Az élők élén

Baudelaire vászon-zubbonya^*

Baudelaire-re emlékezni annyi, mint önvizsgálatot tartani szenvedő, gyötrött szívünkben. Baudelaire-re emlékezni annyi, mint fölülvizsgálni lázas és haragos önmagunkat. Baudelaire-re emlékezni annyi, mint a vad, a tékozló, a féktelen, a mindenség-tajtékos, a halál zöld penész-habbal csöpögő, rothadás-penész-foltokkal porzó és mohanyálas szőröket hullató, démon-sörényű és hasított kristálylap-álarcú csont-lován vágtató lelkiismeretfurdalás. A Baudelaire-re-emlékezés tékozló tüzekkel, bíbor láng-sörényű ördög-fújásokkal, kék lánglövellő sátán lehelettel, a tizenkét-fejű ős-sárkány hegyes és csont-jácint-orrlikú, üveg-taréjos pikkelykoponyáiból kilövődő, galaxisokat-perzselő tűztombolásokkal világít be elaltatott és viziló-tohonya lelkiismeretünk mohos és véres zugaiba, penészes odvaiba, dohos és növénycsipke-száraz hasadékaiba, ahol fölgyülemlett a lét szemete, önmagunk lepattogzott alázat-zománca, hiúságunk redve, ahol csomósan és véresen és összeszáradtan hevernek a Mindenség tollai, csillagcsontvázak és madárcsontvázak, csontrugózat-kígyócsontvázak és csontcsipke-egércsontvázak. A Baudelaire-re emlékezés mérhetetlen tisztító lángja fölperzseli, hamuvá és halál-porrá égeti önelégűltségünkben-megdagadt szívünk rejtett szagos rongyait, féreg-rágta, egér-rágta, béka-rágta és molylepke-rágta bársony-lepleit, tetszhalott-hitünk, boldog tétovasággal elkábított dacunk bolyhos zöld penészgomba-rózsákkal telenőtt szemfedőit, ostoba és gőgös önámításaink arany-csillagokkal, arany-állatokkal, arany-madarakkal, arany-virágokkal és arany-szavakkal behímzett nászi ingét, boldogság-köpenyét. Mert Baudelaire a keménység, a tisztaság, a figyelmeztetés, az önmagát-meg-nemadás, mert Baudelaire a kérlelhetetlen halálig-bátorság, mert Baudelaire a soha-elnem-omlás, a világegyetem-nagy kristályszerkezet-pontosság, mert Baudelaire a végtelen tervszerűség, a kristálykemény makacs kitartás, mert Baudelaire az önmagát-megformázó, kegyetlen, pusztulásig-dacos akarat, végűl a bomlás bíbor pecsétviaszával lepecsételt-szájú, dacos akarat, amelynek lágy, meleg, képlékeny anyagába a Végső Úr, a Legvégső Zsarnok és a Legvégső Fölszabadító nyomta pokol-kövű pecsétgyűrűje csontváz-védjegyét, hogy rászáradjon a cserepes ajaktányérokra, amit a némaság nyálfonala varrt össze, szörnyeteg jeléül, hogy ez a fehér aluminium-sisakba öltözött koponya, hogy ezek a kristály-kérdőjel szemek, hogy ez a végső-tisztulásig-gyötört szív se más már, mint várakozó, lihegő csomag, amely föladatott már a koporsóba! Mert Baudelaire a legszebb, a legtündöklőbb, a legvégzetesebb, a legokosabb és a legakaratosabb, megbocsájtani-nem-akaró, az ál-gyötrelmeket-nem-ismerő, önmagát csontvázig-lekopasztó, a legkonokabb és legátkosabb, elviselhetetlenűl-szép, isten-teljességű Szigorúság! Mert Baudelaire a legtékozlóbb és a legtitokzatosabb, a legteljesebb Szenvedés! Baudelaire a téli-tisztaságú Mennyek láng-zománc-gyémánt-arany-kapuit és kristálycíprus-kapuit megnyílni-kérő, a bebocsáttatást-könyörgő, széttárulkozást-áhítozó Magány lázas, lüktető, léten-átfuvalló, forró és dühödt csillaghalmazok, virágzó galaxis-korallépítmények közt átzuhogó, a láng-sisakos, harsona-fogsorú angyalok arany-szoknyáját és csillagvirágporos vastag szárnytollait lebegtető, isten platina-planéta-körmű lábujjai közt föltajtékzó, isten mindenséget-behömpölygő kemény szakálla szőrei közt dagadva fölcsobogó, szakállát szőr-harangokként és szőr-állatokként fölbuborékoztató gyémántkürt-rivalgása. És Baudelaire a Hit is, a tisztaság legyőzhetetlen hite, az emberség és ámulat legyőzhetetlen hite, a makacs kitartás és a makacs önállóság legyőzhetetlen hite. Mert Baudelaire a szellem teljes szuverénitásának apostola volt. Apostola? A szuverén szellem, a megváltó akarat, a megváltó küldetés Jézusa volt! És Baudelaire a gyötrődés volt, az ember-szégyen és az emberiség-szomja, mert Baudelaire maga volt a Földgolyó-apa által szorongva-nemzett, az Emberiség-anyából jajgatva és ordítva és csillagokig-harapva és a gyötrődő égitestekig vinnyogva-széttárulkozó combok közül fehéren, véresen és ráncosan kizuhanó Bűntudat. A legnagyobb és legárvább bűntudat, amit szült eddig az Emberiség. Szívében a bűntudat, a lelkiismeretfurdalás, a csömör, a gyötrődés, a kétségbeesés, a bűnhődés-vágy zafir-rubint-márvány-platina-palotát épített, a Döbbenet Belső Várkastélyát, amely ott áll egy deres, fagyott fémbuggyanás-fémredőzet-csillagon, holdja csipke-csontszakadék-orrlikú, dérmoha-szemgödrű, sárkányzománc-fogsorú koponya, amely zöld-rothadással-derengve süti át tornyai, ereszei, szobái, cellái, teraszai, pincéi és padlásai gyémánthúsát és halállal-erjedt kripta-csöndjét, a termekben nagy égő-petróleumlámpa-szemű macskák sétálnak pamut-rózsa léptekkel, szőr-rózsa puhasággal, üvegkoporsóban óriás szirom-koponyájú, arany-oroszlán-farok-bibéjű liliom fekszik, néma, aranyalma-szemgolyós tigrisek, cibetmacskák, párducok, hiúzok, leopárdok, jaguárok, ocelotok, pettyes macskák, ködfoltos párducok, szerválok, juguárok, ezüst-oroszlánok, gepárdok, oroszlánok, vadmacskák, pumák ülnek kristály-kelyheken, szájukat nyalogatva, a foszfor-homályból krokodílusok, kígyók, vizilovak, elefántok, orrszarvúak, zsiráfok, kenguruk, tapírok feje hajlik ki: pikkely-virágok, bő-redő-rózsák, szőr-virágok, ormány-gyűrűk, a koponya-hold derengés-ágain majmok ülnek: a sárgabarkójú cerkófmajom, a halálfejes majom, kékorrú cerkófmajom, csuklyásmajom, gyapjasmajom, a pókmajom, a hulmán, a huszármajom, galléros pávián, a dzsaláda, a lar, az üstökös pávián, a hulok, a gereza, a barázdált-arcú pávián, a medvepávián, a sziamang, az ördögmajom, a vauvau, a karmosmajom, a selyemmajom, a feketefejű sátánmajom, fehérfejű sátánmajom, az oroszlánmajom, a bőgőmajom, ülnek a barna bőrkesztyűs, bíbor-orrú, bíbor-orrlik-trombitájú, hatalmas ezüstbajszú, aluminium-bordázat-tányér-orcájú, óriás aranybarna-csuklyás, kék, ezüst, piros mandrillok, az aranymoha-ezüstmoha óriás szőrcsipkegalléros, fehér szőr-kesztyűs, kutyafejű páviánok, az aranyszőr-mellényes páviánok: aranygomb-mellbimbókkal, az álmatag gibbonok, a három óriásköröm-ujjú, lapos szőrtányér-fejű lajhárok, az aranyporral-behintett fény-buborék-szemű makik, a kék aranyér-rózsa-fenekű, bíbor mirigyfürt-tomporú, dagadt óriás érzacskós, paradicsom-tomporú majmok, s merednek némán a halálra a sárga-kék-bíbor-lila-zöld-rongyfonadékok: a papagájok, óriás csontparafacsónak-csőrű tukánok, óriás-tölcsér-csőrű, aranytrombitacsőrű, óriás-krisztustövis-csőrű gyémánt-zizegések, gyöngy és zománc-remegések: a kolibrik, a szemgolyó körűl piros húscsipkemirigykoszorús tűz-rongyok: a miriók, a tűz-lángaranyszalag-lángforgács-csokrok, tűzkacsok, arany-bíborzuhatagok, lángvulkántűzlobogások: a paradicsommadarak, a bíbor mirigycsipketányér-szemgyűrűs aranyforgács-kakasok: a hoatzinok. S a legtitkosabb, legmélyebb cella könnyekkel-rügyes falára megcsontosodott fekete asszony-nyelvekkel Ő van fölszögezve, a megváltásra-váró, a Bűntudat Krisztusa, sivatag-föld-repedezésű tenyerében, rózsagyökér-érdagadású kék lábfejeiben üszkös nősténynyelv-szögekkel, fején asszonykoponya-fogsorok rózsakoszorúja. Csak ő lenne Baudelaire? Csak ő, a fölszögezve-dermedő, a bűntudat nyirkos és dohos cellamélyéből kihörgő, a magány holdas rácshálóján deres szavait átokádó? Csak ő? Hiszen Baudelaire a Szabadság föltétlen a megrendíthetetlen híve és hirdetője volt, s a legnagyszerűbb tervező, dantei-vágyú és dantei-képességű gyönyörű elme, aki nemcsak terveivel töltetett meg, de betelt a titkos és végzetes termékenységgel, a költészet dagadó, gazdag anyaságával, bár csordában gyűrűzve körűlvették makogva, rikácsolva, bömbölve és hörögve, vihogva és sikoltozva a kicsinyesek, az önáltatók, a hazúgok, a konzervatívok, a dögledezők, a hazug-ujjal-mutogatók, a más-vonagló-szívét-rágcsálók, a topogó kicsinyesek, a tétovák, az áldozni-nem-tudók, a szellem szajhái, a kegyelem ringyói, a disznófejű kakasok, a kegyeskedő-pofájú rózsa-arcúak, a csámcsogók és böfögők, a mindíg-mindent-jobban-tudók, a mindíg-mindenkinél-erkölcsösebbek, a vasgépezet-kezűek, a rondák, akik „telhetetlenek, mint a meddőség”. Baudelaire maga volt a végzetes és végtelen termékenység, hívő volt ő, és nem hitetlen, akinek minden nyomora és pusztulása mellett, szerencsés élete volt, mert meg tudta valósítani önmagát, a legteljesebb feladat megvalósítója volt, akinek (bárha akarta is fogvicsorgató magányában és keserűségében) mégsem sikerűlt eltitkolnia, hogy hasznára akart lenni másnak, aki még nem volt ugyan az igazi, a teljes fölszabadulás, akinek ma már gyermeteg „sátánisága” csak hús-rothadék-álarc és penész-redő-köpeny kíváncsi gyermek-arca és gyermek-szorongású szíve fölött, s akit minden titkolódzása, zord dér-lehelése, hózápor-fújása és korom-fújása, szívére-tűzött dög-bajuszrózsája, temetői halál-legyezős cíprus-nyikorgása, hullabűzparfümje és halott asszonyok földalatti esőcsurgásos sárga, átderengő porcelánkéz-bóbitája ellenére mégiscsak a szeretet és csodálat űzött egyre-messzebb démoni útakra, gyémánt menny-útakra, ember-sajnálat-útakra, megalázkodás-útakra, megváltás-kereső-útakra, emberszív-útakra, a szegények utcájába, a szegények rongyai és álmai közé, szívére akasztott megváltó-hímes bíbor köpenyben, arany-álarcú, arany-vértezetű, aranyharang-szoknyás csont-lován, kezében Szent György dárdával, amely a mirigy-pöffeteg, mirigylüktetés-pórusos dagadt lomha halál-hurka: a Bűn-sárkány dög-teteméből, büdös zsírjából, rothadó szívéből, kidülledt könnytelen üvegdinnye szemgolyóiból is virágot fakaszt az Ember javára és a Jövő örömére. Nem volt misztikus, csak többet-tudó. Nem volt réveteg, csak mindíg-többetakaró! Mindíg az új izgatta, mindig az újra vágyott, mindíg az ismeretlen újat akarta és teremtette. „A mindent kifejezni akaró Emberi Ige volt” ő. A megtervezett ihlet és a megtervezett a terve szerint végig-megépített mű költője volt Baudelaire. Szerencsés költő. A legszerencsésebbek közűl való. Rövid, bíborló ifjúság, aranyálarcos játékosság és aranycsengettyűruhás, rózsamellényes, csillagpikkely-kesztyűs, bálványos tékozlás után, rózsasörényű kancák és aranyrepkény-bozontú nőstények után vad nyomorban és vad árvaságban élt elvadúltan, üldözötten, egyre-kristályosodó koponyával, egyre-kristályosodóbb szemekkel, s a dühödt, a vad, a szörnyeteg, a tébolyúlt, a hazúg, az álnok, a könyörtelen, az ostoba, a bűnöző konzervatívizmus ette, rágta, tépte szíve véres rongyait már elevenen, mint a hómezőn elzuhant katonát: aki liheg még, aki sír még, aki él még, aki könyörög még: de tépik, cibálják, harapják szőreit és húsát a véres nyálat csurgató, csillagzabáló farkasok, a tajtékos ormány-pofájú vaddisznók, az ezüstmoha-háromszög-fejű rókák, szőr-lüktetés egerek, tetű-szemű sündisznók, kövér pikkely-petrezselyemgyökér-farkú patkányok. Az erkölcs nevében zabáltak fájó eleven szívébe, ők az erkölcstelenek. Az erkölcs nevében, a kurvák, a dögök, a disznók, pedig a világlíra történetében aligha volt erkölcsösebb költő nála! Alíg volt tisztább költő nála! Üveg-álarc mögűl fintorogtak rá, mint a mérgező porokra, mérget-köpő növényekre, mérget-föcskendő állatokra, nyálas ragyáikból mérget-izzadó kétéltűekre, vért-könnyező hüllőkre, méregtaknyot-lövellő bogarakra, a bűzmirigyes, rózsa-csücsörgésükből bűz-ernyőt kifújó kisemlősökre, ők, a bűzös-mérgekkel-átitatottak, a dög-lehelletűek, akiknek ujja-érintésére döglötten elnyúlik az állat, üszkösen elsorvad a virág, tekintetük bűzére kilángol a csillag, összeomlanak a Világegyetemek! Száz éve halt meg ez a tündöklő tiszta Ember, ez a tündöklő tiszta Nagyság, ez a csoda-szárnyú, csoda-álmú, csoda-akaratú, csoda-végzetű költő. Bár száját már előbb lepecsételte üszök-pecsétjével az Elsőszülött-Halál, s utolsó, végsőkig-tisztúlt mondatait már nem ismerhettük ennek a legtisztább Hallgatónak. Könyvtárakat írtak nagyszerű művéről és nagyszerű emberségéről, mégis, ma is, bár sok szigorú ellenzője van, Théophile Gautier tanulmánya a legmegrendítőbb, a legtisztább, a mesteré, kortársé, baráté, amit valaha Baudelaire-ről írtak, ez a gyönyörű, megrendítő testvéri és baráti vallomás, ez a dzsungel-párájú és dzsungel-növényzet-sűrűségű, Rousseau-dzsungel-legyezős és őserdő-levélpajzsos, ez az arany-szemlámpákkal, fekete köröm-rózsákkal, bíbor és kék és arany rikoltozásokkal, tűztölcsér-rikácsolásokkal, mohos szuszogásokkal, pikkelyes húsliliom-fújásokkal és szívben-kést-forgató hörgésekkel, bozontos dörgésekkel, mocsaras kék tátogásokkal és sziklacsőr-körmű zöld moha-lábujjhártyás cuppogásokkal, óriásrovar-szárnyzúgásokkal, óriáslepke-moha-szárnycsapásokkal, óriás-rovarszem-csiszolt-üveg-gyümölcs-villogásokkal és zöld tébolyokkal, párás kék tisztásokkal és titkos vak kopogásokkal zsúfolt tanulmány, amely néhol mégis démonian dogmatikus. Bár démonian dogmatikus volt Baudelaire is valamiben. Az elzárkózásban. Baudelaire kemény-itéletű, tiszta-érzékenységű, konok-szívű ellensége volt minden műviségnek, a drogoknak, poroknak, mesterséges mámoroknak, mérgeknek, áltébolyoknak, álgyönyöröknek és álszenvedéseknek. Gyűlölte a hamisat. Gyűlölt mindent, ami az akaratos, ön-tisztaságú, termékeny tervezés és tudatos ihletettség fékezője, elkábítója, szétlegyezője és elbomlasztója volt. És annyira gyűlölte saját jelenét, annyira gyűlölte a rosszat, hogy tudott makacsúl elzárkózni a jövő elől is. Hitt az emberi lélek erejében és jövőjében, de talán nem hitt eléggé az Emberiség jövőjében. Vagy ki tudja? Hol van már az a fekete selyem-cilinderes, aranylemezekből-varrt-frakkos, bíbormellényes, elefántcsontgombos-botú, kékre-és-rózsaszínűre-festett bárányt, kék páncélollójú, rubint bajusz-gyűrűs kékpiros tengeri rákot, nyakukban rózsakoszorús, fehér pamut-cipős óriás-macskákat sétáltató, vérpettyes muszlinokba, lovagpáncélt-utánzó míderekbe: halcsontváz-vértezetbe és kígyócsontváz-vértezetbe, festék-álarcokba, puder-álarcokba, rizspor-prémekbe és festékzománc-maszkokba öltözött régi világ? És ó, hol vannak a titkos Indiák, távoli tájak, dzsungeli álomszigetek? A Boldogság szigetei? A Halhatatlanság szigetei? Összezsugorodott a Földgolyó. Az elvágyódásra itt már nincs lehetőség. Rakéta-idő jött, interkontinentális idő. Ha elvágyódunk, hát legföljebb a ködös csillagokra, a Mindenség fémfortyogás-szemgolyóira, a tűztajték-anyagszigetekre, más csillagszigetek más égitestjeire! Baudelaire a Tisztaságba vágyott. A Mennybe! És eljutott a szívünkbe. Így hajtott a Jövőben mégis virágot! Száz évvel ezelőtt temették megbénúlt, halálba-töretett testét. Sírja körűl ember kevés volt. Kortárs is kevés. De ott álltak az Emberhaláltól megalázottan, a Költő gyémánt-szavától megbéklyózottan, aranybilincsben, márványláncokkal áttekert testtel és csigolya-lánccal lekötözött szárnyakkal a Démonok, Ördögök, Szentek, Angyalok, ott álltak a zölden-füstölgő esőben, koporsóját zöld kristályszakállal behömpölygő, sírjában zöld kristálybuborék-szemekkel kíváncsiskodó Sátán-esőben a mohavert-arcú, szakállal-gyökérszoknyás-arcú szegények, a rühesek, a tetvesek, a poloskások, a titokzatosak, az akasztásra-várók, eleven-rothadásra-várók, az epileptikusak és tajtékszájúak, az ezüst-oroszlánfej-nyelű, pikkelyeiben-megkopott ezüstgyíkfej-nyelű, a foncsorát-vesztett-mellbimbós-sellő-nyelű esernyősök, a „temetői Vénuszok, s egy-szobakonyhás Ninonok”, a mankón-bicegő hímoroszlán-sörényű fekete kancák, luftballon-mellű, vatta-zebrasörényű nőstények, s ott állt virág-hullató szemekkel, virágnyíló kezekkel az Eljövendő Költészet Szelleme. Hisz ha elhangozhatott annakidején Oroszországban a híres mondat, hogy „mindnyájan Gogol Köpenyéből bújtunk ki”, megismételhetem e csodás mondatot tegnapi és mai költőmagunkra értve: mindnyájan ott születtünk, ott növekedtünk, ott melegedtünk Baudelaire szívében; és ha nem is fényűző és ragyogó és elegáns bársonykabátja alól, de kopott és gyűrött és elzsírosodott és gyötrődő, szenvedő, csodát-akaró szívét, megváltást-kereső szívét nem-is-nagyon melengető, kopár vászon-zubbonya alól bújtunk ki valamennyien.

