Vázlat a mindenségről^*

Ady Endréről beszélni annyi, mint a Mindenségről beszélni. De lehet-e a Mindenségről beszélni? Létét és lényének értelmét fölfogni és megérteni és újra-mondani annyi, mint a Mindenség lényegét és jelentését, föladatát és szerkezetét, részleteit és csodáit megérteni, fölfogni és szívünkre-akasztani roppant ősi terheit a Mindenségnek, rakni halandó koponyánkra izzó égitest-koronát, virágzó, vagy földbe-készülő csontjainkra csillagok tűz-láncát, szívünkre a Mindenség forró, konok bilincseit, amelyek szívünk tiszta húsával és csontjaink kristály-anyagával összenőnek szerelmesen. De újra kell-e, de lehet-e újra-mondani a Mindenséget? El tudjuk-e mondani, lehet-e elmondani a Mindenség virágzó és féktelen részleteit, erjedő és önmagában-boldog végtelen egészét, hiszen a Mindenség önmagáról önmagát mondja önmagának, velünk is önmagát mondja teljes és halállal-átitatott önmagának, a mindenség-részlete halál-édenünknek. Jaj, mi, akik a Mindenség vágyakozó és az ítélettől-halandó részei vagyunk, megfogalmazódtunk a Mindenségben, kimondódtunk és elhangzunk a Mindenségben, mint a madarak hajnali szava, a rózsapárákban, rózsaerekben, rózsa-lüktetésű világegyetem-magzatburokban lebegő magzat-Föld fényre-zuhanás-hajnalában. S kimondódtunk és elhangzottunk benne is, általa is, benne is, Ady Endrében, a lángoló és rejtelmes Költő-világegyetemben. A halállal-megújuló, élettel-vénülő, halállal-magzatos, örökös titkos Élet-fával tenyésző, ásványtűz-hallgatású és hüvely-habos és anya-véres újszülött-ordítású Mindenség-költőben: Ady Endrében. A Mindenségnek nincs mintája, sorsa. A Mindenség önmagában-árva és önmagával-teljes. A dolgok, a testek, a formák, az alakulások és megszünések, a fölbomlások és épülések, a növekedések és kiegészülések, elhalások és újrakezdések, kimúlások és pusztulások, megvalósulások és szétesések, a lények és a jelenések, a titkok, az álmok, a rejtelmek, mámorok, hitek, végzetek, ítéletek, bűnök és csodák a Mindenség tiszta, vagy zavaros részletei csak, részei az együtt-megfejthetetlen tiszta Titoknak, részei az örökös virágzó Állapotnak, részei a Befejezhetetlen Akaratnak, részei a mindíg-újjászülető Halálnak. És nincs mód és tiszta teljes akarat, hogy megismerjük a Mindenséget teljes önmagában. Nem ismerhetjük meg teljes önmagunkat. Rejtelme makacs őstüzét a Mindenség elzárja a fölismeréstől, a megismeréstől, az átoktól, a csodától, a tekintettől, a tiszta szótól. Elzárja lénye lényegét, nem bonthatjuk ki testéből szívét, csak viseljük kegyetlen őstüzét, amelynek vak verése átremeg a dolgokon, testeken, a lényeken, hordjuk, lobogjuk, éljük titkos ütése lényegét, és ez már a rejtelem. A fizikusok megpróbálhatják és megpróbálják egyetlen képletbe, egyetlen mindent-föloldó és mindent-összesűrítő egyenletbe összevonni a Mindenség lényegét, az Egyetlen alapját. De a költő, ha valóban az, ha érti hite sorsát, ha hiszi sorsa értelmét és lángját, a költő a Mindenséget mindíg együtt-mondja, ott remeg a Mindenség minden részletében, ott ragyog a halálban és a fényben, benne a Mindenség minden sejtje