Hitek halottja: Hübele Balázs^*

Reménytelen könyv A délibábok hőse? A hiszékeny és komor, mindent-áhító kamaszkor áhítata után, most újra-olvasva a nosztalgikus és szomorú könyvet, a könnyen-lemondás-könyvét, a könnyen-megadás-könyvét, most látom csak, hogy nem a reménytelenség, csak az akarattalanság vers-regénye A délibábok hőse, az akarni-nem-tudás, a mindent-megcélzó középszerű álmodozás könyve, nem is más, mint a kiválni-vágyó középszerűség szikár rajza, a nagy belső hűhók, féktelen lélek-omlás, mindenséget-virágzó óriásrobbanás vágya nélkűl, az önmagába-dagadó és pohos, ködös, tele-bűzölgött és tele-köpdösött környezetébe dagadó negatívzsenialitás hatalmas izzadó tunyasága, böfögő és bedagadt-szemű ős-tohonyasága, elemi elzsírosodása, püffedt, könnymirigy-zacskó-rózsás koszlott elszakállasodása, dagadt és tétova motyogása, tébolyúlt látomásos lustasága helyett a mindenben-átlagosság hőse lobog sárga kis-lángú életével ebben a szikár és szenvedélytelen könyvben, akinek minden vágya és minden álma középszerű, cselekvései is középszerűen jelentéktelenek, bűnei hamis bűnök, büntetése nem-pokol-szagú, büntetése lángtalan szegénység, könnyelműsége könnyű kegyelem, még a csontot-elrohasztó, ingbe-gatyába szőrös háj-buborékosan beledagasztó lustaság verejték-keresztjére, penész-keresztjére sincs fölfeszítve, mint valami hermafrodita ősvarangy, püffedt mirigy-fényes fején kövér egerektől megrágott, mohó molyoktól likacsosra-rágott, izzadság-foltos, zsírpecsétes kalappal, mint zöldszivacs posztókoronával, foszlott feketeszalagos aranyszínű kalappal, mintha egy döglött darázs félig-kirohadt-belsejű, fekete-szőrdongás potrohát húzta volna a fejére mohos koronának. Ez a könyv a középszerűség könyve, a középszerűség szánalma, szégyene. Lángtalan, foszlott, önismeret-nélküli hazúg álmoktól rongyosra-rágott szemfedő ez a vers a penészes múlt-koporsón, molyrágta szemfedő, cérna-köd, amely virágtalan mállott széleivel, tébolyúlt-csöndesen kibomlott cérna-virágaival és nem-lét-szagú rostjaival a kopár ravatal-állványra lóg, s amely alatt ott fekszik végleg-halottan a hitek halottja: Hübele Balázs, a sárgafogú, őszi kukoricalevél-sárga bajszú, kék mirigycsomóktól és lila daganatfoltoktól, barna pipaszárdörzsölés-gombáktól szederalakú, motyogásba-bénúlt ajkakkal, büdös és nyálhabos pipacsőrcsonttól csipkés barlangkapuvá-rágott közepű rothadt fogsorokkal, püffedt, vizenyős kezekkel, amelyek, mint a himlőrózsapettyes kövér viaszbékák, halottan is csak a semmitlátó, piros mirigykoszorú-foglalatú malac-szemekkel. Mert élvén sem látta, nem hogy halottan az Isten arany-pórusos, sugárzó-énekű lábaszárát, a túlvilág lángoló gyémánt-kertjeit, a jövendő boldog tornyát, a csipkés és tömény márványvirágot. Ez alatt a bánattalan, történelemtől-is-elfelejtett, poros pókhálólepedőszerű vén szemfedő alatt nem az Álom megszakadt méhéből korán kiszakadt jövendő-magzat fekszik véresen, le-nem-mosottan, mosolytalan ránc-gyűredék-petyhűdtségben, kinem-fejlődött szervekkel, rózsakocsonya-jövendő-kezdetekkel, alvadt ormányosbogár-lárvaszerű befejezetlenséggel, amelynek dermedt és véres csökevényeiből kinövesztheti a véglegességet a képzelet legalább, elképzelheti a dühödt és gyászos szív legalább a meg-nem-valósúltat, a lehetségest; nem is a lázadás szent keresztjéről, féregtelen, kemény, tiszta fájáról, a megváltás sietve és durván megácsolt szálkás keresztjéről levett, húsában, inaiban és izmaiban csipkésre szaggatott, bensőjében dagadt rongyosra-szakadt és önmagába-fúlt, önmagába-zuhant, önmagában-rostosra-szakadozott dicsőséges és