Petőfi Sándor csontjai^*

Jaj, mi marad földbe-gyömöszölt vérző tetemünkből százhúsz év után a földben? Mi marad árva testünkből százhúsz év után a földben, jaj, mi marad? Mi marad megváltó anyagunkból, életre-váltó húsunkból és csontunkból, a semmiből létünket-kiváltó gyalázatos és gyötrelmes anyagunkból, meghatározó és kegyetlen anyagunkból, húsunkból és velőnkből, csontunkból és idegünkből, szőrzetünkből és hajzatunkból, szemeinkből és szívünkből, mi marad szerelmes és boldogtalan, boldog és haláltól-rémülő testünkből, lehetetlen titkos anyagunkból, önmagunk-léte önmagából a földben, a könnytelen és jajtalan csillag-anyagban, mi marad a bonyolúltan és finoman szervezett anyagból, az értelmünk anyaga anyagból, a szerelmünk anyaga anyagból, a költészetünk teste anyagból, a jövőnk és fönnmaradásunk rózsa-pillére anyagból, a föl-nem-támadás anyaga anyagból, a csak-így-lehet anyagból, a sejtekből, molekulákból, atomokból, kristályokból, elemi rögöcskékből, elemi tartály-állapotokból, rezgő erőpont-halmazokból, őstiszta héj-burkolatpontfelhő-halmazokból, jaj, mi marad az energiákból és a tűzből, az erőkből és a hiányokból, a térrészek közti erőtér megtartó irgalmából és a kiterjedést, megvalósulást megvalósító anyag-testecskék, az anyag-állapotot, embervoltunkat megépítő anyag-tömböcskék egymással-összekötött lüktetés-halmazából, rezgés-halmazából? Mi marad a vérből és a könnyből, a szív büdös és elgázosodó celláiban, az érpályák rothadékony, falaikon zöld gázbuborékokat növesztő, sárga bomlás-gázhólyagokat kifújó, mésszel-bélelt, befelé mészkéreggel vastagodó, mészrögökkel-eltömődő csöveiben halott vérből, a halott könnyekből a halott könnyzacskókban, a bánat és öröm magzatburkában, könnycsatorna-szájú tiszta tömlőiben? Jaj, mi marad elárvúlt és most-már-mindíg magányos, anyagában-már-magánytalan testünkből a földben, a földben, a kristály-képletünket végsőkig-lebontó földben, amelybe majd belegyömöszölnek, beletömnek, belerúgnak, vagy belelőnek, beledobnak, vagy beledöngölnek minket, amelynek varangyszagú, varangypislogás-illatú, varangymosoly-némaságú gödrébe merev testünket leeresztik, ha leeresztik, a sárga, vagy fekete föld-doboz lukba, ahová alászállunk, vagy belezuhanunk, a föld-vályúba, amelynek oldalain, mint ollóval lemetszett százlábú enyves, kristálytaknyos combcsonkjai, lábszár-maradékai, pókok, szöcskék üveges-izompántokból font gödörszív-ürege, lepkék félbevágott szőrös, gyapjú-pihés kitincsont-alsólábszártöredéke vonaglanak még gyökér-könnyesen a fák, bokrok, füvek gyökerei, barna, vedlő gyökérzet-csonkjai, jaj, mi marad belőlünk százhúsz év múlva a földben, az óriás agyagvályúban, amelybe alászállunk hanyatt lebegve, mintha úsznánk hanyatt merűlve az űrben, halál-súlytalanságban a halál űrrepülői, amelybe vagy fejjel-előre, oldalt kicsit hulltunkban megcsavarodva belezuhanunk, mint repülőgépből kilökött ejtőernyős, ha ernyője csukva marad, verejtékes négykézláb, halálverítékes békazuhanással, tarkónkból habosan kilövellő vérrel, tarkónkból kinövő vérrózsapáfránnyal, átlőtt tarkóval, tarkócsontunkon fröcskölő, vért-habzó fekete lukkal. Jaj, mi maradt földbe-gyömöszölt vérző teteméből százhúsz év alatt a földben, a befogadó titkos néma földben, a ki-tudja-hol talajban, a ki-tudja-hol-kapta-be-sárga-szájüregébe-őt földben, a járunk vagy járhatunk fölötte földben, a ki-tudja-már-melyik-földkocka-itatta-föl talán kilukasztott szívét, vicsorgó, szőrös, sárga porcelánvigyor-halálmosolyát földben, mint foszlékony, laza, óriás itatóspapír-kocka, amelynek puha, rostos, bolyhos kockatömbjébe fölszállt, föloldódva fölszívárgott elfolyósodott test-anyaga, mint az olvadt, forró viasz, mint a tinta, beszőrözve szakálla, szőrzete és haja gyökérszálaival a tömb-mély kocka-homályát, mint a tintahajszálerecskék finom kék páfrányos szétszívárgással az itatóspapírt. Jaj, mi maradt belőle, Petőfi Sándorból százhúsz év alatt a földben, az ismert-ismeretlenben, az ismeretlen rejtelmesben, belőle, aki százhúsz éve hever a földben, belőle, aki százhúsz évvel ezelőtt vágódott hanyatt egy szívre-célzó vad dárda-ütéstől, amely talán a pipacsszár-pihés gégegödörtől a legalsó bal bordatoll fehér horpadás-széléig vágott falevél-él alakú, vagy rózsa-rombusz alakú léket a gyöngéden-pihés, vagy nagyító alatti pók-arcként rojtosabban szőrös mellkas húsán, szétnyesve vad ütéssel a bordacsontokat, átütve