virágzik és lüktet, benne a Mindenség egyszerre jelen van, benne a Mindenség teljes gomolygása, benne a Mindenség múltja és jövője. Benne a Mindenség maradandósága. Jaj, hát hogy is szólhatnék Ady Endréről másképp, mint a Teljes Mindenségről magáról, Ady Endréről, aki maga volt a Mindenség megvalósúlt újjászületése, a Mindenségből kiváltott költészet-Világegyetem, a költészetben megtestesűlt Megváltó-Fiú, a megvalósúlt Hit, Láng, Lemondás, Átok, a költészetben-újraszületett magányos, éneklő Világegyetem. Akinek oly egységes és oly cafatjaira-szakíthatatlan éposz-éneke, virágzó csalánszőrös indáival, dagadt, lüktető, kétéltű-hasaként dobogó, fekete-vonaglású ereivel, a halál köbmilliméterenként növő kristálytűivel, jaj-árnyékú pokoltűz-dörgésével, a Világmindenség csillag-fogsoraitól meztelenre kirágott idegeivel, vére őrjöngve-tenyésző, rózsakert-rejtelmű virágállat-telepeivel, Belzebúb rothadás-szagú kék denevérszárnyait, a Jelenések Angyalának csontkereplőként-nyikorgó szélmalom-kristályszárnyait lesorvasztó átkaival, az égitestek dagadó tűz-magzatburkát fölrepesztő, új-csillagszületést-megindító élet-énekével, hajnali rózsatajtékot dagasztó zebracsődör-toporgásával, szerelmes királykan-tombolásával és kövér, bársony-lélegzésű virág-könyörgés-türelmével, tisztaságra-áhítozó kisded-szavával, mely mint a kevély tiszta anyaemlőt szívni-vágyó fogatlan kopasz csecsemő-száj, a zöld növény-lábszárú büdös Csontváz-urat a sűrű, gyökeres, féregszivacsos agyagba lekáromló dühével, Jézus-mosolyával és habos, zsíros cethal-szortyogásával annyira a lét mindene volt éposz-éneke, Történelem és Jelenés, Isten-kihívás és Szerelem, Halál-átok és Népet-megváltó-akarat, oly szétválaszthatatlanúl egy és egyszerre minden, mint a fénnyel és sötéttel, tűzzel és halállal egyszerre-egy-világ. Oly egyszerre minden, hogy Mindenség-költészete végtelenűl össze-szőtt egy-testéből aligha szakíthatjuk ki szerelmeit, mint barbár áldozatokon a gyermekek, szűzek szívét, hogy véresen, még lüktetve fölmutassuk az Istennek, vagy a csillagoknak, az áhítattól és a lealáztatás félelmétől felhörgő töredékemberiségnek, mint lüktető, eleven, kopasz állatot, fröcskölve-vért-fújó piros halat. És nem akarná ezt az a jázmingyöngéd és királysas-nőstény-rikácsolású, Bibliai-kevély és Evangéliumi-Magdolna-alázatos asszony, démoni dühödt asszonykanca-szívbeharapású és misztikus holdfényben lüktető kristálycsipke-kastély derengő toronyablakából illatos őshaját a torony kristályliliom-tövéig lehömpölyögtető elátkozott és elvarázsolt asszony, a torony kristályláng-tövéig, ahol tüzet-prüszkölő, halál-lehelletű rózsabársony-csődörön a halál-lovasa ül, koponya-rajzú feketebársonyálarcban és lova halotti rózsakoszorú-sörényébe folynak bűnös könnyei. Nem akarná ezt az az asszony, aki oly szelíden és átoktalanúl, tajtékos-átkozódva és megindúlt-árvaságban ült vénsége parfümös emlék-vackán, mint rüheiben Jób, a Kiválasztott és Megítéltetett, az az asszony, az a sárga csontváz-asszony, az a penész-sörényű csontváz-asszony, aki ott fekszik a Kerepesi temetőben egy gyíkbőrű