Petőfi Sándor csontjai^*

Jaj, mi marad földbe-gyömöszölt vérző tetemünkből százhúsz év után a földben? Mi marad árva testünkből százhúsz év után a földben, jaj, mi marad? Mi marad megváltó anyagunkból, életre-váltó húsunkból és csontunkból, a semmiből létünket-kiváltó gyalázatos és gyötrelmes anyagunkból, meghatározó és kegyetlen anyagunkból, húsunkból és velőnkből, csontunkból és idegünkből, szőrzetünkből és hajzatunkból, szemeinkből és szívünkből, mi marad szerelmes és boldogtalan, boldog és haláltól-rémülő testünkből, lehetetlen titkos anyagunkból, önmagunk-léte önmagából a földben, a könnytelen és jajtalan csillag-anyagban, mi marad a bonyolúltan és finoman szervezett anyagból, az értelmünk anyaga anyagból, a szerelmünk anyaga anyagból, a költészetünk teste anyagból, a jövőnk és fönnmaradásunk rózsa-pillére anyagból, a föl-nem-támadás anyaga anyagból, a csak-így-lehet anyagból, a sejtekből, molekulákból, atomokból, kristályokból, elemi rögöcskékből, elemi tartály-állapotokból, rezgő erőpont-halmazokból, őstiszta héj-burkolatpontfelhő-halmazokból, jaj, mi marad az energiákból és a tűzből, az erőkből és a hiányokból, a térrészek közti erőtér megtartó irgalmából és a kiterjedést, megvalósulást megvalósító anyag-testecskék, az anyag-állapotot, embervoltunkat megépítő anyag-tömböcskék egymással-összekötött lüktetés-halmazából, rezgés-halmazából? Mi marad a vérből és a könnyből, a szív büdös és elgázosodó celláiban, az érpályák rothadékony, falaikon zöld gázbuborékokat növesztő, sárga bomlás-gázhólyagokat kifújó, mésszel-bélelt, befelé mészkéreggel vastagodó, mészrögökkel-eltömődő csöveiben halott vérből, a halott könnyekből a halott könnyzacskókban, a bánat és öröm magzatburkában, könnycsatorna-szájú tiszta tömlőiben? Jaj, mi marad elárvúlt és most-már-mindíg magányos, anyagában-már-magánytalan testünkből a földben, a földben, a kristály-képletünket végsőkig-lebontó földben, amelybe majd belegyömöszölnek, beletömnek, belerúgnak, vagy belelőnek, beledobnak, vagy beledöngölnek minket, amelynek varangyszagú, varangypislogás-illatú, varangymosoly-némaságú gödrébe merev testünket leeresztik, ha leeresztik, a sárga, vagy fekete föld-doboz lukba, ahová alászállunk, vagy belezuhanunk, a föld-vályúba, amelynek oldalain, mint ollóval lemetszett százlábú enyves, kristálytaknyos combcsonkjai, lábszár-maradékai, pókok, szöcskék üveges-izompántokból font gödörszív-ürege, lepkék félbevágott szőrös, gyapjú-pihés kitincsont-alsólábszártöredéke vonaglanak még gyökér-könnyesen a fák, bokrok, füvek gyökerei, barna, vedlő gyökérzet-csonkjai, jaj, mi marad belőlünk százhúsz év múlva a földben, az óriás agyagvályúban, amelybe alászállunk hanyatt lebegve, mintha úsznánk hanyatt merűlve az űrben, halál-súlytalanságban a halál űrrepülői, amelybe vagy fejjel-előre, oldalt kicsit hulltunkban megcsavarodva belezuhanunk, mint repülőgépből kilökött ejtőernyős, ha ernyője csukva marad, verejtékes négykézláb, halálverítékes békazuhanással, tarkónkból habosan kilövellő vérrel, tarkónkból kinövő vérrózsapáfránnyal, átlőtt tarkóval, tarkócsontunkon fröcskölő, vért-habzó fekete lukkal. Jaj, mi maradt földbe-gyömöszölt vérző teteméből százhúsz év alatt a földben, a befogadó titkos néma földben, a ki-tudja-hol talajban, a ki-tudja-hol-kapta-be-sárga-szájüregébe-őt földben, a járunk vagy járhatunk fölötte földben, a ki-tudja-már-melyik-földkocka-itatta-föl talán kilukasztott szívét, vicsorgó, szőrös, sárga porcelánvigyor-halálmosolyát földben, mint foszlékony, laza, óriás itatóspapír-kocka, amelynek puha, rostos, bolyhos kockatömbjébe fölszállt, föloldódva fölszívárgott elfolyósodott test-anyaga, mint az olvadt, forró viasz, mint a tinta, beszőrözve szakálla, szőrzete és haja gyökérszálaival a tömb-mély kocka-homályát, mint a tintahajszálerecskék finom kék páfrányos szétszívárgással az itatóspapírt. Jaj, mi maradt belőle, Petőfi Sándorból százhúsz év alatt a földben, az ismert-ismeretlenben, az ismeretlen rejtelmesben, belőle, aki százhúsz éve hever a földben, belőle, aki százhúsz évvel ezelőtt vágódott hanyatt egy szívre-célzó vad dárda-ütéstől, amely talán a pipacsszár-pihés gégegödörtől a legalsó bal bordatoll fehér horpadás-széléig vágott falevél-él alakú, vagy rózsa-rombusz alakú léket a gyöngéden-pihés, vagy nagyító alatti pók-arcként rojtosabban szőrös mellkas húsán, szétnyesve vad ütéssel a bordacsontokat, átütve fém-tollával a szív, a tüdő rángó anyagát, s átdöfve a gyönge, vékony törzset, kiszaladt talán a háton, a lapocka alatt véresen gőzölögve, mint egy cápa-fog, narvál-fog, elvékonyodó rombusz-síklapjain, vagy fémeres vaslevelén piros gőzölgéssel, kireszelt hegyén a tüdő, a szív, a csont, a hús feketedő cafatjaival, míg röhögött vicsorogva, tajtékot fröcskölve, habos zablától rángatott fodros ajak-sarokkal, kidagadt, szinte gőzölgő forró üvegtojás-szemmel a ló, s izzadt, káromkodva, vagy izzadt aranybuborék-halom fejű, toronykoronás koponyájú istenéhez imádkozva az ismeretlen dárda-döfő, a varangy-mirigyes, bak-szakállas, gyűlölet-pikkelyes sárkány a lovon, míg a Költészet Szent Györgyéből, hörögve lehanyatló szentgyörgy-testéből, fölszúrt lovagszívéből a dárdát nyögve kihúzta. Jaj, mi maradt belőle a földben, aki százhúsz évvel ezelőtt esett arccal a földre, fejszétől-széthasított koponyával, véresen szétrepedt koponyával, vér-ragacsos hajjal, a földre tölcséresen-tapadó vonagló viasz-orrlikkal, földbedörzsölt poszméh-potrohszőrrózsa szakállal, a kalászos fűbe fulladt fogsorokkal, míg fölötte és körülötte talpak, lábak, paták, szögbütykös kerékabroncsok, eres, izzadt lócombok, eres, izzadt ló-hasak, eres, izzadt lószügyek, ló-térdek, véres és fényes csikó-lábszárak, vastüske-fogsorú patkók, vas-zápfogú vaspatkó-állkapcsok, örvénylő, hömpölygő, ágaskodó lófarkak, fényes csattogó szőrzászlók, a rémülettől füstölgő zöld szénatojást böffentő csődör-ánuszok, füstölgő herélt combtő-rózsák, vizelő kanca-rózsacsillagok, izgatott csődör-rózsák, nyihogások, sírások, jajgatások, hörgések, átkok, imák, könyörgések, üvöltések, bél és gyomor-kibuggyanások, végbélrózsa hólyagcsillag-kifújódások, ürülések, vérzések, szétszakadások, eltépődések, eltörések, cafattá-válások, csont-szakadások, vezényszavak és halál-szavak, menekülésszavak és fémcsattogások, ágyúfüstök, golyó-füstzászlók, széttaposott kalászok és széttaposott virágok, széttaposott tücskök, sáskák, szöcskék, kitinhólyag-kürtök, kitin-reszelőléc-hegedűk, a combsonkába épűlt fogazott combléc-ráspolyciterák, szárnyrece és tarkónyereg-rece kitin-hangszerreszelők, széttaposott hitek és széttaposott mámorok, rongyos, véres, lőporfüstös, cafatos, ágyugolyótól-lukas vászonzászlók és selyemzászlók, ideges és végzetes trombiták, részeg kürt-riogások és lőporfüstbe, lihegésfüstbe, orrlik-füstbe, hulla-szagú ánuszcsillag-füstbe, földfüstbe, zörgésbe, vas-csattogásba, ló és ember-hörgésbe fulladt dobpergések, magányos lovak és magányos katonák futkosása, sírása, lándzsasuhogások, fejszecsattogások, baltafok és baltaél-hangok, pika-reccsenések, kard-eltörések, puskadurrogások, puskacső-füstköpések, porködök, halálok, végzetek örvénylettek és kavarogtak, s a levegőben a füstölgő vasgolyók úgy röpűltek és szálltak sisteregve, állva szinte atom-sokadalmukkal a fényes levegőben, mintha egy régi atomszerkezet-modell állna fényes vasgömbjeivel és vasgolyóival a levegőben, füst-hurkaival, füst-gyűrűivel, füst-karikáival, füstcsíkháló-szövedékével összevissza szőve a golyók közti levegő-tér ürességét, az élet-vákuumot, úgy látta ő a sisteregve-szálló, füstölgés-pántlikákat húzó vasgolyó-kavargást, ágyúgolyó-függést a szikrázó kék levegőben, mint a halálújszülött isten láthatta az egymás-körűl minden irányban, a világtér minden űr-kockájában nyüzsgő égitesteket: tűzgolyókat, ködgolyókat, kristálygolyókat, fémgolyókat, gázgolyókat, ősgolyókat. Jaj, mi maradt belőle a földben, aki tán úgy zuhant el, egy forró nagy ágyúgolyótól szíven-ütve, hogy látta még az izzó, sisteregve közeledő piros vasgolyót a levegőben, ahogy feszes szivárvány-ívben füstölve feléje száll, látta jönni és elámúlt, látta jönni a füstbojtos-farkút az átkozott, halálszagú ürességen át, látta, ahogy röpűl pörögve, kakasszakáll-vörösből rózsarohadttá hűlve, rózsaszín ködgolyóvá szelídűlve, gőzölgő, forró gömbfelületéről a páracafatok, gőz-rojtok, ködcsipkék lobogva leszakadoztak, pörgött saját füstjében, forgott maga-gőzében, mint a csillag, mint az Ítélet Égitestje, rózsakék üveges ürességcsövet fúrva a füstös semmiben, s hogy mellkasának csapódott rózsarohadt vascsattanással, mert hatalma nem volt már törzsével elhajolni, átégett a piros-zsinóros kék katonazubbony, vagy a fehér vászoning, piros gödör perzselődött a húsba, s ott hulltak le mindketten a vak egymásba-ütközésben a földre, a Halál Küldötte s a Halál Gyűlölője, édes istenem! Ezzel a füstcsíkkal teleírt űrrel, ezzel az ágyúgolyó-atommodell-éggel, ebben a vasgolyó-függéses látomás-kavargásban halt meg a magyar tizenkilencedik század. Ettől az ágyúgolyószívütéstől halt meg a Tiszta Természet. Ettől a vérző golyótól tört össze a költészet kristály ember-angyala. Jaj, mi maradt százhúsz év alatt belőle a földben, akinek szívét lándzsával megdöfték, mint a Jézusét, akinek szívét jobban átverték dárdával, mint a Jézusét, hiszen ő még meg nem feszíttetett, szent munkáját be nem végezé, nem volt még halott, és nem akart meghalni sem, mert nem akart meghalni még, de élni könyörtelenűl és szerelmesen, boldogabban és tökéletesebben, csókolni a gyapotpihe-felhős asszonytarkó virágcsésze-könyörületét, enni a csirkepaprikást, lapozni tékozló könyveket, boldog szótárakat, gyermekkel ülni a darázs-dohogású, rózsafüst-hörgésű, óriás réztölcsér-kéményű apró fényes vaskentaúr-cibálta vonaton, sétálni a hátasló-nyüzsgésű, szekér-hemzsegésű, hintó-nyikorgású városban a fehér csipkeharangba öltözött asszonnyal, kötekedni az óriás hőscincérhím-bajszú, cerkófmajom-barkójú, barbárkirály-szakállú és halálfejeslepke-potroh szakállú ifjú barátokkal, s a zsíros-dolmányú, borotvált, rózsavörösre kapart arcú öregekkel, ülni kávéházban és hegyen, ülni pipafüstös szobában verset írva, esőbuborékot nézve a füstölgő utcaköveken, hallgatni asszonya fénylő kristálybuborék hasára fektetve fülét: a magzatvíz csobbanását, a magzat ebihalörvénylését, s elbódulni a tiszta szeméremszőrzet illatától, a dagadó emlők, a rózsaszín orrszarvúak rózsa-biccenésétől, hallgatni a húsvéti fakereplő gólyakeleplését, hallgatni toporogva és könnytelen szemekkel véres és nehéz asszonyzokogást, szorongani és dühöngeni a költőtársakon és költőtársakért, hallgatni halottak szőrös, pórusos sárga titok-csöndjét, a kezek, lábak, arcok, nemzőtestek, pihés és szőrös nyílások gyökércsöndjét, hallgatni halál-ámulattal és élet-irgalommal a benne és körülötte áradó, lángoló, hömpölygő, gomolygó titkos szent Mindenség csillaghangjait és féreg-hangjait, feküdni zöld búzában, virágos tiszta mezőn, hallgatni Shelley pacsirtáját és az ő pacsirtáját, az égbe-fúródó toll-golyót, ének-lövedéket, lüktető rézcsipke-csöngettyűt, nézni, legalább egyszer nézni a tengert, asszonyát kézenfogva, legalább egyszer a tengert, a rejtelmeset, az egyszerűt, a kék ősanyát, a mindent-befogadót, a mindent kigondolót, a párás kék emlő-milliárdot, a kék sárkánypikkely-hánytorgás, kristálypikkely-gyűrődés ős-zaját, vagy lebukni a tintakék víz alá, s nyitott szemmel nézni, hogy a naptól-átsütött víz világoskék üvegkocka-csöndjében, elszórva itt-ott ezüst pont-csomókban, arany petty-halmazokban, mint élére állított ezüstpénzek, aranypénzek állnak a halak lebegve, s pikkelybuborék-oldaluk, pikkelymozaik levél-testük lüktetve ragyog és szikrázva lüktet, libegnek ott a kék csönd-fa vastag mozaik-pikkely levelei, mintha pénzt szórt volna a Kan víz-isten a derengő kék ősnémaságba, élni, élni, nézni a behavazott puszta fölött jajgató magányos madarat, nézni a szívéig-lüktető őscsillag-éjszaka tűzpont-örvényeit virágot harapva fogai között, hallgatni a századot vak földrengés-robajával átütő Vörösmarty Mihály pokoltűz-árnyékú ős-szívveréset, hallgatni Arany János gyötrött ezüstláng-mosolyát, hallgatni a hallgatást is, féreg-moccanást, lepkeszárny szines mohakönyv-lapozódását a fényes levegőben, az éjjeli gyapjaspille fehér szőrpáfrány csápjai ellentétes mozgását és rezgését versírás közben éjszaka, ahogy a papírra ülve szagol, Széchenyi hajósípüzenetét, Orlay Petrics Soma olajos ecsetcsusszanását, mocsárban békatottyanás-hangú ecset-cuppanását a vásznon, hallgatni az erős és tiszta szív dobbanását, el-nem-gyávuló szíve dobbanását Magyarország-hajnalban, vagy Magyarország-éjszakában, de élni, élni, élni, élni mindhalálig. Jaj, mi maradt belőled százhúsz év alatt a földben, öcsénk az időben, öcsénk a halálban, csillaghajú idő-lovon az élők élén nyargaló bátyánk, szent bátyánk a teremtésben és tisztaságban, legyőzött halandó, jajgató gödörbe dobott ifjú ember, te talán tömegsírban elkorhadt, sebzett költő-szív, te örök halhatatlan akarat, dacos, kevély, kegyetlen halott, öcsénk és bátyánk, Petőfi Sándor? És mi marad belőlünk majd, ha földbe kerülünk? A csontok. A csontok és fogak. A koponyacsont, az állkapocs-csont, a rágó-csont, a könny-csont, a farok-csont, a csigolyák, a bordacsontok, a vállcsont, keresztcsont, medencecsont, a lapockacsont, combcsont, lábszárcsont, lábcsontok, kézcsontok. A csontok és a fogak. Ennyi csak és talán valami ruhafoszlány, rothadt ing-maradék, korhadt harisnya-foszladék, a szőrzet és a hajzat valami penészes, agyag-csövekbe bélként tapasztott fényes maradéka. És a csontok. A csontok és a fogak. A lándzsával kettétört bordacsont, a lándzsaheggyel kitört csontszivacs-gödrű csigolya, a fejszével szétrepesztett koponya. A földben ennyi csak. A földben csak ennyi marad. A földben csak a csontváz, ha ugyan el nem mállik az is, mint esőben a sár-vakolat, ha ugyan a csont megmarad. A rozsdás csontok maradnak, a rozsdás koponya, a fényes fogak. S a lángoló arany-gyűrű a csont-ujjon. Százhúsz éve dobták tömegsírba, vagy gyorsan-kiásott magányos gödörbe, ki tudja? Élt-e még, vagy már halott volt egészen, ki tudja? Százhúsz éve itta föl testét a föld, mint a könnyet, oly rejtelmesen és tisztán, mint a könnyet, oly nyomtalanúl és tisztán, mint a könnyet, nem úgy, mint a vért, nem úgy itta magába őt a föld, hiszen a vérnek sokáig látszik barnafekete, lilazöld foltja még a földön, de mint a könnyet, nyomtalanúl, amit úgy szürcsöl be a föld, hogy fekete folt-jele se marad pórusos héjazatán, szilárd szivacs-szövetén. Százhúsz éve dobták a gödörbe, vállainál, lábainál megmarkolva őt, összetört vékony kicsi testét, az átlukasztottat és fölnyársaltat, vagy húzták a gödörbe őt, vonszolva véres testét a véres füvön, cibálva véres és vérző tetemét a vér-sáros földön, ki tudja, vödrökből oltott meszet löttyintve a Testre, a testekre, vagy nyers fehér mészrögöket dobálva a Testre, a testekre, s vizet zúdítva a mészrög-szemfödőre, s az sisteregni, habzani, bugyborékolni, buborékzani, füstölni, fehéren lángolni, fehér olvadékcsipke-fröccsenésekkel lobogni, fehér tajtékzással fortyogni és gőzölögni kezdvén ott égett és olvadt habos péppé, lángoló fehér olvadék-mocsárrá bennük és rajtuk, s abban főttek, forogtak a szent testek, a szabadság-halál halottai, ki tudja? Vagy csak rákaparták gyorsan a földet, hogy ne lehessen a Test étke madaraknak, állat-vadaknak? Hogy a romló test rothadó virágfüst-illatával ne bánthassa a győztesek barbár és finnyás orrlikait? Hogy a halál-büdösség be ne szívárogjon a győztes, ideges asszonykezekre, boldog gyermek-kezecskékre váró szakállakba, barkókba, bajszokba, hajakba, a vérfoltos zászlószövetekbe és ruhaszövetekbe? Hogy a Halott Test, a Szent Test Szent Étke, fölszentelt étke ne lehessen a legyőzött, megvert, megalázott, meggyalázott, gyászoló és rettegő, az önmagában-bújdosni-kezdő nemzetnek, a belső-halotti toron, a vacogó és megszégyenített szívre ragasztott gyertyák, vak szemgödörbe ültetett mécsesek éjszakáján, a hosszú és barbár Történelem-Éjszakán, hogy a megvertek és legyőzöttek el ne temethessék. És nem volt, aki összetört kicsi testét szent kenőcsökkel és olajokkal bekenvén testén zokogjon, gyolcsba tekerje, a lándzsa-seb helyét csókolván sirassa, és nem volt, aki mészkő-fehér majdnem-gyermektestét éji-titokban friss és gyors sírjából kilopja, s vonagló száját véres sebébe mártva dárdával-szétvágott szívébe üvöltsön: Kelj föl!, vérmaszatos arccal testébe kiáltson: Támadj föl szívem! Te nem lehetsz halott! Mert korán halt meg, jaj, nagyon korán! Mert nem szabad meghalni korán, mert nem lehet meghalni korán, mert ha a Teremtés a legtöbb időt adta is ember-életünknek, az is oly kevés, oly gyalázatosan, oly förtelmesen kevés, hogy ordítani kell és dörömbölni, ököllel verni a Lét szívét, a titkos ős-húscafatot, a bíbor ős-zsák lüktetést, hogy nem elég, hogy becsaptál, hogy kegyetlenűl megcsaltál engem Édes Mindenem Te Rejtelmes Ős-szív, láthatatlan, Te Örök Világegyetem-Szívburok, akiben rejtezem, s mégis kidobtál magadból. Ó, Titkos Teremtés, Rejtelmes Megvalósítás, mért nem kaphat testi halhatatlanságot is az ember, az olyan ember, az olyan lángoló, büszke, dacos, konok, tiszta, kristálynál-keményebb és kristálynál-teljesebb ember, mint Petőfi Sándor! Jaj miért nem lehet testileg is halhatatlan az olyan ember, az olyan legemberibb ember, mint Petőfi Sándor, akiben a teremtés legszebb ereje tombolt, akinek ifjú és áldott lényében a természet legszebb és legfontosabb tulajdonságai és akaratai sűrűsödtek szívvé, aggyá, lélek-lánggá, akiben ott virágzott a végtelenség, mint