fém-tollával a szív, a tüdő rángó anyagát, s átdöfve a gyönge, vékony törzset, kiszaladt talán a háton, a lapocka alatt véresen gőzölögve, mint egy cápa-fog, narvál-fog, elvékonyodó rombusz-síklapjain, vagy fémeres vaslevelén piros gőzölgéssel, kireszelt hegyén a tüdő, a szív, a csont, a hús feketedő cafatjaival, míg röhögött vicsorogva, tajtékot fröcskölve, habos zablától rángatott fodros ajak-sarokkal, kidagadt, szinte gőzölgő forró üvegtojás-szemmel a ló, s izzadt, káromkodva, vagy izzadt aranybuborék-halom fejű, toronykoronás koponyájú istenéhez imádkozva az ismeretlen dárda-döfő, a varangy-mirigyes, bak-szakállas, gyűlölet-pikkelyes sárkány a lovon, míg a Költészet Szent Györgyéből, hörögve lehanyatló szentgyörgy-testéből, fölszúrt lovagszívéből a dárdát nyögve kihúzta. Jaj, mi maradt belőle a földben, aki százhúsz évvel ezelőtt esett arccal a földre, fejszétől-széthasított koponyával, véresen szétrepedt koponyával, vér-ragacsos hajjal, a földre tölcséresen-tapadó vonagló viasz-orrlikkal, földbedörzsölt poszméh-potrohszőrrózsa szakállal, a kalászos fűbe fulladt fogsorokkal, míg fölötte és körülötte talpak, lábak, paták, szögbütykös kerékabroncsok, eres, izzadt lócombok, eres, izzadt ló-hasak, eres, izzadt lószügyek, ló-térdek, véres és fényes csikó-lábszárak, vastüske-fogsorú patkók, vas-zápfogú vaspatkó-állkapcsok, örvénylő, hömpölygő, ágaskodó lófarkak, fényes csattogó szőrzászlók, a rémülettől füstölgő zöld szénatojást böffentő csődör-ánuszok, füstölgő herélt combtő-rózsák, vizelő kanca-rózsacsillagok, izgatott csődör-rózsák, nyihogások, sírások, jajgatások, hörgések, átkok, imák, könyörgések, üvöltések, bél és gyomor-kibuggyanások, végbélrózsa hólyagcsillag-kifújódások, ürülések, vérzések, szétszakadások, eltépődések, eltörések, cafattá-válások, csont-szakadások, vezényszavak és halál-szavak, menekülésszavak és fémcsattogások, ágyúfüstök, golyó-füstzászlók, széttaposott kalászok és széttaposott virágok, széttaposott tücskök, sáskák, szöcskék, kitinhólyag-kürtök, kitin-reszelőléc-hegedűk, a combsonkába épűlt fogazott combléc-ráspolyciterák, szárnyrece és tarkónyereg-rece kitin-hangszerreszelők, széttaposott hitek és széttaposott mámorok, rongyos, véres, lőporfüstös, cafatos, ágyugolyótól-lukas vászonzászlók és selyemzászlók, ideges és végzetes trombiták, részeg kürt-riogások és lőporfüstbe, lihegésfüstbe, orrlik-füstbe, hulla-szagú ánuszcsillag-füstbe, földfüstbe, zörgésbe, vas-csattogásba, ló és ember-hörgésbe fulladt dobpergések, magányos lovak és magányos katonák futkosása, sírása, lándzsasuhogások, fejszecsattogások, baltafok és baltaél-hangok, pika-reccsenések, kard-eltörések, puskadurrogások, puskacső-füstköpések, porködök, halálok, végzetek örvénylettek és kavarogtak, s a levegőben a füstölgő vasgolyók úgy röpűltek és szálltak sisteregve, állva szinte atom-sokadalmukkal a fényes levegőben, mintha egy régi atomszerkezet-modell állna fényes vasgömbjeivel és vasgolyóival a levegőben, füst-hurkaival, füst-gyűrűivel, füst-karikáival, füstcsíkháló-szövedékével összevissza szőve a golyók közti levegő-tér ürességét, az élet-vákuumot, úgy látta ő a sisteregve-szálló, füstölgés-pántlikákat húzó vasgolyó-kavargást, ágyúgolyó-függést a szikrázó kék levegőben, mint a halálújszülött isten láthatta az egymás-körűl minden irányban, a világtér minden űr-kockájában nyüzsgő égitesteket: tűzgolyókat, ködgolyókat, kristálygolyókat, fémgolyókat, gázgolyókat, ősgolyókat. Jaj, mi maradt belőle a földben, aki tán úgy zuhant el, egy forró nagy ágyúgolyótól szíven-ütve, hogy látta még az izzó, sisteregve közeledő piros vasgolyót a levegőben, ahogy feszes szivárvány-ívben füstölve feléje száll, látta jönni és elámúlt, látta jönni a füstbojtos-farkút az átkozott, halálszagú ürességen át, látta, ahogy röpűl pörögve, kakasszakáll-vörösből rózsarohadttá hűlve, rózsaszín ködgolyóvá szelídűlve, gőzölgő, forró gömbfelületéről a páracafatok, gőz-rojtok, ködcsipkék lobogva leszakadoztak, pörgött saját füstjében, forgott maga-gőzében, mint a csillag, mint az Ítélet Égitestje, rózsakék üveges ürességcsövet fúrva a füstös semmiben, s hogy mellkasának csapódott rózsarohadt vascsattanással, mert hatalma nem volt már törzsével elhajolni, átégett a piros-zsinóros kék katonazubbony, vagy a fehér vászoning, piros gödör perzselődött a húsba, s ott hulltak le mindketten a vak egymásba-ütközésben a földre, a Halál Küldötte