Baudelaire vászon-zubbonya^*

Baudelaire-re emlékezni annyi, mint önvizsgálatot tartani szenvedő, gyötrött szívünkben. Baudelaire-re emlékezni annyi, mint fölülvizsgálni lázas és haragos önmagunkat. Baudelaire-re emlékezni annyi, mint a vad, a tékozló, a féktelen, a mindenség-tajtékos, a halál zöld penész-habbal csöpögő, rothadás-penész-foltokkal porzó és mohanyálas szőröket hullató, démon-sörényű és hasított kristálylap-álarcú csont-lován vágtató lelkiismeretfurdalás. A Baudelaire-re-emlékezés tékozló tüzekkel, bíbor láng-sörényű ördög-fújásokkal, kék lánglövellő sátán lehelettel, a tizenkét-fejű ős-sárkány hegyes és csont-jácint-orrlikú, üveg-taréjos pikkelykoponyáiból kilövődő, galaxisokat-perzselő tűztombolásokkal világít be elaltatott és viziló-tohonya lelkiismeretünk mohos és véres zugaiba, penészes odvaiba, dohos és növénycsipke-száraz hasadékaiba, ahol fölgyülemlett a lét szemete, önmagunk lepattogzott alázat-zománca, hiúságunk redve, ahol csomósan és véresen és összeszáradtan hevernek a Mindenség tollai, csillagcsontvázak és madárcsontvázak, csontrugózat-kígyócsontvázak és csontcsipke-egércsontvázak. A Baudelaire-re emlékezés mérhetetlen tisztító lángja fölperzseli, hamuvá és halál-porrá égeti önelégűltségünkben-megdagadt szívünk rejtett szagos rongyait, féreg-rágta, egér-rágta, béka-rágta és molylepke-rágta bársony-lepleit, tetszhalott-hitünk, boldog tétovasággal elkábított dacunk bolyhos zöld penészgomba-rózsákkal telenőtt szemfedőit, ostoba és gőgös önámításaink arany-csillagokkal, arany-állatokkal, arany-madarakkal, arany-virágokkal és arany-szavakkal behímzett nászi ingét, boldogság-köpenyét. Mert Baudelaire a keménység, a tisztaság, a figyelmeztetés, az önmagát-meg-nemadás, mert Baudelaire a kérlelhetetlen halálig-bátorság, mert Baudelaire a soha-elnem-omlás, a világegyetem-nagy kristályszerkezet-pontosság, mert Baudelaire a végtelen tervszerűség, a kristálykemény makacs kitartás, mert Baudelaire az önmagát-megformázó, kegyetlen, pusztulásig-dacos akarat, végűl a bomlás bíbor pecsétviaszával lepecsételt-szájú, dacos akarat, amelynek lágy, meleg, képlékeny anyagába a Végső Úr, a Legvégső Zsarnok és a Legvégső Fölszabadító nyomta pokol-kövű pecsétgyűrűje csontváz-védjegyét, hogy rászáradjon a cserepes ajaktányérokra, amit a némaság nyálfonala varrt össze, szörnyeteg jeléül, hogy ez a fehér aluminium-sisakba öltözött koponya, hogy ezek a kristály-kérdőjel szemek, hogy ez a végső-tisztulásig-gyötört szív se más már, mint várakozó, lihegő csomag, amely föladatott már a koporsóba! Mert Baudelaire a legszebb, a legtündöklőbb, a legvégzetesebb, a legokosabb és a legakaratosabb, megbocsájtani-nem-akaró, az ál-gyötrelmeket-nem-ismerő, önmagát csontvázig-lekopasztó, a legkonokabb és legátkosabb, elviselhetetlenűl-szép, isten-teljességű Szigorúság! Mert Baudelaire a legtékozlóbb és a legtitokzatosabb, a legteljesebb Szenvedés! Baudelaire a téli-tisztaságú Mennyek láng-zománc-gyémánt-arany-kapuit és kristálycíprus-kapuit megnyílni-kérő, a bebocsáttatást-könyörgő, széttárulkozást-áhítozó Magány lázas, lüktető, léten-átfuvalló, forró és dühödt csillaghalmazok, virágzó galaxis-korallépítmények közt átzuhogó, a láng-sisakos, harsona-fogsorú