kristály-nárcisz, csillag-liliom, akinek létéből úgy ömlött sugározva és ragyogva, lángolva és illatozva az époszi-dal és a virágok éneke, a csillagokból-gyúrt világegyetem-dal és az átokfekete tiszta keserűség, a siratók halálfüstje és a természet növény-illata, a hó, az eső, a szabad tiszta tér, a gyötrődő független síkság éneke, a teremtés, a folyamatos és makacs teremtés, a megállíthatatlan és befejezhetetlen teremtés könnyű, szép, mámoros, csodás dicsősége és ünnepe, mint a csillagokból a fény, égitestekből a lángolás, világtereken, az iszonyatos tér-magányon törve át rejtelmével és egyszerűségével, akiben a szabadság, függetlenség és önérzet, a tiszta gyűlölet és tiszta szeretet óriás-kristályai úgy ragyogtak, hogy teste is derengő volt szinte, mint a rózsa-óriás hajnal, s ezek a testében sugárzó kristály-tömbök átvilágítva lényét, lénye hús-határait, kimondhatatlan erővel és bevégezetlen csobogással, egyenes áradással küldték az egyedűlvaló árva világtér részletei és egésze bonyolúltságába kemény tüzüket, láthatatlan egyenes lángjukat, bevonalazva, berácsozva, bekockázva és befonva a világot, beszőve sugárzás-fonalukkal bonyolúlt és egyszerű ember-szívünket és agyunk rejtélyes sejthalmaz-szövedékét. Miért nem menti föl a Halál, végzete alól a Halál, könyörtelensége alól a Halál a Petőfi Sándorokat legalább, hogy mindörökké énekeljenek, figyeljenek és ítéljenek, hogy mindörökké ámúljanak, lázadjanak és szenvedjenek, hogy teremtsenek és számonkérjenek mindörökké. Mert ha tudjuk is, hogy így igaz és így pontos a törvény, hogy így beteljesülés a beteljesülés, hogy így irgalmatlan az irgalom, hogy csak így valósulhat meg a lét egyetemessége és az ember lét-küldetése, mert ha tudjuk is, hogy másképp nem lehet, mert így valósul meg a végtelenség, így maradandó a halandóság, így győzetik le a mindíg-újjászülető Halál, ha tudjuk is, hogy így tudja csak kimondani és megvalósítani önmagát a világegyetem állandósága és bevégezetlensége, mert ha hisszük is, hogy másképp nem lehet, mert tán a világtér is halandó anyag-testeivel és anyag-szigeteivel, a talán-nem-is-határtalan elemi ősgömb, amelyben, mint magzatburokban, a mindíg-embrió és mindíg-elaggott, mindíg-magzat és mindíg-vén-haldokló lét lebeg gömbjeivel, golyóival, pontjaival, anyag-felhőivel és anyag-ködeivel örvényesen és magányosan, kihűlve vagy ragyogva, születés-tűzben tombolva, vagy önmagába-töppedt ősanyagcsomóként, ragyogva fölfúvódva, vagy szétdurranván szétesve tűzrózsa-szökőkútként az ősbuborékban, ha hisszük is, hogy másképp nincs mód lenni és lehetni, irgalmatlanúl fáj mégis büszke, okos és tiszta ember-szívünknek, hogy másképp nem lehet. Hogy még Petőfi Sándornak sem lehetett. Leszúrták őt is, ledöfték egyszerűen, mint egy állatot, mint egy vadat, mint egy fekete csődörcsikót, mint kis moharózsa-szakállú csodaszarvas-fiút, ledöfték egyszerűen és szakszerűen, rongybábúkon és szalmabábúkon, állatokon és eleven embereken tanulva a mester-döfést, ledöfték szabályosan, talán a napbarnított nyak alatt döfve a nehéz pikát a gyönge törzsbe, hogy a dárda hosszú vaskúp-hegyétől, vagy a lándzsa-vaslevéltől kettétört a bal kúlcscsont, s a vér befröcskölte a csodafiú kis selyemsündisznó rénszarvas-szakállát, elöntötte piros lobogásával a vászonzubbonyt és a vászoninget, s lecsurgott a testen a köldökszőr-csillagot belepve az ágyékszőrig, s ágyékszőr-csillagban dermedő fiatal vesszőig, arra száradván, feketén alvadozván. Ledöfték egyszerűen és szakszerűen. Szakszerűen és egyszerűen. Ledöfték, földhöz-szögezték, leszúrták, fölnyársalták, levágták, széthasították, fölkoncolták, pikával átszúrva könnyen levegőbe emelték, mint egy szigonnyal-átvert vérző halat, mint tű-csőrű madár sebéből mézet és nektárt könnyező vérpettyes moha-harangot, tűzeres, aranycsontvázú kék moha-könyvet, a lepkét, mint könnyű, finom szőr pettymozaik-K-betű zsiráfcsikót a vadak, tajtékos, futásban-fuldokló zebracsikót a részeg üldözők, részegűlt boldogtalanok? Szívében, tüdejében, beleiben, vagy ágyékában kavarva meg a dárda villogó vas-hegyét, a lándzsa kézhát-eres fémlevelét, mint vérző eleven főzelékben kegyetlen kanalat, hogy a szív szakadozott sejtjei, a tüdő bíbor buborékrózsa-rongyai, a zsíros zöld vastagbél-erek, a nemzőtest fölötti szív-alakú szőr-pajzs rozsda-rostjai a gőzölgő feketülő vérrel a vasra ragadtak, jó istenem! Nem, nem is úgy, nem is éhségre éhesen, vadra vadan, dögre dongva szállva, forró húsra vágyva ölték meg őt, akik ott ölték meg őt, ahol véresen lehúllt, hiszen nem tudta az az arany-pikkely-hagymakupola-szembogarú, istent-félőn ordítozó, döfködésben-részeg orosz paraszt, aki izzadt, nagyhajú, tajtékos-szügyű, habos ér-rózsákkal lüktető szügyű, halálok közt tántorgó lován bódúltan és pontosan előrehajolt, hogy ledöfje, nem tudta az a hányingerig-réműlt, rezesbanda-szívű jó buta osztrák polgár, akinek szeplőfelhője, rozsdás pettyálarca úgy izzott a csonttá-dermedt arcon az okádtató szúrás-pillanatban, mint vérpettyek fehér vásznon, aki idegesség-őrületében durrogató könnyű lován öntudatlan-okosan és könnyedén hátrahajolt, hogy erőt adjon az előre-rugózó döfés-pillanatnak, kegyetlen-pontos lendületet, pontos fogást ez az ember-imádkozó-sáska, ez a fehér szőrtarajos háromszög-szív sisak-fejű zöldhártya. Ájtatos Manó, nem tudta, hogy Őt öli meg, a Jövőt, hogy Őt döfi le, a Vérző Időt, a Múlhatatlan Múltat, a jövendő jövőt, az Örök Életfát, a Tiszta Igét, mint ahogy azt se tudta, hogy nem ő öl most, de vele öletnek, hogy ő karja csak és keze, izzadt tenyere a Gyűlöletnek, töviskorona szúrókarja, tövis-villa fogó-keze az Ocsmány-Ősiségnek, hogy a Mindíg-Újat-akarást döfetik le most kezeik által, hogy az Életfát döntetik ki most a karjukban-hozott Halállal, az izmaikban csomósodó Elmúlással, tenyerükben-forrósodó Megsemmisítéssel, hogy az aranysujtásos prémekbe, aranycsipke-palástokba és mellényekbe, arany-sisakokba és arany-fövegekbe öltözött Úri Gőg, Úri Rettenet, Úri Rémület számoltat le most az Álommal, a Szegény-világgal, a Virágzás-Föltámadással, hogy önmagát döfi le abban, akit ledöf, hogy a megpenészedett, bemohosodott törpe Múlt-idő, a halhatatlanságra-vágyó Időt-megállítani-akarás, a sóhajáig-megkövűlt, kukacos, gennyedző, rothadt-ágyékú, nemzés-képtelen Múlt-Manó, a Gazdag Maradiság, a Dárius-Butaság, Tébolyúlt-dekadens Ostobaság, aranyozott hullákkal teleaggatott szívű Fajgőg, szűzeket-zabáló Otrombaság, Kan-Király-kevélység, Emse-Ringyó-felség döfette le Őt, a jövőt, a vágyakozást, az Eljövendő Időt, Petőfi Sándort, nem tudta az a bolond katona, akinek megtorpanva-ágaskodó lován úgy dagadtak és csomósodtak az izmok, mintha vasgolyók hálózata púposodna, csúszna, hömpölyögne, forogna, gyűrűzne, mozogna és csúszkálna az izzadt fénylő szőr alatt, a szügyön, a combokon, a tomporon, a nyakon, a háton, a testoldalakon, mintha vasgolyók keringenének és örvénylenének testén a hús fölött, a bőr alatt, a test belsejébe szívódva, s a test felületére lökődve és bugyogva, mintha egy mágnes-szívű vasgolyó csődör lüktetne ott vasgolyó-hemzsegés-testével, lüktető vas-golyókból ikrásodott gép-ló gőzölögve és sípolva, nem tudta az a szegény katona, hogy karját a felsőkarnál, könyöknél, csuklónál, az ujjak ízesüléseinél és az ujjbögyök tarkójánál, a domború rózsaléc-pajzs alatt gumiszálak hurkolják, s e gumiháló-fészekbe, gumiszál-hálóbozótba kötött ember úgy mozog, mintha magától mozogna, pedig a mozgató fényes gumiszálak gumiháló-sátrukkal, gumiháló-kupolájukkal az űrben összecsomózva kétágú gumivezetékké fonódnak, s a megfeszülő és ellazuló vezetékgumik puszták, hegyek, városok, falvak fölött Moszkváig és Bécsig nyúlnak a fénylő ürességben, s ott fejeződnek be végűl a Császár és a Cár rózsaszín, szőrös ujjhegyeire kötve, a szőrös rózsaszivacs hüvelykujj és mutatóujj lüktető piros keselytokája, pulykaszakálla, kakastorka alá. S azok a vérengző rózsaujjak játszanak, táncolnak, tipegnek, bókolnak, rogyadoznak, térdrehullnak finom, bevégezetlen kristály-tűvirágzás, tűkristály-angyalgomolygás menüettek ütemére, aranypocakú mélyhegedű-asszonyok, arany-ágyékú hegedű-szűzkurvák, rózsacsembalók, nárcisz-klavírok, arany-fúvók és aranytrombiták hajlékony és folyékony, csobogó csipke-összhangjára, illatos selyemfrakkok, aranyrózsa vállbojtok, egyenruhák, sisakok, kecses, hosszúnyelű elefántcsont-kezecskékkel vakart tetves haj-pisai-ferdetornyok, óriás-míderek, nehéz habcsipkeharang-szoknyák, kacér legyezők, selyemkötésű és krokodilbőrkötésű verseskönyvek édes és balzsamos forgatagában, halál-szagú selyemkavargásában, dögbűz-örvényeiben és a sisakcsúcs-hegyű aranybuborék-kupola hangjegyekkel teleírt, aranycsillagokkal bepettyezett kék hagymahólyag-hangjegyekkel teleírt szakállas őskönyvekből fodrozódó és dübörgő aranylángokként őrjöngve fölcsapódó isten-énekek ős-szavára, az aranyzsindelyekkel pikkelyesen kiszögezett szívű ősisten arany-hörgéseire, véres átkaira és véres bűnbocsánatára, így ráncigálván a gumiszálat, a végtelen gumiszálcsillag végére hurkolt embert, ölve, öletve kecses kegyetlenűl, barbár zokogással, szőrállarc-sóhajtozással. Mert így ölték meg őt, Petőfi Sándort. Bonyolúltan és szakszerűen. A Lovagló Butaságot rángatva messzi gumiszálon. Szakszerűen és bonyolúltan. Áttételek sokaságával, mintha egy millió csuklóval és könyökkel ellátott, országot átérő finom gép-kar, imádkozósáskaláb-mereven, kékpettyes tücsökcsáp-mereven mozgó manipulátor nyúlt volna át a nyári űrön Erdély fölé, hogy finom fémcsipesz-kezeivel, csuklós fémsáska-ujjfésűjével Petőfi Sándor szívét mellkasából kitépje, az óriás piros rögöt, a vérző betűt, s vonagló piros kérdőjelként látomást-látó szemünk elé tegye, a Szent Éposz végére, forradalomra-áhító szívünkre helyezze piros múmiának, rubint halottnak, piros sírkőnek, skarlát-feszületnek. Pedig neki élni kellett volna, testileg halhatatlanúl tovább. Hogy lássa, mi jött azután! Hogy lássa, ami majd eljön! Testével is élni, mint a mítosz emberének, akinek teste nem oszlott el a földben. Hogy lássa, amit százhúsz éve nem láthat a földben, mert már halott szemei sincsenek, mert szemgolyói is elrothadának és szíve és halálmosolya, a véres és szőrös viasz-álarc. Hogy lássa a bujdoklást és az árulást, a kivégzéseket és a retteneteket, az özvegyeket és a megrokkant, tébolyba-roskadt költőket, a förtelmet és az ocsúdást, az akasztófákat és a kivégző-puskák csöveiből és vas-kakasából szívárgó szőke füstöt, hogy lássa magát testtelenűl ragyogván lebegni a köd-szagú és spion-szagú, piperkőc-szagú és posztó-szagú, bálzenés, ravatalgyertya-bálifényű, besúgó-motyogásos, kiszakállasodott Magyarország-éjszakában, ebben a szőrzettel-tüntető csupaszőr-országban, ebben a borz-országban, róka-országban, nagyhajú vadszamár-országban, büdös kecskebak-országban, sünországban, rágcsáló kisemlős-országban, alsóajakra-lógó metszőfogú-országban, lapuló és szimatoló, temetőkben-legelésző vadnyúl-országban. Hogy lássa Arany János gyűrt ezüst-töprengését, szívárgó ország-nehéz könnyeit, Vörösmarty Mihály tántorgó pokol-útját ördög-vicsorgások és sátán-röhejek között, a bak-szagú és kan-szagú és bika-szagú és csődör-szagú kőkopár pokolban, ahol tűz sincs és jajgatás sincs és büntetés sincs, csak száraz vadkapor-csontváz és kiszáradt diófa, hogy lássa Vörösmarty Mihályt, akinek úgy fájt már a verse, mintha saját szívébe döfködne késsel, s úgy tántorogna sírva és motyogva, vért-lövellő mellkassal a világegyetem-tűz fölött átívelő deszka-pallón, a csillagtalan üresség-térben, mint egy kő-dárdával szügyön-szúrt ős-sárkány, míg fekete rongyálarccá szaggatott és gyötört arcán az őstűz rózsafénye árnyék-lobogása és festéke, hogy lássa Jókai Mórt, bizony Móriczot, az akasztófa büdös ágán ülő sárgarigót, aki világító jácintkék szemével, szerelmes szentjánosbogárnősténypotroh-tüzű szemével már virágot látott a sivatagban, virágot és virágzó almafát és azért beszélt a halál-ágon, míg alatta korhadoztak és rothadoztak a csontok, testek, szőrök, koponyák. Jaj, neki élni kellett volna tovább, neki, Petőfi Sándornak, hogy lássa az ő bennünk-élő halhatatlanságát, mert a jövendővel van csak halhatatlanság, mibennünk és általunk van a halhatatlanság, hogy lássa: százhúsz éve töltekezünk és táplálkozunk műveivel, isszuk és nyeljük ragyogását, féktelen lángolását, hogy pórusainkon ragyog ki a tűz, a tiszta, tiszta tűz, amit tőle nyertünk, belőle ittunk és szívéből kiharapva ettünk és eszünk, óriás ős-sejt szívet rágva, harapdálva és létünkbe-nyelve, mert az ki nem szárad, de magát folytonosan osztva egyre épűl, egyre növekszik, egyre kiegészűl, az óriás-egysejtű, a halhatatlan elemi élet-képlet, lüktetés-képződmény; hogy lássa: a költői teremtésben is a Lét kivételezettje volt ő, mert verseit és époszait olvasván merengve, könnyezni kezdünk és a virágoskertben álló gyermekálom mosolyával mosolyogni, mert verseit olvasván tisztán mosolygunk, mintha egy pamut-hajú csikó, arcunkba szagol nagy kék pihés bársony-gyűrődés-liliom orrlikaival s ránk lehel virágszagú virág-szájával, mert verseit és époszait olvasván könnyezni kezdünk szent szemérmetlenűl és egyszerűen, ahogy nagyapáink tudtak könnyezni még és könnyeink tiszták, tisztábbak, mint a harmat a zöld kristályszakállú kalászon, nem véresek, nem füstösek, nem mérgezettek és hazugok, mert verseiben és époszaiban testileg is ott van a történelem és az ország, a természet és a halál, a mindenség és a szerelem, fizikai anyagában, anyagi megvalósúltságában a teljes élet. Ó, jaj pedig én nem vagyok könnyen könnyező, könnyeim nem könnyen folynak. De ha könyveit olvasván lapozom, könnyezni kezdek, mint örömében a gyermek, mint szép szóra édesanyám, mint Mozart zenéjét, ha hallgatom, és nem szégyellem könnyeimet, Petőfi Sándor, te a Lét Legszebb Virága, Elemi Virág, te Egyszervolt csoda, Szívem Tündérkirálya, te Népmesék Világmegváltó Fia, Poklok Legyőzője, te a Költészet Ifjú Tudós Királya, te Virágokból-font Táltosfiú, te semmi más, mint zseniális ember, ifjú tiszta zsenije költészetünknek, te egymagad a Tizenkilencedik Század, egy egész század huszonhatévesen, akit nem csodálni kell, de nagyon szeretni, együtt-ülni vele csillag-füstölgő zöld nyári éjszakákon, s hagyni, hogy szúrós kemény tekintete, mint kristálytű szúrjon szívünk gyarlóbb és esendőbb zúgaiba és homályaiba. Mert nem azt kell csinálni, amit ő csinált, de úgy kell csinálni, ahogy ő csinálta, olyan könyörtelenűl, magunkat meg nem adva, olyan céltudatosan és kegyetlenűl, olyan táltos-biztonsággal, olyan tudatos akarattal. Jaj, neki, Petőfi Sándornak élni kellett volna még, élni, élni határtalanúl, hogy lássa azt is, százhúsz éven át, míg ő rejtelmesen és titkosan feküdt a földben, oda belelökve, mésszel leöntve, látnia kellett volna azt is, hogy százhúsz éven át a kicsinyek, a törpeszamarak, az álnokok, a hazugok, az ostobák, a gonoszok, a szellem fojtogatói, a szabadság zsarnokai, a tiszta szív gyűlölői, a kis konzervatívok és mókusfürge szende literátorok, rossz költők, tehetségtelen politikusok, a gyűlölködők és köpködők, a minden újtól mindíg félő izgága salabakterek, a penész-szívűek és penészszájúak, a cinikus hatalomhajhászók, az elszáradt-ajkúak és ganéjdomb-szívűek, a nyegle-tülekedők és ráncos koravének, a hatalom heréltjei és a mindenáron-megmaradás hermafroditái, ez az egész nyüzsgő manócska-csőcselék, ezek a szamárfejű és embertörzsű fordított kentaúrok hogyan emelték kéken-foszforeszkáló véres tetemét, Grűnewald mennybe-szálló Jézusaként szivárványglóriás, fénylő, sugárzó testét, sárga kristályként égő testét túlvilági pajzsúl, mindenképpen-sérthetetlen testét maguk elé, s vérző-sebű, szakállas-fejű, fehér-sugárzás-fényű lénye mögé bújva, onnan lődöztek rozsdás kovás-puskáikból, tölcsér-csövű cifra őspisztolyaikból a mindíg-elevenekre, a szellem és a tett igazi forradalmáraira, az újítókra, újat-akarókra, az eszméletükben szabadokra, szívükben függetlenekre, az el-nem-gyávulókra, a szent lehetetlenekre. Szent véres vászoningét, lándzsától-föltépett szent véres zubbonyát szent véres teteméről lecibálva, a véres inget és a véres vászonkabátot szégyentelenűl lobogtatva, gyalázatosan arcukra kötve, áhitatos álarcúl, hangoskodtak és tülekedtek, eső előtti varangy-hemzsegésben, s vele és sírból-kicibált ruháival akarták elfödni gyalázatukat. És hogy ez nem sikerűlt, azt is csak neki köszönhetjük, neki, Petőfi Sándornak, aki csillagörvényt fúvó tiszta szájával ráfújt a köd-lovas köd-csőcselékre, a köd-kecskét, köd-szamarat, köd-varangyot, köd-nyulat, köd-macskát lovagló köd-huszárokra, s azok szétfoszlottak, mint kemény tiszta szélben a köd, mint az álom rémei, szörnyei, szörnyetegei. Mi pedig, akik tudtuk okosan és szépen szeretni őt, tisztán és kegyetlenűl szeretni Petőfi Sándort, mi bátyjai az időben és öccsei a költészetben, akik megmosdottunk tisztító könnyeiben, könnyeinkben, akik csillag-szavára és virág-szavára, madár-szavára és halál-szavára, átok-szavára és szörnyűlködés-szavára, puszta-szavára és forradalom-szavára szemünkbe jönnek, mi pedig leszólunk a rejtelmes és titokzatos földbe, leszólunk az eltitkoló földbe áldott árva, magányos csontjaihoz, a földnek szólunk, mutassa meg csontjait nekünk, mi most is siratjuk és szeretjük őt, hiszünk benne és hiszünk önmagunkban, a földet kérjük, mint a varázslók, sámánok, költők ősidőkben, a földet kérjük, őrizze meg titkos csontjait, úgy ahogy mi őrizzük örökké-virágzó gyémánt-kehely fejét szívünkben. Mert hatalmunk nincs a földet megnyílásra kérni. Mert hatalmunk csak a szeretetre van. Mert mi még azt se tudjuk, hol hevernek hervadatlan csontjai.