s a Halál Gyűlölője, édes istenem! Ezzel a füstcsíkkal teleírt űrrel, ezzel az ágyúgolyó-atommodell-éggel, ebben a vasgolyó-függéses látomás-kavargásban halt meg a magyar tizenkilencedik század. Ettől az ágyúgolyószívütéstől halt meg a Tiszta Természet. Ettől a vérző golyótól tört össze a költészet kristály ember-angyala. Jaj, mi maradt százhúsz év alatt belőle a földben, akinek szívét lándzsával megdöfték, mint a Jézusét, akinek szívét jobban átverték dárdával, mint a Jézusét, hiszen ő még meg nem feszíttetett, szent munkáját be nem végezé, nem volt még halott, és nem akart meghalni sem, mert nem akart meghalni még, de élni könyörtelenűl és szerelmesen, boldogabban és tökéletesebben, csókolni a gyapotpihe-felhős asszonytarkó virágcsésze-könyörületét, enni a csirkepaprikást, lapozni tékozló könyveket, boldog szótárakat, gyermekkel ülni a darázs-dohogású, rózsafüst-hörgésű, óriás réztölcsér-kéményű apró fényes vaskentaúr-cibálta vonaton, sétálni a hátasló-nyüzsgésű, szekér-hemzsegésű, hintó-nyikorgású városban a fehér csipkeharangba öltözött asszonnyal, kötekedni az óriás hőscincérhím-bajszú, cerkófmajom-barkójú, barbárkirály-szakállú és halálfejeslepke-potroh szakállú ifjú barátokkal, s a zsíros-dolmányú, borotvált, rózsavörösre kapart arcú öregekkel, ülni kávéházban és hegyen, ülni pipafüstös szobában verset írva, esőbuborékot nézve a füstölgő utcaköveken, hallgatni asszonya fénylő kristálybuborék hasára fektetve fülét: a magzatvíz csobbanását, a magzat ebihalörvénylését, s elbódulni a tiszta szeméremszőrzet illatától, a dagadó emlők, a rózsaszín orrszarvúak rózsa-biccenésétől, hallgatni a húsvéti fakereplő gólyakeleplését, hallgatni toporogva és könnytelen szemekkel véres és nehéz asszonyzokogást, szorongani és dühöngeni a költőtársakon és költőtársakért, hallgatni halottak szőrös, pórusos sárga titok-csöndjét, a kezek, lábak, arcok, nemzőtestek, pihés és szőrös nyílások gyökércsöndjét, hallgatni halál-ámulattal és élet-irgalommal a benne és körülötte áradó, lángoló, hömpölygő, gomolygó titkos szent Mindenség csillaghangjait és féreg-hangjait, feküdni zöld búzában, virágos tiszta mezőn, hallgatni Shelley pacsirtáját és az ő pacsirtáját, az égbe-fúródó toll-golyót, ének-lövedéket, lüktető rézcsipke-csöngettyűt, nézni, legalább egyszer nézni a tengert, asszonyát kézenfogva, legalább egyszer a tengert, a rejtelmeset, az egyszerűt, a kék ősanyát, a mindent-befogadót, a mindent kigondolót, a párás kék emlő-milliárdot, a kék sárkánypikkely-hánytorgás, kristálypikkely-gyűrődés ős-zaját, vagy lebukni a tintakék víz alá, s nyitott szemmel nézni, hogy a naptól-átsütött víz világoskék üvegkocka-csöndjében, elszórva itt-ott ezüst pont-csomókban, arany petty-halmazokban, mint élére állított ezüstpénzek, aranypénzek állnak a halak lebegve, s pikkelybuborék-oldaluk, pikkelymozaik levél-testük lüktetve ragyog és szikrázva lüktet, libegnek ott a kék csönd-fa vastag mozaik-pikkely levelei, mintha pénzt szórt volna a Kan víz-isten a derengő kék ősnémaságba, élni, élni, nézni a behavazott puszta fölött jajgató magányos madarat, nézni a szívéig-lüktető őscsillag-éjszaka tűzpont-örvényeit virágot harapva fogai között, hallgatni a századot vak földrengés-robajával átütő Vörösmarty Mihály pokoltűz-árnyékú ős-szívveréset, hallgatni Arany János gyötrött ezüstláng-mosolyát, hallgatni a hallgatást is, féreg-moccanást, lepkeszárny szines mohakönyv-lapozódását a fényes levegőben, az éjjeli gyapjaspille fehér szőrpáfrány csápjai ellentétes mozgását és rezgését versírás közben éjszaka, ahogy a papírra ülve szagol, Széchenyi hajósípüzenetét, Orlay Petrics Soma olajos ecsetcsusszanását, mocsárban békatottyanás-hangú ecset-cuppanását a vásznon, hallgatni az erős és tiszta szív dobbanását, el-nem-gyávuló szíve dobbanását Magyarország-hajnalban, vagy Magyarország-éjszakában, de élni, élni, élni, élni mindhalálig. Jaj, mi maradt belőled százhúsz év alatt a földben, öcsénk az időben, öcsénk a halálban, csillaghajú idő-lovon az élők élén nyargaló bátyánk, szent bátyánk a teremtésben és tisztaságban, legyőzött halandó, jajgató gödörbe dobott ifjú ember, te talán tömegsírban elkorhadt, sebzett költő-szív, te örök halhatatlan akarat, dacos, kevély, kegyetlen halott, öcsénk és bátyánk, Petőfi Sándor? És mi marad belőlünk majd, ha földbe kerülünk? A csontok. A csontok és fogak. A koponyacsont, az állkapocs-csont, a rágó-csont, a