borostyán-gyökerekkel, fémcsillag-kemény borostyán-levelekkel és borostyán-tapadólencsés-lábú növény-legyekkel benőtt iszonyú márvány-tégla alatt a keserű földben, megváltó-szerelmétől messze nagyon, akihez talán szerelmes-átkozódva átkiabál a földben, s aki tán tűnődve vissza-szól neki. Az az asszony, akinek gyűrűi, gyöngyei, arany-rostos rongyai, fülbevalói ott ragyognak a földben, mint a könnyek, s akinek szikrázó kanca-fogsorára gyökér-zsákot húzott a föld, gyökér-tarisznyát, gyökér-szájkosarat, s nagy lila szempillái a földben elhevernek, mint virágszőrök, csillagosan széthúllt ős-póklábak őskőzet dermedt habjaiban, csak nagy kemény kék sörénye lobog ki még a koponyából, mint vicsorgó csontbuborék pórus-hálójából kifüstölgő illatos ősparóka, a szerelem penészes, aranygyökerekkel hímzett kövér zászlója. És nem akarná ezt az a kései másik sem, az a másik asszony, aki nem a mámor-fölemelkedésnek és a tiszta csillag-föllángolásnak volt szerelmes tanúja és didergő csillagörvénylés-forgatottja, de az elfehérülésnek és elszenesedésnek, a megaláztatásnak és könnyes, tétova dadogásnak, aki mellett őrjöngve és füstölögve a jajgató földbe csapódott Ady Endre halál-döbbenetében megkövűlt óriás, fénylő, lángoló, ragyogó meteorit-szíve, hogy füstölögve és hörögve ordított föl a föld az óriás iszonyú halott szív-ütéstől, s a likacsosra és habosra kiégett érccsipkés és kőcsipkés meteorit, a puszta szív, amelyben más csillagok rózsakristálybuborékokba rejtett baktériumai, lény-kezdetei rejtőznek, mint mindenség-magzatok, létezés-üzenetpöttyök, kristálygolyókoporsók, kristálymagzatburkok, s a földbe csapódó szív vak ütésétől füst és föld és por és a megkövűlt szív keserű égés-pora lepte be kevély szép arcát, s kevély és kemény könnyeit, mindenség-vesztes egyedűlvaló könnyeit Ady Endre viasz-minden-titkok-versei-arcára szórta, lágy ősz tincseire szórta, halotti fekete moha-kupolával lezárt óriás-szemére szórta. Nem, nem akarná ezt ő sem, aki tanúja volt a legnagyobb gyötrelemnek, a legnagyobb emberré-válásnak és a legnagyobb megadásnak, Ady Endre háborút-rettegő, háborút-gyűlölő, háborút-átkozó, világegyetem-pusztulás-sejtelmében vonító, a bomlást, a lealáztatást, szégyent, legyőzettetést, reménytelenséget, bűnhődést, medve-morgást és haldokló Gigantoszaurusz-sírást a búcsuzás és az átkozódás gyémánt-kelyhébe gyűjtő éveinek. A döbbent koporsó-készítés éveinek, mikor a puha koporsódeszkákat gyalulták, mikor nagy ütésekkel a koporsót összeszögezték, mikor fölszögelték az aranyírást, az arany-keménypapír-betűket a nehéz koporsó oldalára. Nem akarná ezt ő sem, a másik-asszony, aki gyerek volt még szinte a szerelemhez, és Ady Endre szerelméhez gyermek volt nagyon, s akinek tiszta csontvázát, a porceláncsipke-virágot, már harminc éve megismerte a föld, a minden csontokat magába-hívó teremtő, tiszta szép anyag. A Mindenségről szólok hát, Ady Endréről, a Mindenségről, a Teljes-Összefoglalásról, az Elmondhatatlanról, a Titokzatosról, a Végtelenig-részletezhetőről; a Megváltó Költő-fiúról, akiben a Mindenség újraszületett, aki homéroszi-kedvvel és feketén-lobogó