Vázlat a mindenségről

Az élők élén

Baudelaire vászon-zubbonya^*

Baudelaire-re emlékezni annyi, mint önvizsgálatot tartani szenvedő, gyötrött szívünkben. Baudelaire-re emlékezni annyi, mint fölülvizsgálni lázas és haragos önmagunkat. Baudelaire-re emlékezni annyi, mint a vad, a tékozló, a féktelen, a mindenség-tajtékos, a halál zöld penész-habbal csöpögő, rothadás-penész-foltokkal porzó és mohanyálas szőröket hullató, démon-sörényű és hasított kristálylap-álarcú csont-lován vágtató lelkiismeretfurdalás. A Baudelaire-re-emlékezés tékozló tüzekkel, bíbor láng-sörényű ördög-fújásokkal, kék lánglövellő sátán lehelettel, a tizenkét-fejű ős-sárkány hegyes és csont-jácint-orrlikú, üveg-taréjos pikkelykoponyáiból kilövődő, galaxisokat-perzselő tűztombolásokkal világít be elaltatott és viziló-tohonya lelkiismeretünk mohos és véres zugaiba, penészes odvaiba, dohos és növénycsipke-száraz hasadékaiba, ahol fölgyülemlett a lét szemete, önmagunk lepattogzott alázat-zománca, hiúságunk redve, ahol csomósan és véresen és összeszáradtan hevernek a Mindenség tollai, csillagcsontvázak és madárcsontvázak, csontrugózat-kígyócsontvázak és csontcsipke-egércsontvázak. A Baudelaire-re emlékezés mérhetetlen tisztító lángja fölperzseli, hamuvá és halál-porrá égeti önelégűltségünkben-megdagadt szívünk rejtett szagos rongyait, féreg-rágta, egér-rágta, béka-rágta és molylepke-rágta bársony-lepleit, tetszhalott-hitünk, boldog tétovasággal elkábított dacunk bolyhos zöld penészgomba-rózsákkal telenőtt szemfedőit, ostoba és gőgös önámításaink arany-csillagokkal, arany-állatokkal, arany-madarakkal, arany-virágokkal és arany-szavakkal behímzett nászi ingét, boldogság-köpenyét. Mert Baudelaire a keménység, a tisztaság, a figyelmeztetés, az önmagát-meg-nemadás, mert Baudelaire a kérlelhetetlen halálig-bátorság, mert Baudelaire a soha-elnem-omlás, a világegyetem-nagy kristályszerkezet-pontosság, mert Baudelaire a végtelen tervszerűség, a kristálykemény makacs kitartás, mert Baudelaire az önmagát-megformázó, kegyetlen, pusztulásig-dacos akarat, végűl a bomlás bíbor pecsétviaszával lepecsételt-szájú, dacos akarat, amelynek lágy, meleg, képlékeny anyagába a Végső Úr, a Legvégső Zsarnok és a Legvégső Fölszabadító nyomta pokol-kövű pecsétgyűrűje csontváz-védjegyét, hogy rászáradjon a cserepes ajaktányérokra, amit a némaság nyálfonala varrt össze, szörnyeteg jeléül, hogy ez a fehér aluminium-sisakba öltözött koponya, hogy ezek a kristály-kérdőjel szemek, hogy ez a végső-tisztulásig-gyötört szív se más már, mint várakozó, lihegő csomag, amely föladatott már a koporsóba! Mert Baudelaire a legszebb, a legtündöklőbb, a legvégzetesebb, a legokosabb és a legakaratosabb, megbocsájtani-nem-akaró, az ál-gyötrelmeket-nem-ismerő, önmagát csontvázig-lekopasztó, a legkonokabb és legátkosabb, elviselhetetlenűl-szép, isten-teljességű Szigorúság! Mert Baudelaire a legtékozlóbb és a legtitokzatosabb, a legteljesebb Szenvedés! Baudelaire a téli-tisztaságú Mennyek láng-zománc-gyémánt-arany-kapuit és kristálycíprus-kapuit megnyílni-kérő, a bebocsáttatást-könyörgő, széttárulkozást-áhítozó Magány lázas, lüktető, léten-átfuvalló, forró és dühödt csillaghalmazok, virágzó galaxis-korallépítmények közt átzuhogó, a láng-sisakos, harsona-fogsorú angyalok arany-szoknyáját és csillagvirágporos vastag szárnytollait lebegtető, isten platina-planéta-körmű lábujjai közt föltajtékzó, isten mindenséget-behömpölygő kemény szakálla szőrei közt dagadva fölcsobogó, szakállát szőr-harangokként és szőr-állatokként fölbuborékoztató gyémántkürt-rivalgása. És Baudelaire a Hit is, a tisztaság legyőzhetetlen hite, az emberség és ámulat legyőzhetetlen hite, a makacs kitartás és a makacs önállóság legyőzhetetlen hite. Mert Baudelaire a szellem teljes szuverénitásának apostola volt. Apostola? A szuverén szellem, a megváltó akarat, a megváltó küldetés Jézusa volt! És Baudelaire a gyötrődés volt, az ember-szégyen és az emberiség-szomja, mert Baudelaire maga volt a Földgolyó-apa által szorongva-nemzett, az Emberiség-anyából jajgatva és ordítva és csillagokig-harapva és a gyötrődő égitestekig vinnyogva-széttárulkozó combok közül fehéren, véresen és ráncosan kizuhanó Bűntudat. A legnagyobb és legárvább bűntudat, amit szült eddig az Emberiség. Szívében a bűntudat, a lelkiismeretfurdalás, a csömör, a gyötrődés, a kétségbeesés, a bűnhődés-vágy zafir-rubint-márvány-platina-palotát épített, a Döbbenet Belső Várkastélyát, amely ott áll egy deres, fagyott fémbuggyanás-fémredőzet-csillagon, holdja csipke-csontszakadék-orrlikú, dérmoha-szemgödrű, sárkányzománc-fogsorú koponya, amely zöld-rothadással-derengve süti át tornyai, ereszei, szobái, cellái, teraszai, pincéi és padlásai gyémánthúsát és halállal-erjedt kripta-csöndjét, a termekben nagy égő-petróleumlámpa-szemű macskák sétálnak pamut-rózsa léptekkel, szőr-rózsa puhasággal, üvegkoporsóban óriás szirom-koponyájú, arany-oroszlán-farok-bibéjű liliom fekszik, néma, aranyalma-szemgolyós tigrisek, cibetmacskák, párducok, hiúzok, leopárdok, jaguárok, ocelotok, pettyes macskák, ködfoltos párducok, szerválok, juguárok, ezüst-oroszlánok, gepárdok, oroszlánok, vadmacskák, pumák ülnek kristály-kelyheken, szájukat nyalogatva, a foszfor-homályból krokodílusok, kígyók, vizilovak, elefántok, orrszarvúak, zsiráfok, kenguruk, tapírok feje hajlik ki: pikkely-virágok, bő-redő-rózsák, szőr-virágok, ormány-gyűrűk, a koponya-hold derengés-ágain majmok ülnek: a sárgabarkójú cerkófmajom, a halálfejes majom, kékorrú cerkófmajom, csuklyásmajom, gyapjasmajom, a pókmajom, a hulmán, a huszármajom, galléros pávián, a dzsaláda, a lar, az üstökös pávián, a hulok, a gereza, a barázdált-arcú pávián, a medvepávián, a sziamang, az ördögmajom, a vauvau, a karmosmajom, a selyemmajom, a feketefejű sátánmajom, fehérfejű sátánmajom, az oroszlánmajom, a bőgőmajom, ülnek a barna bőrkesztyűs, bíbor-orrú, bíbor-orrlik-trombitájú, hatalmas ezüstbajszú, aluminium-bordázat-tányér-orcájú, óriás aranybarna-csuklyás, kék, ezüst, piros mandrillok, az aranymoha-ezüstmoha óriás szőrcsipkegalléros, fehér szőr-kesztyűs, kutyafejű páviánok, az aranyszőr-mellényes páviánok: aranygomb-mellbimbókkal, az álmatag gibbonok, a három óriásköröm-ujjú, lapos szőrtányér-fejű lajhárok, az aranyporral-behintett fény-buborék-szemű makik, a kék aranyér-rózsa-fenekű, bíbor mirigyfürt-tomporú, dagadt óriás érzacskós, paradicsom-tomporú majmok, s merednek némán a halálra a sárga-kék-bíbor-lila-zöld-rongyfonadékok: a papagájok, óriás csontparafacsónak-csőrű tukánok, óriás-tölcsér-csőrű, aranytrombitacsőrű, óriás-krisztustövis-csőrű gyémánt-zizegések, gyöngy és zománc-remegések: a kolibrik, a szemgolyó körűl piros húscsipkemirigykoszorús tűz-rongyok: a miriók, a tűz-lángaranyszalag-lángforgács-csokrok, tűzkacsok, arany-bíborzuhatagok, lángvulkántűzlobogások: a paradicsommadarak, a bíbor mirigycsipketányér-szemgyűrűs aranyforgács-kakasok: a hoatzinok. S a legtitkosabb, legmélyebb cella könnyekkel-rügyes falára megcsontosodott fekete asszony-nyelvekkel Ő van fölszögezve, a megváltásra-váró, a Bűntudat Krisztusa, sivatag-föld-repedezésű tenyerében, rózsagyökér-érdagadású kék lábfejeiben üszkös nősténynyelv-szögekkel, fején asszonykoponya-fogsorok rózsakoszorúja. Csak ő lenne Baudelaire? Csak ő, a fölszögezve-dermedő, a bűntudat nyirkos és dohos cellamélyéből kihörgő, a magány holdas rácshálóján deres szavait átokádó? Csak ő? Hiszen Baudelaire a Szabadság föltétlen a megrendíthetetlen híve és hirdetője volt, s a legnagyszerűbb tervező, dantei-vágyú és dantei-képességű gyönyörű elme, aki nemcsak terveivel töltetett meg, de betelt a titkos és végzetes termékenységgel, a költészet dagadó, gazdag anyaságával, bár csordában gyűrűzve körűlvették makogva, rikácsolva, bömbölve és hörögve, vihogva és sikoltozva a kicsinyesek, az önáltatók, a hazúgok, a konzervatívok, a dögledezők, a hazug-ujjal-mutogatók, a más-vonagló-szívét-rágcsálók, a topogó kicsinyesek, a tétovák, az áldozni-nem-tudók, a szellem szajhái, a kegyelem ringyói, a disznófejű kakasok, a kegyeskedő-pofájú rózsa-arcúak, a csámcsogók és böfögők, a mindíg-mindent-jobban-tudók, a mindíg-mindenkinél-erkölcsösebbek, a vasgépezet-kezűek, a rondák, akik „telhetetlenek, mint a meddőség”. Baudelaire maga volt a végzetes és végtelen termékenység, hívő volt ő, és nem hitetlen, akinek minden nyomora és pusztulása mellett, szerencsés élete volt, mert meg tudta valósítani önmagát, a legteljesebb feladat megvalósítója volt, akinek (bárha akarta is fogvicsorgató magányában és keserűségében) mégsem sikerűlt eltitkolnia, hogy hasznára akart lenni másnak, aki még nem volt ugyan az igazi, a teljes fölszabadulás, akinek ma már gyermeteg „sátánisága” csak hús-rothadék-álarc és penész-redő-köpeny kíváncsi gyermek-arca és gyermek-szorongású szíve fölött, s akit minden titkolódzása, zord dér-lehelése, hózápor-fújása és korom-fújása, szívére-tűzött dög-bajuszrózsája, temetői halál-legyezős cíprus-nyikorgása, hullabűzparfümje és halott asszonyok földalatti esőcsurgásos sárga, átderengő porcelánkéz-bóbitája ellenére mégiscsak a szeretet és csodálat űzött egyre-messzebb démoni útakra, gyémánt menny-útakra, ember-sajnálat-útakra, megalázkodás-útakra, megváltás-kereső-útakra, emberszív-útakra, a szegények utcájába, a szegények rongyai és álmai közé, szívére akasztott megváltó-hímes bíbor köpenyben, arany-álarcú, arany-vértezetű, aranyharang-szoknyás csont-lován, kezében Szent György dárdával, amely a mirigy-pöffeteg, mirigylüktetés-pórusos dagadt lomha halál-hurka: a Bűn-sárkány dög-teteméből, büdös zsírjából, rothadó szívéből, kidülledt könnytelen üvegdinnye szemgolyóiból is virágot fakaszt az Ember javára és a Jövő örömére. Nem volt misztikus, csak többet-tudó. Nem volt réveteg, csak mindíg-többetakaró! Mindíg az új izgatta, mindig az újra vágyott, mindíg az ismeretlen újat akarta és teremtette. „A mindent kifejezni akaró Emberi Ige volt” ő. A megtervezett ihlet és a megtervezett a terve szerint végig-megépített mű költője volt Baudelaire. Szerencsés költő. A legszerencsésebbek közűl való. Rövid, bíborló ifjúság, aranyálarcos játékosság és aranycsengettyűruhás, rózsamellényes, csillagpikkely-kesztyűs, bálványos tékozlás után, rózsasörényű kancák és aranyrepkény-bozontú nőstények után vad nyomorban