könny-csont, a farok-csont, a csigolyák, a bordacsontok, a vállcsont, keresztcsont, medencecsont, a lapockacsont, combcsont, lábszárcsont, lábcsontok, kézcsontok. A csontok és a fogak. Ennyi csak és talán valami ruhafoszlány, rothadt ing-maradék, korhadt harisnya-foszladék, a szőrzet és a hajzat valami penészes, agyag-csövekbe bélként tapasztott fényes maradéka. És a csontok. A csontok és a fogak. A lándzsával kettétört bordacsont, a lándzsaheggyel kitört csontszivacs-gödrű csigolya, a fejszével szétrepesztett koponya. A földben ennyi csak. A földben csak ennyi marad. A földben csak a csontváz, ha ugyan el nem mállik az is, mint esőben a sár-vakolat, ha ugyan a csont megmarad. A rozsdás csontok maradnak, a rozsdás koponya, a fényes fogak. S a lángoló arany-gyűrű a csont-ujjon. Százhúsz éve dobták tömegsírba, vagy gyorsan-kiásott magányos gödörbe, ki tudja? Élt-e még, vagy már halott volt egészen, ki tudja? Százhúsz éve itta föl testét a föld, mint a könnyet, oly rejtelmesen és tisztán, mint a könnyet, oly nyomtalanúl és tisztán, mint a könnyet, nem úgy, mint a vért, nem úgy itta magába őt a föld, hiszen a vérnek sokáig látszik barnafekete, lilazöld foltja még a földön, de mint a könnyet, nyomtalanúl, amit úgy szürcsöl be a föld, hogy fekete folt-jele se marad pórusos héjazatán, szilárd szivacs-szövetén. Százhúsz éve dobták a gödörbe, vállainál, lábainál megmarkolva őt, összetört vékony kicsi testét, az átlukasztottat és fölnyársaltat, vagy húzták a gödörbe őt, vonszolva véres testét a véres füvön, cibálva véres és vérző tetemét a vér-sáros földön, ki tudja, vödrökből oltott meszet löttyintve a Testre, a testekre, vagy nyers fehér mészrögöket dobálva a Testre, a testekre, s vizet zúdítva a mészrög-szemfödőre, s az sisteregni, habzani, bugyborékolni, buborékzani, füstölni, fehéren lángolni, fehér olvadékcsipke-fröccsenésekkel lobogni, fehér tajtékzással fortyogni és gőzölögni kezdvén ott égett és olvadt habos péppé, lángoló fehér olvadék-mocsárrá bennük és rajtuk, s abban főttek, forogtak a szent testek, a szabadság-halál halottai, ki tudja? Vagy csak rákaparták gyorsan a földet, hogy ne lehessen a Test étke madaraknak, állat-vadaknak? Hogy a romló test rothadó virágfüst-illatával ne bánthassa a győztesek barbár és finnyás orrlikait? Hogy a halál-büdösség be ne szívárogjon a győztes, ideges asszonykezekre, boldog gyermek-kezecskékre váró szakállakba, barkókba, bajszokba, hajakba, a vérfoltos zászlószövetekbe és ruhaszövetekbe? Hogy a Halott Test, a Szent Test Szent Étke, fölszentelt étke ne lehessen a legyőzött, megvert, megalázott, meggyalázott, gyászoló és rettegő, az önmagában-bújdosni-kezdő nemzetnek, a belső-halotti toron, a vacogó és megszégyenített szívre ragasztott gyertyák, vak szemgödörbe ültetett mécsesek éjszakáján, a hosszú és barbár Történelem-Éjszakán, hogy a megvertek és legyőzöttek el ne temethessék. És nem volt, aki összetört kicsi testét szent kenőcsökkel és olajokkal bekenvén testén zokogjon, gyolcsba tekerje, a lándzsa-seb helyét csókolván sirassa, és nem volt, aki mészkő-fehér majdnem-gyermektestét éji-titokban friss és gyors sírjából kilopja, s vonagló száját véres sebébe mártva dárdával-szétvágott szívébe üvöltsön: Kelj föl!, vérmaszatos arccal testébe kiáltson: Támadj föl szívem! Te nem lehetsz halott! Mert korán halt meg, jaj, nagyon korán! Mert nem szabad meghalni korán, mert nem lehet meghalni korán, mert ha a Teremtés a legtöbb időt adta is ember-életünknek, az is oly kevés, oly gyalázatosan, oly förtelmesen kevés, hogy ordítani kell és dörömbölni, ököllel verni a Lét szívét, a titkos ős-húscafatot, a bíbor ős-zsák lüktetést, hogy nem elég, hogy becsaptál, hogy kegyetlenűl megcsaltál engem Édes Mindenem Te Rejtelmes Ős-szív, láthatatlan, Te Örök Világegyetem-Szívburok, akiben rejtezem, s mégis kidobtál magadból. Ó, Titkos Teremtés, Rejtelmes Megvalósítás, mért nem kaphat testi halhatatlanságot is az ember, az olyan ember, az olyan lángoló, büszke, dacos, konok, tiszta, kristálynál-keményebb és kristálynál-teljesebb ember, mint Petőfi Sándor! Jaj miért nem lehet testileg is halhatatlan az olyan ember, az olyan legemberibb ember, mint Petőfi Sándor, akiben a teremtés legszebb ereje tombolt, akinek ifjú és áldott lényében a természet legszebb és legfontosabb tulajdonságai és akaratai sűrűsödtek szívvé, aggyá, lélek-lánggá, akiben ott virágzott a végtelenség, mint