baudelaire-i fájdalommal, Csokonai Vitéz Mihály halált-füstölgő virág-átok-szavával, Vörösmarty Mihály csikorgó csillagaival és véres, pokolbeli malom-zokogásával, mely mint a világ tengelyében lebegő Ősördög lángoló fogvicsorgatása, aki Petőfi Sándor átkot-nem-ismerő szent tisztaságával, lázas óriás-ragyogásával és harmat-áhítatával írta feledhetetlen és mindent-összefoglaló époszát, a külsőre ugyan nem époszi szerkezetűt és módozatút, de összefoglalás-vágyában és összefoglaló-erejében és tündöklő és véres és megsebzett medve-hörgésű és habos fekete csődörcsikó-nevetésű, jácint-vonós nárcisz-hegedűhangú énekeiben époszi megvalósulású művét, a Lét-Összefoglalást, egész életével írta Élet-époszát és Lét-époszát. Mert Ady Endre époszi költő volt. Époszt-építő költő. Igaza volt Babits Mihálynak, a nagy testvérénekesnek, az ideges és szorongó társnak, a kevélységben nem kisebb, de trópusi lázakban szenvedő és gyarlóbban alázatosabb Babits Mihálynak, amikor Ady Endrét a nagyon-ritkák-közűl-valónak mondta, amikor a több-évszázad alatt csak egyszer, csak-néha-születőnek mondta őt, amikor Dante társának, Dante utódjának mondta őt, dantei-méretű, dantei-nagyságú, dantei-erejű, dantei-értelmű költőnek mondta a gőgös, kemény, büszke, tiszta, lángoló-árnyékú és csillagokat-füstölgő próféta-szájú hatalmas társat, Táltos-elődöt, az Ének Aranyszájú Fejedelmét, Szerelem Király-Kakasát, a szerelem tajték-koronás Pettyes Párducát, a Szeretet Égő Énekét, a Harc és Gyűlölet Dózsa György tüzes ökörszájkosárral-koronázott szent fejét, füstölgő vérét a koponyacsont-likakon kibugyborgó agyvelejét szövetén-hordó Fekete Lobogóját, Dózsa György verejték-arcával és vér-arcával átitatódott Halotti Kendőt, Gyötrelem-vásznat, a Megváltódás tüzes tébolyokkal behímzett Szemfödőjét, Ady Endrét, aki virág-térdekkel lehullni tudott bátran és sírni virágszemekkel, Ady Endrét, a Jézus szamarát csókolgatót, a néha piros mirigytrombita-kakaskiáltozású, kotyogó tyúk-kapirgálású, kövér kacsa-hápogású, vén kanlúd-gágogású, tikkadt, száraz virág-zörgésű, nyár-déli aranyszőr-malomkerékzúgású, rengeteg aranyketyegésű, állatkristály-ketyegésű méhesben pipázgatva megvénűlni vágyót, aki minden bársony-hullásából és epét-ökrendő bomlásából fölragyogva kizengett, fényt-fújva szájából a bomlásból kiszállt, s a romlás dudvás, lapuleveles, mályva-virágos, vadtormás, bodzafás, ecetfás kertjei fölött lebegett ragyogva. Ady Endre valóban époszi költő volt, nyelvünk és hitünk Dantéja, magyar másfél-századunk csak Vörösmarty Mihály világteremtő époszi nagyságával mérhető Dante-vállalkozása. Egyetlen teremtés-éposz falait, csipke-oszlopait és csipke-tornyait építette füstös kristály-szavaival, kőnél és csillagoknál maradandóbb szavaival, egyetlen megváltás-éposz szent gerendázatát ácsolta elvirágzó nagy-lángú életével, egyetlen fölismerés-éposz kristály-halcsontváz-tetőjét cserepezte be kemény és konok szavai színes zománc-szirmaival és vadrózsa-illatú kő-virágaival. Egyetlen történelem-éposz titokkal és szentséggel-ragyogó, fekete asszonyszívekből-öntött liliomformájú óriásgyertyákkal