boldogtalan test, a jóra-vágyó-emberiség, a kiváltó-küldetés szent, véres, ruhátlan, kiszakadt-hónaljú, véres szőrzettel fölszakadt-ágyékú, gyalázatában elkékűlt nemzőszervű teste fekszik a vékony, hazugságfoszlékony, áttetsző zöld moha-szemfedő alatt, de a kihullott-hajú, rózsafényes elefántcsont-sakklovat utánzó koponyájú, a közönyös és kegyetlen földtől és a bizsergő, halhatatlan hangyáktól száraz-fényesre és fehér-kopaszra lerágott tehénlapockacsontot utánzó koponya-tetőjű kövér Szánalomra-se-méltóság fekszik, az eltotyakosodott, vizelet-szagú Jelentéktelenség, a siratni-nem-szabad, gyászolni-bűn, alig-kan Kényelmesség, a csak-feledni-való sárga Feledékenység, a megfagyott szőrös Hólyag-halmaz, a földagadt béna Buborék-tömeg, valami test, valami semmi, valami féregnek-való, valaki sajnálni-nem-érdemes Senki-sose-volt. Ó, szegény ostoba Hübele Balázs, aki azt hitted, múltunkat példázod kevélytelen kis életeddel, álmunkat, jövőnket, jellemünket, történelmünket, bukásunkat és hullásunkat, aki azt hitted, valaki vagy, valami mámor megtestesülése, valami átok megszületettsége, valami jelkép bennünk-kihordottsága, valami lehulló véres lobogó, valami álom-kakas Nap-tojáshéjat feltörő kemény kukorékolása, tűz-kívánsága, zöld és lilapettyes mészhéjat törő aranybárd-csapás, konok gőzbalta-ütés a mindenség-tojásra, hogy a hajnal rózsa-madara deres szívünkre lépjen, ó, szegény, szánalmas Hübele Balázs, nem vagy te példa, intés, büntetés és nem is voltál te példa, intés, büntetés, csak te voltál a középszérű álmokat álmodozó Jelentéktelenség, a cselekvéseidben is középszerű Buborék-uracska. Mert minden nagyobb, tisztább, bűnösebb, okosabb, léhább, kan-vadabb és nőstény-illatúbb, hermafrodita-tajtékosabb és hermafrodita-vak-kettős-szerelem-erjedésűbb és duzzadásúbb, tékozlóbb és gyalázatosabb, végtelenebb és esendőbb, hazugabb és álmodozóbb, lustább és könyörtelenebb, bűntudatosabb és szégyent-bíróbb, jövővel-viselősebb és múlttal-földagasztottabb-méhű, csődörebb-ágyékú és szűzebb-szívű, reménytelenebb és reményt-ismerőbb, okosabb és butább, lehetetlenebb és kéregtelenebb volt nálad és körülötted, mert körülötted az igazi élet élt, szenvedett, szaporodott, gyászolt és örült, nehézkességében és jövőtlenségében is az igazi ország, mert körülötted az igazi történelem szőtte be vérereivel és idegeivel az erjedő időt és a folyton-újjászülető emberiséget, körülötted igazi világ volt igazi vérrel, igazi betegséggel és igazi temetéssel, de te nem tudtad ezt, csak a magad könnyű magányát, szíved könnyű hiányát akartad álomködből és múlt-lárva-hártyából, levedlett pórusos lárvabőrből önmagad jövőjévé építeni. Könnyűt könnyűbe szőni akartál, hervadt álomfüstöt törékeny, repedezett száraz hártyaszoborba fújni, hogy legyen az a jövőbe-ugró, legyen az a csillagokra-ugró táltosló, az önmegváltás táltoslova, de a szakadozott és repedezett szárnyas hártyacsődör oldalán, hártyakoponyája repedésein és eres száraz csődör-hártyafara iker-buborékain szivárogva és tódulva ömlött ki a könnyű álom füstje, mint kiszáradt és üres-belsejű tengericsikó-bőr, szögletes és tüskés üveghártya-csikóhal-lovagöltöny száraz üvegcsillag-pórusain, száraz hártyakürt-orrlikain és hártyakehely-fülein, buborékcsipke-szemgolyóin a tenger tiszta gőze, a nedves őszi füst, a teljes ősi pára, s a képzelet-táltoslovat, a megszáradt hímnyálból összeragasztott roncs-táltoslovat is elvitte egy kicsi könnyű szél és összetörte egy virág szőrös üregszárán, mint hangyáktól és szúnyogoktól kiszívott és kizabált-belsejű üres darázsbőrt a szögletes óriás hártyarózsa-szemekkel, a