Hitek halottja: Hübele Balázs^*

Reménytelen könyv A délibábok hőse? A hiszékeny és komor, mindent-áhító kamaszkor áhítata után, most újra-olvasva a nosztalgikus és szomorú könyvet, a könnyen-lemondás-könyvét, a könnyen-megadás-könyvét, most látom csak, hogy nem a reménytelenség, csak az akarattalanság vers-regénye A délibábok hőse, az akarni-nem-tudás, a mindent-megcélzó középszerű álmodozás könyve, nem is más, mint a kiválni-vágyó középszerűség szikár rajza, a nagy belső hűhók, féktelen lélek-omlás, mindenséget-virágzó óriásrobbanás vágya nélkűl, az önmagába-dagadó és pohos, ködös, tele-bűzölgött és tele-köpdösött környezetébe dagadó negatívzsenialitás hatalmas izzadó tunyasága, böfögő és bedagadt-szemű ős-tohonyasága, elemi elzsírosodása, püffedt, könnymirigy-zacskó-rózsás koszlott elszakállasodása, dagadt és tétova motyogása, tébolyúlt látomásos lustasága helyett a mindenben-átlagosság hőse lobog sárga kis-lángú életével ebben a szikár és szenvedélytelen könyvben, akinek minden vágya és minden álma középszerű, cselekvései is középszerűen jelentéktelenek, bűnei hamis bűnök, büntetése nem-pokol-szagú, büntetése lángtalan szegénység, könnyelműsége könnyű kegyelem, még a csontot-elrohasztó, ingbe-gatyába szőrös háj-buborékosan beledagasztó lustaság verejték-keresztjére, penész-keresztjére sincs fölfeszítve, mint valami hermafrodita ősvarangy, püffedt mirigy-fényes fején kövér egerektől megrágott, mohó molyoktól likacsosra-rágott, izzadság-foltos, zsírpecsétes kalappal, mint zöldszivacs posztókoronával, foszlott feketeszalagos aranyszínű kalappal, mintha egy döglött darázs félig-kirohadt-belsejű, fekete-szőrdongás potrohát húzta volna a fejére mohos koronának. Ez a könyv a középszerűség könyve, a középszerűség szánalma, szégyene. Lángtalan, foszlott, önismeret-nélküli hazúg álmoktól rongyosra-rágott szemfedő ez a vers a penészes múlt-koporsón, molyrágta szemfedő, cérna-köd, amely virágtalan mállott széleivel, tébolyúlt-csöndesen kibomlott cérna-virágaival és nem-lét-szagú rostjaival a kopár ravatal-állványra lóg, s amely alatt ott fekszik végleg-halottan a hitek halottja: Hübele Balázs, a sárgafogú, őszi kukoricalevél-sárga bajszú, kék mirigycsomóktól és lila daganatfoltoktól, barna pipaszárdörzsölés-gombáktól szederalakú, motyogásba-bénúlt ajkakkal, büdös és nyálhabos pipacsőrcsonttól csipkés barlangkapuvá-rágott közepű rothadt fogsorokkal, püffedt, vizenyős kezekkel, amelyek, mint a himlőrózsapettyes kövér viaszbékák, halottan is csak a semmitlátó, piros mirigykoszorú-foglalatú malac-szemekkel. Mert élvén sem látta, nem hogy halottan az Isten arany-pórusos, sugárzó-énekű lábaszárát, a túlvilág lángoló gyémánt-kertjeit, a jövendő boldog tornyát, a csipkés és tömény márványvirágot. Ez alatt a bánattalan, történelemtől-is-elfelejtett, poros pókhálólepedőszerű vén szemfedő alatt nem az Álom megszakadt méhéből korán kiszakadt jövendő-magzat fekszik véresen, le-nem-mosottan, mosolytalan ránc-gyűredék-petyhűdtségben, kinem-fejlődött szervekkel, rózsakocsonya-jövendő-kezdetekkel, alvadt ormányosbogár-lárvaszerű befejezetlenséggel, amelynek dermedt és véres csökevényeiből kinövesztheti a véglegességet a képzelet legalább, elképzelheti a dühödt és gyászos szív legalább a meg-nem-valósúltat, a lehetségest; nem is a lázadás szent keresztjéről, féregtelen, kemény, tiszta fájáról, a megváltás sietve és durván megácsolt szálkás keresztjéről levett, húsában, inaiban és izmaiban csipkésre szaggatott, bensőjében dagadt rongyosra-szakadt és önmagába-fúlt, önmagába-zuhant, önmagában-rostosra-szakadozott dicsőséges és boldogtalan test, a jóra-vágyó-emberiség, a kiváltó-küldetés szent, véres, ruhátlan, kiszakadt-hónaljú, véres szőrzettel fölszakadt-ágyékú, gyalázatában elkékűlt nemzőszervű teste fekszik a vékony, hazugságfoszlékony, áttetsző zöld moha-szemfedő alatt, de a kihullott-hajú, rózsafényes elefántcsont-sakklovat utánzó koponyájú, a közönyös és kegyetlen földtől és a bizsergő, halhatatlan hangyáktól száraz-fényesre és fehér-kopaszra lerágott tehénlapockacsontot utánzó koponya-tetőjű kövér Szánalomra-se-méltóság fekszik, az eltotyakosodott, vizelet-szagú Jelentéktelenség, a siratni-nem-szabad, gyászolni-bűn, alig-kan Kényelmesség, a csak-feledni-való sárga Feledékenység, a megfagyott szőrös Hólyag-halmaz, a földagadt béna Buborék-tömeg, valami test, valami semmi, valami féregnek-való, valaki sajnálni-nem-érdemes Senki-sose-volt. Ó, szegény ostoba Hübele Balázs, aki azt hitted, múltunkat példázod kevélytelen kis életeddel, álmunkat, jövőnket, jellemünket, történelmünket, bukásunkat és hullásunkat, aki azt hitted, valaki vagy, valami mámor megtestesülése, valami átok megszületettsége, valami jelkép bennünk-kihordottsága, valami lehulló véres lobogó, valami álom-kakas Nap-tojáshéjat feltörő kemény kukorékolása, tűz-kívánsága, zöld és lilapettyes mészhéjat törő aranybárd-csapás, konok gőzbalta-ütés a mindenség-tojásra, hogy a hajnal rózsa-madara deres szívünkre lépjen, ó, szegény, szánalmas Hübele Balázs, nem vagy te példa, intés, büntetés és nem is voltál te példa, intés, büntetés, csak te voltál a középszérű álmokat álmodozó Jelentéktelenség, a cselekvéseidben is középszerű Buborék-uracska. Mert minden nagyobb, tisztább, bűnösebb, okosabb, léhább, kan-vadabb és nőstény-illatúbb, hermafrodita-tajtékosabb és hermafrodita-vak-kettős-szerelem-erjedésűbb és duzzadásúbb, tékozlóbb és gyalázatosabb, végtelenebb és esendőbb, hazugabb és álmodozóbb, lustább és könyörtelenebb, bűntudatosabb és szégyent-bíróbb, jövővel-viselősebb és múlttal-földagasztottabb-méhű, csődörebb-ágyékú és szűzebb-szívű, reménytelenebb és reményt-ismerőbb, okosabb és butább, lehetetlenebb és kéregtelenebb volt nálad és körülötted, mert körülötted az igazi élet élt, szenvedett, szaporodott, gyászolt és örült, nehézkességében és jövőtlenségében is az igazi ország, mert körülötted az igazi történelem szőtte be vérereivel és idegeivel az erjedő időt és a folyton-újjászülető emberiséget, körülötted igazi világ volt igazi vérrel, igazi betegséggel és igazi temetéssel, de te nem tudtad ezt, csak a magad könnyű magányát, szíved könnyű hiányát akartad álomködből és múlt-lárva-hártyából, levedlett pórusos lárvabőrből önmagad jövőjévé építeni. Könnyűt könnyűbe szőni akartál, hervadt álomfüstöt törékeny, repedezett száraz hártyaszoborba fújni, hogy legyen az a jövőbe-ugró, legyen az a csillagokra-ugró táltosló, az önmegváltás táltoslova, de a szakadozott és repedezett szárnyas hártyacsődör oldalán, hártyakoponyája repedésein és eres száraz csődör-hártyafara iker-buborékain szivárogva és tódulva ömlött ki a könnyű álom füstje, mint kiszáradt és üres-belsejű tengericsikó-bőr, szögletes és tüskés üveghártya-csikóhal-lovagöltöny száraz üvegcsillag-pórusain, száraz hártyakürt-orrlikain és hártyakehely-fülein, buborékcsipke-szemgolyóin a tenger tiszta gőze, a nedves őszi füst, a teljes ősi pára, s a képzelet-táltoslovat, a megszáradt hímnyálból összeragasztott roncs-táltoslovat is elvitte egy kicsi könnyű szél és összetörte egy virág szőrös üregszárán, mint hangyáktól és szúnyogoktól kiszívott és kizabált-belsejű üres darázsbőrt a szögletes óriás hártyarózsa-szemekkel, a foszló-szőrzetű potroh-abroncsokkal, a kitin-eres mellkas-páncéllal, amelyen látszanak még a pórusok üveges, üres csillag-rózsái s a nagy rongyos csillaglukak, a kitépett és kirothadt mellkas-lábak tépéshelyei, mint ősi csecsemőkoponyák orr-szakadékai, füljárat-csigái, szakadt szemgödör-csontpapírüstjei. Szegény, siralmas Hübele Balázs! Majdnem száz éve született, s majdnem száz éve meg is halt nyomban, néhány óra alatt megöregedve, testében is elvénűlve, gyorsan, mint a mese ostoba, tengeralatti-országból a földre-visszatért halhatatlanságra-vágyó embere, mert kinyitotta a gyémánt-idő-ládikát, amelybe saját halandósága volt zárva, s zsugorodni kezdett hirtelen, bolydúltan ráncosodni és töpörödni, kis szőrpettyé, szőrponttá zsugorodott össze, azt meg elfújta a csillag-nyaldosó tiszta tengeri szél, mint a penész-rózsát, moha-rózsát, homok-rózsát. S helyén ott maradt a ragyogó üresség. A lángoló tengeri szél. Az aranycsipketombolás. És nincs mód a halálból visszakérni őt, nincs mód a múltból testté-kívánva, anyaggá összevonva visszahívni őt, nincs mód szívünkben föltámasztani őt. Olyan jellegtelenűl középszerű, olyan jellegtelenűl jellegtelen, olyan átlagosan átlagos volt lénye, oly elrendelés-nélküli és vágyaiban is foszladék-szerű, hogy az Utolsó Ítélet fekete penész-kürtjei, kék bársony-kürtjei, zöld moha-kürtjei, vad és boldog ítélet-kürtjei, szelíd és boldogtalan tiszta ítéletrehívás-hangjai sem tudják kiugrasztani szétolvadt csontjait a múltból, mert nincs ítelet-joga és ítélet-jövője. Lustasága se volt oly rózsaszivacsgomb-orrú lágyan röfögő, már-járni-sem-tudó anyakoca-kövér, vastagon és rózsacsöcs-tömegű hassal elhempergő, lihegő háj-hullámzás, lustasága se volt oly dagadt és minden test-nyílásában verejtékező és eresen szétfolyva-dagadó, lustasága se volt oly bak-bűzű, bél-bűzű, verejték-lucskos és spermaszagú, mint a sátán-király dunyhája, álmodozása se volt oly, a világegyetemet tűnődése aranyküllőivel tömör aranyküllő-csillagcsontvázzá építő álmodozás-óriás, árvácska-szájú, oroszlánszáj-kancsó-szájú, szarkaláb-szájú népeket hódító, rézforgács-szakállú és rézhab-szőrzetű barbár népeket újrateremtő, vadkannál erősebb, zsiráf-nősténynél szelídebb, gyermeklány-emlőcskénél tisztább törvényeket kitaláló, kemény-ágyékú és kemény-szavú egy-istent-teremtő, bikaherénél dagadtabb és termékenyítőbb szívű, tűz-párducpettyes orchideakancsónál illatosabb-szívű isten-egyet-kitaláló álmodozás, mint Mózesé, a törvényt-hozóé, cselekvő-robbanása se volt rózsák bársony-robbanása, bűne se volt Krisztust-megfeszítő mocskos és jókedvű víg gyalázat, amely mégis a küldetés és megpróbáltatás tébolytalan megvalósítója, mert Hübele Balázs középszerű volt mindenben: álomban, lustaságban, vágyakozásban, akaratban, lét-tudatban és ember-voltában. Nem fajtánk egyik rossz őstulajdonságának emberré-teremtett képlete volt ő, de Földünk átlagemberének átlag-megvalósulása, a mindíg mindenütt föllelhető akarnok akarattalanság, a nagyot-akaró középszerűség, a mások-által megvalósított és másokban-megvalósúlt szent tűz és szent tevékeny lobogás közepes utánzat-vágyakozója, a még lezülleni, vagy lehullani is gyáva, jóindulatú tehetetlenség, a valami-egyet-végig-csinálni-nem-tudó, helyette mindíg mást-akaró jóhiszemű önhitt majomkodás, az önmagát-megismerni-nem-tudó, léte küldetését, vagy értelmét konokúl kutatni és megtalálván megvalósítani gyáva együgyű kis-lobogás, nem is könnyelműség, csak Hübele Balázs. Nem hogy kitörni nem tudott önmagából, de önmagát megtalálni se tudta levegőbe-szétfoszlott barátunk, nem is lehetett belőle Történelem, vagy Történelmi Múlt, vagy egy nép jellemének elzsírosodott rossz önárulása, fullasztó háj a nemzet szívén, se Tanulság, se Bűn, se Mámor, mert mindene hamis volt, szerelme, cselekvés-vágya, valamivé-lenni-akarása, pohos és csúzos szaggatása, vén pipaszortyogása, göthös horkolása és földbe-olvadó szőrös pusztulása. Hübele Balázs mégcsak nem is dilettáns, mert annak is jelentéktelen. Hisz a dilettáns is akar valamit. Valamit folyamatosan akar, a halálig! Ő az akarattalan akarás, a kis humbug, a semmi-megvalósulás. Lehet, hogy nemzőjének, kihordójának, szülőjének önismerete Hübele Balázs. És önismeretnek tiszta és kemény. Mert a hit fekszik ebben a versben halottan, a hit bomlik és erjed koraszülött csecsemőként holtan ezen a szegény vers-ravatalon. Az élet-hit, a szeretet hite, a törvénykeresés hite és láza, a megváltódás-lehetőség hite. A hit önmagunkban, a hit a megváltóban. A hit a mindenben. A hit a valami-egyben. A hit a világegyetemben, a hit az ember büszke, szép szívében. S e virág-nélküli, gyertyaláng-nélküli, könnytelen ravatal kürűl ott állnak, állnak tétován toporogva, köhögetve és titkon mosolyogva az igazi nagy-álmúak, nagy-lusták, nagy-tohonyák, nagy-szerelműek, az igazi kanok, az igazi kövérek, igazi hebehurgyák, igazi köd-királyok, igazi nagyevők, nagyivók, nagybajszú, nagyszakállú őscsődörök és izzadt hájbuborékok: ott áll zsírpecsétes, ételfoltos, zsinóros bíbor mellényben a Táblabíró, nagy göndör cigányhajakkal és a kiálló lapockacsontokra fodrozódó csikócsődörhajakkal Bolond Istók, fényes és foltos ülepű kék bársonynadrágban, csukaszáj-harapás csizmában Pató Pál úr, akinek két száraz szeme, mint üres darázspapírház-rózsa, nincs kocsonyás fénye, könnye ragyogása, ott áll Oblomov úr is szuszogva, iszonyú tokája-pocakja-combja-dagadása fölött verejtékes, gyűrött, szakadt hálóing lobog, mint köd a szent cár kövér bronz-csődörön ülő pocakos bronzszobra körűl s ott áll Csóri vajda pislogva pillátlan, lúdbőrös rózsaszín püspökfalat-szemhéjaival, nagy büdös pipát szopogatva, nagy büdös lila füstfelhőket eregetve, s ott áll kis gyöngyháznyelű ostorral kezében Pistoly úr, még gyökeresen, bogár-lárva-bőrösen, rovar-hártyavértekkel, bogárcsápokkal, hártyaszárnyakkal, kitinszárnyakkal teleragadt arany-bajusszal, vedlett vén sörénnyel, teleragadva csontokkal, földfoszladékkal, föld-morzsákkal, asszony-bugyogó csipke-málladékkal, habos melltartó-csipkefoszladékkal, penészes alsószoknya-rostokkal nagy kék rózsaholdas körmei alatt, ott áll Pistoly úr is, aki most jött föl a földből, mert elevenen ment le ő a földbe, lement a földbe halhatatlan halottnak, s ott is hintón jár, ott is űzi, ügetteti pohos és póklábú lovát a földben az asszonyok felé, a földbemerűlt megbocsájtó, szerelmes, kövér asszonyok felé, széthajtogatva nagybajszú halott szép ér-rózsás arca előtt a nehéz és könnyű gyökereket, elfújva maga elől a csontokat, koponyákat, csontvázakat, csigolyákat, madarakét, halakét, állatokét, emberekét, nagy szőrös lobogó-cimpájú orrlikaiból földpermet fúvódik, szőrös orrlik-kancsója serlegpereme befújva finom porral, mint dérrel az őszi virágkancsók, kék mirigy-csomós ajkai közűl is föld-füst fújódik, mint lovak, bikák, medvék deres szájából a téli gőz, csettint gyöngyház-ostorával, csapkodja gyökérrel-benőtt vén lova penész-farát, gyökérrel-beszőtt vén hintója nyikorog, mint kiszáradt öreg harmonika, míg a föld felszínén őszi nagy kék ködökben rázkódik a nyárfa, mint óriás aranykakas, s a jegenyék nagy aranygyűrűket írnak a halottak fölött a kék mindenség-hártyára: világújító époszokat.