angyalok arany-szoknyáját és csillagvirágporos vastag szárnytollait lebegtető, isten platina-planéta-körmű lábujjai közt föltajtékzó, isten mindenséget-behömpölygő kemény szakálla szőrei közt dagadva fölcsobogó, szakállát szőr-harangokként és szőr-állatokként fölbuborékoztató gyémántkürt-rivalgása. És Baudelaire a Hit is, a tisztaság legyőzhetetlen hite, az emberség és ámulat legyőzhetetlen hite, a makacs kitartás és a makacs önállóság legyőzhetetlen hite. Mert Baudelaire a szellem teljes szuverénitásának apostola volt. Apostola? A szuverén szellem, a megváltó akarat, a megváltó küldetés Jézusa volt! És Baudelaire a gyötrődés volt, az ember-szégyen és az emberiség-szomja, mert Baudelaire maga volt a Földgolyó-apa által szorongva-nemzett, az Emberiség-anyából jajgatva és ordítva és csillagokig-harapva és a gyötrődő égitestekig vinnyogva-széttárulkozó combok közül fehéren, véresen és ráncosan kizuhanó Bűntudat. A legnagyobb és legárvább bűntudat, amit szült eddig az Emberiség. Szívében a bűntudat, a lelkiismeretfurdalás, a csömör, a gyötrődés, a kétségbeesés, a bűnhődés-vágy zafir-rubint-márvány-platina-palotát épített, a Döbbenet Belső Várkastélyát, amely ott áll egy deres, fagyott fémbuggyanás-fémredőzet-csillagon, holdja csipke-csontszakadék-orrlikú, dérmoha-szemgödrű, sárkányzománc-fogsorú koponya, amely zöld-rothadással-derengve süti át tornyai, ereszei, szobái, cellái, teraszai, pincéi és padlásai gyémánthúsát és halállal-erjedt kripta-csöndjét, a termekben nagy égő-petróleumlámpa-szemű macskák sétálnak pamut-rózsa léptekkel, szőr-rózsa puhasággal, üvegkoporsóban óriás szirom-koponyájú, arany-oroszlán-farok-bibéjű liliom fekszik, néma, aranyalma-szemgolyós tigrisek, cibetmacskák, párducok, hiúzok, leopárdok, jaguárok, ocelotok, pettyes macskák, ködfoltos párducok, szerválok, juguárok, ezüst-oroszlánok, gepárdok, oroszlánok, vadmacskák, pumák ülnek kristály-kelyheken, szájukat nyalogatva, a foszfor-homályból krokodílusok, kígyók, vizilovak, elefántok, orrszarvúak, zsiráfok, kenguruk, tapírok feje hajlik ki: pikkely-virágok, bő-redő-rózsák, szőr-virágok, ormány-gyűrűk, a koponya-hold derengés-ágain majmok ülnek: a sárgabarkójú cerkófmajom, a halálfejes majom, kékorrú cerkófmajom, csuklyásmajom, gyapjasmajom, a pókmajom, a hulmán, a huszármajom, galléros pávián, a dzsaláda, a lar, az üstökös pávián, a hulok, a gereza, a barázdált-arcú pávián, a medvepávián, a sziamang, az ördögmajom, a vauvau, a karmosmajom, a selyemmajom, a feketefejű sátánmajom, fehérfejű sátánmajom, az oroszlánmajom, a bőgőmajom, ülnek a barna bőrkesztyűs, bíbor-orrú, bíbor-orrlik-trombitájú, hatalmas ezüstbajszú, aluminium-bordázat-tányér-orcájú, óriás aranybarna-csuklyás, kék, ezüst, piros mandrillok, az aranymoha-ezüstmoha óriás szőrcsipkegalléros, fehér szőr-kesztyűs, kutyafejű páviánok, az aranyszőr-mellényes páviánok: aranygomb-mellbimbókkal, az álmatag gibbonok, a három óriásköröm-ujjú, lapos szőrtányér-fejű lajhárok, az aranyporral-behintett fény-buborék-szemű makik, a kék aranyér-rózsa-fenekű, bíbor mirigyfürt-tomporú, dagadt óriás érzacskós, paradicsom-tomporú majmok, s merednek némán a halálra a sárga-kék-bíbor-lila-zöld-rongyfonadékok: a