lobogó nehéz csöndjét ravatalozta föl bíbor-bársonyomlás-szavakkal, aranyvicsorgás-szavakkal, gőzölgő medvekan-ágyékú szavakkal, merengő vadszamárkanca-szagú szavakkal, Jézus-tekintetű szavakkal, s e füstölgő démoni ravatalra fektette tiszta nagy szívét, a mindíg-vérrel-verejtékeset, a soha-feketülőt, a sohase-hervadót, a fekete rongy-csomóvá össze-sose-száradót, s ott ragyog ez a hatalmas eleven szív lüktetve gőzölögvén az óriás gyertyaláng-aranyropogásban, a Szűzanya szűz kötényeként lángoló üvegablakok énekeiben, és nincsenek körülötte sárga csontok, nincs körülötte a csontváz sárga csipke-tokja. Ady Endre éposza, mámorító nagy műve költészetünk első teljes létismeretének, belső-szabadságának és gyötrelmei, szenvedései szabadságának époszi vára. Éposz-vára, vagy eposz-katedrálisa, amelyet csodásan ráépített a boszorkány-átkokkal és kan-sóhajokkal, szűz-sikoltozásokkal és medve-bömböléssel, róka-sírással, gólya-kelepeléssel, gém-hallgatással, kócsag-kopogással, a földből-kibeszélő halottak földhörgés-szavával, őszi nagy fehér ködfújásokkal, szarvasok moha-tulipán-orrlikából fehéren füstölgő téli csönddel, nagy könnyes esőkkel és a nyár aranyhörgésével, Patópál-csámcsogással, Patópál-böfögéssel, Patópál-csoszogással, kövér zöld mirigybödön-békakuruttyolással, kemény hörcsög-füttyökkel és aranyszőrgolyó-egérgurulással, virágzó kőkaktuszgolyó-sündisznófújással, zsíros és habos asszonynevetéssel, fehér nyálfonál-vitorlán-repülő szőrcsillag-pókszemfedőkkel, hősök és halottak, költők és parasztok csontváz-kiáltozásával lüktető magyar ingoványra, epe-virágok, méreg-rózsák, könnymirigy-liliomok, húgyszagú virágkancsók és ürülék-illatú virágremegések közé, bodzafa-átkok, zöld akác és jegenye-hallgatások közé, amelyet ráépített csodásan a csont-erjedésű ugarra, a mérget-virágzó, bűzt-böfögő titokzatos ősi lápra, amelyet ráépített a mohás bajszok alatt, kék penészes szakállak öreg füstje között már-sose-motyogó szájak rengetegére, rothadó barbár-szívekre, korhadó barbár-koponyákra, halál-hordalékra, vadkan-túrásokra, történelem-tajtékokra, bárdokkal, kardokkal, fejszékkel, vascsillagtüske-bunkókkal, vasbuzogányokkal, lándzsákkal, dárdákkal, kőgolyókkal és vasgolyókkal, szigonyokkal és nyílvesszőkkel, kaszákkal és jatagánokkal összevagdosott, széttört, összezúzott csontokra, csigolyákra, koponyákra. És ott áll ez a démoni Költészet-Katedrális a XIX. század és a XX. század határán. Ott áll vad mohás és kőrózsa-csillagos kövű, fekete eső-eres óriás kőcsipke-tornyaival az Isten zsíros őscethal-szívéig-szúró gótikus katedrális, költészetünk és nyelvünk Chartres-i-katedrálisa, a mohás zöld óriás Kőcsipke-angyal, amely épűlt a halhatatlan halálra, az óriás kőhattyúláb-oszlopú, az Isten-szemeként-lángoló-üvegablakú, de amely meleg párájába és tiszta fényes csöndjébe, titkos ragyogásába befogadta és befogadja a népeket háborúban, ragályban, halálban, aranyszavú és kristály-kiáltozású föltámadás-ünnepekben, szent virágszőnyegek és szent virághimnuszok virágszavával, járványokban, tébolyokban, vas-köhögésű, páncél-ugatású gyűlöletekben, dögszagú