foszló-szőrzetű potroh-abroncsokkal, a kitin-eres mellkas-páncéllal, amelyen látszanak még a pórusok üveges, üres csillag-rózsái s a nagy rongyos csillaglukak, a kitépett és kirothadt mellkas-lábak tépéshelyei, mint ősi csecsemőkoponyák orr-szakadékai, füljárat-csigái, szakadt szemgödör-csontpapírüstjei. Szegény, siralmas Hübele Balázs! Majdnem száz éve született, s majdnem száz éve meg is halt nyomban, néhány óra alatt megöregedve, testében is elvénűlve, gyorsan, mint a mese ostoba, tengeralatti-országból a földre-visszatért halhatatlanságra-vágyó embere, mert kinyitotta a gyémánt-idő-ládikát, amelybe saját halandósága volt zárva, s zsugorodni kezdett hirtelen, bolydúltan ráncosodni és töpörödni, kis szőrpettyé, szőrponttá zsugorodott össze, azt meg elfújta a csillag-nyaldosó tiszta tengeri szél, mint a penész-rózsát, moha-rózsát, homok-rózsát. S helyén ott maradt a ragyogó üresség. A lángoló tengeri szél. Az aranycsipketombolás. És nincs mód a halálból visszakérni őt, nincs mód a múltból testté-kívánva, anyaggá összevonva visszahívni őt, nincs mód szívünkben föltámasztani őt. Olyan jellegtelenűl középszerű, olyan jellegtelenűl jellegtelen, olyan átlagosan átlagos volt lénye, oly elrendelés-nélküli és vágyaiban is foszladék-szerű, hogy az Utolsó Ítélet fekete penész-kürtjei, kék bársony-kürtjei, zöld moha-kürtjei, vad és boldog ítélet-kürtjei, szelíd és boldogtalan tiszta ítéletrehívás-hangjai sem tudják kiugrasztani szétolvadt csontjait a múltból, mert nincs ítelet-joga és ítélet-jövője. Lustasága se volt oly rózsaszivacsgomb-orrú lágyan röfögő, már-járni-sem-tudó anyakoca-kövér, vastagon és rózsacsöcs-tömegű hassal elhempergő, lihegő háj-hullámzás, lustasága se volt oly dagadt és minden test-nyílásában verejtékező és eresen szétfolyva-dagadó, lustasága se volt oly bak-bűzű, bél-bűzű, verejték-lucskos és spermaszagú, mint a sátán-király dunyhája, álmodozása se volt oly, a világegyetemet tűnődése aranyküllőivel tömör aranyküllő-csillagcsontvázzá építő álmodozás-óriás, árvácska-szájú, oroszlánszáj-kancsó-szájú, szarkaláb-szájú népeket hódító, rézforgács-szakállú és rézhab-szőrzetű barbár népeket újrateremtő, vadkannál erősebb, zsiráf-nősténynél szelídebb, gyermeklány-emlőcskénél tisztább törvényeket kitaláló, kemény-ágyékú és kemény-szavú egy-istent-teremtő, bikaherénél dagadtabb és termékenyítőbb szívű, tűz-párducpettyes orchideakancsónál illatosabb-szívű isten-egyet-kitaláló álmodozás, mint Mózesé, a törvényt-hozóé, cselekvő-robbanása se volt rózsák bársony-robbanása, bűne se volt Krisztust-megfeszítő mocskos és jókedvű víg gyalázat, amely mégis a küldetés és megpróbáltatás tébolytalan megvalósítója, mert Hübele Balázs középszerű volt mindenben: álomban, lustaságban, vágyakozásban, akaratban, lét-tudatban és ember-voltában. Nem fajtánk egyik rossz őstulajdonságának emberré-teremtett képlete volt ő, de Földünk átlagemberének átlag-megvalósulása, a mindíg mindenütt föllelhető akarnok akarattalanság, a nagyot-akaró középszerűség, a mások-által megvalósított és másokban-megvalósúlt szent tűz és szent tevékeny lobogás közepes utánzat-vágyakozója, a még lezülleni, vagy lehullani is gyáva, jóindulatú tehetetlenség, a valami-egyet-végig-csinálni-nem-tudó, helyette mindíg mást-akaró jóhiszemű önhitt majomkodás, az önmagát-megismerni-nem-tudó, léte küldetését, vagy értelmét konokúl kutatni és megtalálván megvalósítani gyáva együgyű kis-lobogás, nem is könnyelműség, csak Hübele Balázs. Nem hogy kitörni nem tudott önmagából, de önmagát megtalálni se tudta levegőbe-szétfoszlott barátunk, nem is lehetett belőle