Vázlat a mindenségről^*

Ady Endréről beszélni annyi, mint a Mindenségről beszélni. De lehet-e a Mindenségről beszélni? Létét és lényének értelmét fölfogni és megérteni és újra-mondani annyi, mint a Mindenség lényegét és jelentését, föladatát és szerkezetét, részleteit és csodáit megérteni, fölfogni és szívünkre-akasztani roppant ősi terheit a Mindenségnek, rakni halandó koponyánkra izzó égitest-koronát, virágzó, vagy földbe-készülő csontjainkra csillagok tűz-láncát, szívünkre a Mindenség forró, konok bilincseit, amelyek szívünk tiszta húsával és csontjaink kristály-anyagával összenőnek szerelmesen. De újra kell-e, de lehet-e újra-mondani a Mindenséget? El tudjuk-e mondani, lehet-e elmondani a Mindenség virágzó és féktelen részleteit, erjedő és önmagában-boldog végtelen egészét, hiszen a Mindenség önmagáról önmagát mondja önmagának, velünk is önmagát mondja teljes és halállal-átitatott önmagának, a mindenség-részlete halál-édenünknek. Jaj, mi, akik a Mindenség vágyakozó és az ítélettől-halandó részei vagyunk, megfogalmazódtunk a Mindenségben, kimondódtunk és elhangzunk a Mindenségben, mint a madarak hajnali szava, a rózsapárákban, rózsaerekben, rózsa-lüktetésű világegyetem-magzatburokban lebegő magzat-Föld fényre-zuhanás-hajnalában. S kimondódtunk és elhangzottunk benne is, általa is, benne is, Ady Endrében, a lángoló és rejtelmes Költő-világegyetemben. A halállal-megújuló, élettel-vénülő, halállal-magzatos, örökös titkos Élet-fával tenyésző, ásványtűz-hallgatású és hüvely-habos és anya-véres újszülött-ordítású Mindenség-költőben: Ady Endrében. A Mindenségnek nincs mintája, sorsa. A Mindenség önmagában-árva és önmagával-teljes. A dolgok, a testek, a formák, az alakulások és megszünések, a fölbomlások és épülések, a növekedések és kiegészülések, elhalások és újrakezdések, kimúlások és pusztulások, megvalósulások és szétesések, a lények és a jelenések, a titkok, az álmok, a rejtelmek, mámorok, hitek, végzetek, ítéletek, bűnök és csodák a Mindenség tiszta, vagy zavaros részletei csak, részei az együtt-megfejthetetlen tiszta Titoknak, részei az örökös virágzó Állapotnak, részei a Befejezhetetlen Akaratnak, részei a mindíg-újjászülető Halálnak. És nincs mód és tiszta teljes akarat, hogy megismerjük a Mindenséget teljes önmagában. Nem ismerhetjük meg teljes önmagunkat. Rejtelme makacs őstüzét a Mindenség elzárja a fölismeréstől, a megismeréstől, az átoktól, a csodától, a tekintettől, a tiszta szótól. Elzárja lénye lényegét, nem bonthatjuk ki testéből szívét, csak viseljük kegyetlen őstüzét, amelynek vak verése átremeg a dolgokon, testeken, a lényeken, hordjuk, lobogjuk, éljük titkos ütése lényegét, és ez már a rejtelem. A fizikusok megpróbálhatják és megpróbálják egyetlen képletbe, egyetlen mindent-föloldó és mindent-összesűrítő egyenletbe összevonni a Mindenség lényegét, az Egyetlen alapját. De a költő, ha valóban az, ha érti hite sorsát, ha hiszi sorsa értelmét és lángját, a költő a Mindenséget mindíg együtt-mondja, ott remeg a Mindenség minden részletében, ott ragyog a halálban és a fényben, benne a Mindenség minden sejtje virágzik és lüktet, benne a Mindenség egyszerre jelen van, benne a Mindenség teljes gomolygása, benne a Mindenség múltja és jövője. Benne a Mindenség maradandósága. Jaj, hát hogy is szólhatnék Ady Endréről másképp, mint a Teljes Mindenségről magáról, Ady Endréről, aki maga volt a Mindenség megvalósúlt újjászületése, a Mindenségből kiváltott költészet-Világegyetem, a költészetben megtestesűlt Megváltó-Fiú, a megvalósúlt Hit, Láng, Lemondás, Átok, a költészetben-újraszületett magányos, éneklő Világegyetem. Akinek oly egységes és oly cafatjaira-szakíthatatlan éposz-éneke, virágzó csalánszőrös indáival, dagadt, lüktető, kétéltű-hasaként dobogó, fekete-vonaglású ereivel, a halál köbmilliméterenként növő kristálytűivel, jaj-árnyékú pokoltűz-dörgésével, a Világmindenség csillag-fogsoraitól meztelenre kirágott idegeivel, vére őrjöngve-tenyésző, rózsakert-rejtelmű virágállat-telepeivel, Belzebúb rothadás-szagú kék denevérszárnyait, a Jelenések Angyalának csontkereplőként-nyikorgó szélmalom-kristályszárnyait lesorvasztó átkaival, az égitestek dagadó tűz-magzatburkát fölrepesztő, új-csillagszületést-megindító élet-énekével, hajnali rózsatajtékot dagasztó zebracsődör-toporgásával, szerelmes királykan-tombolásával és kövér, bársony-lélegzésű virág-könyörgés-türelmével, tisztaságra-áhítozó kisded-szavával, mely mint a kevély tiszta anyaemlőt szívni-vágyó fogatlan kopasz csecsemő-száj, a zöld növény-lábszárú büdös Csontváz-urat a sűrű, gyökeres, féregszivacsos agyagba lekáromló dühével, Jézus-mosolyával és habos, zsíros cethal-szortyogásával annyira a lét mindene volt éposz-éneke, Történelem és Jelenés, Isten-kihívás és Szerelem, Halál-átok és Népet-megváltó-akarat, oly szétválaszthatatlanúl egy és egyszerre minden, mint a fénnyel és sötéttel, tűzzel és halállal egyszerre-egy-világ. Oly egyszerre minden, hogy Mindenség-költészete végtelenűl össze-szőtt egy-testéből aligha szakíthatjuk ki szerelmeit, mint barbár áldozatokon a gyermekek, szűzek szívét, hogy véresen, még lüktetve fölmutassuk az Istennek, vagy a csillagoknak, az áhítattól és a lealáztatás félelmétől felhörgő töredékemberiségnek, mint lüktető, eleven, kopasz állatot, fröcskölve-vért-fújó piros halat. És nem akarná ezt az a jázmingyöngéd és királysas-nőstény-rikácsolású, Bibliai-kevély és Evangéliumi-Magdolna-alázatos asszony, démoni dühödt asszonykanca-szívbeharapású és misztikus holdfényben lüktető kristálycsipke-kastély derengő toronyablakából illatos őshaját a torony kristályliliom-tövéig lehömpölyögtető elátkozott és elvarázsolt asszony, a torony kristályláng-tövéig, ahol tüzet-prüszkölő, halál-lehelletű rózsabársony-csődörön a halál-lovasa ül, koponya-rajzú feketebársonyálarcban és lova halotti rózsakoszorú-sörényébe folynak bűnös könnyei. Nem akarná ezt az az asszony, aki oly szelíden és átoktalanúl, tajtékos-átkozódva és megindúlt-árvaságban ült vénsége parfümös emlék-vackán, mint rüheiben Jób, a Kiválasztott és Megítéltetett, az az asszony, az a sárga csontváz-asszony, az a penész-sörényű csontváz-asszony, aki ott fekszik a Kerepesi temetőben egy gyíkbőrű borostyán-gyökerekkel, fémcsillag-kemény borostyán-levelekkel és borostyán-tapadólencsés-lábú növény-legyekkel benőtt iszonyú márvány-tégla alatt a keserű földben, megváltó-szerelmétől messze nagyon, akihez talán szerelmes-átkozódva átkiabál a földben, s aki tán tűnődve vissza-szól neki. Az az asszony, akinek gyűrűi, gyöngyei, arany-rostos rongyai, fülbevalói ott ragyognak a földben, mint a könnyek, s akinek szikrázó kanca-fogsorára gyökér-zsákot húzott a föld, gyökér-tarisznyát, gyökér-szájkosarat, s nagy lila szempillái a földben elhevernek, mint virágszőrök, csillagosan széthúllt ős-póklábak őskőzet dermedt habjaiban, csak nagy kemény kék sörénye lobog ki még a koponyából, mint vicsorgó csontbuborék pórus-hálójából kifüstölgő illatos ősparóka, a szerelem penészes, aranygyökerekkel hímzett kövér zászlója. És nem akarná ezt az a kései másik sem, az a másik asszony, aki nem a mámor-fölemelkedésnek és a tiszta csillag-föllángolásnak volt szerelmes tanúja és didergő csillagörvénylés-forgatottja, de az elfehérülésnek és elszenesedésnek, a megaláztatásnak és könnyes, tétova dadogásnak, aki mellett őrjöngve és füstölögve a jajgató földbe csapódott Ady Endre halál-döbbenetében megkövűlt óriás, fénylő, lángoló, ragyogó meteorit-szíve, hogy füstölögve és hörögve ordított föl a föld az óriás iszonyú halott szív-ütéstől, s a likacsosra és habosra kiégett érccsipkés és kőcsipkés meteorit, a puszta szív, amelyben más csillagok rózsakristálybuborékokba rejtett baktériumai, lény-kezdetei rejtőznek, mint mindenség-magzatok, létezés-üzenetpöttyök, kristálygolyókoporsók, kristálymagzatburkok, s a földbe csapódó szív vak ütésétől füst és föld és por és a megkövűlt szív keserű égés-pora lepte be kevély szép arcát, s kevély és kemény könnyeit, mindenség-vesztes egyedűlvaló könnyeit Ady Endre viasz-minden-titkok-versei-arcára szórta, lágy ősz tincseire szórta, halotti fekete moha-kupolával lezárt óriás-szemére szórta. Nem, nem akarná ezt ő sem, aki tanúja volt a legnagyobb gyötrelemnek, a legnagyobb emberré-válásnak és a legnagyobb megadásnak, Ady Endre háborút-rettegő, háborút-gyűlölő, háborút-átkozó, világegyetem-pusztulás-sejtelmében vonító, a bomlást, a lealáztatást, szégyent, legyőzettetést, reménytelenséget, bűnhődést, medve-morgást és haldokló Gigantoszaurusz-sírást a búcsuzás és az átkozódás gyémánt-kelyhébe gyűjtő éveinek. A döbbent koporsó-készítés éveinek, mikor a puha koporsódeszkákat gyalulták, mikor nagy ütésekkel a koporsót összeszögezték, mikor fölszögelték az aranyírást, az arany-keménypapír-betűket a nehéz koporsó oldalára. Nem akarná ezt ő sem, a másik-asszony, aki gyerek volt még szinte a szerelemhez, és Ady Endre szerelméhez gyermek volt nagyon, s akinek tiszta csontvázát, a porceláncsipke-virágot, már harminc éve megismerte a föld, a minden csontokat magába-hívó teremtő, tiszta szép anyag. A Mindenségről szólok hát, Ady Endréről, a Mindenségről, a Teljes-Összefoglalásról, az Elmondhatatlanról, a Titokzatosról, a Végtelenig-részletezhetőről; a Megváltó Költő-fiúról, akiben a Mindenség újraszületett, aki homéroszi-kedvvel és feketén-lobogó baudelaire-i fájdalommal, Csokonai Vitéz Mihály halált-füstölgő virág-átok-szavával, Vörösmarty Mihály csikorgó csillagaival és véres, pokolbeli malom-zokogásával, mely mint a világ tengelyében lebegő Ősördög lángoló fogvicsorgatása, aki Petőfi Sándor átkot-nem-ismerő szent tisztaságával, lázas óriás-ragyogásával és harmat-áhítatával írta feledhetetlen és mindent-összefoglaló époszát, a külsőre ugyan nem époszi szerkezetűt és módozatút, de összefoglalás-vágyában és összefoglaló-erejében és tündöklő és véres és megsebzett medve-hörgésű és habos fekete csődörcsikó-nevetésű, jácint-vonós nárcisz-hegedűhangú énekeiben époszi megvalósulású művét, a Lét-Összefoglalást, egész életével írta Élet-époszát és Lét-époszát. Mert Ady Endre époszi költő volt. Époszt-építő költő. Igaza volt Babits Mihálynak, a nagy testvérénekesnek, az ideges és szorongó társnak, a kevélységben nem kisebb, de trópusi lázakban szenvedő és gyarlóbban alázatosabb Babits Mihálynak, amikor Ady Endrét a nagyon-ritkák-közűl-valónak mondta, amikor a több-évszázad alatt csak egyszer, csak-néha-születőnek mondta őt, amikor Dante társának, Dante utódjának mondta őt, dantei-méretű, dantei-nagyságú, dantei-erejű, dantei-értelmű költőnek mondta a gőgös, kemény, büszke, tiszta, lángoló-árnyékú és csillagokat-füstölgő próféta-szájú hatalmas társat, Táltos-elődöt, az Ének Aranyszájú Fejedelmét, Szerelem Király-Kakasát, a szerelem tajték-koronás Pettyes Párducát, a Szeretet Égő Énekét, a Harc és Gyűlölet Dózsa György tüzes ökörszájkosárral-koronázott szent fejét, füstölgő vérét a koponyacsont-likakon kibugyborgó agyvelejét szövetén-hordó Fekete Lobogóját, Dózsa György verejték-arcával és vér-arcával átitatódott Halotti Kendőt, Gyötrelem-vásznat, a Megváltódás tüzes tébolyokkal behímzett Szemfödőjét, Ady Endrét, aki virág-térdekkel lehullni tudott bátran és sírni virágszemekkel, Ady Endrét, a Jézus szamarát csókolgatót, a néha piros mirigytrombita-kakaskiáltozású, kotyogó tyúk-kapirgálású, kövér kacsa-hápogású, vén kanlúd-gágogású, tikkadt, száraz virág-zörgésű, nyár-déli aranyszőr-malomkerékzúgású, rengeteg aranyketyegésű, állatkristály-ketyegésű méhesben pipázgatva megvénűlni vágyót, aki minden bársony-hullásából és epét-ökrendő bomlásából fölragyogva kizengett, fényt-fújva szájából a bomlásból kiszállt, s a romlás dudvás, lapuleveles, mályva-virágos, vadtormás, bodzafás, ecetfás kertjei fölött lebegett ragyogva. Ady Endre valóban époszi költő volt, nyelvünk és hitünk Dantéja, magyar másfél-századunk csak Vörösmarty Mihály világteremtő époszi nagyságával mérhető Dante-vállalkozása. Egyetlen teremtés-éposz falait, csipke-oszlopait és csipke-tornyait építette füstös kristály-szavaival, kőnél és csillagoknál maradandóbb szavaival, egyetlen megváltás-éposz szent gerendázatát ácsolta elvirágzó nagy-lángú életével, egyetlen fölismerés-éposz kristály-halcsontváz-tetőjét cserepezte be kemény és konok szavai színes zománc-szirmaival és vadrózsa-illatú kő-virágaival. Egyetlen történelem-éposz titokkal és szentséggel-ragyogó, fekete asszonyszívekből-öntött liliomformájú óriásgyertyákkal lobogó nehéz csöndjét ravatalozta föl bíbor-bársonyomlás-szavakkal, aranyvicsorgás-szavakkal, gőzölgő medvekan-ágyékú szavakkal, merengő vadszamárkanca-szagú szavakkal, Jézus-tekintetű szavakkal, s e füstölgő démoni ravatalra fektette tiszta nagy szívét, a mindíg-vérrel-verejtékeset, a soha-feketülőt, a sohase-hervadót, a fekete rongy-csomóvá össze-sose-száradót, s ott ragyog ez a hatalmas eleven szív lüktetve gőzölögvén az óriás gyertyaláng-aranyropogásban, a Szűzanya szűz kötényeként lángoló üvegablakok énekeiben, és nincsenek körülötte sárga csontok, nincs körülötte a csontváz sárga csipke-tokja. Ady Endre éposza, mámorító nagy műve költészetünk első teljes létismeretének, belső-szabadságának és gyötrelmei, szenvedései szabadságának époszi vára. Éposz-vára, vagy eposz-katedrálisa, amelyet csodásan ráépített a boszorkány-átkokkal és kan-sóhajokkal, szűz-sikoltozásokkal és medve-bömböléssel, róka-sírással, gólya-kelepeléssel, gém-hallgatással, kócsag-kopogással, a földből-kibeszélő halottak földhörgés-szavával, őszi nagy fehér ködfújásokkal, szarvasok moha-tulipán-orrlikából fehéren füstölgő téli csönddel, nagy könnyes esőkkel és a nyár aranyhörgésével, Patópál-csámcsogással, Patópál-böfögéssel, Patópál-csoszogással, kövér zöld mirigybödön-békakuruttyolással, kemény hörcsög-füttyökkel és aranyszőrgolyó-egérgurulással, virágzó kőkaktuszgolyó-sündisznófújással, zsíros és habos asszonynevetéssel, fehér nyálfonál-vitorlán-repülő szőrcsillag-pókszemfedőkkel, hősök és halottak, költők és parasztok csontváz-kiáltozásával lüktető magyar ingoványra, epe-virágok, méreg-rózsák, könnymirigy-liliomok, húgyszagú virágkancsók és ürülék-illatú virágremegések közé, bodzafa-átkok, zöld akác és jegenye-hallgatások közé, amelyet ráépített csodásan a csont-erjedésű ugarra, a mérget-virágzó, bűzt-böfögő titokzatos ősi lápra, amelyet ráépített a mohás bajszok alatt, kék penészes szakállak öreg füstje között már-sose-motyogó szájak rengetegére, rothadó barbár-szívekre, korhadó barbár-koponyákra, halál-hordalékra, vadkan-túrásokra, történelem-tajtékokra, bárdokkal, kardokkal, fejszékkel, vascsillagtüske-bunkókkal, vasbuzogányokkal, lándzsákkal, dárdákkal, kőgolyókkal és vasgolyókkal, szigonyokkal és nyílvesszőkkel, kaszákkal és jatagánokkal összevagdosott, széttört, összezúzott csontokra, csigolyákra, koponyákra. És ott áll ez a démoni Költészet-Katedrális a XIX. század és a XX. század határán. Ott áll vad mohás és kőrózsa-csillagos kövű, fekete eső-eres óriás kőcsipke-tornyaival az Isten zsíros őscethal-szívéig-szúró gótikus katedrális, költészetünk és nyelvünk Chartres-i-katedrálisa, a mohás zöld óriás Kőcsipke-angyal, amely épűlt a halhatatlan halálra, az óriás kőhattyúláb-oszlopú, az Isten-szemeként-lángoló-üvegablakú, de amely meleg párájába és tiszta fényes csöndjébe, titkos ragyogásába befogadta és befogadja a népeket háborúban, ragályban, halálban, aranyszavú és kristály-kiáltozású föltámadás-ünnepekben, szent virágszőnyegek és szent virághimnuszok virágszavával, járványokban, tébolyokban, vas-köhögésű, páncél-ugatású gyűlöletekben, dögszagú sírásokban, csontváz-illatú tombolásokban, hulla-édeskés-szagú megpróbáltatásban és a feketemoha-himnuszú, aranyláng-zsoltáros, Isten-csöndjére-ragasztott aranyszeplős-tikkadású Isten-várásban, mikor az aranyba-öltözött népek úgy rágicsálják néma imájukkal a várakozás semmi-virágait, mint a kék-arany-bíbor-lilapettyes, kristályeres állatkristálypáncélzatú sáskák a zöld kristálykezükbe fogott tejes növénykristálykalászú fűszálat. És titkos és ős-szív-lüktetésű homályában, füst-bibéjű, forró gyertyaláng-liliomos, fényrózsa-merengésű zöld homályában parasztok, katonák, kézművesek, bújdosók, papok, tébolyodottak, szűzek, remeték, költők, gyermekek, csecsemők, mint a csönd halál-illatú virágai. Szűzanya szoptat egy verejtékkristályos, só-rózsás oszlop tövében. Kisjézus habosan csámcsog a szeplős kövér mellen. Mert a Megváltás Jézus-istállója Ady Endre költészete. S a Történelem-tél szikrázó Kristálycsipkevár-angyala. Kint dér-eső, hócsipkeháló-zuhatag, a Történelem-tél nehéz bárd-ütése, derespáncélú, mohos-tökű kövér lovak gőztrombitaröhögése, kék mohaliliom-orrlikuk kövér tél-fújása, kint kövér jégragyogás, jégcsapok Dinoszaurusz-csontváza, Tyrannoszaurusz-fogsora. Bent a borzongó árva népek nehéz emberpárája, forró zsíros lehelete gomolyog az arany-ropogású gyertyafényben. Jaj, Ady Endre, a Mindenség Fia, a Költészetében Újjászületett Mindenség, a Minden-titkok-tudója, aki ott sírt a szent Élet-fa alatt, Istennel birkózott a legkeményebben, a legcsodásabban, legtovább. Mert Ady Endre istenes költő volt. Nem Isten-hívő költő volt, nem Isten-tisztelő költő volt ő. De Istennel-viaskodó, Istennel-dacoló, Istennel-verejtékező, Istennel-megharcolni-akaró költő volt Ady Endre. Mert mit is jelent az: Isten? Talán az ős-összefüggést, az ősrejtelmet talán. Létünk értelmének jelentését. Reménytelen etedet-kíváncsiságunkat. Verejték-arcú, nagy szív-ütésű fehér halál-rettenetünket, önmagunk vad szégyenét és vak várakozásunkat. Az ember kegyetlen vágyát a fönnmaradásra. A Titkok Szent Teljességét. A megoldhatatlanságot, a gyötrelmet, a kimondhatatlant. A Mindenség összefoglalását. A minden Mindenét, a semmi Semmijét. Valami Teljes-Állapotot. Ez az Állapot izgatta, gyötörte, zúzta, bántotta, hívta, törte, dacoltatta, gerjesztette, dühítette és énekeltette Ady Endrét. Ady Endre fölszabadúlt ember volt. Egyenrangú ember volt. Egyenrangú a Titokkal. Önmaga is Mindenség-építő. Önmaga a Mindenség. Maga a Titok. Ezért: azonos-erejű a Másik Titokkal. Az ő Isten-költészete önmaga fölmérésének, önmaga megértésének költészete. A Titok harca a Titokkal. Titkok szent egymásra-vicsorgása, Titkok szent marakodása, Titkok szent viaskodása, Titkok szent egymásba-fonódása. Őscetek őspárbaja. Őssárkánykanok ágaskodó, kőlánggal-sistergő, kő-füstöt lobbantó halálos verekedése, szent ős-kakaskodása. Szent együtt-pusztulása. Ady Endre tajtékos vad harca a Halállal, tékozló vad-ütésű harca a Halhatatlan-Királlyal. Az egyedülié, a hasonlíthatatlané. Jaj, gyönyörű harc! Ki mert és ki tudott így, ilyen bátran és egyedűl-tisztán verekedni a Titokkal rajta kívűl? Ilyen meztelenűl, ilyen átok-keményen, ilyen babonátlan-fehéren, csak önmagát-odadobva a Mindenség-Nemző Titok-Ősnek, a Csillagláng-arcú Első Kannak, a Láthatatlan Csoda-sárkánynak? Talán csak vad és bánatos elődje, Balassi Bálint, a liliomsóhajtású, a rózsa-szívdobogású, a medvekan-ölelésű, az Istennel-virág-beszédű Balassi Bálint, a nyihogó Rózsacsődör-Király, aki indulatában és féktelen költői szépségeiben, őszinteségében, bűnbánatában, szorongásában és nyomorában Ady Endre egyetlen költő-őse volt. És ki adott nagyobb és tisztább bíztatást nekünk, maiaknak, akik a huszadik század közepe óta énekelünk a csillagok között, az égitestek fényponthálógömbjében époszt-íróknak, ki adott nagyobb és teljesebb bíztatást és keményebb hitet nekem, mint a csodaszavú, balzsam-énekű Ady Endre? Mert Ady Endre a legnagyobb bíztató és figyelmeztető. A mindent-kimondás bátorságára bíztat ő, a féktelen, a nyers, a tiszta, a bátor, a kemény, az abbahagyhatatlan beszédre bíztat ő, a költői szabadság teljes és gazdag kiélésére bíztat, a félelem-nélküliségre bíztat, a mindent-megfigyelésre, a mindent-számontartásra, a mindent-fölmérésre, a mindent-végiggondolásra bíztat Ady Endre. És bíztat a kérlelhetetlen, kemény, önostorozó, önvizsgáló, leleplező, önmagunkat-vadúl-megütni-tudó beszédre. Bíztat a költő küldetés-tudatának és küldetés-hitenek fölismerésére és boldog felelősségére, népünk, történelmünk, vak vétkeink és keserű bűneink fölismerés-kötelességére és kimondás-kötelességére bíztat és figyelmeztet Ady Endre, az ítélet jogára és az ítélet erejére bíztat, az ítélkezés kötelességére bíztat, a szerelem és halál kegyetlen tiszta énekeire bíztat Ady Endre, a Mindenséget megépíteni kristály-szavainkkal, rózsa-szavainkkal, növényszavainkkal, állat-szavainkkal, csillag-szavainkkal, a Mindenséget bennünk újrakezdeni bíztat Ady Endre, az abbahagyhatatlan époszi ének örökös mondására, folytatására és dacára bíztat ő, a legnagyobb bíztató és legátkosabb figyelmeztető. Hogy nem élhetünk, ha már kiválasztatott életünk és megjelöltetett énekünk, nem élhetünk kisebb akarattal, mint az övé volt, lecsavartabb lánggal, koporsóba-vágyó, földbe-mohába-gyökerekbe-bújni-vágyó hullani-akarással. Mert nem a halál-hit ereje kell, de az élet szerelme! Mert a halál-hit a Pusztulás nyílvesszője, amelyre kötözteténk, s amelyet a dohos csontváz-ló csontváz-lovasa lő ki íjjából a Halál rothadt ős-szívébe. Ez Ady Endre szívünkbe-üvöltése, ez Ady Endre nehéz éjszakánkba-sírása, ez Ady Endre őszi köd-csengettyűszava, ez Ady Endre nagy lázas csillagokat-elfújó hajnali kakaskukorékolása. Mert kinek volt nagyobb és irgalmatlanabb magánya, mint neki, Ady Endrének, kinek volt époszibb árvasága, fajtaismerete, lét-tudata, Isten-végzete, halál-tudata és halálismerete, szerelem-tudata és szerelem-átka, megváltó-tudata, gyötrelem-tudata, gőgje és hite, háború-undora és háború-gyűlölete, Mária illatos liliom-térde alá térdeplő alázata és a Sátán pokolbüdös, rothadék-csimbókos és takony-ragacsos, milliárd szájszerveit-mozgató, eres és csuklós kristály-buzogány szájlábait koszorúsan mozgató, csápgyöngygolyó-fűzér rugóit mozgató sáskafejjel virágzó szakállát megcibáló kevélysége és bátorsága, mint neki, Ady Endrének, a csodálatosnak? Költészete Külön-Mindenség a Mindenségben. Költészetében ott a föloldhatatlan, magányos, árva, önmagával-teljes Mindenség. Az önmaga-sorsa Sorstalanság. Az önmagával-teljes végtelen Megbonthatatlanság. Pedig költészete alól minden kirothadt, amire ez a világegyetemteljesség épűlt. Csak a hit, csak a szenvedés, csak a magány, csak a tisztaság Istencsont-építő kegyelme maradt meg titkos kristályakaratával elárvúlt énekében. Elkorhadtak az asszonyok is a földben, a föld megemésztő tiszta föld-tüzében, elkorhadtak az asszonyok is, akiknek volt bátorságuk és hitük vele élni és neki élni, siratni, szenvedni, gyűlölni, gyötörni, harapni, temetni, szeretni őt, parfőmös ruhájukat is földdé itta a föld, testük titkos vászonrejtelmeit, dacos és megadó selyemcsodáit, nárcisz-illatú melltartóikat és harisnyatartóikat, virágméh szőr-combja-illatú, méz-izzadó-méh gyász-szalagos szőr-rózsa-potroha szagú titkos nőstényselymeiket, nektármoha-lepkehónalj-szagú ingüket, a liliomnál bódítóbb ágyékszőr-szagú és ágyék-méz illatú, szent vér-árnyékú kis nadrágokat, fűzőiket, ibolya-álmú kesztyűiket, csipkéiket és halotti harisnyájuk virág-szagú dermedését, földdé égette a föld szagos húsukat, csak gyöngyeik, gyűrűik, kösöntyűik, arany-polip fogtöméseik ragyognak a lángtalan nehéz földben, mint a könnyek. S a földbe-olvadt nyakak helyén, a zsiráftehén nyakánál, tevekanca nyakánál finomabb nyakak helyén a szikrázó aranyláncok. Az aranyláncok a földben fehéren-virágzó csigolya-csipke csontváz-kereszten. És fogsoruk már a földet harapja. A vad, csillagokat-letörlő Történelem-szél kihordta óriás kristálycsipke-katedrális-költészete alól a földet, kiapadt hatalmas Dinoszaurusz-csontváz-éposza alól az Idő-tenger, a szerelem, pénzátok, a régi ország, s így valósúlt meg Mindenség-lényének és létének legnagyobb csodája, mert ott lebeg megbonthatatlanúl és szétfújhatatlanúl, mint örökös tiszta Jel, elűzhetetlen örökös óriás-Jelenés Költészete, a hatalmas Kristály-angyal merengő és árva tiszta szívünk fölött az űrben, a csillagok óriás gyűrűkben és koszorúkban feje köré gyűlnek, mint a halott Assisi Szent Ferenc feje köré a pacsirták, ott lebeg a lángoló tiszta üzenet a boldogság-nélküli űrben, mint a Szenvedés Hatalmas Kő-töviskoronája. Megbonthatatlan keménységgel, kibogozhatatlan összefonódottsággal, összetörhetetlen anyaggubancával úgy lebeg a Mindenség a Mindenségben, mint rózsa-lángkoszorújával végtelenre-földagadt csillag, úgy áll föld és víz nélkül ez a Mindenség-költészet a levegőben, mint fehér és piros és kék, milliárd-likacsú korall-ágakból, korallcsipke-virágokból, korallváz-kőszivacsokból összefont Korall-korona, a hajdani halál, a hajdani élet, hajdani szenvedés, hajdani szerelem, hajdani gőg, hajdani mámor szikrázó kőfonadék-fészke, milliárd-orrlikú, milliárd sejt-ablakú, milliárd pórus-nyílású Korallváz-Töviskorona az űr kék fején. És tündöklik és ragyog és fénylik és lángol mindörökké.