sírásokban, csontváz-illatú tombolásokban, hulla-édeskés-szagú megpróbáltatásban és a feketemoha-himnuszú, aranyláng-zsoltáros, Isten-csöndjére-ragasztott aranyszeplős-tikkadású Isten-várásban, mikor az aranyba-öltözött népek úgy rágicsálják néma imájukkal a várakozás semmi-virágait, mint a kék-arany-bíbor-lilapettyes, kristályeres állatkristálypáncélzatú sáskák a zöld kristálykezükbe fogott tejes növénykristálykalászú fűszálat. És titkos és ős-szív-lüktetésű homályában, füst-bibéjű, forró gyertyaláng-liliomos, fényrózsa-merengésű zöld homályában parasztok, katonák, kézművesek, bújdosók, papok, tébolyodottak, szűzek, remeték, költők, gyermekek, csecsemők, mint a csönd halál-illatú virágai. Szűzanya szoptat egy verejtékkristályos, só-rózsás oszlop tövében. Kisjézus habosan csámcsog a szeplős kövér mellen. Mert a Megváltás Jézus-istállója Ady Endre költészete. S a Történelem-tél szikrázó Kristálycsipkevár-angyala. Kint dér-eső, hócsipkeháló-zuhatag, a Történelem-tél nehéz bárd-ütése, derespáncélú, mohos-tökű kövér lovak gőztrombitaröhögése, kék mohaliliom-orrlikuk kövér tél-fújása, kint kövér jégragyogás, jégcsapok Dinoszaurusz-csontváza, Tyrannoszaurusz-fogsora. Bent a borzongó árva népek nehéz emberpárája, forró zsíros lehelete gomolyog az arany-ropogású gyertyafényben. Jaj, Ady Endre, a Mindenség Fia, a Költészetében Újjászületett Mindenség, a Minden-titkok-tudója, aki ott sírt a szent Élet-fa alatt, Istennel birkózott a legkeményebben, a legcsodásabban, legtovább. Mert Ady Endre istenes költő volt. Nem Isten-hívő költő volt, nem Isten-tisztelő költő volt ő. De Istennel-viaskodó, Istennel-dacoló, Istennel-verejtékező, Istennel-megharcolni-akaró költő volt Ady Endre. Mert mit is jelent az: Isten? Talán az ős-összefüggést, az ősrejtelmet talán. Létünk értelmének jelentését. Reménytelen etedet-kíváncsiságunkat. Verejték-arcú, nagy szív-ütésű fehér halál-rettenetünket, önmagunk vad szégyenét és vak várakozásunkat. Az ember kegyetlen vágyát a fönnmaradásra. A Titkok Szent Teljességét. A megoldhatatlanságot, a gyötrelmet, a kimondhatatlant. A Mindenség összefoglalását. A minden Mindenét, a semmi Semmijét. Valami Teljes-Állapotot. Ez az Állapot izgatta, gyötörte, zúzta, bántotta, hívta, törte, dacoltatta, gerjesztette, dühítette és énekeltette Ady Endrét. Ady Endre fölszabadúlt ember volt. Egyenrangú ember volt. Egyenrangú a Titokkal. Önmaga is Mindenség-építő. Önmaga a Mindenség. Maga a Titok. Ezért: azonos-erejű a Másik Titokkal. Az ő Isten-költészete önmaga fölmérésének, önmaga megértésének költészete. A Titok harca a Titokkal. Titkok szent egymásra-vicsorgása, Titkok szent marakodása, Titkok szent viaskodása, Titkok szent egymásba-fonódása. Őscetek őspárbaja. Őssárkánykanok ágaskodó, kőlánggal-sistergő, kő-füstöt lobbantó halálos verekedése, szent ős-kakaskodása. Szent együtt-pusztulása. Ady Endre tajtékos vad harca a Halállal, tékozló vad-ütésű harca a Halhatatlan-Királlyal. Az egyedülié, a hasonlíthatatlané. Jaj, gyönyörű harc! Ki mert és ki tudott így, ilyen bátran és egyedűl-tisztán verekedni a Titokkal rajta