papagájok, óriás csontparafacsónak-csőrű tukánok, óriás-tölcsér-csőrű, aranytrombitacsőrű, óriás-krisztustövis-csőrű gyémánt-zizegések, gyöngy és zománc-remegések: a kolibrik, a szemgolyó körűl piros húscsipkemirigykoszorús tűz-rongyok: a miriók, a tűz-lángaranyszalag-lángforgács-csokrok, tűzkacsok, arany-bíborzuhatagok, lángvulkántűzlobogások: a paradicsommadarak, a bíbor mirigycsipketányér-szemgyűrűs aranyforgács-kakasok: a hoatzinok. S a legtitkosabb, legmélyebb cella könnyekkel-rügyes falára megcsontosodott fekete asszony-nyelvekkel Ő van fölszögezve, a megváltásra-váró, a Bűntudat Krisztusa, sivatag-föld-repedezésű tenyerében, rózsagyökér-érdagadású kék lábfejeiben üszkös nősténynyelv-szögekkel, fején asszonykoponya-fogsorok rózsakoszorúja. Csak ő lenne Baudelaire? Csak ő, a fölszögezve-dermedő, a bűntudat nyirkos és dohos cellamélyéből kihörgő, a magány holdas rácshálóján deres szavait átokádó? Csak ő? Hiszen Baudelaire a Szabadság föltétlen a megrendíthetetlen híve és hirdetője volt, s a legnagyszerűbb tervező, dantei-vágyú és dantei-képességű gyönyörű elme, aki nemcsak terveivel töltetett meg, de betelt a titkos és végzetes termékenységgel, a költészet dagadó, gazdag anyaságával, bár csordában gyűrűzve körűlvették makogva, rikácsolva, bömbölve és hörögve, vihogva és sikoltozva a kicsinyesek, az önáltatók, a hazúgok, a konzervatívok, a dögledezők, a hazug-ujjal-mutogatók, a más-vonagló-szívét-rágcsálók, a topogó kicsinyesek, a tétovák, az áldozni-nem-tudók, a szellem szajhái, a kegyelem ringyói, a disznófejű kakasok, a kegyeskedő-pofájú rózsa-arcúak, a csámcsogók és böfögők, a mindíg-mindent-jobban-tudók, a mindíg-mindenkinél-erkölcsösebbek, a vasgépezet-kezűek, a rondák, akik „telhetetlenek, mint a meddőség”. Baudelaire maga volt a végzetes és végtelen termékenység, hívő volt ő, és nem hitetlen, akinek minden nyomora és pusztulása mellett, szerencsés élete volt, mert meg tudta valósítani önmagát, a legteljesebb feladat megvalósítója volt, akinek (bárha akarta is fogvicsorgató magányában és keserűségében) mégsem sikerűlt eltitkolnia, hogy hasznára akart lenni másnak, aki még nem volt ugyan az igazi, a teljes fölszabadulás, akinek ma már gyermeteg „sátánisága” csak hús-rothadék-álarc és penész-redő-köpeny kíváncsi gyermek-arca és gyermek-szorongású szíve fölött, s akit minden titkolódzása, zord dér-lehelése, hózápor-fújása és korom-fújása, szívére-tűzött dög-bajuszrózsája, temetői halál-legyezős cíprus-nyikorgása, hullabűzparfümje és halott asszonyok földalatti esőcsurgásos sárga, átderengő porcelánkéz-bóbitája ellenére mégiscsak a szeretet és csodálat űzött egyre-messzebb démoni útakra, gyémánt menny-útakra, ember-sajnálat-útakra, megalázkodás-útakra, megváltás-kereső-útakra, emberszív-útakra, a szegények utcájába, a szegények rongyai és álmai közé, szívére akasztott megváltó-hímes bíbor köpenyben, arany-álarcú, arany-vértezetű, aranyharang-szoknyás csont-lován, kezében Szent György dárdával, amely a mirigy-pöffeteg, mirigylüktetés-pórusos dagadt lomha halál-hurka: a Bűn-sárkány dög-teteméből, büdös zsírjából, rothadó szívéből, kidülledt könnytelen üvegdinnye szemgolyóiból is virágot fakaszt az Ember javára és a Jövő örömére. Nem volt