és vad árvaságban élt elvadúltan, üldözötten, egyre-kristályosodó koponyával, egyre-kristályosodóbb szemekkel, s a dühödt, a vad, a szörnyeteg, a tébolyúlt, a hazúg, az álnok, a könyörtelen, az ostoba, a bűnöző konzervatívizmus ette, rágta, tépte szíve véres rongyait már elevenen, mint a hómezőn elzuhant katonát: aki liheg még, aki sír még, aki él még, aki könyörög még: de tépik, cibálják, harapják szőreit és húsát a véres nyálat csurgató, csillagzabáló farkasok, a tajtékos ormány-pofájú vaddisznók, az ezüstmoha-háromszög-fejű rókák, szőr-lüktetés egerek, tetű-szemű sündisznók, kövér pikkely-petrezselyemgyökér-farkú patkányok. Az erkölcs nevében zabáltak fájó eleven szívébe, ők az erkölcstelenek. Az erkölcs nevében, a kurvák, a dögök, a disznók, pedig a világlíra történetében aligha volt erkölcsösebb költő nála! Alíg volt tisztább költő nála! Üveg-álarc mögűl fintorogtak rá, mint a mérgező porokra, mérget-köpő növényekre, mérget-föcskendő állatokra, nyálas ragyáikból mérget-izzadó kétéltűekre, vért-könnyező hüllőkre, méregtaknyot-lövellő bogarakra, a bűzmirigyes, rózsa-csücsörgésükből bűz-ernyőt kifújó kisemlősökre, ők, a bűzös-mérgekkel-átitatottak, a dög-lehelletűek, akiknek ujja-érintésére döglötten elnyúlik az állat, üszkösen elsorvad a virág, tekintetük bűzére kilángol a csillag, összeomlanak a Világegyetemek! Száz éve halt meg ez a tündöklő tiszta Ember, ez a tündöklő tiszta Nagyság, ez a csoda-szárnyú, csoda-álmú, csoda-akaratú, csoda-végzetű költő. Bár száját már előbb lepecsételte üszök-pecsétjével az Elsőszülött-Halál, s utolsó, végsőkig-tisztúlt mondatait már nem ismerhettük ennek a legtisztább Hallgatónak. Könyvtárakat írtak nagyszerű művéről és nagyszerű emberségéről, mégis, ma is, bár sok szigorú ellenzője van, Théophile Gautier tanulmánya a legmegrendítőbb, a legtisztább, a mesteré, kortársé, baráté, amit valaha Baudelaire-ről írtak, ez a gyönyörű, megrendítő testvéri és baráti vallomás, ez a dzsungel-párájú és dzsungel-növényzet-sűrűségű, Rousseau-dzsungel-legyezős és őserdő-levélpajzsos, ez az arany-szemlámpákkal, fekete köröm-rózsákkal, bíbor és kék és arany rikoltozásokkal, tűztölcsér-rikácsolásokkal, mohos szuszogásokkal, pikkelyes húsliliom-fújásokkal és szívben-kést-forgató hörgésekkel, bozontos dörgésekkel, mocsaras kék tátogásokkal és sziklacsőr-körmű zöld moha-lábujjhártyás cuppogásokkal, óriásrovar-szárnyzúgásokkal, óriáslepke-moha-szárnycsapásokkal, óriás-rovarszem-csiszolt-üveg-gyümölcs-villogásokkal és zöld tébolyokkal, párás kék tisztásokkal és titkos vak kopogásokkal zsúfolt tanulmány, amely néhol mégis démonian dogmatikus. Bár démonian dogmatikus volt Baudelaire is valamiben. Az elzárkózásban. Baudelaire kemény-itéletű, tiszta-érzékenységű, konok-szívű ellensége volt minden műviségnek, a drogoknak, poroknak, mesterséges mámoroknak, mérgeknek, áltébolyoknak, álgyönyöröknek és álszenvedéseknek. Gyűlölte a hamisat. Gyűlölt mindent, ami az akaratos, ön-tisztaságú, termékeny tervezés és tudatos ihletettség fékezője, elkábítója, szétlegyezője és elbomlasztója volt. És annyira gyűlölte saját jelenét, annyira gyűlölte a rosszat, hogy tudott makacsúl elzárkózni a jövő elől is. Hitt az emberi lélek erejében és jövőjében, de talán nem hitt eléggé az Emberiség jövőjében. Vagy ki tudja? Hol van már az a fekete selyem-cilinderes, aranylemezekből-varrt-frakkos, bíbormellényes, elefántcsontgombos-botú, kékre-és-rózsaszínűre-festett bárányt, kék páncélollójú, rubint bajusz-gyűrűs kékpiros tengeri rákot, nyakukban rózsakoszorús, fehér pamut-cipős óriás-macskákat sétáltató, vérpettyes muszlinokba, lovagpáncélt-utánzó míderekbe: halcsontváz-vértezetbe és kígyócsontváz-vértezetbe, festék-álarcokba, puder-álarcokba, rizspor-prémekbe és festékzománc-maszkokba öltözött régi világ? És ó, hol vannak a titkos Indiák, távoli tájak, dzsungeli álomszigetek? A Boldogság szigetei? A Halhatatlanság szigetei? Összezsugorodott a Földgolyó. Az elvágyódásra itt már nincs lehetőség. Rakéta-idő jött, interkontinentális idő. Ha elvágyódunk, hát legföljebb a ködös csillagokra, a Mindenség fémfortyogás-szemgolyóira, a tűztajték-anyagszigetekre, más csillagszigetek más égitestjeire! Baudelaire a Tisztaságba vágyott. A Mennybe! És eljutott a szívünkbe. Így hajtott a Jövőben mégis virágot! Száz évvel ezelőtt temették megbénúlt, halálba-töretett testét. Sírja körűl ember kevés volt. Kortárs is kevés. De ott álltak az Emberhaláltól megalázottan, a Költő gyémánt-szavától megbéklyózottan, aranybilincsben, márványláncokkal áttekert testtel és csigolya-lánccal lekötözött szárnyakkal a Démonok, Ördögök, Szentek, Angyalok, ott álltak a zölden-füstölgő esőben, koporsóját zöld kristályszakállal behömpölygő, sírjában zöld kristálybuborék-szemekkel kíváncsiskodó Sátán-esőben a mohavert-arcú, szakállal-gyökérszoknyás-arcú szegények, a rühesek, a tetvesek, a poloskások, a titokzatosak, az akasztásra-várók, eleven-rothadásra-várók, az epileptikusak és tajtékszájúak, az ezüst-oroszlánfej-nyelű, pikkelyeiben-megkopott ezüstgyíkfej-nyelű, a foncsorát-vesztett-mellbimbós-sellő-nyelű esernyősök, a „temetői Vénuszok, s egy-szobakonyhás Ninonok”, a mankón-bicegő hímoroszlán-sörényű fekete kancák, luftballon-mellű, vatta-zebrasörényű nőstények, s ott állt virág-hullató szemekkel, virágnyíló kezekkel az Eljövendő Költészet Szelleme. Hisz ha elhangozhatott annakidején Oroszországban a híres mondat, hogy „mindnyájan Gogol Köpenyéből bújtunk ki”, megismételhetem e csodás mondatot tegnapi és mai költőmagunkra értve: mindnyájan ott születtünk, ott növekedtünk, ott melegedtünk Baudelaire szívében; és ha nem is fényűző és ragyogó és elegáns bársonykabátja alól, de kopott és gyűrött és elzsírosodott és gyötrődő, szenvedő, csodát-akaró szívét, megváltást-kereső szívét nem-is-nagyon melengető, kopár vászon-zubbonya alól bújtunk ki valamennyien.

Petőfi Sándor csontjai^*

Jaj, mi marad földbe-gyömöszölt vérző tetemünkből százhúsz év után a földben? Mi marad árva testünkből százhúsz év után a földben, jaj, mi marad? Mi marad megváltó anyagunkból, életre-váltó húsunkból és csontunkból, a semmiből létünket-kiváltó gyalázatos és gyötrelmes anyagunkból, meghatározó és kegyetlen anyagunkból, húsunkból és velőnkből, csontunkból és idegünkből, szőrzetünkből és hajzatunkból, szemeinkből és szívünkből, mi marad szerelmes és boldogtalan, boldog és haláltól-rémülő testünkből, lehetetlen titkos anyagunkból, önmagunk-léte önmagából a földben, a könnytelen és jajtalan csillag-anyagban, mi marad a bonyolúltan és finoman szervezett anyagból, az értelmünk anyaga anyagból, a szerelmünk anyaga anyagból, a költészetünk teste anyagból, a jövőnk és fönnmaradásunk rózsa-pillére anyagból, a föl-nem-támadás anyaga anyagból, a csak-így-lehet anyagból, a sejtekből, molekulákból, atomokból, kristályokból, elemi rögöcskékből, elemi tartály-állapotokból, rezgő erőpont-halmazokból, őstiszta héj-burkolatpontfelhő-halmazokból, jaj, mi marad az energiákból és a tűzből, az erőkből és a hiányokból, a térrészek közti erőtér megtartó irgalmából és a kiterjedést, megvalósulást megvalósító anyag-testecskék, az anyag-állapotot, embervoltunkat megépítő anyag-tömböcskék egymással-összekötött lüktetés-halmazából, rezgés-halmazából? Mi marad a vérből és a könnyből, a szív büdös és elgázosodó celláiban, az érpályák rothadékony, falaikon zöld gázbuborékokat növesztő, sárga bomlás-gázhólyagokat kifújó, mésszel-bélelt, befelé mészkéreggel vastagodó, mészrögökkel-eltömődő csöveiben halott vérből, a halott könnyekből a halott könnyzacskókban, a bánat és öröm magzatburkában, könnycsatorna-szájú tiszta tömlőiben? Jaj, mi marad elárvúlt és most-már-mindíg magányos, anyagában-már-magánytalan testünkből a földben, a földben, a kristály-képletünket végsőkig-lebontó földben, amelybe majd belegyömöszölnek, beletömnek, belerúgnak, vagy belelőnek, beledobnak, vagy beledöngölnek minket, amelynek varangyszagú, varangypislogás-illatú, varangymosoly-némaságú gödrébe merev testünket leeresztik, ha leeresztik, a sárga, vagy fekete föld-doboz lukba, ahová alászállunk, vagy belezuhanunk, a föld-vályúba, amelynek oldalain, mint ollóval lemetszett százlábú enyves, kristálytaknyos combcsonkjai, lábszár-maradékai, pókok, szöcskék üveges-izompántokból font gödörszív-ürege, lepkék félbevágott szőrös, gyapjú-pihés kitincsont-alsólábszártöredéke vonaglanak még gyökér-könnyesen a fák, bokrok, füvek gyökerei, barna, vedlő gyökérzet-csonkjai, jaj, mi marad belőlünk százhúsz év múlva a földben, az óriás agyagvályúban, amelybe alászállunk hanyatt lebegve, mintha úsznánk hanyatt merűlve az űrben, halál-súlytalanságban a halál űrrepülői, amelybe vagy fejjel-előre, oldalt kicsit hulltunkban megcsavarodva belezuhanunk, mint repülőgépből kilökött ejtőernyős, ha ernyője csukva marad, verejtékes négykézláb, halálverítékes békazuhanással, tarkónkból habosan kilövellő vérrel, tarkónkból kinövő vérrózsapáfránnyal, átlőtt tarkóval, tarkócsontunkon fröcskölő, vért-habzó fekete lukkal. Jaj, mi maradt földbe-gyömöszölt vérző teteméből százhúsz év alatt a földben, a befogadó titkos néma földben, a ki-tudja-hol talajban, a ki-tudja-hol-kapta-be-sárga-szájüregébe-őt földben, a járunk vagy járhatunk fölötte földben, a ki-tudja-már-melyik-földkocka-itatta-föl talán kilukasztott szívét, vicsorgó, szőrös, sárga porcelánvigyor-halálmosolyát földben, mint foszlékony, laza, óriás itatóspapír-kocka, amelynek puha, rostos, bolyhos kockatömbjébe fölszállt, föloldódva fölszívárgott elfolyósodott test-anyaga, mint az olvadt, forró viasz, mint a tinta, beszőrözve szakálla, szőrzete és haja gyökérszálaival a tömb-mély kocka-homályát, mint a tintahajszálerecskék finom kék páfrányos szétszívárgással az itatóspapírt. Jaj, mi maradt belőle, Petőfi Sándorból százhúsz év alatt a földben, az ismert-ismeretlenben, az ismeretlen rejtelmesben, belőle, aki százhúsz éve hever a földben, belőle, aki százhúsz évvel ezelőtt vágódott hanyatt egy szívre-célzó vad dárda-ütéstől, amely talán a pipacsszár-pihés gégegödörtől a legalsó bal bordatoll fehér horpadás-széléig vágott falevél-él alakú, vagy rózsa-rombusz alakú léket a gyöngéden-pihés, vagy nagyító alatti pók-arcként rojtosabban szőrös mellkas húsán, szétnyesve vad ütéssel a bordacsontokat, átütve fém-tollával