kívűl? Ilyen meztelenűl, ilyen átok-keményen, ilyen babonátlan-fehéren, csak önmagát-odadobva a Mindenség-Nemző Titok-Ősnek, a Csillagláng-arcú Első Kannak, a Láthatatlan Csoda-sárkánynak? Talán csak vad és bánatos elődje, Balassi Bálint, a liliomsóhajtású, a rózsa-szívdobogású, a medvekan-ölelésű, az Istennel-virág-beszédű Balassi Bálint, a nyihogó Rózsacsődör-Király, aki indulatában és féktelen költői szépségeiben, őszinteségében, bűnbánatában, szorongásában és nyomorában Ady Endre egyetlen költő-őse volt. És ki adott nagyobb és tisztább bíztatást nekünk, maiaknak, akik a huszadik század közepe óta énekelünk a csillagok között, az égitestek fényponthálógömbjében époszt-íróknak, ki adott nagyobb és teljesebb bíztatást és keményebb hitet nekem, mint a csodaszavú, balzsam-énekű Ady Endre? Mert Ady Endre a legnagyobb bíztató és figyelmeztető. A mindent-kimondás bátorságára bíztat ő, a féktelen, a nyers, a tiszta, a bátor, a kemény, az abbahagyhatatlan beszédre bíztat ő, a költői szabadság teljes és gazdag kiélésére bíztat, a félelem-nélküliségre bíztat, a mindent-megfigyelésre, a mindent-számontartásra, a mindent-fölmérésre, a mindent-végiggondolásra bíztat Ady Endre. És bíztat a kérlelhetetlen, kemény, önostorozó, önvizsgáló, leleplező, önmagunkat-vadúl-megütni-tudó beszédre. Bíztat a költő küldetés-tudatának és küldetés-hitenek fölismerésére és boldog felelősségére, népünk, történelmünk, vak vétkeink és keserű bűneink fölismerés-kötelességére és kimondás-kötelességére bíztat és figyelmeztet Ady Endre, az ítélet jogára és az ítélet erejére bíztat, az ítélkezés kötelességére bíztat, a szerelem és halál kegyetlen tiszta énekeire bíztat Ady Endre, a Mindenséget megépíteni kristály-szavainkkal, rózsa-szavainkkal, növényszavainkkal, állat-szavainkkal, csillag-szavainkkal, a Mindenséget bennünk újrakezdeni bíztat Ady Endre, az abbahagyhatatlan époszi ének örökös mondására, folytatására és dacára bíztat ő, a legnagyobb bíztató és legátkosabb figyelmeztető. Hogy nem élhetünk, ha már kiválasztatott életünk és megjelöltetett énekünk, nem élhetünk kisebb akarattal, mint az övé volt, lecsavartabb lánggal, koporsóba-vágyó, földbe-mohába-gyökerekbe-bújni-vágyó hullani-akarással. Mert nem a halál-hit ereje kell, de az élet szerelme! Mert a halál-hit a Pusztulás nyílvesszője, amelyre kötözteténk, s amelyet a dohos csontváz-ló csontváz-lovasa lő ki íjjából a Halál rothadt ős-szívébe. Ez Ady Endre szívünkbe-üvöltése, ez Ady Endre nehéz éjszakánkba-sírása, ez Ady Endre őszi köd-csengettyűszava, ez Ady Endre nagy lázas csillagokat-elfújó hajnali kakaskukorékolása. Mert kinek volt nagyobb és irgalmatlanabb magánya, mint neki, Ady Endrének, kinek volt époszibb árvasága, fajtaismerete, lét-tudata, Isten-végzete, halál-tudata és halálismerete, szerelem-tudata és szerelem-átka, megváltó-tudata, gyötrelem-tudata, gőgje és hite, háború-undora és háború-gyűlölete, Mária illatos liliom-térde alá térdeplő alázata és a Sátán pokolbüdös, rothadék-csimbókos és takony-ragacsos, milliárd szájszerveit-mozgató, eres és csuklós kristály-buzogány szájlábait