kristály-nárcisz, csillag-liliom, akinek létéből úgy ömlött sugározva és ragyogva, lángolva és illatozva az époszi-dal és a virágok éneke, a csillagokból-gyúrt világegyetem-dal és az átokfekete tiszta keserűség, a siratók halálfüstje és a természet növény-illata, a hó, az eső, a szabad tiszta tér, a gyötrődő független síkság éneke, a teremtés, a folyamatos és makacs teremtés, a megállíthatatlan és befejezhetetlen teremtés könnyű, szép, mámoros, csodás dicsősége és ünnepe, mint a csillagokból a fény, égitestekből a lángolás, világtereken, az iszonyatos tér-magányon törve át rejtelmével és egyszerűségével, akiben a szabadság, függetlenség és önérzet, a tiszta gyűlölet és tiszta szeretet óriás-kristályai úgy ragyogtak, hogy teste is derengő volt szinte, mint a rózsa-óriás hajnal, s ezek a testében sugárzó kristály-tömbök átvilágítva lényét, lénye hús-határait, kimondhatatlan erővel és bevégezetlen csobogással, egyenes áradással küldték az egyedűlvaló árva világtér részletei és egésze bonyolúltságába kemény tüzüket, láthatatlan egyenes lángjukat, bevonalazva, berácsozva, bekockázva és befonva a világot, beszőve sugárzás-fonalukkal bonyolúlt és egyszerű ember-szívünket és agyunk rejtélyes sejthalmaz-szövedékét. Miért nem menti föl a Halál, végzete alól a Halál, könyörtelensége alól a Halál a Petőfi Sándorokat legalább, hogy mindörökké énekeljenek, figyeljenek és ítéljenek, hogy mindörökké ámúljanak, lázadjanak és szenvedjenek, hogy teremtsenek és számonkérjenek mindörökké. Mert ha tudjuk is, hogy így igaz és így pontos a törvény, hogy így beteljesülés a beteljesülés, hogy így irgalmatlan az irgalom, hogy csak így valósulhat meg a lét egyetemessége és az ember lét-küldetése, mert ha tudjuk is, hogy másképp nem lehet, mert így valósul meg a végtelenség, így maradandó a halandóság, így győzetik le a mindíg-újjászülető Halál, ha tudjuk is, hogy így tudja csak kimondani és megvalósítani önmagát a világegyetem állandósága és bevégezetlensége, mert ha hisszük is, hogy másképp nem lehet, mert tán a világtér is halandó anyag-testeivel és anyag-szigeteivel, a talán-nem-is-határtalan elemi ősgömb, amelyben, mint magzatburokban, a mindíg-embrió és mindíg-elaggott, mindíg-magzat és mindíg-vén-haldokló lét lebeg gömbjeivel, golyóival, pontjaival, anyag-felhőivel és anyag-ködeivel örvényesen és magányosan, kihűlve vagy ragyogva, születés-tűzben tombolva, vagy önmagába-töppedt ősanyagcsomóként, ragyogva fölfúvódva, vagy szétdurranván szétesve tűzrózsa-szökőkútként az ősbuborékban, ha hisszük is, hogy másképp nincs mód lenni és lehetni, irgalmatlanúl fáj mégis büszke, okos és tiszta ember-szívünknek, hogy másképp nem lehet. Hogy még Petőfi Sándornak sem lehetett. Leszúrták őt is, ledöfték egyszerűen, mint egy állatot, mint egy vadat, mint egy fekete csődörcsikót, mint kis moharózsa-szakállú csodaszarvas-fiút, ledöfték egyszerűen és szakszerűen, rongybábúkon és szalmabábúkon, állatokon és eleven embereken tanulva a mester-döfést, ledöfték szabályosan, talán a napbarnított nyak alatt döfve a nehéz pikát a gyönge törzsbe, hogy a dárda hosszú vaskúp-hegyétől, vagy a lándzsa-vaslevéltől kettétört a bal kúlcscsont, s a vér befröcskölte a csodafiú kis selyemsündisznó rénszarvas-szakállát, elöntötte piros lobogásával a vászonzubbonyt és a vászoninget, s lecsurgott a testen a köldökszőr-csillagot belepve az ágyékszőrig, s ágyékszőr-csillagban dermedő fiatal vesszőig, arra száradván, feketén alvadozván. Ledöfték egyszerűen és szakszerűen. Szakszerűen és egyszerűen. Ledöfték, földhöz-szögezték, leszúrták, fölnyársalták, levágták, széthasították, fölkoncolták, pikával átszúrva könnyen levegőbe emelték, mint egy szigonnyal-átvert vérző halat, mint tű-csőrű madár sebéből mézet és nektárt könnyező vérpettyes moha-harangot, tűzeres, aranycsontvázú kék moha-könyvet, a lepkét, mint könnyű, finom szőr pettymozaik-K-betű zsiráfcsikót a vadak, tajtékos, futásban-fuldokló zebracsikót a részeg üldözők, részegűlt boldogtalanok? Szívében, tüdejében, beleiben, vagy ágyékában kavarva meg a dárda villogó vas-hegyét, a lándzsa kézhát-eres fémlevelét, mint vérző eleven főzelékben kegyetlen kanalat, hogy a szív szakadozott sejtjei, a tüdő bíbor buborékrózsa-rongyai, a zsíros zöld vastagbél-erek, a nemzőtest fölötti szív-alakú szőr-pajzs rozsda-rostjai a gőzölgő feketülő vérrel a vasra ragadtak, jó istenem! Nem, nem is úgy, nem is