a szív, a tüdő rángó anyagát, s átdöfve a gyönge, vékony törzset, kiszaladt talán a háton, a lapocka alatt véresen gőzölögve, mint egy cápa-fog, narvál-fog, elvékonyodó rombusz-síklapjain, vagy fémeres vaslevelén piros gőzölgéssel, kireszelt hegyén a tüdő, a szív, a csont, a hús feketedő cafatjaival, míg röhögött vicsorogva, tajtékot fröcskölve, habos zablától rángatott fodros ajak-sarokkal, kidagadt, szinte gőzölgő forró üvegtojás-szemmel a ló, s izzadt, káromkodva, vagy izzadt aranybuborék-halom fejű, toronykoronás koponyájú istenéhez imádkozva az ismeretlen dárda-döfő, a varangy-mirigyes, bak-szakállas, gyűlölet-pikkelyes sárkány a lovon, míg a Költészet Szent Györgyéből, hörögve lehanyatló szentgyörgy-testéből, fölszúrt lovagszívéből a dárdát nyögve kihúzta. Jaj, mi maradt belőle a földben, aki százhúsz évvel ezelőtt esett arccal a földre, fejszétől-széthasított koponyával, véresen szétrepedt koponyával, vér-ragacsos hajjal, a földre tölcséresen-tapadó vonagló viasz-orrlikkal, földbedörzsölt poszméh-potrohszőrrózsa szakállal, a kalászos fűbe fulladt fogsorokkal, míg fölötte és körülötte talpak, lábak, paták, szögbütykös kerékabroncsok, eres, izzadt lócombok, eres, izzadt ló-hasak, eres, izzadt lószügyek, ló-térdek, véres és fényes csikó-lábszárak, vastüske-fogsorú patkók, vas-zápfogú vaspatkó-állkapcsok, örvénylő, hömpölygő, ágaskodó lófarkak, fényes csattogó szőrzászlók, a rémülettől füstölgő zöld szénatojást böffentő csődör-ánuszok, füstölgő herélt combtő-rózsák, vizelő kanca-rózsacsillagok, izgatott csődör-rózsák, nyihogások, sírások, jajgatások, hörgések, átkok, imák, könyörgések, üvöltések, bél és gyomor-kibuggyanások, végbélrózsa hólyagcsillag-kifújódások, ürülések, vérzések, szétszakadások, eltépődések, eltörések, cafattá-válások, csont-szakadások, vezényszavak és halál-szavak, menekülésszavak és fémcsattogások, ágyúfüstök, golyó-füstzászlók, széttaposott kalászok és széttaposott virágok, széttaposott tücskök, sáskák, szöcskék, kitinhólyag-kürtök, kitin-reszelőléc-hegedűk, a combsonkába épűlt fogazott combléc-ráspolyciterák, szárnyrece és tarkónyereg-rece kitin-hangszerreszelők, széttaposott hitek és széttaposott mámorok, rongyos, véres, lőporfüstös, cafatos, ágyugolyótól-lukas vászonzászlók és selyemzászlók, ideges és végzetes trombiták, részeg kürt-riogások és lőporfüstbe, lihegésfüstbe, orrlik-füstbe, hulla-szagú ánuszcsillag-füstbe, földfüstbe, zörgésbe, vas-csattogásba, ló és ember-hörgésbe fulladt dobpergések, magányos lovak és magányos katonák futkosása, sírása, lándzsasuhogások, fejszecsattogások, baltafok és baltaél-hangok, pika-reccsenések, kard-eltörések, puskadurrogások, puskacső-füstköpések, porködök, halálok, végzetek örvénylettek és kavarogtak, s a levegőben a füstölgő vasgolyók úgy röpűltek és szálltak sisteregve, állva szinte atom-sokadalmukkal a fényes levegőben, mintha egy régi atomszerkezet-modell állna fényes vasgömbjeivel és vasgolyóival a levegőben, füst-hurkaival, füst-gyűrűivel, füst-karikáival, füstcsíkháló-szövedékével összevissza szőve a golyók közti levegő-tér ürességét, az élet-vákuumot, úgy látta ő a sisteregve-szálló, füstölgés-pántlikákat húzó vasgolyó-kavargást, ágyúgolyó-függést a szikrázó kék levegőben, mint a halálújszülött isten láthatta az egymás-körűl minden irányban, a világtér minden űr-kockájában nyüzsgő égitesteket: tűzgolyókat, ködgolyókat, kristálygolyókat, fémgolyókat, gázgolyókat, ősgolyókat. Jaj, mi maradt belőle a földben, aki tán úgy zuhant el, egy forró nagy ágyúgolyótól szíven-ütve, hogy látta még az izzó, sisteregve közeledő piros vasgolyót a levegőben, ahogy feszes szivárvány-ívben füstölve feléje száll, látta jönni és elámúlt, látta jönni a füstbojtos-farkút az átkozott, halálszagú ürességen át, látta, ahogy röpűl pörögve, kakasszakáll-vörösből rózsarohadttá hűlve, rózsaszín ködgolyóvá szelídűlve, gőzölgő, forró gömbfelületéről a páracafatok, gőz-rojtok, ködcsipkék lobogva leszakadoztak, pörgött saját füstjében, forgott maga-gőzében, mint a csillag, mint az Ítélet Égitestje, rózsakék üveges ürességcsövet fúrva a füstös semmiben, s hogy mellkasának csapódott rózsarohadt vascsattanással, mert hatalma nem volt már törzsével elhajolni, átégett a piros-zsinóros kék katonazubbony, vagy a fehér vászoning, piros gödör perzselődött a húsba, s ott hulltak le mindketten a vak egymásba-ütközésben a földre, a Halál Küldötte s a Halál Gyűlölője, édes istenem! Ezzel a füstcsíkkal teleírt űrrel, ezzel az ágyúgolyó-atommodell-éggel, ebben a vasgolyó-függéses látomás-kavargásban halt meg a magyar tizenkilencedik század. Ettől az ágyúgolyószívütéstől halt meg a Tiszta Természet. Ettől a vérző golyótól tört össze a költészet kristály ember-angyala. Jaj, mi maradt százhúsz év alatt belőle a földben, akinek szívét lándzsával megdöfték, mint a Jézusét, akinek szívét jobban átverték dárdával, mint a Jézusét, hiszen ő még meg nem feszíttetett, szent munkáját be nem végezé, nem volt még halott, és nem akart meghalni sem, mert nem akart meghalni még, de élni könyörtelenűl és szerelmesen, boldogabban és tökéletesebben, csókolni a gyapotpihe-felhős asszonytarkó virágcsésze-könyörületét, enni a csirkepaprikást, lapozni tékozló könyveket, boldog szótárakat, gyermekkel ülni a darázs-dohogású, rózsafüst-hörgésű, óriás réztölcsér-kéményű apró fényes vaskentaúr-cibálta vonaton, sétálni a hátasló-nyüzsgésű, szekér-hemzsegésű, hintó-nyikorgású városban a fehér csipkeharangba öltözött asszonnyal, kötekedni az óriás hőscincérhím-bajszú, cerkófmajom-barkójú, barbárkirály-szakállú és halálfejeslepke-potroh szakállú ifjú barátokkal, s a zsíros-dolmányú, borotvált, rózsavörösre kapart arcú öregekkel, ülni kávéházban és hegyen, ülni pipafüstös szobában verset írva, esőbuborékot nézve a füstölgő utcaköveken, hallgatni asszonya fénylő kristálybuborék hasára fektetve fülét: a magzatvíz csobbanását, a magzat ebihalörvénylését, s elbódulni a tiszta szeméremszőrzet illatától, a dagadó emlők, a rózsaszín orrszarvúak rózsa-biccenésétől, hallgatni a húsvéti fakereplő gólyakeleplését, hallgatni toporogva és könnytelen szemekkel véres és nehéz asszonyzokogást, szorongani és dühöngeni a költőtársakon és költőtársakért, hallgatni halottak szőrös, pórusos sárga titok-csöndjét, a kezek, lábak, arcok, nemzőtestek, pihés és szőrös nyílások gyökércsöndjét, hallgatni halál-ámulattal és élet-irgalommal a benne és körülötte áradó, lángoló, hömpölygő, gomolygó titkos szent Mindenség csillaghangjait és féreg-hangjait, feküdni zöld búzában, virágos tiszta mezőn, hallgatni Shelley pacsirtáját és az ő pacsirtáját, az égbe-fúródó toll-golyót, ének-lövedéket, lüktető rézcsipke-csöngettyűt, nézni, legalább egyszer nézni a tengert, asszonyát kézenfogva, legalább egyszer a tengert, a rejtelmeset, az egyszerűt, a kék ősanyát, a mindent-befogadót, a mindent kigondolót, a párás kék emlő-milliárdot, a kék sárkánypikkely-hánytorgás, kristálypikkely-gyűrődés ős-zaját, vagy lebukni a tintakék víz alá, s nyitott szemmel nézni, hogy a naptól-átsütött víz világoskék üvegkocka-csöndjében, elszórva itt-ott ezüst pont-csomókban, arany petty-halmazokban, mint élére állított ezüstpénzek, aranypénzek állnak a halak lebegve, s pikkelybuborék-oldaluk, pikkelymozaik levél-testük lüktetve ragyog és szikrázva lüktet, libegnek ott a kék csönd-fa vastag mozaik-pikkely levelei, mintha pénzt szórt volna a Kan víz-isten a derengő kék ősnémaságba, élni, élni, nézni a behavazott puszta fölött jajgató magányos madarat, nézni a szívéig-lüktető őscsillag-éjszaka tűzpont-örvényeit virágot harapva fogai között, hallgatni a századot vak földrengés-robajával átütő Vörösmarty Mihály pokoltűz-árnyékú ős-szívveréset, hallgatni Arany János gyötrött ezüstláng-mosolyát, hallgatni a hallgatást is, féreg-moccanást, lepkeszárny szines mohakönyv-lapozódását a fényes levegőben, az éjjeli gyapjaspille fehér szőrpáfrány csápjai ellentétes mozgását és rezgését versírás közben éjszaka, ahogy a papírra ülve szagol, Széchenyi hajósípüzenetét, Orlay Petrics Soma olajos ecsetcsusszanását, mocsárban békatottyanás-hangú ecset-cuppanását a vásznon, hallgatni az erős és tiszta szív dobbanását, el-nem-gyávuló szíve dobbanását Magyarország-hajnalban, vagy Magyarország-éjszakában, de élni, élni, élni, élni mindhalálig. Jaj, mi maradt belőled százhúsz év alatt a földben, öcsénk az időben, öcsénk a halálban, csillaghajú idő-lovon az élők élén nyargaló bátyánk, szent bátyánk a teremtésben és tisztaságban, legyőzött halandó, jajgató gödörbe dobott ifjú ember, te talán tömegsírban elkorhadt, sebzett költő-szív, te örök halhatatlan akarat, dacos, kevély, kegyetlen halott, öcsénk és bátyánk, Petőfi Sándor? És mi marad belőlünk majd, ha földbe kerülünk? A csontok. A csontok és fogak. A koponyacsont, az állkapocs-csont, a rágó-csont, a könny-csont, a farok-csont, a csigolyák, a bordacsontok, a vállcsont, keresztcsont, medencecsont, a lapockacsont, combcsont, lábszárcsont, lábcsontok, kézcsontok. A csontok és a fogak. Ennyi csak és talán valami ruhafoszlány, rothadt ing-maradék, korhadt harisnya-foszladék, a szőrzet és a hajzat valami penészes, agyag-csövekbe bélként tapasztott fényes maradéka. És a csontok. A csontok és a fogak. A lándzsával kettétört bordacsont, a lándzsaheggyel kitört csontszivacs-gödrű csigolya, a fejszével szétrepesztett koponya. A földben ennyi csak. A földben csak ennyi marad. A földben csak a csontváz, ha ugyan el nem mállik az is, mint esőben a sár-vakolat, ha ugyan a csont megmarad. A rozsdás csontok maradnak, a rozsdás koponya, a fényes fogak. S a lángoló arany-gyűrű a csont-ujjon. Százhúsz éve dobták tömegsírba, vagy gyorsan-kiásott magányos gödörbe, ki tudja? Élt-e még, vagy már halott volt egészen, ki tudja? Százhúsz éve itta föl testét a föld, mint a könnyet, oly rejtelmesen és tisztán, mint a könnyet, oly nyomtalanúl és tisztán, mint a könnyet, nem úgy, mint a vért, nem úgy itta magába őt a föld, hiszen a vérnek sokáig látszik barnafekete, lilazöld foltja még a földön, de mint a könnyet, nyomtalanúl, amit úgy szürcsöl be a föld, hogy fekete folt-jele se marad pórusos héjazatán, szilárd szivacs-szövetén. Százhúsz éve dobták a gödörbe, vállainál, lábainál megmarkolva őt, összetört vékony kicsi testét, az átlukasztottat és fölnyársaltat, vagy