Történelem, vagy Történelmi Múlt, vagy egy nép jellemének elzsírosodott rossz önárulása, fullasztó háj a nemzet szívén, se Tanulság, se Bűn, se Mámor, mert mindene hamis volt, szerelme, cselekvés-vágya, valamivé-lenni-akarása, pohos és csúzos szaggatása, vén pipaszortyogása, göthös horkolása és földbe-olvadó szőrös pusztulása. Hübele Balázs mégcsak nem is dilettáns, mert annak is jelentéktelen. Hisz a dilettáns is akar valamit. Valamit folyamatosan akar, a halálig! Ő az akarattalan akarás, a kis humbug, a semmi-megvalósulás. Lehet, hogy nemzőjének, kihordójának, szülőjének önismerete Hübele Balázs. És önismeretnek tiszta és kemény. Mert a hit fekszik ebben a versben halottan, a hit bomlik és erjed koraszülött csecsemőként holtan ezen a szegény vers-ravatalon. Az élet-hit, a szeretet hite, a törvénykeresés hite és láza, a megváltódás-lehetőség hite. A hit önmagunkban, a hit a megváltóban. A hit a mindenben. A hit a valami-egyben. A hit a világegyetemben, a hit az ember büszke, szép szívében. S e virág-nélküli, gyertyaláng-nélküli, könnytelen ravatal kürűl ott állnak, állnak tétován toporogva, köhögetve és titkon mosolyogva az igazi nagy-álmúak, nagy-lusták, nagy-tohonyák, nagy-szerelműek, az igazi kanok, az igazi kövérek, igazi hebehurgyák, igazi köd-királyok, igazi nagyevők, nagyivók, nagybajszú, nagyszakállú őscsődörök és izzadt hájbuborékok: ott áll zsírpecsétes, ételfoltos, zsinóros bíbor mellényben a Táblabíró, nagy göndör cigányhajakkal és a kiálló lapockacsontokra fodrozódó csikócsődörhajakkal Bolond Istók, fényes és foltos ülepű kék bársonynadrágban, csukaszáj-harapás csizmában Pató Pál úr, akinek két száraz szeme, mint üres darázspapírház-rózsa, nincs kocsonyás fénye, könnye ragyogása, ott áll Oblomov úr is szuszogva, iszonyú tokája-pocakja-combja-dagadása fölött verejtékes, gyűrött, szakadt hálóing lobog, mint köd a szent cár kövér bronz-csődörön ülő pocakos bronzszobra körűl s ott áll Csóri vajda pislogva pillátlan, lúdbőrös rózsaszín püspökfalat-szemhéjaival, nagy büdös pipát szopogatva, nagy büdös lila füstfelhőket eregetve, s ott áll kis gyöngyháznyelű ostorral kezében Pistoly úr, még gyökeresen, bogár-lárva-bőrösen, rovar-hártyavértekkel, bogárcsápokkal, hártyaszárnyakkal, kitinszárnyakkal teleragadt arany-bajusszal, vedlett vén sörénnyel, teleragadva csontokkal, földfoszladékkal, föld-morzsákkal, asszony-bugyogó csipke-málladékkal, habos melltartó-csipkefoszladékkal, penészes alsószoknya-rostokkal nagy kék rózsaholdas körmei alatt, ott áll Pistoly úr is, aki most jött föl a földből, mert elevenen ment le ő a földbe, lement a földbe halhatatlan halottnak, s ott is hintón jár, ott is űzi, ügetteti pohos és póklábú lovát a földben az asszonyok felé, a földbemerűlt megbocsájtó, szerelmes, kövér asszonyok felé, széthajtogatva nagybajszú halott szép ér-rózsás arca előtt a nehéz és könnyű gyökereket, elfújva maga elől a csontokat, koponyákat, csontvázakat, csigolyákat, madarakét, halakét, állatokét, emberekét, nagy szőrös lobogó-cimpájú orrlikaiból földpermet fúvódik, szőrös orrlik-kancsója serlegpereme befújva finom porral, mint dérrel az őszi virágkancsók, kék mirigy-csomós ajkai közűl is föld-füst fújódik, mint lovak, bikák, medvék deres szájából a téli gőz, csettint gyöngyház-ostorával, csapkodja gyökérrel-benőtt vén lova penész-farát, gyökérrel-beszőtt vén hintója nyikorog, mint kiszáradt öreg harmonika, míg a föld felszínén őszi nagy kék ködökben rázkódik a nyárfa, mint óriás aranykakas, s a jegenyék nagy aranygyűrűket írnak a halottak fölött a kék mindenség-hártyára: világújító époszokat.