A köd-kép igézetében^*

Mintha láttam volna egyszer őt, mintha láttam volna Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, ahogy frissen-fölvirágzott lucskos őszi sírját nézi, a keskeny, hosszú kő-keretbe zárt halmot, az üvegcsillag krizantémokkal és vérző őszirózsákkal sörényes hátú föld-kockát, az esőszagú haláldombot, amely, mint virágból-szőtt táltosló hátközépig a földbesűllyedten áll, s virág-bóbitái, virág-csótárai, virág-csápjai sziszegnek az eső-tűkkel, könny-tűfelhőkkel gomolygó csöndben, láttam egyszer őt, ahogy virág-sörényű sírját nézi, a föld-egyszarvút, az égő gyertyagerincű agyag-Unikornist, aki kibújni készűl szülőanyagából, akit most szül a föld, s lángtalan méhében a csontváz-magzattal még félig anyjában áll, az erjedéstelen földben, mint egy gyökérszakállas virágcsikó, és sírkő-szarva láztalanúl szikrázik a nehéz, kék-rojtú ködben. Láttam őt, ahogy a földbe néz, ahogy hibátlan tiszta csontvázát nézi a földben, két méterre ideges és űzött szívünk alatt; ott állt az eső-tűkristályokkal benőtt csöndbe fagyottan, a burjánzó esőtűkristály-némaságban, a szent, szomorú nietzschei ősalak, a föloldhatatlan bánat ős-borostyánba temetett szakállas ősalakja, a végtelenség-kristályba temetett fekete mammut, az elmúlás és a kimúlás szelíd, bozontos, gyapjas ősemlős-királya, a szerelmes, virágzó őslét szelíd, magányos őskan-királya, óriás pórusos kőhártya-zsák szívében a megsemmisülés kioldhatatlan bánat-kristályaival, ott állt a feketegyapjas mammut-magány, a nietzschei őslobonc-arcú csüggedés, kicsit görnyedten, kicsit fölpúpozott vállakkal, hatalmas bibircsókos szőr-rózsa arccal, óriás repedezett középkori márványkriptafedő homlokkal, a heverő köd-király-alakokkal beszőtt márványajtó-homlok mögött az üres koponya-halálszobával, amelyben gyászok és rettenetek, rémek és halottak, szörnyek és angyalok kuporognak, csontváz-tornyok beroskadt csont-kúszaságban, csontváz-mélyhegedűk, kőcsillagokra széthúllt kőcsipke-hegedűvonók, az ideák mohaszárnyú árnyai, a képzelt vad, lángoló, verejtékes szerelmes éjszakák, köd-testű kanca-táncok és csődör-rátornyosulások elrothadt csipke-rongyai, penészes zöld foszladék-habja, bugyogók, melltartók, harisnyakötők halál-habja közt dagadt, öreg varangyok mocorognak, nedvezve, izzadva, zöld-foltosan füstölögve, denevérek nyikorgó fekete büdös moha-könyvei lapozódnak, s ott áll lebegve a koponyakripta közepében, mint Grűnewald sárga kristályglóriás-testű Krisztus-alakja: Gulácsy Lajos, s óriás kék foszfor-ecsetvonásokkal a Boldogság-ország, a Szorongás-ország boldog őrületeit, titkos révűlt mosolygásait és sárga virágzásait, bolond szent túlvilágát, tengeri korall-virágzás és állat-virág burjánzás ragadozó és falánk bizsergő őscsöndjét, a magány virágállat-őrület derengő csönd-tenyészetét, a rózsaláng-őrület rózsaörvény-csöndjét festi a koponya-belső korhadt csöndjére sugárzó megváltó-révületben, átlátszó, sárga, hosszú ásványtűz-ujjakkal szorítva az ecsetet, mint karmester-pálcát, mint lovag-dárdát, mint lovagi kardot, s szorítva szívéhez a palettát, mint vérrel-befröcskölt könnyű pajzsot, az alvadt vér kék és piros rózsáival, fekete rózsapecséteivel behintett halottas-könyvet. Igen, igen, igen, láttam őt, a Zokogni-tudót, az Árván-könnyezőt, az Értünk-panaszkodót, a Miattunk-elárvulót, a Sírva-tántorgó jajgatót, a Jövőnkért-fölbomlott-szívűt, a Hozzánk-hajolni-akarót, a Hatalmas szép szőr-csillag fejét kemény és tiszta szívünkre hajtani akarót, a Föld ölébe vágyódót, a Fiatalokhoz panasztalanúl rimánkodót, az Ország árváját, Haza elhagyottját, a Bűvölő köd-kép, a gyönyörű képzelt szerelem megigézettjét, igen, igen, igen, láttam őt, Juhász Gyulát egy ködben-hömpölygő őszi délelőttön a szegedi temetőben, láttam őt, sírkövére fektette nagy fehér kezét, lecsuklott fejjel állt a gyötrődve gomolygó őszi ködben, hogy mosolytalan szép arca szinte bodrosan szétlegyeződött szakállába fúlt, mint izzó gyöngyház-álarc, mintha egy duzzadt medúza, állathólyag-könny ragadt volna virágzó polip-szőrbozontba, kőcsillag Ős-Éva dagadt szeméremszőrzetébe, láttam őt, és nem voltak könnyei és szava sem volt és mosolya sem, csak állt ott sírja fejénél a virágzó ködben egyedűl, láttam őt, Juhász Gyulát, a magány középkori szörnyetegeitől és újkori lázaitól fölzabált szívűt, láttam őt az ősz szegedi ködben, sírja fölött, a virágzó homok fölött, láttam őt, aki a petróleumlámpa-szemű zöld alföldi éjszakában, a suhogó fekete jegenye-tollú, csillaghálógömb-ketrecbe zárt balta-éjszakában és ökörlehelet-éjszakában, a köd-szájú puszták és csont-szívű temetők között futó holdas sínpár-éjszakában, a végzet és a bánat bíbor hörgéseivel bírkózó Jákob-éjszakában az űr gyémántrács-gömb szívén álló Fehér Ősangyalt látta hegedűlni, láttam őt, aki szívéből égő rózsagömb-csillagot fújt az űr tüzes rostjai és lángoló ős-sejtcsomói közé, s azt imádta, láttam őt a megszólításra várva állni őszi sírja fölött, mikor a föld orrlikai, szájai, testnyílásai és pórusai ködöt fújtak, s ködöt fújtak a levegő és a csontvázasúlt növényzet testnyílásai és pórusai, mikor a könnyen-lobogó óriás drótcsipkeszövet-tollak, az óriás halálfejes lepke szőrdrót-horgolás-bordázatú csáptollaihoz hasonló temetői cíprusok lengtek a ködben, mint a jelenések árnyai, magányos varjú lobogott a ködben, mint fekete gyertyaláng, az ördög büdös sóhaja, mint a Brueghel-varjú századokkal ezelőtt, s a könnyes fekete bokor-csontvázakon, a fehéren lüktető ősi ködhab-golyókon verebek gubbasztottak csomókban, a köd barna toll-rózsái s a temetői köd tele volt jelenésekkel és látomásokkal, komor látomásokkal és boldogtalan jelenésekkel. És igen, igen, igen, láttam azt is, láttam őt is az őszi ködben, láttam őt is a hömpölygő könnyes tiszta ködben, hogy fehér lovon ott ül a ködben-lobogó cíprusok között, amelyek mint óriás szitakötők szárnyai rezegnek és lobogva csillámlanak a ködben, láttam őt is karcsú, könnyű fehér lovon ülni a ködben, láttam Annát, köd-Annát nehéz, súlyos köd-csipke ruhában, mintha köd-rózsákból és ködszekfűkből szőtt palástba burkolva lenne, amely a fehér könnyű ló nyakán, szügyén, oldalain és tomporán súlyosan lefolyva, a temetőföldig csurogva lángol, láttam őt köd-fátylakba és köd-selymekbe tekert nyakkal, ködből-szőtt óriás virágkalappal, ahogy ül a könnyű fehér lovon, köd-kesztyűs kezében köd-ernyő, köd-legyező, szája köd-rózsa, szeme köd-virág, ott ült a Jelenések és Látomások között, a vérző Jelenések és szőrös vércsillagokat, emberfejeket köpködő Látomások között fehér lovon a vastag őszi ködben és nevetett és nevetett és nem tudta abbahagyni és nem akarta abbahagyni, és nevetett és nevetett, hogy a földben a csontok hosszában megrepedeztek, s a földben a koponyák hosszában kettéhasadtak, s a földben a félig-rothadt szívek lángolva fölfúvódtak, mint a szupernóvák, és a sírokból láng csapott ki és füst és átok és semmi irgalom. És Juhász Gyula csak állt ott magában, szótalanúl és könnytelenűl, nem hallotta Anna vak köd-nevetését, nem hallotta az őszi emlékbeszédeket, csak állt ott a szerelem ősjégbe-fagyott költő-mammutja, csak állt ott nagy testtel gyapjasan, mint kő-arcú fekete csillag, óriás szótlan fekete pamutrózsa, halott-eleven gyapjas őslény óriás szauruszcsontvázak között az idő óriás kristálykoporsó-múzeumában. Pedig ekkor már tizenhat éve halott volt, elrothadt ruhája, húsa, szőrzete, a földbe-itatódtak a dagadt és buzgó könnymirigyek, az izgatott könnyzsákok, a gyulladásos könnycsövecskék, földbe ivódtak a Puncta lacrimaliák, a könnypontok, a szemhéj belső sziromtő-csücskének titkos pontjai, a sírás pontcsillagszájai, elrothadt Dante-álmú szíve és Dante-vágyú ágyéka titkos virága, elrothadt könnye is, a tiszta, a veronált is fölszívta a föld, mikrobái, mérgei és sejtjei magukba lényegítették a mérget és a könnyet, a halált-hozót és a halált-megbéklyózni-nem-tudót. Igen, láttam őt, Juhász Gyulát a sírja fölött merengve állni, mint egy megalázott, kicsúfolt, kisemmizett ősi medve-istent, bozontosan és hallgatagon, s láttam Annát is, fehér lovon ülni a temetői ködben, a ködképet, akinek vak igézetében született újjá és halt meg véglegesen a költő, Annát, a senki-asszonyt, senki-Annát, a köd-rózsát, aki örökké ott virágzik köd-rózsa alakban a lét üvegkockájában, mint csiszolt gyémánt-rögben levegőbuborék-rózsa, Juhász Gyula átlátszó tiszta ének-gyémántjába üvegesedve, hogyha századok múlva is fölemeljük, megérteni-akaró kíváncsi szemünk elé emeljük a hatalmas költészetgyémántot, a benne virágzó ködrózsa-asszonyt, légbuborékrózsa-jelenést, könnyű virágzó asszonyi ködcsipkefát, azt mondjuk tűnődve, vizsgálva a rózsaszín buborék-rózsafa, ködrózsa-asszony, rózsafa-füstasszony zárvány-halhatatlanságát, ez Anna volt, ez senki volt, köd volt és füst volt és pára volt, virágzó szitakötőszárnyú kis ködkanca volt, ködrózsákból font kanca-testű táltosasszony-utánzat, ködkép, nem csillag, nem halhatatlan csillagképlet, csak pára-csillagutánzat, a hűség igéző ködkép-hiánya, csak köd, csak csipke, csak rózsaláng, ez Anna volt, az örök, a halhatatlan, a kristályba-fagyasztott bűnös képzelet-angyal, a szerelem, a hit, a megmaradás vágy-rózsafája, a nemlét könnyű köd-asszonya, buborék-Beatrice, aki nem várja a Poklon átvándorló költőt, a költőt, aki a föld-tengelye ős-sátán szőrcsimbókjaiba kapaszkodva mászik a Tisztítótűz felé, s a bozontos büdös ősdög lábszárán fordítva mászva kibukkan a tisztúltabb lét elé, s látja, ott virágzik a szőrös ősdög lába, az óriáskarmú, s talpai, mint a gorilláké, óriás rózsaszín lapulevelek. És mégis, Anna örök, mert Annát Juhász Gyula szerette, mert Annát ő akarta, mert Anna a hit volt, a hit valamiben, a hit a maradandóságban, az életben és a szerelemben, mert Anna, a szegény kis cifra Anna lett forró köd-képe a bíztatásnak és a jövőnek, az élet hatalmas halhatatlan hitének, mert Anna a rózsakötél volt, égő rózsalánc, az isten kezére kötött rózsák füzére, amibe a költő kapaszkodhatott, hogy az életbe rajta visszamásszon, az a rózsalánc, amit ő dobott az isten, a világegyetem lüktető szívére, hogy azon másszon boldogan kapaszkodva a lét értelmének öröme felé, verejtékezve és fuldokolva, mert a fehér óriás csontváz-ember már kamaszkorában átfogta gyökérkesztyűs csontkezével lábaszárát, s húzta, húzta le a földbe, mert úgy is élt szegény árva Juhász Gyula évtizedeken át, az asszony-rózsakötélbe, kanca-rózsafüzérbe, szerelem-rózsaláncba, képzelet rózsa-angyalba kapaszkodva, már húszévesen derékig a földben, földberáncigált ágyékkal, mert a Föld szívében álló óriás csontváz-ember húzta, húzta befelé a földbe, amíg a rózsalánc elszakadt, a bűnös rózsalábak a Tejút mögé húzódtak, a nyitott tűzcsillagos szőr-rózsatövű rózsaemse-combok csillagkásába merűltek füstölögve, mint pokoltűzben a meztelen ördögasszony, ha háttal állván lehajol, jobb lábát a Bűn könyvére emelve, szőrrózsa-üstje véresen villog a fardombok között, az iker comb-golyók közt a szőrliliom, mint légy dupla kristálygolyó szeme alatt a moha-álarcos kitin-pofán a szőrös szájszerv az alsó kitin-állkapocs szőrcsengő-közepéből kilógó tapogatókkal, szívókával, az iker-vese-alakú, szív-alakú ajakpárnákkal a szívóka végiben, s a lángokban úgy mosakszik; a köd-kép elfoszlott, mint a földben majd szigorú szívünk, amíg egészen a földbe húzta, hogy szíve lassan megmérgeződött, s elkékűlt, mint a földbe-vert szívalakú dárdahegy, eleven piros őslándzsa-fej, és már szájáig ért a halál, s elborúlt elmével már Anna nevét se tudta motyogni, s óriás szelíd szatír-feje, virágzó faun-arca is aláforgott a földbe, mint a tenger húscsipkecsillag-ősszörnye, s szép nagy fehér kezei is forogva elmerűltek a föld tajtékos örvényeiben, mint óriás virágállatok, fehér gyöngycsillagóriáspolipok. Igen, igen, igen, én láttam őt, Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, én láttam őt a ködben, sírja mögött állni szakállasan, könnytelen merengve, s láttam Annát is a temetői cíprusok könnyű csipkelobogása között a vastag őszi ködben fehér lovon ülni, és hallottam a kis köd-kanca köd-Anna köd-nevetését. Aztán a piros ősgolyó-állat, a Nap gömb-testébe szívta a ködöt, köd-Annát köd-lovával, köd-Anna köd-nevetését, a drága Halott is visszabújt a földbe, az Annát-kitaláló, a Remény-Annát rózsa-szavakból megfonó, a Hit-Annát isten ős-szempillájára ültető, Anna halhatatlan akarója és őrizője, s csak a napfényes temető maradt nekem, a kő-keresztek, kő-istenfiúk, kő-megváltóanyák és a zöld csipke-uszony, a nagymellű asszonytestükkel csontvázakat-izgató, fejjel földbenőtt sellők halteste, a csipkepikkely-farokuszonyok: a temetői cíprusok, az akácok, nyárfák és jegenyék, meg egy keskeny hosszú sír, egy krizantém-sörényű és őszirózsa-sörényű föld-púp a tiszta nagy csontváz fölött, s a sírkő, a négyzetes kőlapon fekete márványkereszt, s a sírkövön az írás: Juhász Gyula 1883–1937.

Szabó Lőrinc tíz éve a földben^*

Mindíg temetünk. Amíg minket temetnek. Mert temetni muszáj. Ez a lét rendje. De mostanában nagyon megszaporodtak halottaink és temetéseink. Mint dühödt arany-agyaras Vadkan-király dúl a halál köztünk. Sörénye vérben és pofája lángban, fogsora vérben és sunyi, tűzkoszorús-pillájú kis szeme lángban, csülke, hasa vérben, lárvákkal és gyökerekkel teleragadt szügyén a halál jeleivel teleírt aranymellény. Nem nyugszik ez a dühödt dög. Röfögve gázol szellemi országunkban. Már nem kormos-ujjú fekete angyal a halál, aki verejtékező homlokunkra írja a végső betűt, vonagló és átizzadt testünkre ujja kormával a csontvázat és a koponya-gömböt kirajzolja, de rengő-heréjű, majdnem-ormány-orrú, mocskos fekete kan, akinek aranytányér-orravége a pórusos orrlikakkal fekete virágokat hordoz, ánusza kék-bársony-növényt, akár egy Bosch-alak a Kéjek-kertjében. És csupa Zrínyi Miklósok halnak meg mostanában. Csupa végvári-halál, csupa országos-halál, csupa jövendő-halál, csupa mi-marad-belőlünk-ezután-halál! Meghalt Tamási Áron. Meghalt Berda József. Meghalt Kodály Zoltán. Meghalt Ferenczy Béni. Meghalt Kassák Lajos. Meghalt Áprily Lajos. Meghalt Füst Milán. Egyik temetőből a másikba mentünk, egyik ravataltól a másikig vacogtunk, egyik vastag növény-erjedésből, virág-rothadásból a másikba buktunk, egyik szemfedő-zörgés és halott-hajlobogás után a másik halotthaj-zörgés és szemfedőropogás lúdbőrözte meg hidegével döbbenettől-lemeztelenedett szívünket. Halottak arcára hajolva éltünk. Halottak arcában kerestük önmagunkat. Halottak zölden bemohásodni készülő szemében, fehéren elmocsarasodó pupillájában kerestük a kimondhatatlant. Megszoktuk a halált. Mert részei lettünk a halálnak. Ősünk és apánk lett a halál. A halál lett a mi múlhatatlan részünk. És most itt vagyunk újra a temetőben. Nem új halottat siratni és a földbe-küldeni. De köszönteni egy öreg nagy halottat, halott-halhatatlant. Tízéveset. Szabó Lőrinc tíz éve a földben. Jöttünk, leszólni hozzá a földbe, hogy emlékszünk rá, mert szerettük. Lekiabálni a földbe, kopasz csontjainak, hogy nem feledtük földet-besűllyesztő ősszörny-lépteit, amely után a föld puhán és nedvesen besüppedt, mint a mocsáron a moha, s városok, országok, szerelmek, époszok helyén folyékony tűz buggyant föl, mámoros füst-örvény; nem feledtük szemébe-zuhanó haját, a bánat páfrány-függönyét, szemüveg-keretének más-csillagvilági fény-morze-jeleit. Még emlékszem a törékeny véres őszre. Még emlékszem a gigászi ravatal-arcra, amely a halál nagyító-lencséje alatt mutatta, mintha nagyító-üveg alatt vizsgálnánk fürkészdarázs-szemet: szőreit, likacsait, könnyeit, megkristályosodott szenvedéseit, hogy a haláltól-fölnagyúlt arc milliárd sejt-ablakában magunkat lássuk visszatükröződni, gyötrelmeinket és készülődésünket, a szőrös hatszögletű tükör-halmazban, lassan bemohásodó óriás-vakságban a magunk értelmét is keressük, mielőtt kiütközik a gyötrelem mögűl a csont, mint kiszáradt korallsziget, fehér mészcső-szövevény-korma a vízből, mielőtt lefoszlik igazibb lényünk a fehér szerkezetről, a titkos és titokzatos könnyű vázról, amely állat-virágait vesztve szinte halhatatlan, bár szivacsos és küllő-gerenda-szövedék-belsejű és szemcsés és réteges és pórusos; mielőtt ledobná magáról a rejtelmes, életünknél-hosszabbra-tervezett váz a hús-göncöt, a szőr-ruhát, a körömkesztyűujjvégeket, hogy csak önmagát mondja tovább évezredekig, ne minket, földbeásott csont-i-betű, lángtalan csont-gyertya, a természet legtitkosabb anyaga, a földmély sárga holddal: koponyánkkal-pontozott Musset-tornya. Le kell szólni a földbe, mert a halottak várják a szavunkat. A halottak kíváncsiak. A halottak vágynak az élők szeretetére. A halottak ezért halottak! Szabó Lőrinc tíz éve a földben. Tíz éve egyedűl a földben. Volt dolga elég. Várta az anyag másik oldala, az új világ, a belső lét, várta mohó, kutató szenvedélyét, roppant-szenvedésű roppant kíváncsiságát. Várta a nagy megismerni-vágyót. És most itt állunk őszi sírja előtt, hogy emlékezzünk rá és köszöntsük. Mi kérdeznénk őt, a nagy Kutatót, a Kíváncsit, ha felelni tudna a földből. De a száraz csont nem beszél. A halottak úgy beszélnek, hogy volt életük beszél helyettük. Művük és szenvedésük lényege. Ha ismertem is Szabó Lőrincet személyesen, nem oly közelről, hogy magaménak mondhattam volna nehéz-páncélzatú barátságát. Sorsom, dacom, hitem és küldetésem más útra parancsolt. A magaméra. De művének megigézettje voltam már gyermek és kamaszkoromban. A láznak, az ingerültségnek, a robbanékonyságnak, a világ-kíváncsiságnak, a kalasszikusság-vágynak, a megismerés-mámornak, a dühnek, a mindenre-vágyakozásnak, a mohóságnak, az önzésnek, a féktelen és fékezhetetlen szenvedélynek, a bűnbeesésnek és megbocsáttatásnak, az anyag, a hús, a vér, a lüktető, szenvedő lét barlangjainak, gödreinek és rózsáinak, a zokogni-tudó és feketevicsorgású és hús-virágzású Érosznak, a nehéz asszony-hajakba-kevert könnyeknek, a testi szenvedés tárgyilagos és konok föltérképezésének, az isten közömbös szívéig fúródó dühnek, az isten mérhetetlen, világ-ráncú és halál-recézetű tenyerén vándorló és ürítő misztikus akaratnak, a pénzre-haragnak, a gép-áhítatnak, a testben-gyönyörködésnek, a pokol-vágynak és a szerelem-vacogásnak. Szabó Lőrincnek. A verseinek, verseskönyveinek, verseivel egy-petéjű ikrekként kihordott műfordításainak. Mert úgy hordta az idegen nőstény-költészetek petéit testében, mint a tengericsikó-apa nősténye megtermékenyített petéit, hogy magzattá növelje őket, majd megszülje őket, a fejlődő embriók összenőttek vérrendszerével, hogy csillagszempillás csikószem, karcsú kocsonya-kancsó csíkófej növekedjen zöld porcogó orrlikakkal, viaszkehely-csikófej, a vastag viaszkorong-orrvégen a tág, kövéren-ragyogó-peremes viasz-pohár-orrlikakkal, növekedjenek a pettyes hártyalegyezők, uszonyok, növekedjen a szögecselt gyöngy-kéreg-páncélzatú, lüktető-mellkasú, begöndörödött-farkú gyöngy-csévetest, növekedjenek a szögletes-dongájú, horpadtra-kalapált, dupla-szögsoros, üveg-taréjú, tüskés gesztenyeburkot utánzó ízeivel, szeleteivel, gyűrűivel egymásba-tolt, gyémánt-szögekkel-kivert gyöngy-páncélinges, kristály-legyezős-oldalú csikóhal-gubacsok: s amikor a folyékony fölfújt üvegként fölbuborékzó földagadt tövises apa-has, az áttetsző-eresre duzzadt költőtasak, amelyben látszanak, mint áttetsző eres hólyagban az összegöngyölt óriás-szemű embriók, megreped, szétnyílik, fölhasad: fejjel a véres szülőnyílásból kilógva lassan kivonaglanak és kilüktetődnek a tüskés gyöngyház-gubacs-testű újszülöttek, a fakéreg-margarétába-ültetett-szemgolyós, az aranygyűrűs-szemű, méltóságos, üvegkéreggel-bevont koponyájukon zöld hús-szomorúfűzecskét-hordozó, zöld és piros és kék kocsonya-nyárfás csikóhal-fejek, rebbenő vers-tengericsikók, a forgács-szirom-fiúk, tüskés fakéreg-csikók, csikóhal-költészetek, már az övéi, az ő szülöttei. És lettem megigézettje a Tücsökzenének, ennek a gigászi létanyagot és Szophokleszi szenvedést görgető, csillagokat és tücskök édes és szerelmes zenebonáját, halálokat és bánatokat, családot, szerelmet, barátot, ifjúságot és a titkos-értelmű mindenséget magába-gyúró utólérhetetlen, hatalmas lírai-éposznak, goethei-nagyságú ős-elégiának, a legnagyobb magyar lírai Összefoglalásnak az ős-baktériumtól, őscsírától szerelmes szenvedő szívünkig és bűneinkig. És lettem megigézettje, felnőve az ember-sors gyötrelméig és magányáig, kései verseinek, az utolsóknak, a világról-talán-mindent-tudóknak: Szabó Lőrincnek. Szabó Lőrinc a legmodernebb magyar költő. Csupasz, magányos, mítosztalan. Oly védtelen és kiszolgáltatott, mint újszülött ember a havon, oly véresen-vonító, belsejével a kőzúzalékra-ömlötten-magányos, mint a fém tüzes körmeitől szétszakított törzsű bakák a fronton, és oly titkát-őrizni-nem-tudó is, mint a megnyílt, véres burkát és rángó barlangjait mutató asszonyi test a szülésben. Mámorítóan, kivédhetetlenül, önveszélyesen őszinte volt. Eredendő költő és eredendő ember volt. Eredendő a bűnben, örömben, önzésben, életben, könyörtelenségben, költészetben. Nem volt benne semmi régi, semmi tegnapi. A század minden gyötrelmét és tévedését is megélte. És megélte az ember minden gyötrelmét, tévedését, szenvedését és halálát. A természet különös akarata volt ő. A Földanya, az anyag térdig-földbe-süllyedő léptű, csontlevél-sörényű Költő-Gigásza, aki ott tombolt, ott sírt, ott dübörgött a Nyugat óriás-páfrányai, óriás-zsurlói, pikkelyfái és pecsétfái alatt, szelíd növény-mámoruk finom moháját és növény-zománcát törve, Költőkirály-Sárkány, aki ott térdepelt a század mocsarában nőstényszívektől-összeharapdált ajakkal, sziklás, kő-rózsás sebekkel, ott hevert a történelem őshalakkal-vicsorgó, habbal-hörgő partjain. Az anyag egyik legtitokzatosabb gyermeke volt ő, azé az anyagé, amit oly kíváncsisággal, rejtelemre-éhesen, a titkok-értelmét-keresően vizsgált és kutatott goethei-méretű agya és goethei-szerkezetű lírája, mint még kevesen előtte, mint a gyötrődő Faust, Goethe éposz-hőse. Nagy szenvedő és nagy szenvedni-tudó volt ő, nagy síró és megfogalmazó! Mindent-megfigyelő és mindent-lejegyző. Mindent megismerni-akaró és mindent megélni-akaró. A lét tudója és mámoros tudója annak, hogy az önvizsgálat és őszinteség nem kegyetlenség, de kötelesség! Mi: Földönélők a haláltól leszünk halhatatlanok. A halottaink: a mi halhatatlanságunk. Tíz éve fekszik itt a földben Szabó Lőrinc. Tíz éve fekszik itt a földben, a tegnap káprázata, ma már csodálatos csont-hegedű, Faust földet-nyitó csont-kürtje, Mefisztó könyörtelen Faustja. Tíz éve éli, ámulja azt, amit mi nem tudunk még, amit ő elevenen szeretett volna tudni. A társak legtöbbje már a Belső-Föld-Ország lakója. A drága Babits Mihály a szomszéd. Csak Tóth Árpád csontjait nyomja kő-szemüveg-keretes, kő-verseskönyvet mellére szorító, kő-kezű kő-inkarnációja egy kicsit messze, a város másik végén, a másik temetőben. A halottak mégis egyedűl vannak. Szabó Lőrincnek csak a testét falta föl, de művét nem eszi meg a föld és az idő. A halottak magányát föl kell oldani. Eljövünk hozzád és lenézünk hozzád a földbe, te Csontváz-óriás, te Óriás-csontarc, Elődünk, Szabó Lőrinc. Nem hagyunk magadra.