húzták a gödörbe őt, vonszolva véres testét a véres füvön, cibálva véres és vérző tetemét a vér-sáros földön, ki tudja, vödrökből oltott meszet löttyintve a Testre, a testekre, vagy nyers fehér mészrögöket dobálva a Testre, a testekre, s vizet zúdítva a mészrög-szemfödőre, s az sisteregni, habzani, bugyborékolni, buborékzani, füstölni, fehéren lángolni, fehér olvadékcsipke-fröccsenésekkel lobogni, fehér tajtékzással fortyogni és gőzölögni kezdvén ott égett és olvadt habos péppé, lángoló fehér olvadék-mocsárrá bennük és rajtuk, s abban főttek, forogtak a szent testek, a szabadság-halál halottai, ki tudja? Vagy csak rákaparták gyorsan a földet, hogy ne lehessen a Test étke madaraknak, állat-vadaknak? Hogy a romló test rothadó virágfüst-illatával ne bánthassa a győztesek barbár és finnyás orrlikait? Hogy a halál-büdösség be ne szívárogjon a győztes, ideges asszonykezekre, boldog gyermek-kezecskékre váró szakállakba, barkókba, bajszokba, hajakba, a vérfoltos zászlószövetekbe és ruhaszövetekbe? Hogy a Halott Test, a Szent Test Szent Étke, fölszentelt étke ne lehessen a legyőzött, megvert, megalázott, meggyalázott, gyászoló és rettegő, az önmagában-bújdosni-kezdő nemzetnek, a belső-halotti toron, a vacogó és megszégyenített szívre ragasztott gyertyák, vak szemgödörbe ültetett mécsesek éjszakáján, a hosszú és barbár Történelem-Éjszakán, hogy a megvertek és legyőzöttek el ne temethessék. És nem volt, aki összetört kicsi testét szent kenőcsökkel és olajokkal bekenvén testén zokogjon, gyolcsba tekerje, a lándzsa-seb helyét csókolván sirassa, és nem volt, aki mészkő-fehér majdnem-gyermektestét éji-titokban friss és gyors sírjából kilopja, s vonagló száját véres sebébe mártva dárdával-szétvágott szívébe üvöltsön: Kelj föl!, vérmaszatos arccal testébe kiáltson: Támadj föl szívem! Te nem lehetsz halott! Mert korán halt meg, jaj, nagyon korán! Mert nem szabad meghalni korán, mert nem lehet meghalni korán, mert ha a Teremtés a legtöbb időt adta is ember-életünknek, az is oly kevés, oly gyalázatosan, oly förtelmesen kevés, hogy ordítani kell és dörömbölni, ököllel verni a Lét szívét, a titkos ős-húscafatot, a bíbor ős-zsák lüktetést, hogy nem elég, hogy becsaptál, hogy kegyetlenűl megcsaltál engem Édes Mindenem Te Rejtelmes Ős-szív, láthatatlan, Te Örök Világegyetem-Szívburok, akiben rejtezem, s mégis kidobtál magadból. Ó, Titkos Teremtés, Rejtelmes Megvalósítás, mért nem kaphat testi halhatatlanságot is az ember, az olyan ember, az olyan lángoló, büszke, dacos, konok, tiszta, kristálynál-keményebb és kristálynál-teljesebb ember, mint Petőfi Sándor! Jaj miért nem lehet testileg is halhatatlan az olyan ember, az olyan legemberibb ember, mint Petőfi Sándor, akiben a teremtés legszebb ereje tombolt, akinek ifjú és áldott lényében a természet legszebb és legfontosabb tulajdonságai és akaratai sűrűsödtek szívvé, aggyá, lélek-lánggá, akiben ott virágzott a végtelenség, mint kristály-nárcisz, csillag-liliom, akinek létéből úgy ömlött sugározva és ragyogva, lángolva és illatozva az époszi-dal és a virágok éneke, a csillagokból-gyúrt világegyetem-dal és az átokfekete tiszta keserűség, a siratók halálfüstje és a természet növény-illata, a hó, az eső, a szabad tiszta tér, a gyötrődő független síkság éneke, a teremtés, a folyamatos és makacs teremtés, a megállíthatatlan és befejezhetetlen teremtés könnyű, szép, mámoros, csodás dicsősége és ünnepe, mint a csillagokból a fény, égitestekből a lángolás, világtereken, az iszonyatos tér-magányon törve át rejtelmével és egyszerűségével, akiben a szabadság, függetlenség és önérzet, a tiszta gyűlölet és tiszta szeretet óriás-kristályai úgy ragyogtak, hogy teste is derengő volt szinte, mint a rózsa-óriás hajnal, s ezek a testében sugárzó kristály-tömbök átvilágítva lényét, lénye hús-határait, kimondhatatlan erővel és bevégezetlen csobogással, egyenes áradással küldték az egyedűlvaló árva világtér részletei és egésze bonyolúltságába kemény tüzüket, láthatatlan egyenes lángjukat, bevonalazva, berácsozva, bekockázva és befonva a világot, beszőve sugárzás-fonalukkal bonyolúlt és egyszerű ember-szívünket és agyunk rejtélyes sejthalmaz-szövedékét. Miért nem menti föl a Halál, végzete alól a Halál, könyörtelensége alól a Halál a Petőfi Sándorokat legalább, hogy mindörökké énekeljenek, figyeljenek és ítéljenek, hogy mindörökké ámúljanak, lázadjanak és szenvedjenek, hogy teremtsenek és számonkérjenek mindörökké. Mert ha tudjuk is, hogy így igaz és így pontos a törvény, hogy így beteljesülés a beteljesülés, hogy így irgalmatlan az irgalom, hogy csak így valósulhat meg a lét egyetemessége és az ember lét-küldetése, mert ha tudjuk is, hogy másképp nem lehet, mert így valósul meg a végtelenség, így maradandó a halandóság, így győzetik le a mindíg-újjászülető Halál, ha tudjuk is, hogy így tudja csak kimondani és megvalósítani önmagát a világegyetem állandósága és bevégezetlensége, mert ha hisszük is, hogy másképp nem lehet, mert tán a világtér is halandó anyag-testeivel és anyag-szigeteivel, a talán-nem-is-határtalan elemi ősgömb, amelyben, mint magzatburokban, a mindíg-embrió és mindíg-elaggott, mindíg-magzat és mindíg-vén-haldokló lét lebeg gömbjeivel, golyóival, pontjaival, anyag-felhőivel és anyag-ködeivel örvényesen és magányosan, kihűlve vagy ragyogva, születés-tűzben tombolva, vagy önmagába-töppedt ősanyagcsomóként, ragyogva fölfúvódva, vagy szétdurranván szétesve tűzrózsa-szökőkútként az ősbuborékban, ha hisszük is, hogy másképp nincs mód lenni és lehetni, irgalmatlanúl fáj mégis büszke, okos és tiszta ember-szívünknek, hogy másképp nem lehet. Hogy még Petőfi Sándornak sem lehetett. Leszúrták őt is, ledöfték egyszerűen, mint egy állatot, mint egy vadat, mint egy fekete csődörcsikót, mint kis moharózsa-szakállú csodaszarvas-fiút, ledöfték egyszerűen és szakszerűen, rongybábúkon és szalmabábúkon, állatokon és eleven embereken tanulva a mester-döfést, ledöfték szabályosan, talán a napbarnított nyak alatt döfve a nehéz pikát a gyönge törzsbe, hogy a dárda hosszú vaskúp-hegyétől, vagy a lándzsa-vaslevéltől kettétört a bal kúlcscsont, s a vér befröcskölte a csodafiú kis selyemsündisznó rénszarvas-szakállát, elöntötte piros lobogásával a vászonzubbonyt és a vászoninget, s lecsurgott a testen a köldökszőr-csillagot belepve az ágyékszőrig, s ágyékszőr-csillagban dermedő fiatal vesszőig, arra száradván, feketén alvadozván. Ledöfték egyszerűen és szakszerűen. Szakszerűen és egyszerűen. Ledöfték, földhöz-szögezték, leszúrták, fölnyársalták, levágták, széthasították, fölkoncolták, pikával átszúrva könnyen levegőbe emelték, mint egy szigonnyal-átvert vérző halat, mint tű-csőrű madár sebéből mézet és nektárt könnyező vérpettyes moha-harangot, tűzeres, aranycsontvázú kék moha-könyvet, a lepkét, mint könnyű, finom szőr pettymozaik-K-betű zsiráfcsikót a vadak, tajtékos, futásban-fuldokló zebracsikót a részeg üldözők, részegűlt boldogtalanok? Szívében, tüdejében, beleiben, vagy ágyékában kavarva meg a dárda villogó vas-hegyét, a lándzsa kézhát-eres fémlevelét, mint vérző eleven főzelékben kegyetlen kanalat, hogy a szív szakadozott sejtjei, a tüdő bíbor buborékrózsa-rongyai, a zsíros zöld vastagbél-erek, a nemzőtest fölötti szív-alakú szőr-pajzs rozsda-rostjai a gőzölgő feketülő vérrel a vasra ragadtak, jó istenem! Nem, nem is úgy, nem is éhségre éhesen, vadra vadan, dögre dongva szállva, forró húsra vágyva ölték meg őt, akik ott ölték meg őt, ahol véresen lehúllt, hiszen nem tudta az az arany-pikkely-hagymakupola-szembogarú, istent-félőn ordítozó, döfködésben-részeg orosz paraszt, aki izzadt, nagyhajú, tajtékos-szügyű, habos ér-rózsákkal lüktető szügyű, halálok közt tántorgó lován bódúltan és pontosan előrehajolt, hogy ledöfje, nem tudta az a hányingerig-réműlt, rezesbanda-szívű jó buta osztrák polgár, akinek szeplőfelhője, rozsdás pettyálarca úgy izzott a csonttá-dermedt arcon az okádtató szúrás-pillanatban, mint vérpettyek fehér vásznon, aki idegesség-őrületében durrogató könnyű lován öntudatlan-okosan és könnyedén hátrahajolt, hogy erőt adjon az előre-rugózó döfés-pillanatnak, kegyetlen-pontos lendületet, pontos fogást ez az ember-imádkozó-sáska, ez a fehér szőrtarajos háromszög-szív sisak-fejű zöldhártya. Ájtatos Manó, nem tudta, hogy Őt öli meg, a Jövőt, hogy Őt döfi le, a Vérző Időt, a Múlhatatlan Múltat, a jövendő jövőt, az Örök Életfát, a Tiszta Igét, mint ahogy azt se tudta, hogy nem ő öl most, de vele öletnek, hogy ő karja csak és keze, izzadt tenyere a Gyűlöletnek, töviskorona szúrókarja, tövis-villa fogó-keze az Ocsmány-Ősiségnek, hogy a Mindíg-Újat-akarást döfetik le most kezeik által, hogy az Életfát döntetik ki most a karjukban-hozott Halállal, az izmaikban csomósodó Elmúlással, tenyerükben-forrósodó Megsemmisítéssel, hogy az aranysujtásos prémekbe, aranycsipke-palástokba és mellényekbe, arany-sisakokba és arany-fövegekbe öltözött Úri Gőg, Úri Rettenet, Úri Rémület számoltat le most az Álommal, a Szegény-világgal, a Virágzás-Föltámadással, hogy önmagát döfi le abban, akit ledöf, hogy a megpenészedett, bemohosodott törpe Múlt-idő, a halhatatlanságra-vágyó Időt-megállítani-akarás, a sóhajáig-megkövűlt, kukacos, gennyedző, rothadt-ágyékú, nemzés-képtelen Múlt-Manó, a Gazdag Maradiság, a Dárius-Butaság, Tébolyúlt-dekadens Ostobaság, aranyozott hullákkal teleaggatott szívű Fajgőg, szűzeket-zabáló Otrombaság, Kan-Király-kevélység, Emse-Ringyó-felség döfette le Őt, a jövőt, a vágyakozást, az Eljövendő Időt, Petőfi Sándort, nem tudta az a bolond katona, akinek megtorpanva-ágaskodó lován úgy dagadtak és csomósodtak az izmok, mintha vasgolyók hálózata púposodna, csúszna, hömpölyögne, forogna, gyűrűzne, mozogna és csúszkálna az izzadt fénylő szőr alatt, a szügyön, a combokon, a tomporon, a nyakon, a háton, a testoldalakon, mintha vasgolyók keringenének és örvénylenének testén a hús fölött, a bőr alatt, a test belsejébe szívódva, s a test felületére lökődve és bugyogva, mintha egy mágnes-szívű vasgolyó csődör lüktetne ott vasgolyó-hemzsegés-testével, lüktető vas-golyókból ikrásodott gép-ló gőzölögve és sípolva, nem tudta az a szegény katona, hogy karját a felsőkarnál, könyöknél, csuklónál, az ujjak ízesüléseinél és az ujjbögyök tarkójánál, a domború rózsaléc-pajzs alatt gumiszálak hurkolják, s