misztikus, csak többet-tudó. Nem volt réveteg, csak mindíg-többetakaró! Mindíg az új izgatta, mindig az újra vágyott, mindíg az ismeretlen újat akarta és teremtette. „A mindent kifejezni akaró Emberi Ige volt” ő. A megtervezett ihlet és a megtervezett a terve szerint végig-megépített mű költője volt Baudelaire. Szerencsés költő. A legszerencsésebbek közűl való. Rövid, bíborló ifjúság, aranyálarcos játékosság és aranycsengettyűruhás, rózsamellényes, csillagpikkely-kesztyűs, bálványos tékozlás után, rózsasörényű kancák és aranyrepkény-bozontú nőstények után vad nyomorban és vad árvaságban élt elvadúltan, üldözötten, egyre-kristályosodó koponyával, egyre-kristályosodóbb szemekkel, s a dühödt, a vad, a szörnyeteg, a tébolyúlt, a hazúg, az álnok, a könyörtelen, az ostoba, a bűnöző konzervatívizmus ette, rágta, tépte szíve véres rongyait már elevenen, mint a hómezőn elzuhant katonát: aki liheg még, aki sír még, aki él még, aki könyörög még: de tépik, cibálják, harapják szőreit és húsát a véres nyálat csurgató, csillagzabáló farkasok, a tajtékos ormány-pofájú vaddisznók, az ezüstmoha-háromszög-fejű rókák, szőr-lüktetés egerek, tetű-szemű sündisznók, kövér pikkely-petrezselyemgyökér-farkú patkányok. Az erkölcs nevében zabáltak fájó eleven szívébe, ők az erkölcstelenek. Az erkölcs nevében, a kurvák, a dögök, a disznók, pedig a világlíra történetében aligha volt erkölcsösebb költő nála! Alíg volt tisztább költő nála! Üveg-álarc mögűl fintorogtak rá, mint a mérgező porokra, mérget-köpő növényekre, mérget-föcskendő állatokra, nyálas ragyáikból mérget-izzadó kétéltűekre, vért-könnyező hüllőkre, méregtaknyot-lövellő bogarakra, a bűzmirigyes, rózsa-csücsörgésükből bűz-ernyőt kifújó kisemlősökre, ők, a bűzös-mérgekkel-átitatottak, a dög-lehelletűek, akiknek ujja-érintésére döglötten elnyúlik az állat, üszkösen elsorvad a virág, tekintetük bűzére kilángol a csillag, összeomlanak a Világegyetemek! Száz éve halt meg ez a tündöklő tiszta Ember, ez a tündöklő tiszta Nagyság, ez a csoda-szárnyú, csoda-álmú, csoda-akaratú, csoda-végzetű költő. Bár száját már előbb lepecsételte üszök-pecsétjével az Elsőszülött-Halál, s utolsó, végsőkig-tisztúlt mondatait már nem ismerhettük ennek a legtisztább Hallgatónak. Könyvtárakat írtak nagyszerű művéről és nagyszerű emberségéről, mégis, ma is, bár sok szigorú ellenzője van, Théophile Gautier tanulmánya a legmegrendítőbb, a legtisztább, a mesteré, kortársé, baráté, amit valaha Baudelaire-ről írtak, ez a gyönyörű, megrendítő testvéri és baráti vallomás, ez a dzsungel-párájú és dzsungel-növényzet-sűrűségű, Rousseau-dzsungel-legyezős és őserdő-levélpajzsos, ez az arany-szemlámpákkal, fekete köröm-rózsákkal, bíbor és kék és arany rikoltozásokkal, tűztölcsér-rikácsolásokkal, mohos szuszogásokkal, pikkelyes húsliliom-fújásokkal és szívben-kést-forgató hörgésekkel, bozontos dörgésekkel, mocsaras kék tátogásokkal és sziklacsőr-körmű zöld moha-lábujjhártyás cuppogásokkal, óriásrovar-szárnyzúgásokkal, óriáslepke-moha-szárnycsapásokkal, óriás-rovarszem-csiszolt-üveg-gyümölcs-villogásokkal és zöld tébolyokkal, párás kék tisztásokkal és titkos vak kopogásokkal zsúfolt tanulmány, amely néhol mégis démonian dogmatikus. Bár démonian