koszorúsan mozgató, csápgyöngygolyó-fűzér rugóit mozgató sáskafejjel virágzó szakállát megcibáló kevélysége és bátorsága, mint neki, Ady Endrének, a csodálatosnak? Költészete Külön-Mindenség a Mindenségben. Költészetében ott a föloldhatatlan, magányos, árva, önmagával-teljes Mindenség. Az önmaga-sorsa Sorstalanság. Az önmagával-teljes végtelen Megbonthatatlanság. Pedig költészete alól minden kirothadt, amire ez a világegyetemteljesség épűlt. Csak a hit, csak a szenvedés, csak a magány, csak a tisztaság Istencsont-építő kegyelme maradt meg titkos kristályakaratával elárvúlt énekében. Elkorhadtak az asszonyok is a földben, a föld megemésztő tiszta föld-tüzében, elkorhadtak az asszonyok is, akiknek volt bátorságuk és hitük vele élni és neki élni, siratni, szenvedni, gyűlölni, gyötörni, harapni, temetni, szeretni őt, parfőmös ruhájukat is földdé itta a föld, testük titkos vászonrejtelmeit, dacos és megadó selyemcsodáit, nárcisz-illatú melltartóikat és harisnyatartóikat, virágméh szőr-combja-illatú, méz-izzadó-méh gyász-szalagos szőr-rózsa-potroha szagú titkos nőstényselymeiket, nektármoha-lepkehónalj-szagú ingüket, a liliomnál bódítóbb ágyékszőr-szagú és ágyék-méz illatú, szent vér-árnyékú kis nadrágokat, fűzőiket, ibolya-álmú kesztyűiket, csipkéiket és halotti harisnyájuk virág-szagú dermedését, földdé égette a föld szagos húsukat, csak gyöngyeik, gyűrűik, kösöntyűik, arany-polip fogtöméseik ragyognak a lángtalan nehéz földben, mint a könnyek. S a földbe-olvadt nyakak helyén, a zsiráftehén nyakánál, tevekanca nyakánál finomabb nyakak helyén a szikrázó aranyláncok. Az aranyláncok a földben fehéren-virágzó csigolya-csipke csontváz-kereszten. És fogsoruk már a földet harapja. A vad, csillagokat-letörlő Történelem-szél kihordta óriás kristálycsipke-katedrális-költészete alól a földet, kiapadt hatalmas Dinoszaurusz-csontváz-éposza alól az Idő-tenger, a szerelem, pénzátok, a régi ország, s így valósúlt meg Mindenség-lényének és létének legnagyobb csodája, mert ott lebeg megbonthatatlanúl és szétfújhatatlanúl, mint örökös tiszta Jel, elűzhetetlen örökös óriás-Jelenés Költészete, a hatalmas Kristály-angyal merengő és árva tiszta szívünk fölött az űrben, a csillagok óriás gyűrűkben és koszorúkban feje köré gyűlnek, mint a halott Assisi Szent Ferenc feje köré a pacsirták, ott lebeg a lángoló tiszta üzenet a boldogság-nélküli űrben, mint a Szenvedés Hatalmas Kő-töviskoronája. Megbonthatatlan keménységgel, kibogozhatatlan összefonódottsággal, összetörhetetlen anyaggubancával úgy lebeg a Mindenség a Mindenségben, mint rózsa-lángkoszorújával végtelenre-földagadt csillag, úgy áll föld és víz nélkül ez a Mindenség-költészet a levegőben, mint fehér és piros és kék, milliárd-likacsú korall-ágakból, korallcsipke-virágokból, korallváz-kőszivacsokból összefont Korall-korona, a hajdani halál, a hajdani élet, hajdani szenvedés, hajdani szerelem, hajdani gőg, hajdani mámor szikrázó kőfonadék-fészke, milliárd-orrlikú, milliárd sejt-ablakú, milliárd pórus-nyílású Korallváz-Töviskorona az űr kék fején. És tündöklik és ragyog és fénylik és lángol mindörökké.