Berda József sírkövénél^*

Az ember, aki itt fekszik alattunk a földben, már többször átöltözött a földben. Húzott só-kesztyűt, hab-kesztyűt, tajték-kesztyűt kezére a tömény és sárga földidőben, mellkasára forró tajték-inget, fejére gyökér-kalapot, lábára gyökér-cipőt, arcára gyökér-rostélyt. Mert jó volt hozzá a tiszta föld, jó volt hozzá a magányos árva anyag, jobb, mint mi voltunk, embertársai, és jó lesz hozzánk is az árva tiszta föld, hozzánk is, akik lemerülünk majd a föld nehéz szívébe, ha nem őrlődünk föl a tűz kék fogsorai közt, ha nem párolgunk el a robbanás tejútig-növő tűzrózsa-fodraiban. Az ember, aki itt fekszik alattunk a földben, lassan csontokra vetkőzik a földben, kibújik emberi ős-öltönyéből, a föld-belső nászi ágyára fekteti pórusos sárga csontjait az ember, aki itt fekszik alattunk a földben. Mert Berda József is két éve halott már. Emlékszem, a drága Tamási Áron koporsójánál láttam utoljára őt, nézte hosszan, könnyesen a virágos, meszelt templom-torony-homlokú halottat a halálra-készülő. És én néztem őt, és azt mondta szívem: már kijelöltetett, már megjelöltetett! Ott vánszorgott elnehezűlt nagy testével a halottas-menetben, ott vánszorgott könnyesen, mint a Föld-ősidő halállal-megjelölt nagy-léptű ősi lénye, tésztás, szemölcsös, mirigy-rózsás nagy arcát a halottas-ének ropogó fekete kendőire ejtve, tésztás nagy szép kezei az őrjöngő nyár fényhab-virágaira, arany-sisakjára, tűzkristály-páfrányaira csüngtek. Aztán már csak a koporsóban láttam halál-kristályos, megszépűlt, könnytelen, tiszta arcát, aztán hallgattam, ahogy a föld rádübörög. Ember-voltunk legtisztább része, legbölcsebb állapota a földben-felöltözés és földben-levetkőzés. Ember-létünk legtitkosabb parancsa, hogy majd kitakarjuk csontjainkat. De nem a legfontosabb! A legfontosabb: embernek lenni a Mindenségben mikrokozmosz-úton, ha már így akarta a Teremtés. Élni az ember áldott és konok életét és elégni a lángcsipke-háborgás szeretetben. Hagyni magunk után a föld boldog és virágzó felszínén, hagyni magunk után a Föld boldogtalan és tébolyúlt felszínén tiszta jelet, költőnek konok, tiszta éneket, szikrázó kristálylángú kristálybuborék-kupolát földbe-sűllyesztett húsunk fölött, hogy értelme legyen a siratóknak. Hogy értelme legyen a jövőnek. Az élő Berda József, az elvarázsolt-testű és elátkozott-testű angyaliság (mert lényének rejtelmesen egymásba-font kettőssége volt legtitkosabb titokzatossága: a mohó és gyönyörködő és gyötrődő hús átok-önzését és mese-mohóságát cipelte angyal-lényére nőve, mint valami totyogó, lomha angyalember-kentaúr), a trufa-nemző és legenda-nemző alkatú, Brontoszaurusz hús-öltönyű ember nem tudta talán, hogy milyen átoktalan-tiszta, fátyoltalan-csillogó költészet-kristályházat épített hulló csontjai fölé, amely védi a Mindenség szigorától és közönyétől didergő emberi szívünket, amely segít megőrizni önmagunkat, tisztúltabb emberi hitünket századunk minden gyalázatától és nyomorától. Benne újjászületett valami Assisi létet-dícsérő, vidám, szenvedéseiben is boldogan éneklő szent fiából, az egész Létezést, az önmagában, vagy az isten szívében gomolygó Mindenséget önkéntes, nehéz szeretetével átsugárzó Lángeszű Együgyűből, a Költő-Koldusból, a virágzó, a gyötrelmes, bakszagú ördögöktől harapdált és óriás, szőrös, büdös sátán-ujjaktól böködött testével megszerzett vidámságából tömör kristályfénnyel-áradó szeretetével a Világegyetemet átitató, magába-szívó, megőrző és titoktalan egyszerű tisztasággal-dicsérő, himnikus boldogsággal újjongó szeretetével becsobogó Költő-rózsafából, Isten Kis Szegényéből, Assisi vidám fiából. A rózsa-nyíló-szájúból, a rózsa-illat-tekintetűből, a rózsa-hömpölygés-szívűből. Aki, ha ágyékát harapdálta is az ördög lángoló szájjal, izzó fogakkal, tüzes szőrvilla ujjaival máját böködte is a sátán, rothadó patájával szíven-rugdosta is az ördög, gennyes köpetével szemenköpdöste is a sátán, parázs-buzogány péniszével rémisztgette is az ördög, csak énekelt önfeledten és vidáman. Verejtékarccal ragyogva énekelt. Mert aligha ismerünk valakit költészetünkben, aki ilyen titoktalan tisztasággal, bánattalan egyszerűséggel nézte volna a világot és szerette volna a világot. Aki ilyen könyörtelen szeretettel nézte volna a Létet, aki hozzá-hasonló boldog kegyelemmel szerette volna a Lét minden dolgát, a Mindenség rejtelmes és megadó dolgait, mint ő, a szegénység kevélytelen vándora, a belső-tisztaság kegyes és mohó szegénye: Berda József. Mert a Lét minden mozgó és növekedő, mozdulatlan és kitárúlkozó apróságát, mozgó, virágzó és szaporodó találmányát, minden remegve-megvalósult akaratát, boldog állapotát és elhagyott árva formáját határtalanúl, boldogan szerette. Szerette a testeket, a dolgokat, a formákat, az anyagokat, szerette az anyag virágait és a virágzó anyag illat-csöndjét. Szerette a testek formáit, az anyag öröm-adását, az anyag vidámságát, és szerette a szeretet óhaját is, mert tudnia kellett, hogy mindenből, a dolgokból és a fényekből, az égitestekből és a lényekből a végtelen titkos akarat ontja arcára és szívére sugarát, melegét vagy hidegét, egyszeri megvalósulása értelmét és hitét. Berda József személyesen szerette a Létet, személy szerint szerette a Lét dolgait és azok válaszoltak neki létezésük szeretetével. Ezért tudott beszélni a madarakkal és a rovarokkal, az állatokkal és a virágokkal, az égitestekkel és a gombákkal, a növényekkel és a kövekkel. A fénnyel és a vízzel, a tűzzel és a tűz habzó aranyszivacs-virágaival, a kövekkel és a halottak csontjaival. És mindennél jobban szerette és tisztelte az embert, aki csak húshab-virág, csonttajték-koponya, sejthab-rózsa-szív a Mindenség keményebb és töményebb dolgai között, a láng, a tűz, a föld, a fém, a csillagaranyörvénylés között, mégis és mindig és talán éppen ezért tisztelte és szerette legjobban az embert, mert tudta, hogy az ember a Mindenség értelmének legmagasabbrendű megnyilvánulása. És ezért tartotta költészetében és az ember gyakorlati életében legfontosabbnak: az emberi méltóságot. Az ember méltóságát a Létben és az emberhez való méltóság, az emberi viszonyok méltóságát és tisztességét. Ezért volt oly kevélyen és keményen, büszkén és bolond-ártatlanúl híve és igehirdetője az ember teljes és tiszta szabadságának, a jóért-cselekvés, a bűn-megnevezés, az ostobaság-névenszólítása, a garázdaság és téboly megnevezése szabadságának. Mert hitt az emberben, hitt a tisztaságban és hitt a szabadság megváltó erejében. Ezért gyűlölt és nevezett meg minden zsarnokságot, elnyomást, önkényt, durvaságot, kegyetlenséget, hazugságot, szolgaságot, árulást, önáltatást. Berda József természete és akarata volt a mindvégig-vállalt apostoli szegénység. A vidám és éneklő szegénység, amely a szent szeretet forrása is, nemcsak az átoké. Az ételt, italt, állat-szolgát, állat-száműzöttet és tápláló illatos növény-megvalósulást újjongó boldog énekkel, himnikus szent áhítattal dícsérő szegénység. Mert ez a szegénység az öröm forrása is, nemcsak a bánaté. Két éve merűlt le a földbe Berda József: költőtársunk, embertársunk, kortársunk, barátunk. Azóta mindent elmondott önmagáról és önmagából, rólunk és hitünkről ő a Földnek, s a Föld is elmondta foszladozó titoktalan szívének teljes-önmagát és belső-homályba-zárt titkait. És mi, akik itt maradtunk, állván csontjai fölött a temetőben, az újjongó nap aranyláng-örömében és létet-perzselő szégyenében, mi élők és ittmaradottak, holnap majd mi is a földbe-leszállók, nem tehetünk mást, mint próbáljuk megvalósítani küldetésünket és hitünket, hogy élvén boldogan és örömmel, elégjünk énekeinkben, tetteinkben és álmainkban. Mert ez ember-létünk egyetlen érdeme és értelme. És egyetlen reménye a titokkal-magzatos Jövőnek.