e gumiháló-fészekbe, gumiszál-hálóbozótba kötött ember úgy mozog, mintha magától mozogna, pedig a mozgató fényes gumiszálak gumiháló-sátrukkal, gumiháló-kupolájukkal az űrben összecsomózva kétágú gumivezetékké fonódnak, s a megfeszülő és ellazuló vezetékgumik puszták, hegyek, városok, falvak fölött Moszkváig és Bécsig nyúlnak a fénylő ürességben, s ott fejeződnek be végűl a Császár és a Cár rózsaszín, szőrös ujjhegyeire kötve, a szőrös rózsaszivacs hüvelykujj és mutatóujj lüktető piros keselytokája, pulykaszakálla, kakastorka alá. S azok a vérengző rózsaujjak játszanak, táncolnak, tipegnek, bókolnak, rogyadoznak, térdrehullnak finom, bevégezetlen kristály-tűvirágzás, tűkristály-angyalgomolygás menüettek ütemére, aranypocakú mélyhegedű-asszonyok, arany-ágyékú hegedű-szűzkurvák, rózsacsembalók, nárcisz-klavírok, arany-fúvók és aranytrombiták hajlékony és folyékony, csobogó csipke-összhangjára, illatos selyemfrakkok, aranyrózsa vállbojtok, egyenruhák, sisakok, kecses, hosszúnyelű elefántcsont-kezecskékkel vakart tetves haj-pisai-ferdetornyok, óriás-míderek, nehéz habcsipkeharang-szoknyák, kacér legyezők, selyemkötésű és krokodilbőrkötésű verseskönyvek édes és balzsamos forgatagában, halál-szagú selyemkavargásában, dögbűz-örvényeiben és a sisakcsúcs-hegyű aranybuborék-kupola hangjegyekkel teleírt, aranycsillagokkal bepettyezett kék hagymahólyag-hangjegyekkel teleírt szakállas őskönyvekből fodrozódó és dübörgő aranylángokként őrjöngve fölcsapódó isten-énekek ős-szavára, az aranyzsindelyekkel pikkelyesen kiszögezett szívű ősisten arany-hörgéseire, véres átkaira és véres bűnbocsánatára, így ráncigálván a gumiszálat, a végtelen gumiszálcsillag végére hurkolt embert, ölve, öletve kecses kegyetlenűl, barbár zokogással, szőrállarc-sóhajtozással. Mert így ölték meg őt, Petőfi Sándort. Bonyolúltan és szakszerűen. A Lovagló Butaságot rángatva messzi gumiszálon. Szakszerűen és bonyolúltan. Áttételek sokaságával, mintha egy millió csuklóval és könyökkel ellátott, országot átérő finom gép-kar, imádkozósáskaláb-mereven, kékpettyes tücsökcsáp-mereven mozgó manipulátor nyúlt volna át a nyári űrön Erdély fölé, hogy finom fémcsipesz-kezeivel, csuklós fémsáska-ujjfésűjével Petőfi Sándor szívét mellkasából kitépje, az óriás piros rögöt, a vérző betűt, s vonagló piros kérdőjelként látomást-látó szemünk elé tegye, a Szent Éposz végére, forradalomra-áhító szívünkre helyezze piros múmiának, rubint halottnak, piros sírkőnek, skarlát-feszületnek. Pedig neki élni kellett volna, testileg halhatatlanúl tovább. Hogy lássa, mi jött azután! Hogy lássa, ami majd eljön! Testével is élni, mint a mítosz emberének, akinek teste nem oszlott el a földben. Hogy lássa, amit százhúsz éve nem láthat a földben, mert már halott szemei sincsenek, mert szemgolyói is elrothadának és szíve és halálmosolya, a véres és szőrös viasz-álarc. Hogy lássa a bujdoklást és az árulást, a kivégzéseket és a retteneteket, az özvegyeket és a megrokkant, tébolyba-roskadt költőket, a förtelmet és az ocsúdást, az akasztófákat és a kivégző-puskák csöveiből és vas-kakasából szívárgó szőke füstöt, hogy lássa magát testtelenűl ragyogván lebegni a köd-szagú és spion-szagú, piperkőc-szagú és posztó-szagú, bálzenés, ravatalgyertya-bálifényű, besúgó-motyogásos, kiszakállasodott Magyarország-éjszakában, ebben a szőrzettel-tüntető csupaszőr-országban, ebben a borz-országban, róka-országban, nagyhajú vadszamár-országban, büdös kecskebak-országban, sünországban, rágcsáló kisemlős-országban, alsóajakra-lógó metszőfogú-országban, lapuló és szimatoló, temetőkben-legelésző vadnyúl-országban. Hogy lássa Arany János gyűrt ezüst-töprengését, szívárgó ország-nehéz könnyeit, Vörösmarty Mihály tántorgó pokol-útját ördög-vicsorgások és sátán-röhejek között, a bak-szagú és kan-szagú és bika-szagú és csődör-szagú kőkopár pokolban, ahol tűz sincs és jajgatás sincs és büntetés sincs, csak száraz vadkapor-csontváz és kiszáradt diófa, hogy lássa Vörösmarty Mihályt, akinek úgy fájt már a verse, mintha saját szívébe döfködne késsel, s úgy tántorogna sírva és motyogva, vért-lövellő mellkassal a világegyetem-tűz fölött átívelő deszka-pallón, a csillagtalan üresség-térben, mint egy kő-dárdával szügyön-szúrt ős-sárkány, míg fekete rongyálarccá szaggatott és gyötört arcán az őstűz rózsafénye árnyék-lobogása és festéke, hogy lássa Jókai Mórt, bizony Móriczot, az akasztófa büdös ágán ülő sárgarigót, aki világító jácintkék szemével, szerelmes szentjánosbogárnősténypotroh-tüzű szemével már virágot látott a sivatagban, virágot és virágzó almafát és azért beszélt a halál-ágon, míg alatta korhadoztak és rothadoztak a csontok, testek, szőrök, koponyák. Jaj, neki élni kellett volna tovább, neki, Petőfi Sándornak, hogy lássa az ő bennünk-élő halhatatlanságát, mert a jövendővel van csak halhatatlanság, mibennünk és általunk van a halhatatlanság, hogy lássa: százhúsz éve töltekezünk és táplálkozunk műveivel, isszuk és nyeljük ragyogását, féktelen lángolását, hogy pórusainkon ragyog ki a tűz, a tiszta, tiszta tűz, amit tőle nyertünk, belőle ittunk és szívéből kiharapva ettünk és eszünk, óriás ős-sejt szívet rágva, harapdálva és létünkbe-nyelve, mert az ki nem szárad, de magát folytonosan osztva egyre épűl, egyre növekszik, egyre kiegészűl, az óriás-egysejtű, a halhatatlan elemi élet-képlet, lüktetés-képződmény; hogy lássa: a költői teremtésben is a Lét kivételezettje volt ő, mert verseit és époszait olvasván merengve, könnyezni kezdünk és a virágoskertben álló gyermekálom mosolyával mosolyogni, mert verseit olvasván tisztán mosolygunk, mintha egy pamut-hajú csikó, arcunkba szagol nagy kék pihés bársony-gyűrődés-liliom orrlikaival s ránk lehel virágszagú virág-szájával, mert verseit és époszait olvasván könnyezni kezdünk szent szemérmetlenűl és egyszerűen, ahogy nagyapáink tudtak könnyezni még és könnyeink tiszták, tisztábbak, mint a harmat a zöld kristályszakállú kalászon, nem véresek, nem füstösek, nem mérgezettek és hazugok, mert verseiben és époszaiban testileg is ott van a történelem és az ország, a természet és a halál, a mindenség és a szerelem, fizikai anyagában, anyagi megvalósúltságában a teljes élet. Ó, jaj pedig én nem vagyok könnyen könnyező, könnyeim nem könnyen folynak. De ha könyveit olvasván lapozom, könnyezni kezdek, mint örömében a gyermek, mint szép szóra édesanyám, mint Mozart zenéjét, ha hallgatom, és nem szégyellem könnyeimet, Petőfi Sándor, te a Lét Legszebb Virága, Elemi Virág, te Egyszervolt csoda, Szívem Tündérkirálya, te Népmesék Világmegváltó Fia, Poklok Legyőzője, te a Költészet Ifjú Tudós Királya, te Virágokból-font Táltosfiú, te semmi más, mint zseniális ember, ifjú tiszta zsenije költészetünknek, te egymagad a Tizenkilencedik Század, egy egész század huszonhatévesen, akit nem csodálni kell, de nagyon szeretni, együtt-ülni vele csillag-füstölgő zöld nyári éjszakákon, s hagyni, hogy szúrós kemény tekintete, mint kristálytű szúrjon szívünk gyarlóbb és esendőbb zúgaiba és homályaiba. Mert nem azt kell csinálni, amit ő csinált, de úgy kell csinálni, ahogy ő csinálta, olyan könyörtelenűl, magunkat meg nem adva, olyan céltudatosan és kegyetlenűl, olyan táltos-biztonsággal, olyan tudatos akarattal. Jaj, neki, Petőfi Sándornak élni kellett volna még, élni, élni határtalanúl, hogy lássa azt is, százhúsz éven át, míg ő rejtelmesen és titkosan feküdt a földben, oda belelökve, mésszel leöntve, látnia kellett volna azt is, hogy százhúsz éven át a kicsinyek, a törpeszamarak, az álnokok, a hazugok, az ostobák, a gonoszok, a szellem fojtogatói, a szabadság zsarnokai, a tiszta szív gyűlölői, a kis konzervatívok és mókusfürge szende literátorok, rossz költők, tehetségtelen politikusok, a gyűlölködők és köpködők, a minden újtól mindíg félő izgága salabakterek, a penész-szívűek és penészszájúak, a cinikus hatalomhajhászók, az elszáradt-ajkúak és ganéjdomb-szívűek, a nyegle-tülekedők és ráncos koravének, a hatalom heréltjei és a mindenáron-megmaradás hermafroditái, ez az egész nyüzsgő manócska-csőcselék, ezek a szamárfejű és embertörzsű fordított kentaúrok hogyan emelték kéken-foszforeszkáló véres tetemét, Grűnewald mennybe-szálló Jézusaként szivárványglóriás, fénylő, sugárzó testét, sárga kristályként égő testét túlvilági pajzsúl, mindenképpen-sérthetetlen testét maguk elé, s vérző-sebű, szakállas-fejű, fehér-sugárzás-fényű lénye mögé bújva, onnan lődöztek rozsdás kovás-puskáikból, tölcsér-csövű cifra őspisztolyaikból a mindíg-elevenekre, a szellem és a tett igazi forradalmáraira, az újítókra, újat-akarókra, az eszméletükben szabadokra, szívükben függetlenekre, az el-nem-gyávulókra, a szent lehetetlenekre. Szent véres vászoningét, lándzsától-föltépett szent véres zubbonyát szent véres teteméről lecibálva, a véres inget és a véres vászonkabátot szégyentelenűl lobogtatva, gyalázatosan arcukra kötve, áhitatos álarcúl, hangoskodtak és tülekedtek, eső előtti varangy-hemzsegésben, s vele és sírból-kicibált ruháival akarták elfödni gyalázatukat. És hogy ez nem sikerűlt, azt is csak neki köszönhetjük, neki, Petőfi Sándornak, aki csillagörvényt fúvó tiszta szájával ráfújt a köd-lovas köd-csőcselékre, a köd-kecskét, köd-szamarat, köd-varangyot, köd-nyulat, köd-macskát lovagló köd-huszárokra, s azok szétfoszlottak, mint kemény tiszta szélben a köd, mint az álom rémei, szörnyei, szörnyetegei. Mi pedig, akik tudtuk okosan és szépen szeretni őt, tisztán és kegyetlenűl szeretni Petőfi Sándort, mi bátyjai az időben és öccsei a költészetben, akik megmosdottunk tisztító könnyeiben, könnyeinkben, akik csillag-szavára és virág-szavára, madár-szavára és halál-szavára, átok-szavára és szörnyűlködés-szavára, puszta-szavára és forradalom-szavára szemünkbe jönnek, mi pedig leszólunk a rejtelmes és titokzatos földbe, leszólunk az eltitkoló földbe áldott árva, magányos csontjaihoz, a földnek szólunk, mutassa meg csontjait nekünk, mi most is siratjuk és szeretjük őt, hiszünk benne és hiszünk önmagunkban, a földet kérjük, mint a varázslók, sámánok, költők ősidőkben, a földet kérjük, őrizze meg titkos csontjait, úgy ahogy mi őrizzük örökké-virágzó gyémánt-kehely fejét szívünkben. Mert hatalmunk nincs a földet megnyílásra kérni. Mert hatalmunk csak a szeretetre van. Mert mi még azt se tudjuk, hol hevernek hervadatlan csontjai.