éhségre éhesen, vadra vadan, dögre dongva szállva, forró húsra vágyva ölték meg őt, akik ott ölték meg őt, ahol véresen lehúllt, hiszen nem tudta az az arany-pikkely-hagymakupola-szembogarú, istent-félőn ordítozó, döfködésben-részeg orosz paraszt, aki izzadt, nagyhajú, tajtékos-szügyű, habos ér-rózsákkal lüktető szügyű, halálok közt tántorgó lován bódúltan és pontosan előrehajolt, hogy ledöfje, nem tudta az a hányingerig-réműlt, rezesbanda-szívű jó buta osztrák polgár, akinek szeplőfelhője, rozsdás pettyálarca úgy izzott a csonttá-dermedt arcon az okádtató szúrás-pillanatban, mint vérpettyek fehér vásznon, aki idegesség-őrületében durrogató könnyű lován öntudatlan-okosan és könnyedén hátrahajolt, hogy erőt adjon az előre-rugózó döfés-pillanatnak, kegyetlen-pontos lendületet, pontos fogást ez az ember-imádkozó-sáska, ez a fehér szőrtarajos háromszög-szív sisak-fejű zöldhártya. Ájtatos Manó, nem tudta, hogy Őt öli meg, a Jövőt, hogy Őt döfi le, a Vérző Időt, a Múlhatatlan Múltat, a jövendő jövőt, az Örök Életfát, a Tiszta Igét, mint ahogy azt se tudta, hogy nem ő öl most, de vele öletnek, hogy ő karja csak és keze, izzadt tenyere a Gyűlöletnek, töviskorona szúrókarja, tövis-villa fogó-keze az Ocsmány-Ősiségnek, hogy a Mindíg-Újat-akarást döfetik le most kezeik által, hogy az Életfát döntetik ki most a karjukban-hozott Halállal, az izmaikban csomósodó Elmúlással, tenyerükben-forrósodó Megsemmisítéssel, hogy az aranysujtásos prémekbe, aranycsipke-palástokba és mellényekbe, arany-sisakokba és arany-fövegekbe öltözött Úri Gőg, Úri Rettenet, Úri Rémület számoltat le most az Álommal, a Szegény-világgal, a Virágzás-Föltámadással, hogy önmagát döfi le abban, akit ledöf, hogy a megpenészedett, bemohosodott törpe Múlt-idő, a halhatatlanságra-vágyó Időt-megállítani-akarás, a sóhajáig-megkövűlt, kukacos, gennyedző, rothadt-ágyékú, nemzés-képtelen Múlt-Manó, a Gazdag Maradiság, a Dárius-Butaság, Tébolyúlt-dekadens Ostobaság, aranyozott hullákkal teleaggatott szívű Fajgőg, szűzeket-zabáló Otrombaság, Kan-Király-kevélység, Emse-Ringyó-felség döfette le Őt, a jövőt, a vágyakozást, az Eljövendő Időt, Petőfi Sándort, nem tudta az a bolond katona, akinek megtorpanva-ágaskodó lován úgy dagadtak és csomósodtak az izmok, mintha vasgolyók hálózata púposodna, csúszna, hömpölyögne, forogna, gyűrűzne, mozogna és csúszkálna az izzadt fénylő szőr alatt, a szügyön, a combokon, a tomporon, a nyakon, a háton, a testoldalakon, mintha vasgolyók keringenének és örvénylenének testén a hús fölött, a bőr alatt, a test belsejébe szívódva, s a test felületére lökődve és bugyogva, mintha egy mágnes-szívű vasgolyó csődör lüktetne ott vasgolyó-hemzsegés-testével, lüktető vas-golyókból ikrásodott gép-ló gőzölögve és sípolva, nem tudta az a szegény katona, hogy karját a felsőkarnál, könyöknél, csuklónál, az ujjak ízesüléseinél és az ujjbögyök tarkójánál, a domború rózsaléc-pajzs alatt gumiszálak hurkolják, s e gumiháló-fészekbe, gumiszál-hálóbozótba kötött ember úgy mozog, mintha magától mozogna, pedig a mozgató fényes gumiszálak gumiháló-sátrukkal, gumiháló-kupolájukkal az űrben összecsomózva kétágú gumivezetékké fonódnak, s a megfeszülő és ellazuló vezetékgumik puszták, hegyek, városok, falvak fölött Moszkváig és Bécsig nyúlnak a fénylő ürességben, s ott fejeződnek be végűl a Császár és a Cár rózsaszín, szőrös ujjhegyeire kötve, a szőrös rózsaszivacs hüvelykujj és mutatóujj lüktető piros keselytokája, pulykaszakálla, kakastorka alá. S azok a vérengző rózsaujjak játszanak, táncolnak, tipegnek, bókolnak, rogyadoznak, térdrehullnak finom, bevégezetlen kristály-tűvirágzás, tűkristály-angyalgomolygás menüettek ütemére, aranypocakú mélyhegedű-asszonyok, arany-ágyékú hegedű-szűzkurvák, rózsacsembalók, nárcisz-klavírok, arany-fúvók és aranytrombiták hajlékony és folyékony, csobogó csipke-összhangjára, illatos selyemfrakkok, aranyrózsa vállbojtok, egyenruhák, sisakok, kecses, hosszúnyelű elefántcsont-kezecskékkel vakart tetves haj-pisai-ferdetornyok, óriás-míderek, nehéz habcsipkeharang-szoknyák, kacér legyezők, selyemkötésű és krokodilbőrkötésű verseskönyvek édes és balzsamos forgatagában, halál-szagú selyemkavargásában, dögbűz-örvényeiben és a sisakcsúcs-hegyű aranybuborék-kupola hangjegyekkel teleírt, aranycsillagokkal bepettyezett kék hagymahólyag-hangjegyekkel teleírt szakállas őskönyvekből fodrozódó és dübörgő aranylángokként őrjöngve