dogmatikus volt Baudelaire is valamiben. Az elzárkózásban. Baudelaire kemény-itéletű, tiszta-érzékenységű, konok-szívű ellensége volt minden műviségnek, a drogoknak, poroknak, mesterséges mámoroknak, mérgeknek, áltébolyoknak, álgyönyöröknek és álszenvedéseknek. Gyűlölte a hamisat. Gyűlölt mindent, ami az akaratos, ön-tisztaságú, termékeny tervezés és tudatos ihletettség fékezője, elkábítója, szétlegyezője és elbomlasztója volt. És annyira gyűlölte saját jelenét, annyira gyűlölte a rosszat, hogy tudott makacsúl elzárkózni a jövő elől is. Hitt az emberi lélek erejében és jövőjében, de talán nem hitt eléggé az Emberiség jövőjében. Vagy ki tudja? Hol van már az a fekete selyem-cilinderes, aranylemezekből-varrt-frakkos, bíbormellényes, elefántcsontgombos-botú, kékre-és-rózsaszínűre-festett bárányt, kék páncélollójú, rubint bajusz-gyűrűs kékpiros tengeri rákot, nyakukban rózsakoszorús, fehér pamut-cipős óriás-macskákat sétáltató, vérpettyes muszlinokba, lovagpáncélt-utánzó míderekbe: halcsontváz-vértezetbe és kígyócsontváz-vértezetbe, festék-álarcokba, puder-álarcokba, rizspor-prémekbe és festékzománc-maszkokba öltözött régi világ? És ó, hol vannak a titkos Indiák, távoli tájak, dzsungeli álomszigetek? A Boldogság szigetei? A Halhatatlanság szigetei? Összezsugorodott a Földgolyó. Az elvágyódásra itt már nincs lehetőség. Rakéta-idő jött, interkontinentális idő. Ha elvágyódunk, hát legföljebb a ködös csillagokra, a Mindenség fémfortyogás-szemgolyóira, a tűztajték-anyagszigetekre, más csillagszigetek más égitestjeire! Baudelaire a Tisztaságba vágyott. A Mennybe! És eljutott a szívünkbe. Így hajtott a Jövőben mégis virágot! Száz évvel ezelőtt temették megbénúlt, halálba-töretett testét. Sírja körűl ember kevés volt. Kortárs is kevés. De ott álltak az Emberhaláltól megalázottan, a Költő gyémánt-szavától megbéklyózottan, aranybilincsben, márványláncokkal áttekert testtel és csigolya-lánccal lekötözött szárnyakkal a Démonok, Ördögök, Szentek, Angyalok, ott álltak a zölden-füstölgő esőben, koporsóját zöld kristályszakállal behömpölygő, sírjában zöld kristálybuborék-szemekkel kíváncsiskodó Sátán-esőben a mohavert-arcú, szakállal-gyökérszoknyás-arcú szegények, a rühesek, a tetvesek, a poloskások, a titokzatosak, az akasztásra-várók, eleven-rothadásra-várók, az epileptikusak és tajtékszájúak, az ezüst-oroszlánfej-nyelű, pikkelyeiben-megkopott ezüstgyíkfej-nyelű, a foncsorát-vesztett-mellbimbós-sellő-nyelű esernyősök, a „temetői Vénuszok, s egy-szobakonyhás Ninonok”, a mankón-bicegő hímoroszlán-sörényű fekete kancák, luftballon-mellű, vatta-zebrasörényű nőstények, s ott állt virág-hullató szemekkel, virágnyíló kezekkel az Eljövendő Költészet Szelleme. Hisz ha elhangozhatott annakidején Oroszországban a híres mondat, hogy „mindnyájan Gogol Köpenyéből bújtunk ki”, megismételhetem e csodás mondatot tegnapi és mai költőmagunkra értve: mindnyájan ott születtünk, ott növekedtünk, ott melegedtünk Baudelaire szívében; és ha nem is fényűző és ragyogó és elegáns bársonykabátja alól, de kopott és gyűrött és elzsírosodott és gyötrődő, szenvedő, csodát-akaró szívét, megváltást-kereső szívét nem-is-nagyon melengető, kopár vászon-zubbonya alól bújtunk ki valamennyien.