Hitek halottja: Hübele Balázs^*

Reménytelen könyv A délibábok hőse? A hiszékeny és komor, mindent-áhító kamaszkor áhítata után, most újra-olvasva a nosztalgikus és szomorú könyvet, a könnyen-lemondás-könyvét, a könnyen-megadás-könyvét, most látom csak, hogy nem a reménytelenség, csak az akarattalanság vers-regénye A délibábok hőse, az akarni-nem-tudás, a mindent-megcélzó középszerű álmodozás könyve, nem is más, mint a kiválni-vágyó középszerűség szikár rajza, a nagy belső hűhók, féktelen lélek-omlás, mindenséget-virágzó óriásrobbanás vágya nélkűl, az önmagába-dagadó és pohos, ködös, tele-bűzölgött és tele-köpdösött környezetébe dagadó negatívzsenialitás hatalmas izzadó tunyasága, böfögő és bedagadt-szemű ős-tohonyasága, elemi elzsírosodása, püffedt, könnymirigy-zacskó-rózsás koszlott elszakállasodása, dagadt és tétova motyogása, tébolyúlt látomásos lustasága helyett a mindenben-átlagosság hőse lobog sárga kis-lángú életével ebben a szikár és szenvedélytelen könyvben, akinek minden vágya és minden álma középszerű, cselekvései is középszerűen jelentéktelenek, bűnei hamis bűnök, büntetése nem-pokol-szagú, büntetése lángtalan szegénység, könnyelműsége könnyű kegyelem, még a csontot-elrohasztó, ingbe-gatyába szőrös háj-buborékosan beledagasztó lustaság verejték-keresztjére, penész-keresztjére sincs fölfeszítve, mint valami hermafrodita ősvarangy, püffedt mirigy-fényes fején kövér egerektől megrágott, mohó molyoktól likacsosra-rágott, izzadság-foltos, zsírpecsétes kalappal, mint zöldszivacs posztókoronával, foszlott feketeszalagos aranyszínű kalappal, mintha egy döglött darázs félig-kirohadt-belsejű, fekete-szőrdongás potrohát húzta volna a fejére mohos koronának. Ez a könyv a középszerűség könyve, a középszerűség szánalma, szégyene. Lángtalan, foszlott, önismeret-nélküli hazúg álmoktól rongyosra-rágott szemfedő ez a vers a penészes múlt-koporsón, molyrágta szemfedő, cérna-köd, amely virágtalan mállott széleivel, tébolyúlt-csöndesen kibomlott cérna-virágaival és nem-lét-szagú rostjaival a kopár ravatal-állványra lóg, s amely alatt ott fekszik végleg-halottan a hitek halottja: Hübele Balázs, a sárgafogú, őszi kukoricalevél-sárga bajszú, kék mirigycsomóktól és lila daganatfoltoktól, barna pipaszárdörzsölés-gombáktól szederalakú, motyogásba-bénúlt ajkakkal, büdös és nyálhabos pipacsőrcsonttól csipkés barlangkapuvá-rágott közepű rothadt fogsorokkal, püffedt, vizenyős kezekkel, amelyek, mint a himlőrózsapettyes kövér viaszbékák, halottan is csak a semmitlátó, piros mirigykoszorú-foglalatú malac-szemekkel. Mert élvén sem látta, nem hogy halottan az Isten arany-pórusos, sugárzó-énekű lábaszárát, a túlvilág lángoló gyémánt-kertjeit, a jövendő boldog tornyát, a csipkés és tömény márványvirágot. Ez alatt a bánattalan, történelemtől-is-elfelejtett, poros pókhálólepedőszerű vén szemfedő alatt nem az Álom megszakadt méhéből korán kiszakadt jövendő-magzat fekszik véresen, le-nem-mosottan, mosolytalan ránc-gyűredék-petyhűdtségben, kinem-fejlődött szervekkel, rózsakocsonya-jövendő-kezdetekkel, alvadt ormányosbogár-lárvaszerű befejezetlenséggel, amelynek dermedt és véres csökevényeiből kinövesztheti a véglegességet a képzelet legalább, elképzelheti a dühödt és gyászos szív legalább a meg-nem-valósúltat, a lehetségest; nem is a lázadás szent keresztjéről, féregtelen, kemény, tiszta fájáról, a megváltás sietve és durván megácsolt szálkás keresztjéről levett, húsában, inaiban és izmaiban csipkésre szaggatott, bensőjében dagadt rongyosra-szakadt és önmagába-fúlt, önmagába-zuhant, önmagában-rostosra-szakadozott dicsőséges és boldogtalan test, a jóra-vágyó-emberiség, a kiváltó-küldetés szent, véres, ruhátlan, kiszakadt-hónaljú, véres szőrzettel fölszakadt-ágyékú, gyalázatában elkékűlt nemzőszervű teste fekszik a vékony, hazugságfoszlékony, áttetsző zöld moha-szemfedő alatt, de a kihullott-hajú, rózsafényes elefántcsont-sakklovat utánzó koponyájú, a közönyös és kegyetlen földtől és a bizsergő, halhatatlan hangyáktól száraz-fényesre és fehér-kopaszra lerágott tehénlapockacsontot utánzó koponya-tetőjű kövér Szánalomra-se-méltóság fekszik, az eltotyakosodott, vizelet-szagú Jelentéktelenség, a siratni-nem-szabad, gyászolni-bűn, alig-kan Kényelmesség, a csak-feledni-való sárga Feledékenység, a megfagyott szőrös Hólyag-halmaz, a földagadt béna Buborék-tömeg, valami test, valami semmi, valami féregnek-való, valaki sajnálni-nem-érdemes Senki-sose-volt. Ó, szegény ostoba Hübele Balázs, aki azt hitted, múltunkat példázod kevélytelen kis életeddel, álmunkat, jövőnket, jellemünket, történelmünket, bukásunkat és hullásunkat, aki azt hitted, valaki vagy, valami mámor megtestesülése, valami átok megszületettsége, valami jelkép bennünk-kihordottsága, valami lehulló véres lobogó, valami álom-kakas Nap-tojáshéjat feltörő kemény kukorékolása, tűz-kívánsága, zöld és lilapettyes mészhéjat törő aranybárd-csapás, konok gőzbalta-ütés a mindenség-tojásra, hogy a hajnal rózsa-madara deres szívünkre lépjen, ó, szegény, szánalmas Hübele Balázs, nem vagy te példa, intés, büntetés és nem is voltál te példa, intés, büntetés, csak te voltál a középszérű álmokat álmodozó Jelentéktelenség, a cselekvéseidben is középszerű Buborék-uracska. Mert minden nagyobb, tisztább, bűnösebb, okosabb, léhább, kan-vadabb és nőstény-illatúbb, hermafrodita-tajtékosabb és hermafrodita-vak-kettős-szerelem-erjedésűbb és duzzadásúbb, tékozlóbb és gyalázatosabb, végtelenebb és esendőbb, hazugabb és álmodozóbb, lustább és könyörtelenebb, bűntudatosabb és szégyent-bíróbb, jövővel-viselősebb és múlttal-földagasztottabb-méhű, csődörebb-ágyékú és szűzebb-szívű, reménytelenebb és reményt-ismerőbb, okosabb és butább, lehetetlenebb és kéregtelenebb volt nálad és körülötted, mert körülötted az igazi élet élt, szenvedett, szaporodott, gyászolt és örült, nehézkességében és jövőtlenségében is az igazi ország, mert körülötted az igazi történelem szőtte be vérereivel és idegeivel az erjedő időt és a folyton-újjászülető emberiséget, körülötted igazi világ volt igazi vérrel, igazi betegséggel és igazi temetéssel, de te nem tudtad ezt, csak a magad könnyű magányát, szíved könnyű hiányát akartad álomködből és múlt-lárva-hártyából, levedlett pórusos lárvabőrből önmagad jövőjévé építeni. Könnyűt könnyűbe szőni akartál, hervadt álomfüstöt törékeny, repedezett száraz hártyaszoborba fújni, hogy legyen az a jövőbe-ugró, legyen az a csillagokra-ugró táltosló, az önmegváltás táltoslova, de a szakadozott és repedezett szárnyas hártyacsődör oldalán, hártyakoponyája repedésein és eres száraz csődör-hártyafara iker-buborékain szivárogva és tódulva ömlött ki a könnyű álom füstje, mint kiszáradt és üres-belsejű tengericsikó-bőr, szögletes és tüskés üveghártya-csikóhal-lovagöltöny száraz üvegcsillag-pórusain, száraz hártyakürt-orrlikain és hártyakehely-fülein, buborékcsipke-szemgolyóin a tenger tiszta gőze, a nedves őszi füst, a teljes ősi pára, s a képzelet-táltoslovat, a megszáradt hímnyálból összeragasztott roncs-táltoslovat is elvitte egy kicsi könnyű szél és összetörte egy virág szőrös üregszárán, mint hangyáktól és szúnyogoktól kiszívott és kizabált-belsejű üres darázsbőrt a szögletes óriás hártyarózsa-szemekkel, a foszló-szőrzetű potroh-abroncsokkal, a kitin-eres mellkas-páncéllal, amelyen látszanak még a pórusok üveges, üres csillag-rózsái s a nagy rongyos csillaglukak, a kitépett és kirothadt mellkas-lábak tépéshelyei, mint ősi csecsemőkoponyák orr-szakadékai, füljárat-csigái, szakadt szemgödör-csontpapírüstjei. Szegény, siralmas Hübele Balázs! Majdnem száz éve született, s majdnem száz éve meg is halt nyomban, néhány óra alatt megöregedve, testében is elvénűlve, gyorsan, mint a mese ostoba, tengeralatti-országból a földre-visszatért halhatatlanságra-vágyó embere, mert kinyitotta a gyémánt-idő-ládikát, amelybe saját halandósága volt zárva, s zsugorodni kezdett hirtelen, bolydúltan ráncosodni és töpörödni, kis szőrpettyé, szőrponttá zsugorodott össze, azt meg elfújta a csillag-nyaldosó tiszta tengeri szél, mint a penész-rózsát, moha-rózsát, homok-rózsát. S helyén ott maradt a ragyogó üresség. A lángoló tengeri szél. Az aranycsipketombolás. És nincs mód a halálból visszakérni őt, nincs mód a múltból testté-kívánva, anyaggá összevonva visszahívni őt, nincs mód szívünkben föltámasztani őt. Olyan jellegtelenűl középszerű, olyan jellegtelenűl jellegtelen, olyan átlagosan átlagos volt lénye, oly elrendelés-nélküli és vágyaiban is foszladék-szerű, hogy az Utolsó Ítélet fekete penész-kürtjei, kék bársony-kürtjei, zöld moha-kürtjei, vad és boldog ítélet-kürtjei, szelíd és boldogtalan tiszta ítéletrehívás-hangjai sem tudják kiugrasztani szétolvadt csontjait a múltból, mert nincs ítelet-joga és ítélet-jövője. Lustasága se volt oly rózsaszivacsgomb-orrú lágyan röfögő, már-járni-sem-tudó anyakoca-kövér, vastagon és rózsacsöcs-tömegű hassal elhempergő, lihegő háj-hullámzás, lustasága se volt oly dagadt és minden test-nyílásában verejtékező és eresen szétfolyva-dagadó, lustasága se volt oly bak-bűzű, bél-bűzű, verejték-lucskos és spermaszagú, mint a sátán-király dunyhája, álmodozása se volt oly, a világegyetemet tűnődése aranyküllőivel tömör aranyküllő-csillagcsontvázzá építő álmodozás-óriás, árvácska-szájú, oroszlánszáj-kancsó-szájú, szarkaláb-szájú népeket hódító, rézforgács-szakállú és rézhab-szőrzetű barbár népeket újrateremtő, vadkannál erősebb, zsiráf-nősténynél szelídebb, gyermeklány-emlőcskénél tisztább törvényeket kitaláló, kemény-ágyékú és kemény-szavú egy-istent-teremtő, bikaherénél dagadtabb és termékenyítőbb szívű, tűz-párducpettyes orchideakancsónál illatosabb-szívű isten-egyet-kitaláló álmodozás, mint Mózesé, a törvényt-hozóé, cselekvő-robbanása se volt rózsák bársony-robbanása, bűne se volt Krisztust-megfeszítő mocskos és jókedvű víg gyalázat, amely mégis a küldetés és megpróbáltatás tébolytalan megvalósítója, mert Hübele Balázs középszerű volt mindenben: álomban, lustaságban, vágyakozásban, akaratban, lét-tudatban és ember-voltában. Nem fajtánk egyik rossz őstulajdonságának emberré-teremtett képlete volt ő, de Földünk átlagemberének átlag-megvalósulása, a mindíg mindenütt föllelhető akarnok akarattalanság, a nagyot-akaró középszerűség, a mások-által megvalósított és másokban-megvalósúlt szent tűz és szent tevékeny lobogás közepes utánzat-vágyakozója, a még lezülleni, vagy lehullani is gyáva, jóindulatú tehetetlenség, a valami-egyet-végig-csinálni-nem-tudó, helyette mindíg mást-akaró jóhiszemű önhitt majomkodás, az önmagát-megismerni-nem-tudó, léte küldetését, vagy értelmét konokúl kutatni és megtalálván megvalósítani gyáva együgyű kis-lobogás, nem is könnyelműség, csak Hübele Balázs. Nem hogy kitörni nem tudott önmagából, de önmagát megtalálni se tudta levegőbe-szétfoszlott barátunk, nem is lehetett belőle Történelem, vagy Történelmi Múlt, vagy egy nép jellemének elzsírosodott rossz önárulása, fullasztó háj a nemzet szívén, se Tanulság, se Bűn, se Mámor, mert mindene hamis volt, szerelme, cselekvés-vágya, valamivé-lenni-akarása, pohos és csúzos szaggatása, vén pipaszortyogása, göthös horkolása és földbe-olvadó szőrös pusztulása. Hübele Balázs mégcsak nem is dilettáns, mert annak is jelentéktelen. Hisz a dilettáns is akar valamit. Valamit folyamatosan akar, a halálig! Ő az akarattalan akarás, a kis humbug, a semmi-megvalósulás. Lehet, hogy nemzőjének, kihordójának, szülőjének önismerete Hübele Balázs. És önismeretnek tiszta és kemény. Mert a hit fekszik ebben a versben halottan, a hit bomlik és erjed koraszülött csecsemőként holtan ezen a szegény vers-ravatalon. Az élet-hit, a szeretet hite, a törvénykeresés hite és láza, a megváltódás-lehetőség hite. A hit önmagunkban, a hit a megváltóban. A hit a mindenben. A hit a valami-egyben. A hit a világegyetemben, a hit az ember büszke, szép szívében. S e virág-nélküli, gyertyaláng-nélküli, könnytelen ravatal kürűl ott állnak, állnak tétován toporogva, köhögetve és titkon mosolyogva az igazi nagy-álmúak, nagy-lusták, nagy-tohonyák, nagy-szerelműek, az igazi kanok, az igazi kövérek, igazi hebehurgyák, igazi köd-királyok, igazi nagyevők, nagyivók, nagybajszú, nagyszakállú őscsődörök és izzadt hájbuborékok: ott áll zsírpecsétes, ételfoltos, zsinóros bíbor mellényben a Táblabíró, nagy göndör cigányhajakkal és a kiálló lapockacsontokra fodrozódó csikócsődörhajakkal Bolond Istók, fényes és foltos ülepű kék bársonynadrágban, csukaszáj-harapás csizmában Pató Pál úr, akinek két száraz szeme, mint üres darázspapírház-rózsa, nincs kocsonyás fénye, könnye ragyogása, ott áll Oblomov úr is szuszogva, iszonyú tokája-pocakja-combja-dagadása fölött verejtékes, gyűrött, szakadt hálóing lobog, mint köd a szent cár kövér bronz-csődörön ülő pocakos bronzszobra körűl s ott áll Csóri vajda pislogva pillátlan, lúdbőrös rózsaszín püspökfalat-szemhéjaival, nagy büdös pipát szopogatva, nagy büdös lila füstfelhőket eregetve, s ott áll kis gyöngyháznyelű ostorral kezében Pistoly úr, még gyökeresen, bogár-lárva-bőrösen, rovar-hártyavértekkel, bogárcsápokkal, hártyaszárnyakkal, kitinszárnyakkal teleragadt arany-bajusszal, vedlett vén sörénnyel, teleragadva csontokkal, földfoszladékkal, föld-morzsákkal, asszony-bugyogó csipke-málladékkal, habos melltartó-csipkefoszladékkal, penészes alsószoknya-rostokkal nagy kék rózsaholdas körmei alatt, ott áll Pistoly úr is, aki most jött föl a földből, mert elevenen ment le ő a földbe, lement a földbe halhatatlan halottnak, s ott is hintón jár, ott is űzi, ügetteti pohos és póklábú lovát a földben az asszonyok felé, a földbemerűlt megbocsájtó, szerelmes, kövér asszonyok felé, széthajtogatva nagybajszú halott szép ér-rózsás arca előtt a nehéz és könnyű gyökereket, elfújva maga elől a csontokat, koponyákat, csontvázakat, csigolyákat, madarakét, halakét, állatokét, emberekét, nagy szőrös lobogó-cimpájú orrlikaiból földpermet fúvódik, szőrös orrlik-kancsója serlegpereme befújva finom porral, mint dérrel az őszi virágkancsók, kék mirigy-csomós ajkai közűl is föld-füst fújódik, mint lovak, bikák, medvék deres szájából a téli gőz, csettint gyöngyház-ostorával, csapkodja gyökérrel-benőtt vén lova penész-farát, gyökérrel-beszőtt vén hintója nyikorog, mint kiszáradt öreg harmonika, míg a föld felszínén őszi nagy kék ködökben rázkódik a nyárfa, mint óriás aranykakas, s a jegenyék nagy aranygyűrűket írnak a halottak fölött a kék mindenség-hártyára: világújító époszokat.