fölcsapódó isten-énekek ős-szavára, az aranyzsindelyekkel pikkelyesen kiszögezett szívű ősisten arany-hörgéseire, véres átkaira és véres bűnbocsánatára, így ráncigálván a gumiszálat, a végtelen gumiszálcsillag végére hurkolt embert, ölve, öletve kecses kegyetlenűl, barbár zokogással, szőrállarc-sóhajtozással. Mert így ölték meg őt, Petőfi Sándort. Bonyolúltan és szakszerűen. A Lovagló Butaságot rángatva messzi gumiszálon. Szakszerűen és bonyolúltan. Áttételek sokaságával, mintha egy millió csuklóval és könyökkel ellátott, országot átérő finom gép-kar, imádkozósáskaláb-mereven, kékpettyes tücsökcsáp-mereven mozgó manipulátor nyúlt volna át a nyári űrön Erdély fölé, hogy finom fémcsipesz-kezeivel, csuklós fémsáska-ujjfésűjével Petőfi Sándor szívét mellkasából kitépje, az óriás piros rögöt, a vérző betűt, s vonagló piros kérdőjelként látomást-látó szemünk elé tegye, a Szent Éposz végére, forradalomra-áhító szívünkre helyezze piros múmiának, rubint halottnak, piros sírkőnek, skarlát-feszületnek. Pedig neki élni kellett volna, testileg halhatatlanúl tovább. Hogy lássa, mi jött azután! Hogy lássa, ami majd eljön! Testével is élni, mint a mítosz emberének, akinek teste nem oszlott el a földben. Hogy lássa, amit százhúsz éve nem láthat a földben, mert már halott szemei sincsenek, mert szemgolyói is elrothadának és szíve és halálmosolya, a véres és szőrös viasz-álarc. Hogy lássa a bujdoklást és az árulást, a kivégzéseket és a retteneteket, az özvegyeket és a megrokkant, tébolyba-roskadt költőket, a förtelmet és az ocsúdást, az akasztófákat és a kivégző-puskák csöveiből és vas-kakasából szívárgó szőke füstöt, hogy lássa magát testtelenűl ragyogván lebegni a köd-szagú és spion-szagú, piperkőc-szagú és posztó-szagú, bálzenés, ravatalgyertya-bálifényű, besúgó-motyogásos, kiszakállasodott Magyarország-éjszakában, ebben a szőrzettel-tüntető csupaszőr-országban, ebben a borz-országban, róka-országban, nagyhajú vadszamár-országban, büdös kecskebak-országban, sünországban, rágcsáló kisemlős-országban, alsóajakra-lógó metszőfogú-országban, lapuló és szimatoló, temetőkben-legelésző vadnyúl-országban. Hogy lássa Arany János gyűrt ezüst-töprengését, szívárgó ország-nehéz könnyeit, Vörösmarty Mihály tántorgó pokol-útját ördög-vicsorgások és sátán-röhejek között, a bak-szagú és kan-szagú és bika-szagú és csődör-szagú kőkopár pokolban, ahol tűz sincs és jajgatás sincs és büntetés sincs, csak száraz vadkapor-csontváz és kiszáradt diófa, hogy lássa Vörösmarty Mihályt, akinek úgy fájt már a verse, mintha saját szívébe döfködne késsel, s úgy tántorogna sírva és motyogva, vért-lövellő mellkassal a világegyetem-tűz fölött átívelő deszka-pallón, a csillagtalan üresség-térben, mint egy kő-dárdával szügyön-szúrt ős-sárkány, míg fekete rongyálarccá szaggatott és gyötört arcán az őstűz rózsafénye árnyék-lobogása és festéke, hogy lássa Jókai Mórt, bizony Móriczot, az akasztófa büdös ágán ülő sárgarigót, aki világító jácintkék szemével, szerelmes szentjánosbogárnősténypotroh-tüzű szemével már virágot látott a sivatagban, virágot és virágzó almafát és azért beszélt a halál-ágon, míg alatta korhadoztak és rothadoztak a csontok, testek, szőrök, koponyák. Jaj, neki élni kellett volna tovább, neki, Petőfi Sándornak, hogy lássa az ő bennünk-élő halhatatlanságát, mert a jövendővel van csak halhatatlanság, mibennünk és általunk van a halhatatlanság, hogy lássa: százhúsz éve töltekezünk és táplálkozunk műveivel, isszuk és nyeljük ragyogását, féktelen lángolását, hogy pórusainkon ragyog ki a tűz, a tiszta, tiszta tűz, amit tőle nyertünk, belőle ittunk és szívéből kiharapva ettünk és eszünk, óriás ős-sejt szívet rágva, harapdálva és létünkbe-nyelve, mert az ki nem szárad, de magát folytonosan osztva egyre épűl, egyre növekszik, egyre kiegészűl, az óriás-egysejtű, a halhatatlan elemi élet-képlet, lüktetés-képződmény; hogy lássa: a költői teremtésben is a Lét kivételezettje volt ő, mert verseit és époszait olvasván merengve, könnyezni kezdünk és a virágoskertben álló gyermekálom mosolyával mosolyogni, mert verseit olvasván tisztán mosolygunk, mintha egy pamut-hajú csikó, arcunkba szagol nagy kék pihés bársony-gyűrődés-liliom orrlikaival s ránk lehel virágszagú virág-szájával, mert verseit és époszait olvasván könnyezni kezdünk szent szemérmetlenűl és egyszerűen, ahogy nagyapáink tudtak könnyezni még és könnyeink tiszták, tisztábbak, mint