kapaszkodva mászik a Tisztítótűz felé, s a bozontos büdös ősdög lábszárán fordítva mászva kibukkan a tisztúltabb lét elé, s látja, ott virágzik a szőrös ősdög lába, az óriáskarmú, s talpai, mint a gorilláké, óriás rózsaszín lapulevelek. És mégis, Anna örök, mert Annát Juhász Gyula szerette, mert Annát ő akarta, mert Anna a hit volt, a hit valamiben, a hit a maradandóságban, az életben és a szerelemben, mert Anna, a szegény kis cifra Anna lett forró köd-képe a bíztatásnak és a jövőnek, az élet hatalmas halhatatlan hitének, mert Anna a rózsakötél volt, égő rózsalánc, az isten kezére kötött rózsák füzére, amibe a költő kapaszkodhatott, hogy az életbe rajta visszamásszon, az a rózsalánc, amit ő dobott az isten, a világegyetem lüktető szívére, hogy azon másszon boldogan kapaszkodva a lét értelmének öröme felé, verejtékezve és fuldokolva, mert a fehér óriás csontváz-ember már kamaszkorában átfogta gyökérkesztyűs csontkezével lábaszárát, s húzta, húzta le a földbe, mert úgy is élt szegény árva Juhász Gyula évtizedeken át, az asszony-rózsakötélbe, kanca-rózsafüzérbe, szerelem-rózsaláncba, képzelet rózsa-angyalba kapaszkodva, már húszévesen derékig a földben, földberáncigált ágyékkal, mert a Föld szívében álló óriás csontváz-ember húzta, húzta befelé a földbe, amíg a rózsalánc elszakadt, a bűnös rózsalábak a Tejút mögé húzódtak, a nyitott tűzcsillagos szőr-rózsatövű rózsaemse-combok csillagkásába merűltek füstölögve, mint pokoltűzben a meztelen ördögasszony, ha háttal állván lehajol, jobb lábát a Bűn könyvére emelve, szőrrózsa-üstje véresen villog a fardombok között, az iker comb-golyók közt a szőrliliom, mint légy dupla kristálygolyó szeme alatt a moha-álarcos kitin-pofán a szőrös szájszerv az alsó kitin-állkapocs szőrcsengő-közepéből kilógó tapogatókkal, szívókával, az iker-vese-alakú, szív-alakú ajakpárnákkal a szívóka végiben, s a lángokban úgy mosakszik; a köd-kép elfoszlott, mint a földben majd szigorú szívünk, amíg egészen a földbe húzta, hogy szíve lassan megmérgeződött, s elkékűlt, mint a földbe-vert szívalakú dárdahegy, eleven piros őslándzsa-fej, és már szájáig ért a halál, s elborúlt elmével már Anna nevét se tudta motyogni, s óriás szelíd szatír-feje, virágzó faun-arca is aláforgott a földbe, mint a tenger húscsipkecsillag-ősszörnye, s szép nagy fehér kezei is forogva elmerűltek a föld tajtékos örvényeiben, mint óriás virágállatok, fehér gyöngycsillagóriáspolipok. Igen, igen, igen, én láttam őt, Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, én láttam őt a ködben, sírja mögött állni szakállasan, könnytelen merengve, s láttam Annát is a temetői cíprusok könnyű csipkelobogása között a vastag őszi ködben fehér lovon ülni, és hallottam a kis köd-kanca köd-Anna köd-nevetését. Aztán a piros ősgolyó-állat, a Nap gömb-testébe szívta a ködöt, köd-Annát köd-lovával, köd-Anna köd-nevetését, a drága Halott is visszabújt a földbe, az Annát-kitaláló, a Remény-Annát rózsa-szavakból megfonó, a Hit-Annát isten ős-szempillájára ültető, Anna halhatatlan akarója és őrizője, s csak a napfényes temető maradt nekem, a kő-keresztek, kő-istenfiúk, kő-megváltóanyák és a zöld csipke-uszony, a nagymellű asszonytestükkel csontvázakat-izgató, fejjel földbenőtt sellők halteste, a csipkepikkely-farokuszonyok: a temetői cíprusok, az akácok, nyárfák és jegenyék, meg egy keskeny hosszú sír, egy krizantém-sörényű és őszirózsa-sörényű föld-púp a tiszta nagy csontváz fölött, s a sírkő, a négyzetes kőlapon fekete márványkereszt, s a sírkövön az írás: Juhász Gyula 1883–1937.