Vázlat a mindenségről^*

Ady Endréről beszélni annyi, mint a Mindenségről beszélni. De lehet-e a Mindenségről beszélni? Létét és lényének értelmét fölfogni és megérteni és újra-mondani annyi, mint a Mindenség lényegét és jelentését, föladatát és szerkezetét, részleteit és csodáit megérteni, fölfogni és szívünkre-akasztani roppant ősi terheit a Mindenségnek, rakni halandó koponyánkra izzó égitest-koronát, virágzó, vagy földbe-készülő csontjainkra csillagok tűz-láncát, szívünkre a Mindenség forró, konok bilincseit, amelyek szívünk tiszta húsával és csontjaink kristály-anyagával összenőnek szerelmesen. De újra kell-e, de lehet-e újra-mondani a Mindenséget? El tudjuk-e mondani, lehet-e elmondani a Mindenség virágzó és féktelen részleteit, erjedő és önmagában-boldog végtelen egészét, hiszen a Mindenség önmagáról önmagát mondja önmagának, velünk is önmagát mondja teljes és halállal-átitatott önmagának, a mindenség-részlete halál-édenünknek. Jaj, mi, akik a Mindenség vágyakozó és az ítélettől-halandó részei vagyunk, megfogalmazódtunk a Mindenségben, kimondódtunk és elhangzunk a Mindenségben, mint a madarak hajnali szava, a rózsapárákban, rózsaerekben, rózsa-lüktetésű világegyetem-magzatburokban lebegő magzat-Föld fényre-zuhanás-hajnalában. S kimondódtunk és elhangzottunk benne is, általa is, benne is, Ady Endrében, a lángoló és rejtelmes Költő-világegyetemben. A halállal-megújuló, élettel-vénülő, halállal-magzatos, örökös titkos Élet-fával tenyésző, ásványtűz-hallgatású és hüvely-habos és anya-véres újszülött-ordítású Mindenség-költőben: Ady Endrében. A Mindenségnek nincs mintája, sorsa. A Mindenség önmagában-árva és önmagával-teljes. A dolgok, a testek, a formák, az alakulások és megszünések, a fölbomlások és épülések, a növekedések és kiegészülések, elhalások és újrakezdések, kimúlások és pusztulások, megvalósulások és szétesések, a lények és a jelenések, a titkok, az álmok, a rejtelmek, mámorok, hitek, végzetek, ítéletek, bűnök és csodák a Mindenség tiszta, vagy zavaros részletei csak, részei az együtt-megfejthetetlen tiszta Titoknak, részei az örökös virágzó Állapotnak, részei a Befejezhetetlen Akaratnak, részei a mindíg-újjászülető Halálnak. És nincs mód és tiszta teljes akarat, hogy megismerjük a Mindenséget teljes önmagában. Nem ismerhetjük meg teljes önmagunkat. Rejtelme makacs őstüzét a Mindenség elzárja a fölismeréstől, a megismeréstől, az átoktól, a csodától, a tekintettől, a tiszta szótól. Elzárja lénye lényegét, nem bonthatjuk ki testéből szívét, csak viseljük kegyetlen őstüzét, amelynek vak verése átremeg a dolgokon, testeken, a lényeken, hordjuk, lobogjuk, éljük titkos ütése lényegét, és ez már a rejtelem. A fizikusok megpróbálhatják és megpróbálják egyetlen képletbe, egyetlen mindent-föloldó és mindent-összesűrítő egyenletbe összevonni a Mindenség lényegét, az Egyetlen alapját. De a költő, ha valóban az, ha érti hite sorsát, ha hiszi sorsa értelmét és lángját, a költő a Mindenséget mindíg együtt-mondja, ott remeg a Mindenség minden részletében, ott ragyog a halálban és a fényben, benne a Mindenség minden sejtje virágzik és lüktet, benne a Mindenség egyszerre jelen van, benne a Mindenség teljes gomolygása, benne a Mindenség múltja és jövője. Benne a Mindenség maradandósága. Jaj, hát hogy is szólhatnék Ady Endréről másképp, mint a Teljes Mindenségről magáról, Ady Endréről, aki maga volt a Mindenség megvalósúlt újjászületése, a Mindenségből kiváltott költészet-Világegyetem, a költészetben megtestesűlt Megváltó-Fiú, a megvalósúlt Hit, Láng, Lemondás, Átok, a költészetben-újraszületett magányos, éneklő Világegyetem. Akinek oly egységes és oly cafatjaira-szakíthatatlan éposz-éneke, virágzó csalánszőrös indáival, dagadt, lüktető, kétéltű-hasaként dobogó, fekete-vonaglású ereivel, a halál köbmilliméterenként növő kristálytűivel, jaj-árnyékú pokoltűz-dörgésével, a Világmindenség csillag-fogsoraitól meztelenre kirágott idegeivel, vére őrjöngve-tenyésző, rózsakert-rejtelmű virágállat-telepeivel, Belzebúb rothadás-szagú kék denevérszárnyait, a Jelenések Angyalának csontkereplőként-nyikorgó szélmalom-kristályszárnyait lesorvasztó átkaival, az égitestek dagadó tűz-magzatburkát fölrepesztő, új-csillagszületést-megindító élet-énekével, hajnali rózsatajtékot dagasztó zebracsődör-toporgásával, szerelmes királykan-tombolásával és kövér, bársony-lélegzésű virág-könyörgés-türelmével, tisztaságra-áhítozó kisded-szavával, mely mint a kevély tiszta anyaemlőt szívni-vágyó fogatlan kopasz csecsemő-száj, a zöld növény-lábszárú büdös Csontváz-urat a sűrű, gyökeres, féregszivacsos agyagba lekáromló dühével, Jézus-mosolyával és habos, zsíros cethal-szortyogásával annyira a lét mindene volt éposz-éneke, Történelem és Jelenés, Isten-kihívás és Szerelem, Halál-átok és Népet-megváltó-akarat, oly szétválaszthatatlanúl egy és egyszerre minden, mint a fénnyel és sötéttel, tűzzel és halállal egyszerre-egy-világ. Oly egyszerre minden, hogy Mindenség-költészete végtelenűl össze-szőtt egy-testéből aligha szakíthatjuk ki szerelmeit, mint barbár áldozatokon a gyermekek, szűzek szívét, hogy véresen, még lüktetve fölmutassuk az Istennek, vagy a csillagoknak, az áhítattól és a lealáztatás félelmétől felhörgő töredékemberiségnek, mint lüktető, eleven, kopasz állatot, fröcskölve-vért-fújó piros halat. És nem akarná ezt az a jázmingyöngéd és királysas-nőstény-rikácsolású, Bibliai-kevély és Evangéliumi-Magdolna-alázatos asszony, démoni dühödt asszonykanca-szívbeharapású és misztikus holdfényben lüktető kristálycsipke-kastély derengő toronyablakából illatos őshaját a torony kristályliliom-tövéig lehömpölyögtető elátkozott és elvarázsolt asszony, a torony kristályláng-tövéig, ahol tüzet-prüszkölő, halál-lehelletű rózsabársony-csődörön a halál-lovasa ül, koponya-rajzú feketebársonyálarcban és lova halotti rózsakoszorú-sörényébe folynak bűnös könnyei. Nem akarná ezt az az asszony, aki oly szelíden és átoktalanúl, tajtékos-átkozódva és megindúlt-árvaságban ült vénsége parfümös emlék-vackán, mint rüheiben Jób, a Kiválasztott és Megítéltetett, az az asszony, az a sárga csontváz-asszony, az a penész-sörényű csontváz-asszony, aki ott fekszik a Kerepesi temetőben egy gyíkbőrű borostyán-gyökerekkel, fémcsillag-kemény borostyán-levelekkel és borostyán-tapadólencsés-lábú növény-legyekkel benőtt iszonyú márvány-tégla alatt a keserű földben, megváltó-szerelmétől messze nagyon, akihez talán szerelmes-átkozódva átkiabál a földben, s aki tán tűnődve vissza-szól neki. Az az asszony, akinek gyűrűi, gyöngyei, arany-rostos rongyai, fülbevalói ott ragyognak a földben, mint a könnyek, s akinek szikrázó kanca-fogsorára gyökér-zsákot húzott a föld, gyökér-tarisznyát, gyökér-szájkosarat, s nagy lila szempillái a földben elhevernek, mint virágszőrök, csillagosan széthúllt ős-póklábak őskőzet dermedt habjaiban, csak nagy kemény kék sörénye lobog ki még a koponyából, mint vicsorgó csontbuborék pórus-hálójából kifüstölgő illatos ősparóka, a szerelem penészes, aranygyökerekkel hímzett kövér zászlója. És nem akarná ezt az a kései másik sem, az a másik asszony, aki nem a mámor-fölemelkedésnek és a tiszta csillag-föllángolásnak volt szerelmes tanúja és didergő csillagörvénylés-forgatottja, de az elfehérülésnek és elszenesedésnek, a megaláztatásnak és könnyes, tétova dadogásnak, aki mellett őrjöngve és füstölögve a jajgató földbe csapódott Ady Endre halál-döbbenetében megkövűlt óriás, fénylő, lángoló, ragyogó meteorit-szíve, hogy füstölögve és hörögve ordított föl a föld az óriás iszonyú halott szív-ütéstől, s a likacsosra és habosra kiégett érccsipkés és kőcsipkés meteorit, a puszta szív, amelyben más csillagok rózsakristálybuborékokba rejtett baktériumai, lény-kezdetei rejtőznek, mint mindenség-magzatok, létezés-üzenetpöttyök, kristálygolyókoporsók, kristálymagzatburkok, s a földbe csapódó szív vak ütésétől füst és föld és por és a megkövűlt szív keserű égés-pora lepte be kevély szép arcát, s kevély és kemény könnyeit, mindenség-vesztes egyedűlvaló könnyeit Ady Endre viasz-minden-titkok-versei-arcára szórta, lágy ősz tincseire szórta, halotti fekete moha-kupolával lezárt óriás-szemére szórta. Nem, nem akarná ezt ő sem, aki tanúja volt a legnagyobb gyötrelemnek, a legnagyobb emberré-válásnak és a legnagyobb megadásnak, Ady Endre háborút-rettegő, háborút-gyűlölő, háborút-átkozó, világegyetem-pusztulás-sejtelmében vonító, a bomlást, a lealáztatást, szégyent, legyőzettetést, reménytelenséget, bűnhődést, medve-morgást és haldokló Gigantoszaurusz-sírást a búcsuzás és az átkozódás gyémánt-kelyhébe gyűjtő éveinek. A döbbent koporsó-készítés éveinek, mikor a puha koporsódeszkákat gyalulták, mikor nagy ütésekkel a koporsót összeszögezték, mikor fölszögelték az aranyírást, az arany-keménypapír-betűket a nehéz koporsó oldalára. Nem akarná ezt ő sem, a másik-asszony, aki gyerek volt még szinte a szerelemhez, és Ady Endre szerelméhez gyermek volt nagyon, s akinek tiszta csontvázát, a porceláncsipke-virágot, már harminc éve megismerte a föld, a minden csontokat magába-hívó teremtő, tiszta szép anyag. A Mindenségről szólok hát, Ady Endréről, a Mindenségről, a Teljes-Összefoglalásról, az Elmondhatatlanról, a Titokzatosról, a Végtelenig-részletezhetőről; a Megváltó Költő-fiúról, akiben a Mindenség újraszületett, aki homéroszi-kedvvel és feketén-lobogó baudelaire-i fájdalommal, Csokonai Vitéz Mihály halált-füstölgő virág-átok-szavával, Vörösmarty Mihály csikorgó csillagaival és véres, pokolbeli malom-zokogásával, mely