a harmat a zöld kristályszakállú kalászon, nem véresek, nem füstösek, nem mérgezettek és hazugok, mert verseiben és époszaiban testileg is ott van a történelem és az ország, a természet és a halál, a mindenség és a szerelem, fizikai anyagában, anyagi megvalósúltságában a teljes élet. Ó, jaj pedig én nem vagyok könnyen könnyező, könnyeim nem könnyen folynak. De ha könyveit olvasván lapozom, könnyezni kezdek, mint örömében a gyermek, mint szép szóra édesanyám, mint Mozart zenéjét, ha hallgatom, és nem szégyellem könnyeimet, Petőfi Sándor, te a Lét Legszebb Virága, Elemi Virág, te Egyszervolt csoda, Szívem Tündérkirálya, te Népmesék Világmegváltó Fia, Poklok Legyőzője, te a Költészet Ifjú Tudós Királya, te Virágokból-font Táltosfiú, te semmi más, mint zseniális ember, ifjú tiszta zsenije költészetünknek, te egymagad a Tizenkilencedik Század, egy egész század huszonhatévesen, akit nem csodálni kell, de nagyon szeretni, együtt-ülni vele csillag-füstölgő zöld nyári éjszakákon, s hagyni, hogy szúrós kemény tekintete, mint kristálytű szúrjon szívünk gyarlóbb és esendőbb zúgaiba és homályaiba. Mert nem azt kell csinálni, amit ő csinált, de úgy kell csinálni, ahogy ő csinálta, olyan könyörtelenűl, magunkat meg nem adva, olyan céltudatosan és kegyetlenűl, olyan táltos-biztonsággal, olyan tudatos akarattal. Jaj, neki, Petőfi Sándornak élni kellett volna még, élni, élni határtalanúl, hogy lássa azt is, százhúsz éven át, míg ő rejtelmesen és titkosan feküdt a földben, oda belelökve, mésszel leöntve, látnia kellett volna azt is, hogy százhúsz éven át a kicsinyek, a törpeszamarak, az álnokok, a hazugok, az ostobák, a gonoszok, a szellem fojtogatói, a szabadság zsarnokai, a tiszta szív gyűlölői, a kis konzervatívok és mókusfürge szende literátorok, rossz költők, tehetségtelen politikusok, a gyűlölködők és köpködők, a minden újtól mindíg félő izgága salabakterek, a penész-szívűek és penészszájúak, a cinikus hatalomhajhászók, az elszáradt-ajkúak és ganéjdomb-szívűek, a nyegle-tülekedők és ráncos koravének, a hatalom heréltjei és a mindenáron-megmaradás hermafroditái, ez az egész nyüzsgő manócska-csőcselék, ezek a szamárfejű és embertörzsű fordított kentaúrok hogyan emelték kéken-foszforeszkáló véres tetemét, Grűnewald mennybe-szálló Jézusaként szivárványglóriás, fénylő, sugárzó testét, sárga kristályként égő testét túlvilági pajzsúl, mindenképpen-sérthetetlen testét maguk elé, s vérző-sebű, szakállas-fejű, fehér-sugárzás-fényű lénye mögé bújva, onnan lődöztek rozsdás kovás-puskáikból, tölcsér-csövű cifra őspisztolyaikból a mindíg-elevenekre, a szellem és a tett igazi forradalmáraira, az újítókra, újat-akarókra, az eszméletükben szabadokra, szívükben függetlenekre, az el-nem-gyávulókra, a szent lehetetlenekre. Szent véres vászoningét, lándzsától-föltépett szent véres zubbonyát szent véres teteméről lecibálva, a véres inget és a véres vászonkabátot szégyentelenűl lobogtatva, gyalázatosan arcukra kötve, áhitatos álarcúl, hangoskodtak és tülekedtek, eső előtti varangy-hemzsegésben, s vele és sírból-kicibált ruháival akarták elfödni gyalázatukat. És hogy ez nem sikerűlt, azt is csak neki köszönhetjük, neki, Petőfi Sándornak, aki csillagörvényt fúvó tiszta szájával ráfújt a köd-lovas köd-csőcselékre, a köd-kecskét, köd-szamarat, köd-varangyot, köd-nyulat, köd-macskát lovagló köd-huszárokra, s azok szétfoszlottak, mint kemény tiszta szélben a köd, mint az álom rémei, szörnyei, szörnyetegei. Mi pedig, akik tudtuk okosan és szépen szeretni őt, tisztán és kegyetlenűl szeretni Petőfi Sándort, mi bátyjai az időben és öccsei a költészetben, akik megmosdottunk tisztító könnyeiben, könnyeinkben, akik csillag-szavára és virág-szavára, madár-szavára és halál-szavára, átok-szavára és szörnyűlködés-szavára, puszta-szavára és forradalom-szavára szemünkbe jönnek, mi pedig leszólunk a rejtelmes és titokzatos földbe, leszólunk az eltitkoló földbe áldott árva, magányos csontjaihoz, a földnek szólunk, mutassa meg csontjait nekünk, mi most is siratjuk és szeretjük őt, hiszünk benne és hiszünk önmagunkban, a földet kérjük, mint a varázslók, sámánok, költők ősidőkben, a földet kérjük, őrizze meg titkos csontjait, úgy ahogy mi őrizzük örökké-virágzó gyémánt-kehely fejét szívünkben. Mert hatalmunk nincs a földet megnyílásra kérni. Mert hatalmunk csak a szeretetre van. Mert mi még azt se tudjuk, hol hevernek hervadatlan csontjai.