A boldog halálraítélt^*

Mert mindnyájan halálraítéltek vagyunk. Az első lét-pillanattól halálra-ítéltek vagyunk. A megfoganás pillanatától halálraítéltek vagyunk. Az áldott anyatestben-növekedés idejétől halálraítéltek vagyunk. A véres világra-hullás, habos csillagfényre-ömlés pillanatától halálra-ítéltek vagyunk. Ott lógva még fejjel lefelé a bába, vagy az orvos kezében anyaméh-nyálasan, zsírfényesen, mint rózsaszín varasbékák, síró lila-hús-csillagok, s a köldökzsinór eres rózsakocsonya-kötele az anyatestből kilógva, a csecsemőtestre forrva zsírosan ragyog a lámpafényben: már halálra-ítéltek vagyunk! Az első könnyes, véres, zsíros, szülőanya-tajtékos ordítás, az első habos, céklaszínű, rózsa-fekete bömbölés, nyálbuborék-virágú kék jajgatás pillanatától halálra-ítéltek vagyunk. Az anyacsecs rózsagombjába mohó harapás pillanatától, a csecsemő-íny tajtékos rózsaléc-gyűrűjével az emlőre-forrás pillanatától, az anyaemlő pihés, szeplős, virágillatú és tehéntőgy-illatú rengő golyó-tömegébe kopasz fejünkkel, vagy gyöngéden szőrhab-örvényű koponyánkkal belefúródva, rózsakék arcunkkal beletömődve, az aranygolyóba, rózsagolyóba, a virágzó nagy emlőrózsába fúlt orrlikakkal: már halálra-ítéltek vagyunk, mikor öntudatlan arcunk, vak szemünk, világító-kék kutyakölyök-szemünk beletapasztódik az édes emlő boldog és fájdalmas tömegébe, hogy szempilláink, a gyönge szőrcsillagok belevésődnek rózsakék árnyék-jeleikkel az emlő pórusos és eres bőrébe, mint kicsi kitin-karmok, szőr-sarlók, bogarak kitin-csillag-legyező csápjai. Mert mindnyájan halálraítéltek vagyunk és halálra születtünk mindannyian. És elítéltettünk mindannyian. És nem tudta senki úgy ezt, olyan pontosan, konokan, keményen, tisztán, olyan megmásíthatatlan áhítattal és boldog iszonyattal, olyan makacs meg-nem-adással és pontos könyörtelenséggel, olyan kegyetlen egyszerűséggel, rejtelemtelenűl, olyan dacos tisztasággal és merengő komolysággal, mint ő, Radnóti Miklós, mint Radnóti Miklós, aki kortársam lehetett volna, s lehettem volna barátja is a költészetben és az időben, mint az a férfi, aki meghalt harmincöt-évesen, mint a költő, akinek fénykép-arcát ha nézem testvér-szorongással, a teremtő magány tűzlapjai és a temető-magány korom-lapjai, zöldbársony csönd-lapjai közé temetett szívvel, mint tűz-ketrecben, korom-ketrecben magányos párduc, fehér sólyom, mint moha-ketrecben arany-bagoly, elmerengve kegyetlen, kúsza, árva, kemény és vak sorsán és sorsomon, sorsunkon, a folytatókén és újat-kezdőkén, elmerengve csoda-tiszta versei, legenda-fehér és égő máglya-piros versei, e kristály-krizantémok, gyöngyház-őszirózsák, vérpetty-liliomok, csillag-illatú arany-nárciszok, vérbársony-jácintok és csontvázakból-összeragasztott halál-dóm-virágok szerkezetén és természetén, mint az a költő, akinek fénykép-fejét ismerhetem csak, amely úgy áll ki az idő áttetsző óriás kristályszívéből, mint fagyott havas sírdombokból aranyírású fekete-márvány sírkő, szikrázva és világítva keményen, mint az a férfi, akinek arca mintha vékony pórusos kő-csíkokból és szögletes keskeny márvány-szeletekből lenne összeforrasztva, hosszú vékony gyertya-természetű gótikussággal, s a kő-csíkok s a márvány-szalagok áttetsző sejtelem-eres és kőrece-gyökeres szögletességét, csúcsos és tűnődő csipkézet-összegét, mintha egy égő csillag, izzó aranyszőr-égitestgolyó dörzsölte volna a forradás-élek és forrasztás-találkozás rücskeinél simára, hogy húsába itta a csillagtűz erejét és lángját, az arc-szerkezet mélyeibe az aranyláng lüktetését és magányát, s a lángoló égitest-rózsa gömbölyded hosszúkásra csiszolta keskeny fejét, megnyúlt szív-alakú szögletes-homorúra, horpadásaiban és kifeszűlt kő-húzódásaiban a középkori megbiccent, szív-felé hajlott Madonna-arcok, Mária-fejek világító tojásdad merengéséhez hasonlító egyszerűvé. Egyszerűvé és rejtelmessé. Mint a halál. Mint a halál: átlátszóvá és titkaiban kibonthatatlanná. Mint a halál, amelyről ő tudott talán a legtöbbet századunk költészetében, ő, Radnóti Miklós, akinek harmincöt-évig növekvő és teljesedő csontjait már föld és penész és gyökér és moha takarja, akinek ifjú, szikár és keskeny csontvázát úgy őrzi a föld, a föld, a kegyetlen, a föld, a tiszta, amelynek keserű és könnyes arcához bújt vacogva, amelynek füstös és vak szívéhez bújt dideregve, s most csontjait, a könnyű, kegyetlen, tiszta vázat úgy őrzi a föld, mint a megkövesedett Ichthyoszaurusz óriás csőrfejű kőpikkely-lándzsa-iszonyata a benyelt őstengeri csillag-csontvázat: a megkövesedett kőpálcák, kőcsövecskék, kőcsipke-csillagok, kőmirigy-rózsabimbók, kőpont-kígyókarok gótikus kőcsípkecsillag-összegét, megkövesedett pórus és kőgolyócska, kőlikacska és kő-gyűrűcske-szerkezethalmaz virágállat-őscsillagot. Föltámaszthatatlanúl. Követ a kőben, föltámaszthatatlanúl. Csontot a csontban, föltámaszthatatlanúl. Földet a földben, föltámaszthatatlanúl. Jaj, pedig micsoda életszeretet van az ő verseiben, mekkora életszeretet, milyen lángoló, ragyogó, szikrázó, lobogó, erjedő, virágzó, virágnyílás-fontosságú és égitest-tűzpont hömpölygés-örvényű életszeretet, milyen kemény és konok, makacs és megfékezhetetlen életszeretet él költészetében, milyen elemi életszeretet ragyog és robban mágikus-sejtelmű és szilárd-szövetségű verseiben, a virágok égő növénycsillag-fölágaskodásához, zöld sejtszövetség-csipketorony szövetségéhez hasonlító verseiben, és a szikrázó és szikár csontlánc-csontszövetség hömpölygésekben, a lágy aranyfoltos és vérfoltos késő-nyári mezők és vérző és virág-sebhedett domboldalak kékarany páráit és arany-zebracsíkos zsongását, aranyírásos, aranypettyes kék mohapénz-legyezők libegését lüktető verseiben, s a kiszolgáltatottság, megalázottság, elárúltság és elárvúltság, aktív halálraítéltség védtelen és könyörtelen, elmondhatatlanúl ocsmány és kimondhatatlanúl mocskos idejében írt versekben, ezekben a szögesdrótokból és kikericsekből, kiszőrösödött hullákból és az ősz tiszta lángoló aranytábláiból, tarkólövésekből és tetves-szakállú, tetves-szeméremszőrzetű meggyalázottakból, puskatusra fröccsent embervérből és véres állatvizeletből, szögesdrót-csontvázú táborokból és véres gödörbe rúgott meztelenekből, vergiliusi halál-nyugalomból és dantei túlvilág-ismeretből, lóhúgyszagú és tehénganéj-illatú istállókból, birka-bégetés emlékű és göndör zsíros szőrgolyó-tolongású karámokból, lila lekvárhártya-buborékokkal, lila pórus-pöfögéssel fortyogó üstökből, szilvalekvár-gőzű édes őszi alkonyból, égő aranykockákkal teleragasztott őszeleji aranycsönd-bánathalmazokból (amikor szétnyitott könyvünkre hull a majomtenyér-alakú rózsakék, csomós-eres, sárga szőrtelen-pórusú szederfa-levél), vak motyogásokból és szőrös sikolyokból font törékeny és kristályszilárd, virágszagú és halálszagú, embervér-szagú és a szögesdróthálóban-keringő áram szagú, tiszta, szent elégiákban és eklogákban, ezekben a halálból és pipacsos fehér kalász-örvénylésű búzaföldekből font vers-katedrálisokban, emberi mindenség-szerkezetekben, ebben a varázslatosan tiszta és népmeseien pontos, virágszerkezetként tudatos, a lét gerinc-tengelyéig kristályosan ragyogó költészetben, micsoda életszeretet, milyen pontos, tudatos, makacs, kemény, a halálban-is-legyőzhetetlen vad életszeretet! Milyen lefékezhetetlen, legyűrhetetlen, tarkón-lövéssel-se-megállítható, az elvékonyodott, megdőlt, vak esőktől fekete-szivacsosra rágott, keskeny, vén sírkövekhez hasonlító férfi-hátba füstölgő lukakkal csapódó géppisztoly-golyókkal sem halál-ketrecbe gyömöszölhető, esőnyálkás föld-dobozba nem gyűrhető, gyökér-illatú agyag-ládába nem gyömhető virágzó, tiszta, makacs, végtelen életszeretet volt az övé, milyen egészséges és tiszta életszeretet, a lét apró csodáinak és virágzó végtelen dolgainak, s az emberlét tudatos tisztaságának és tudatos nagyságának végtelen hite és szeretete, a tudatos szeretet, a tudatos akarat, a tudatos munka, a tudatos tervezés, a tudatos fönnmaradás fontosságának és egyetlenségének hite, tiszta ámulata, mámora és öröme, tiszta logikája és tömény, tökéletes következetessége, amely virágzó indáival, szikrázó inda-szövevényével és lángoló tűzkristályhálóival, hálózatosan csobogó tűz-fonataival átszövi költészete kristály-belsejét és bársony-belsejét, eleven költészete vegetáció-halmazát, virágszövevény-épületét, befonja sűrű csipkemámorral, gyűrűzéssel és tekervényezettséggel egész költészete testét, mint esendő szervezetünket a vérpályák erei, a nyirokkeringés erei, az ideghálózat rejtelmes szövevénye. Csak az tudja ilyen tudatosan, pontosan és akaratosan szeretni az életet, csak az tud így hinni a létezés elemi értelmében, fönségében, határozottságában és szeretetében, csak az tud így hinni a világegyetem értelmes szerkezetében, az emberszív fontosságában és az emberlét örömében, aki ott áll halhatatlan hittel a Halál dögletes ős-szívében, ott áll a férgekből, nyüvekből, lárvákból, pondrókból, hullabogarakból fölépűlt dögszagú lüktető ős-katedrális közepén, a büdös és ocsmány korom-barlangban, ahol csontvázakból-épített asztalon az Ördög leharapott hüvelykujja vonaglik és gőzölög, mint óriás rózsakukac, az Ősgonosz vad négycsecsbimbós pénisze mered, mint hatalmas meztelen csiga négytornyú feje-tőgye, a négytornyú szem-árbóc foszfor-fehéren, s ahol csontváz-denevérek röpdösnek fehéren nyikorogva, csontváz-sárkánygyíkok ágaskodnak vicsorogva, vad kőkúp-fogsoros csőrtátogással az egyik kezében virágot, másik kezében nyitott könyvet tartó ember körűl, s a csontváz-denevérgyűrű nem tud összeszűkülni, az ágaskodó kővicsorgás-óriáscsontvázak visszahőkölnek a virág fénylő illatától, a könyv lángoló fehér énekétől, a költő-szív mindenség-illatától, végtelenség-szagától, s virágillattól, könyv-lángtól, emberszív-lüktetéstől megbilincselten és megbéklyózottan vicsorognak és keringenek a hármas fénygyűrű, a közös fény-gömb körűl az ördögszív-félhomályban, az ősbüdösség-sötétségben, míg az ember, a Halál-szív közepén álló tiszta ember úgy lebeg a testéből áradó kék fénygömb tűzeres buborékjában, mint magzatburokban a gyermek, várva, hogy megszülessen. Mert aki a halált tudja, az tudja csak az életet. Mert aki a halált ismeri, az érti csak az élet megmásíthatatlan örömét. Radnóti Miklós tudatossága ebben a legpontosabb és a legszebb. A halálismeretben és az életszeretetben. Mert nem akart ő sem meghalni korán. Mert nem akart ő sem meghalni idő előtt. Mert élni akart ő is, élni a tiszta halálig, mint ahogy élni akart a tiszta halálig Petőfi Sándor. Élni akart a teljes életig tovább, élni akart a tiszta teljes halálig, dehát neki nem így adatott. Neki sem így adatott. És ő tudta, miért. És ő tudta, meddig. Ő vállalta léte sorsát, a szögesdróthálóba-göngyölődő szarvas-sorsot, a szögesdróthálóban vergődő fehér szarvas-végzetet, a fekete árnyék-csipkeszőnyeggel beborított, virágzó halál-szövettel leterített vér-virágú, vércsöpp-liliomokkal szegett ember-útat, a végsőt, a lehetetlent, a kimondhatatlan csak-neki-kimondhatót, az emberszőrrel, emberagyvelővel, embercsonttal behintett egyetlenséget, a véres megalázottság és csont-kiszolgáltatottság tömeg-útját, a fekete Golgothát. Mit tudott ez a fiatal férfi, mit tudhatott ez a fiatal nagy költő, milyen nálunk többet, tudásunknál rejtelmesebbet és végzetesebbet, hogy olyan bátran és olyan egyszerűen vállalta végzete sorsát, nagy útja vad és bánatos terheit? Ó, micsoda mámor, micsoda öröm, micsoda vad, tiszta lobogó mámor volt olvasni füzetes vékony verseskönyveit kereskedelmi-iskolás kisdiák-koromban, amikor a békalehelet-szagú, denevérszárny-szagú, bagoly-pislogás-szagú, szürke porcsipke-szemfödős antikváriumok polcain kutatva és mohó kamasz-ujjaimmal turkálva megtaláltam őket, s vittem haza lázas és magányos, vacogó és szorongásos petróleumlámpafény-éjszakámba, gyertyaláng-hajnalaimba, s milyen csontváz-ölelésű vad szorongás, csontváz-birkózású fuldoklás, verejték-ingű dacos szégyen, szégyenmámorú szívütés-végzet volt olvasni később, a Zöld Téboly, a Fekete Téboly után az utolsót, a párolgó eleven kristályvirágok tornyát, a pórusos lélegző gyémántkönyvet, a prófétakönyvként lángolót, amelynek végzetes és pontos soraitól, végzetes és pontos, valóban halálpontos énekeitől és elégiáitól, virág-életű, növény-természetű dalaitól sírnunk kellett, s törpe moha-manóvá zsugorodtak csillaglombúnak vélt bánataink és kis-szárnyú jajgatásaink. Mert Radnóti Miklós nagy tudatosító! Sorsával tudatosító. Akaratával tudatosító. Vállalásával tudatosító. Énekével tudatosító. Sorsa-útjával tudatosító! Ez a költő, aki maga is a legtitokzatosabb és legrejtelmesebb metamorfózison ment át, metamorfózisra-kényszerítette létünket, az utána-jövőkét. Ez a költő, aki szinte kamasz-ifjú korában lángoló rubint-vértezetbe bújt, bársonyos eleven piros páncélba, pórusos lüktető bársony-lovagöltönybe, s kemény, könnyű tűz-dárdákat hajigált a Gyűlölet szívébe, akinek párás és a gyümölcshullás kásás, rózsapettyes és vérpettyes tottyanásával, zöld burok-repesztő koppanásával teljes versei, akinek kék és aranytáblákkal beüvegezett versei, aranykockákból, rozsdakockákból, kék és zöld zománc-kockákból összeragasztott versei úgy őrzik az őszt, mint szögletes aranykristály borostyánkő az ősdarazsat: színes szőreit, virágporos szőr-szelvényeit, szőr-aranyszalagait és szőr-gyászszalagait, teste szőr-szerkezete, kitin-szerkezete és kocsonyakristály-szerkezete rózsáit, csuklós, szőrös, szagló-pórusos csápbuzogányait; ez a költő, akinek versei úgy őrzik az elmúlást, mint buborékos aranyüveg borostyánbörtön az ősgyík-csecsemőt, ez a költő, akinek tiszta, választékos és szomorú énekeibe a hold foszforcsipke-szövetébe göngyölt szívű árva Ányos Pál, a falusi penészes sírkövek fehér és esőfoltos kőleheletét szíve bánatos üregeiben hömpölyögtető Dayka Gábor, a zsíros őscetszívű, jajgató, vasforgács-göndör, ősmárvány-bölénybika léptű, vaskos, szőrös kezét, az öreg lúdtollat-fogót gyertyalángnál neurótikusan szívére szorító Berzsenyi Dániel, a klasszikus álmokra hajló, márvány-Vénuszok márványcsecsére homlokát hajtó, copfos, Mozart-zenéje-tekintetű forradalmár Kazinczy Ferenc szavai, álmai, énekei és kék árnyék-lángjai fonódtak, aki maga volt a finom keresés és a pontos válaszadásra-törekvés, a játékos növénycsipke-ének, a lángoló piros virág-kiáltozás és vérpettyes tűz-kiáltozás, ez a költő, aki őrzött valamit Janus Pannonius kecses naturalizmusából, komor finomságából, nyers és boldog humanizmusából, ez a költő a magát-meg-nem-adás szent és végzetes óráiban, a kiszolgáltatottság véres hónapjaiban és csontváz-könyörtelen napjaiban is úgy őrizte szívében a forradalmat, a rejtve mindíg-kimondottat, a titkolva szívében-hordottat, mint begyógyúlhatatlan virágzó boldog sebet, örökre-virágzót, úgy hordta szívében a forradalmat, mint boldog anya boldog magzatát testében ha cipeli, a megvalósulás szent reményével, a rettegés örök árnyaival szívében. Ez a költő, akinek létének egyre-szikárabb vonásaiba egyszercsak Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor szent vonásai keveredtek, s elkezdődött a titkos, különös, gyönyörű összekeveredés, lét-jelentésük lét-jelentésével végzetes összekeveredése, elkezdődött a titkos gyönyörű összefonódás, hogy nemcsak csoda-árnyaik olvadtak össze az időben, de szívük is összeolvadt egyetlen óriás virág-szívvé, virágból-font illatos ős-szívvé, és nemcsak a földben, a hűtelenben, az elárulóban, de az időben is, a végtelen időkristály belsejében, a végtelenség-kristály átlátszó kemény szívében, ez a költő a hazaszeretet legnagyobb kimondói közűl való volt, ez a költő nemcsak a megbocsájtás, a kereszt-vállalás, a jóság, a tisztaság boldog halálraítélt prófétája volt, de a halhatatlan szabadságszereteté is, a szabadságé, a szabadságé, amely nélkűl maradék életünk csak kusza drótszövedék, virágtalan drótszobor-összevisszaság, kő-pillanatok kő-fonadék-végtelenje. Kő és drót-sivatag. A szabadság nagy énekese volt ő, akárcsak boldogtalan hatalmas társa a költészetben és az időben, akárcsak boldogtalan hatalmas pusztuló bátyja a költészetben és a hazában, József Attila. Mert ha a nagy költőtárselőd, József Attila csikorgó élettengelye lassan átfordúlt is egy másfajta kristály-létezés felé, átfordítva szíve vonagló árva tömbjét egy dermedő kristályvilágegyetem, dermedt kristály-létezés, deresen szikrázva ragyogó kristálymindenség magányába és áttetsző árvaságába, ahol hidegen ragyognak a dolgok, a lét dolgai lángolva fagyottan derengnek, dolog-létük belsejéből zárt és ragyogó őstüzet sugározva, kristály-magányuk árva dolog-halmazából, kristályszerkezet-léthalmazából sárga ragyogást küldve a virágzó másik világegyetem ős-messzesége felé, mint csillaghalmaz csillagtársulásnak az ősűrön át ha üzen, mert ha e jövőtlen dermedt, deres kristálylét ragyogása megdermeszti is szívütésünk piros pillanatait, tudnunk kell nekünk, maiaknak és utódoknak, hogy a szabadságszeretet, hazaszeretet, forradalom hármas örök virágegysége van elevenen e létkristályvégtelenség, e világegyetem-kristálysír, a világnagy kristályszív kristályhúsába temetve. Mint ős-zárványokba, piros kristály-buborékokba mikrobák, virágporok. Örök-életképesen. Mindíg-önmagukat-folytathatóan, létet virágzóvá-építhetően. Tudnunk kell feledhetetlenűl, mint ahogy ő tudta, Radnóti Miklós, a közvetlen kortárs-utód, a majdnem-nemzedéktárs költő tudta, s aki akart lenni és tudott lenni e csoda-virágegység, e hármas-virágszövetség hordozója és fölemelője, a tiszta folytatás és a makacs befejezés, akinek ifjú létébe gyökerezve, fiatal szíve lüktető óriás piros pontjába fúrva csodálatos gyökérzetét, onnan szívta tápláló nedveit, onnan tört ki zöld föltolulással, onnan tódúlt föl zöld csipketorony-fölágaskodással e háromágú egység, e háromfejű csillagfényillatú tűzliliom, s úgy járt e zord vérhavas, csont-zivataros, koponya-örvényekkel tátongó hazában, ez árva földön a költő, hogy mellkasából, kiágazva égett ez a tűzliliom-hármasság e kristálybárd-ütésű téli időben, s e virág-hármasság lángpiros fénygömbjében, mint óriás tűzeres tűzbuborékban ragyogott szép költő-feje, mint Bosch lámpaüveg-sisakú boldog embere, tiszta szép fején derengő üvegbúra-buborékkal, üveghólyag-sisakkal, míg körötte hemzsegtek suhogva és dobogva a szörnyek, a rémek, a hidrák, szirének, szatírok, szörnyetegek, hárpiák, griffek, argusok, kentaurok, varangyfejű sárkánykirályok a gyémánt-bárdsuhogás félsötétben, óriás zsíros, pikkelyes, szőrös, pettyes, hártyás, tollas, szőrbuborékos gyűrűkben, örvényekben, övekben és koszorúkban, s ő csak ment mosolyogva és tántorogva végzete felé, ment az úton, az élethite-úton, ment az úton, a kijelöltön. Ment énekelve pontosan, ment mindent-megfigyelve és mindent-följegyezve, mindent-megtanúlva és mindent-megértve, a lezuhanás-pillanatban, a véres sárba-ütöttség pillanatában is a valóság forró, gőzölgő vércsöppjeit itatva verseibe, vérrel kevert sárral írva föl a sorsot emlékezete gyűretlen lapjaira. Klasszikusnak mondjátok őt? De jaj, az ő klasszicitása vér, fájdalom, nyögés, rettegés, halálfélelem, haláltudat, halál-vállalás és örökös élet-hit, véres lángolás a hósivatag éjszakában, a véres világ tiszta önismerete ő, az önáltatás-nélküli tiszta, a foszforkék őszi éjszakák és céklapiros őszi hajnalok szikrázó és komoly tisztasága ő, amikor a nagy bolyhos ezüstállatok: a csillagok fészkelődve mocorognak, amikor úgy leng az aranyvér-levél a fekete vasgubanc-szerkezetű fán, mint csontvázmúltunk szuvas csigolyacsontján az emlékezet hártyás, foszlékony cafatja. A bógáncsos, sárga, szőrös növénycsontvázas földön ment vánszorogva lassan, ment a halál-tajtékos sárga ég alatt, ment kis pepita-kockás fedőlapú füzettel, a zengő-légy pepitakockás bársony-nyereg hátához hasonlító füzettel nagy piros csillagpont szíve fölött, ment lezuhanva, föltápászkodva, ment mindíg-fölkelve, magát-meg-nem-adva, életmámoros, megbocsájtó, életakaró, életvágyó nagy véres dalokkal, halált-ismerő, halált-űző nagy vérző énekekkel zúzott és sebzett ajkain, ment az úton, a kőpórus-sivatag úton, ment élni-akarva, jövőt-akarva, holnapot-várva, asszonyt, szerelmet, édes, édes otthont, drága, drága könyveket őrízve szíve törhetetlen kristály-dobozában. Ment a kijelölt úton, a jól-tudta-hova-vezet úton, ment tűnődve, a megváltás jáspis-liliomával kezében, a világító törékeny tiszta virág-tűzzel. Míg meg nem ölték. Mint Petőfi Sándort. Mert úgy lőtték le, mint egy hajszolt állatot. Mert elevenen zuhant még a sírba. Mint Petőfi Sándor.

Szerelmes költők, szerelmes élet^*

Költőnek nem illik hosszan beszélni az elődök előtt. Nem illik várakoztatni őket. Nem szabad várakoztatni a halottakat, akik az élőknél élőbbek már, ott járnak az élők élén, ott ügetnek az élet élén barna-fehér-pettyes lovakon, ott mennek halálba-célzó szívünk élén poros csizmában, vérrel-befröcskölt sáros köpönyegben, akácfavirágos gyűrött kalapban, papi ruhához hasonló fekete bánat-öltözetben, nagy lepkeszárnyakhoz hasonló, májfoltos, szeplős, szívrehajtott kezekkel, kopott és verejték-zsíros aktatáskával az eres hártyakesztyű-törékeny fehér jobbkézben. Nagy árnyaik nemcsak a szívemet állják most körűl, hiszen mindíg ott állnak örök-jelenidejű emlékezetemben, szinte testileg is ott vannak dolgozószobámban, kísérnek útjaimon, ülnek szikrázó és kő-háncsú merengésem kék-árnyékú lombjai alatt fényes arccal, töprengő koponyával, a csonton és húson és szöveten és az idő bemohásodott, fekete-penészű rostjain átvilágító szívvel, mint ember-égitestek, a bánatos és erjedő, a gyötrődő és megalázó, a tékozló és gyönyörű múlt égő, lüktető, arany-fogsorú Küldöttei, Kiáltozói, Sikoltozói, Révülői, Vért-köhögői, Halálbalátói, Őrjöngői és Lombhullatói. De nagy árnyaik itt vannak már e teremben, s várnak a megszólalásra! Mi volna hát az a rövíd összefoglaló, ami gömbszerű zártsággal (mint egy tojás, ami az őskezdet és a vég, a minden-együtt) elmondaná és kifejezné e költők (s lényegében költészetük) szerelmes költészetének lényegét? Nem helyettük, de miattuk. Nem értük, de önmagunkért: magányunkért, konok életünkért, szerelmes hitünkért. A csillag-lázas, dühödten bomló-szervezetű, dérrel-meghomálylott sárkány-pikkely-tekintetű, dadogva-vénülő Ady Endre A Magunk szerelme című kötet nyitó-versében kinyilatkoztatásszerű pontossággal és próféta-szánalommal mondja önmagáról, mintegy készülő búcsú-beszámolóként: „De lelkemből más sohsem érdekelte Fölszánt poéta-ceruzámat csupán a Politika és Szerelem”. Nemcsak magát mondta ki az utolsó-nászra-készülő, az elmúlásra-hömpölygő, halálra-feszülő, csontvázzal-kakaskodó Ady Endre, de társait és könyörtelen elődeit is, a földben eltajtékzókat, földben-elfolytakat, csontjaikkal a föld Fekete és sárga lapjait teleírókat is, költészetünk leglényegibb tartalmát is, akaratlanúl jelölve, kimondhatlanúl megnevezve ezzel költészetünk keserű hiányait is, de kimondva életünk és történelmünk makacs és önmagába-zárt folytonosságát, tömény hatalmát. A halállátomás, a nemzet-pusztulás iszonya, az elnyomás-elleni bíbor dühök nyögése, morajlása, szabadságharcos-csaták kürtrikoltozása, jajgatása, emberhörgése és lóröhögése, kivégzések füst-koronájú golyóbecsapódása, pallossuhogása, kötélrándulása, a társadalmi, politikai és szellemi konzervatívizmus elleni vér-szárnyú toll, halál-sebet-ütő dárda-készülődés, a pató-pálizmus moly és egérrágta szemfedőjét, légypiszokkal berozsdásodott, pókfészkekkel-beszőtt zsíros kacatjait, kiszakadt zsinóros rongyait, dunyhatollakkal-teleragadt csákóit és fövegeit fölperzselni-készülő tűz-iszonyat és tűz-kiáltozás tölti be költészetünk hét évszázadának megsárgúlt, elbarnúlt, kiszáradt-szitakötőszem-törékeny lapjait és arannyal begyökerezett, vért-kibuggyantó, füstöt-kilövellő lapjait. Mert költészetünk, mert nyelvünk, mint az eleven test: ha késsel belevágunk egy-egy versünkbe, egy-egy szavunkba: arcunkra fröccsen, feketén ráalvad tűnődésünk áttetsző szirmaira a vér. És emellett évszázadaink költészetének vígasza és belső-reménye egy maradt csak: a szerelem. Ideje másra alig volt. S ezért, hogy szerelmes költészetünk sohasem önmagában-való, alig-alig játékos, de mindíg-magában-hordozza gyötrődéseinket és történelmünket, a vért, a forradalmat, az elnyomást, szabadságharcainkat, mint örökké-egy-teherben-levő anya, aki magzatát hordozza évszázadokon át, hogy már a megkristályosodott magzatvízben az embrió önmagát bepólyázza, mint a szövőmadár fészke az eleveneket, beszövi a testet évszázados szakálla, szőrzete, lába-körme és keze-körme. Mint asszony-testben kristály-tojás, kristály-tojásban szakállas öreg ősmagzat: úgy ül szerelmes költészetünk testében történelmünk. Aki szerelmes költészetünket olvassa, történelmünket ismeri meg. Ez volt végzetünk és hiányunk. Nem lehettünk szabadok. Nem szerethettünk szabadon. Nyolc költőt hallanak most Barátaim, dühödtet, büszkét, mámorosat, ideges-csodálkozót és riadtat, szemérmes-tétovázót és rejtett-erjedésűt, megalázott-árvát és irtóztató szerelemre és szabadsága-éheset, vágyakozót és beteljesületlent. Kinél a zártság, kinél a megnyilatkozás személyes bátorsága a megrendítő és önmagunkba-nézni-késztető. Mert a bársony-hárfájú Tóth Árpád, mintha arany-maszkot tartana borongó, melankólikus és réveteg arca elé, rózsaszirmokból-varrt álarcot, gesztenyefa-virágokból épített pajzsot szíve elé, hogy ne halljuk véres tompa köhögését, vérző ugatását, vért buggyantó hörgéseit és káromlásait, hogy ne láthassunk titkaiba, szomorúságába és halállal-eljegyzett szemét ne lássuk. És az eleven-idegekből-szőtt-ingű Babits Mihály, aki (minden látszat ellenére) a legerotikusabb költőnk volt, a kezdeti buja, halál-lüktetésű, ideges kezek pórusos, eres völgyeit, pihés dombjait csókolgató szavai után egyszercsak elszemélytelenedik szerelmében, s akiben minden nehéz, párás és buja volt, mint az emlősökkel és madarakkal, virágokkal és mohákkal, lepkékkel és bogarakkal, hüllőkkel és lámpás-szemekkel zsúfolt dzsungelekben: önmagába húzódik vissza, mint a csiga házába télen, nyálából és váladékából épít kemény hártya-ablakot, homályos üvegajtót háza nyílására, hogy őt nem, de a testéből-kinőtt, testével-összenőtt csavart üreghurkakúp mésztornyot láthatni csak, lénye helyett lénye takaróját, börtönét és szerelme külső cellafalait. S a koponyáját körülutazni-készülő Karinthy Frigyes (akinek gyötrött, nagy költészetét még mindíg nem becsüli eléggé szellemiségünk és szeretetünk) buja és dadogó és áradó és mámorosan-emberi szerelmes versei testibbek, materiálisabbak, az anyagot, a húst, betegséget és halált, a rothadást és az anyagban-megnyilatkozást jobban ismerik mindenkinél. És a szívén a sóvárgás köd-virágait és aranyrózsáit tenyésztő Juhász Gyula, a tébollyal-benőtt-arcú, a gyötrődő, vacogó, verejtékező, hatalmasan önvádaskodó, ifjú hite és élete, daca és tisztasága kiégett tornyaira és üszkeire roskadó Juhász Gyula a belső-magány és elhagyottság dér-koszorúi közt motyogta Anna nevét, amikor már a ceruza meg a toll nehezebb volt, mint a halál. Szóljak-e mindannyiukról? Hisz itt vannak a diadalmasak, a tiszták, a büszkék, a nyersek, a féktelenek, a véresek, verejtékes-ágyúak, a csatakos-testűek, a ringyó-citerát-hallgatók, a véres ágyékszőrűek, véres ágyék-virágúak, a kanca-liliomok csődörei, a mézes hüvelyek virág-bikái, virág-bárdjai a test belső-barlangjait és flóráját bejárók, a csata-szünetben pacsirtaszót-hallgatók: Balassi Bálint, Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila. S még hívásra vár a szerelmes-ősmadár-Vajda János, az aranymálingó-Csokonai, a lázrózsacsokor-Reviczky, a nyár-arannyal-bepettyezett-arcú boldog szenvedő Kosztolányi, és Szabó Lőrinc, akinek hatalmas szerelmes állkapcsait és csontjait már megrágta a föld, aki nemrég még létünk fölé hajolt hínáros ősfejével és füstölgő árvaságunkra csurgatta szerelmes könnyeit.

Ha egy művész csak szerelmes verseket és azok levél-előzményeit, vagy napló-környezetét választja vallomásos műsoráúl, költészetünk egyik pillérét akarja megmutatni a világnak. Mert tudja, létünk és költészetünk izzó vasrózsa-közepéig nyit utat vallomás-vállalkozásával, hogy lássuk múltunkat és ismerjük meg jobban önmagunkat, legyünk bátrabbak a tegnapban, jelenünkben és jövendőnkben. Nem szabad várakoztatni árnyék-őseinket. El kell némulni a költőhatalmasok árnyékában, fejem fölött függ világrész-arcuk. A feketebársony-pofájú, arany-csontvázú, bíborrózsa-patájú Pegazusok itt nyihognak már a függöny mögött. Kezdődjék hát az ének!