mint a világ tengelyében lebegő Ősördög lángoló fogvicsorgatása, aki Petőfi Sándor átkot-nem-ismerő szent tisztaságával, lázas óriás-ragyogásával és harmat-áhítatával írta feledhetetlen és mindent-összefoglaló époszát, a külsőre ugyan nem époszi szerkezetűt és módozatút, de összefoglalás-vágyában és összefoglaló-erejében és tündöklő és véres és megsebzett medve-hörgésű és habos fekete csődörcsikó-nevetésű, jácint-vonós nárcisz-hegedűhangú énekeiben époszi megvalósulású művét, a Lét-Összefoglalást, egész életével írta Élet-époszát és Lét-époszát. Mert Ady Endre époszi költő volt. Époszt-építő költő. Igaza volt Babits Mihálynak, a nagy testvérénekesnek, az ideges és szorongó társnak, a kevélységben nem kisebb, de trópusi lázakban szenvedő és gyarlóbban alázatosabb Babits Mihálynak, amikor Ady Endrét a nagyon-ritkák-közűl-valónak mondta, amikor a több-évszázad alatt csak egyszer, csak-néha-születőnek mondta őt, amikor Dante társának, Dante utódjának mondta őt, dantei-méretű, dantei-nagyságú, dantei-erejű, dantei-értelmű költőnek mondta a gőgös, kemény, büszke, tiszta, lángoló-árnyékú és csillagokat-füstölgő próféta-szájú hatalmas társat, Táltos-elődöt, az Ének Aranyszájú Fejedelmét, Szerelem Király-Kakasát, a szerelem tajték-koronás Pettyes Párducát, a Szeretet Égő Énekét, a Harc és Gyűlölet Dózsa György tüzes ökörszájkosárral-koronázott szent fejét, füstölgő vérét a koponyacsont-likakon kibugyborgó agyvelejét szövetén-hordó Fekete Lobogóját, Dózsa György verejték-arcával és vér-arcával átitatódott Halotti Kendőt, Gyötrelem-vásznat, a Megváltódás tüzes tébolyokkal behímzett Szemfödőjét, Ady Endrét, aki virág-térdekkel lehullni tudott bátran és sírni virágszemekkel, Ady Endrét, a Jézus szamarát csókolgatót, a néha piros mirigytrombita-kakaskiáltozású, kotyogó tyúk-kapirgálású, kövér kacsa-hápogású, vén kanlúd-gágogású, tikkadt, száraz virág-zörgésű, nyár-déli aranyszőr-malomkerékzúgású, rengeteg aranyketyegésű, állatkristály-ketyegésű méhesben pipázgatva megvénűlni vágyót, aki minden bársony-hullásából és epét-ökrendő bomlásából fölragyogva kizengett, fényt-fújva szájából a bomlásból kiszállt, s a romlás dudvás, lapuleveles, mályva-virágos, vadtormás, bodzafás, ecetfás kertjei fölött lebegett ragyogva. Ady Endre valóban époszi költő volt, nyelvünk és hitünk Dantéja, magyar másfél-századunk csak Vörösmarty Mihály világteremtő époszi nagyságával mérhető Dante-vállalkozása. Egyetlen teremtés-éposz falait, csipke-oszlopait és csipke-tornyait építette füstös kristály-szavaival, kőnél és csillagoknál maradandóbb szavaival, egyetlen megváltás-éposz szent gerendázatát ácsolta elvirágzó nagy-lángú életével, egyetlen fölismerés-éposz kristály-halcsontváz-tetőjét cserepezte be kemény és konok szavai színes zománc-szirmaival és vadrózsa-illatú kő-virágaival. Egyetlen történelem-éposz titokkal és szentséggel-ragyogó, fekete asszonyszívekből-öntött liliomformájú óriásgyertyákkal lobogó nehéz csöndjét ravatalozta föl bíbor-bársonyomlás-szavakkal, aranyvicsorgás-szavakkal, gőzölgő medvekan-ágyékú szavakkal, merengő vadszamárkanca-szagú szavakkal, Jézus-tekintetű szavakkal, s e füstölgő démoni ravatalra fektette tiszta nagy szívét, a mindíg-vérrel-verejtékeset, a soha-feketülőt, a sohase-hervadót, a fekete rongy-csomóvá össze-sose-száradót, s ott ragyog ez a hatalmas eleven szív lüktetve gőzölögvén az óriás gyertyaláng-aranyropogásban, a Szűzanya szűz kötényeként lángoló üvegablakok énekeiben, és nincsenek körülötte sárga csontok, nincs körülötte a csontváz sárga csipke-tokja. Ady Endre éposza, mámorító nagy műve költészetünk első teljes létismeretének, belső-szabadságának és gyötrelmei, szenvedései szabadságának époszi vára. Éposz-vára, vagy eposz-katedrálisa, amelyet csodásan ráépített a boszorkány-átkokkal és kan-sóhajokkal, szűz-sikoltozásokkal és medve-bömböléssel, róka-sírással, gólya-kelepeléssel, gém-hallgatással, kócsag-kopogással, a földből-kibeszélő halottak földhörgés-szavával, őszi nagy fehér ködfújásokkal, szarvasok moha-tulipán-orrlikából fehéren füstölgő téli csönddel, nagy könnyes esőkkel és a nyár aranyhörgésével, Patópál-csámcsogással, Patópál-böfögéssel, Patópál-csoszogással, kövér zöld mirigybödön-békakuruttyolással, kemény hörcsög-füttyökkel és aranyszőrgolyó-egérgurulással, virágzó kőkaktuszgolyó-sündisznófújással, zsíros és habos asszonynevetéssel, fehér nyálfonál-vitorlán-repülő szőrcsillag-pókszemfedőkkel, hősök és halottak, költők és parasztok csontváz-kiáltozásával lüktető magyar ingoványra, epe-virágok, méreg-rózsák, könnymirigy-liliomok, húgyszagú virágkancsók és ürülék-illatú virágremegések közé, bodzafa-átkok, zöld akác és jegenye-hallgatások közé, amelyet ráépített csodásan a csont-erjedésű ugarra, a mérget-virágzó, bűzt-böfögő titokzatos ősi lápra, amelyet ráépített a mohás bajszok alatt, kék penészes szakállak öreg füstje között már-sose-motyogó szájak rengetegére, rothadó barbár-szívekre, korhadó barbár-koponyákra, halál-hordalékra, vadkan-túrásokra, történelem-tajtékokra, bárdokkal, kardokkal, fejszékkel, vascsillagtüske-bunkókkal, vasbuzogányokkal, lándzsákkal, dárdákkal, kőgolyókkal és vasgolyókkal, szigonyokkal és nyílvesszőkkel, kaszákkal és jatagánokkal összevagdosott, széttört, összezúzott csontokra, csigolyákra, koponyákra. És ott áll ez a démoni Költészet-Katedrális a XIX. század és a XX. század határán. Ott áll vad mohás és kőrózsa-csillagos kövű, fekete eső-eres óriás kőcsipke-tornyaival az Isten zsíros őscethal-szívéig-szúró gótikus katedrális, költészetünk és nyelvünk Chartres-i-katedrálisa, a mohás zöld óriás Kőcsipke-angyal, amely épűlt a halhatatlan halálra, az óriás kőhattyúláb-oszlopú, az Isten-szemeként-lángoló-üvegablakú, de amely meleg párájába és tiszta fényes csöndjébe, titkos ragyogásába befogadta és befogadja a népeket háborúban, ragályban, halálban, aranyszavú és kristály-kiáltozású föltámadás-ünnepekben, szent virágszőnyegek és szent virághimnuszok virágszavával, járványokban, tébolyokban, vas-köhögésű, páncél-ugatású gyűlöletekben, dögszagú sírásokban, csontváz-illatú tombolásokban, hulla-édeskés-szagú megpróbáltatásban és a feketemoha-himnuszú, aranyláng-zsoltáros, Isten-csöndjére-ragasztott aranyszeplős-tikkadású Isten-várásban, mikor az aranyba-öltözött népek úgy rágicsálják néma imájukkal a várakozás semmi-virágait, mint a kék-arany-bíbor-lilapettyes, kristályeres állatkristálypáncélzatú sáskák a zöld kristálykezükbe fogott tejes növénykristálykalászú fűszálat. És titkos és ős-szív-lüktetésű homályában, füst-bibéjű, forró gyertyaláng-liliomos, fényrózsa-merengésű zöld homályában parasztok, katonák, kézművesek, bújdosók, papok, tébolyodottak, szűzek, remeték, költők, gyermekek, csecsemők, mint a csönd halál-illatú virágai. Szűzanya szoptat egy verejtékkristályos, só-rózsás oszlop tövében. Kisjézus habosan csámcsog a szeplős kövér mellen. Mert a Megváltás Jézus-istállója Ady Endre költészete. S a Történelem-tél szikrázó Kristálycsipkevár-angyala. Kint dér-eső, hócsipkeháló-zuhatag, a Történelem-tél nehéz bárd-ütése, derespáncélú, mohos-tökű kövér lovak gőztrombitaröhögése, kék mohaliliom-orrlikuk kövér tél-fújása, kint kövér jégragyogás, jégcsapok Dinoszaurusz-csontváza, Tyrannoszaurusz-fogsora. Bent a borzongó árva népek nehéz emberpárája, forró zsíros lehelete gomolyog az arany-ropogású gyertyafényben. Jaj, Ady Endre, a Mindenség Fia, a Költészetében Újjászületett Mindenség, a Minden-titkok-tudója, aki ott sírt a szent Élet-fa alatt, Istennel birkózott a legkeményebben, a legcsodásabban, legtovább. Mert Ady Endre istenes költő volt. Nem Isten-hívő költő volt, nem Isten-tisztelő költő volt ő. De Istennel-viaskodó, Istennel-dacoló, Istennel-verejtékező, Istennel-megharcolni-akaró költő volt Ady Endre. Mert mit is jelent az: Isten? Talán az ős-összefüggést, az ősrejtelmet talán. Létünk értelmének jelentését. Reménytelen etedet-kíváncsiságunkat. Verejték-arcú, nagy szív-ütésű fehér halál-rettenetünket, önmagunk vad szégyenét és vak várakozásunkat. Az ember kegyetlen vágyát a fönnmaradásra. A Titkok Szent Teljességét. A megoldhatatlanságot, a gyötrelmet, a kimondhatatlant. A Mindenség összefoglalását. A minden Mindenét, a semmi Semmijét. Valami Teljes-Állapotot. Ez az Állapot izgatta, gyötörte, zúzta, bántotta, hívta, törte, dacoltatta, gerjesztette, dühítette és énekeltette Ady Endrét. Ady Endre fölszabadúlt ember volt. Egyenrangú ember volt. Egyenrangú a Titokkal. Önmaga is Mindenség-építő. Önmaga a Mindenség. Maga a Titok. Ezért: azonos-erejű a Másik Titokkal. Az ő Isten-költészete önmaga fölmérésének, önmaga megértésének költészete. A Titok harca a Titokkal. Titkok szent egymásra-vicsorgása, Titkok szent marakodása, Titkok szent viaskodása, Titkok szent egymásba-fonódása. Őscetek őspárbaja. Őssárkánykanok ágaskodó, kőlánggal-sistergő, kő-füstöt lobbantó halálos verekedése, szent ős-kakaskodása. Szent együtt-pusztulása. Ady Endre tajtékos vad harca a Halállal, tékozló vad-ütésű harca a Halhatatlan-Királlyal. Az egyedülié, a hasonlíthatatlané. Jaj, gyönyörű harc! Ki mert és ki tudott így, ilyen bátran és egyedűl-tisztán verekedni a Titokkal rajta kívűl? Ilyen meztelenűl, ilyen átok-keményen, ilyen babonátlan-fehéren, csak önmagát-odadobva a Mindenség-Nemző Titok-Ősnek, a Csillagláng-arcú Első Kannak, a Láthatatlan Csoda-sárkánynak? Talán csak vad és bánatos elődje, Balassi Bálint, a liliomsóhajtású, a rózsa-szívdobogású, a medvekan-ölelésű, az Istennel-virág-beszédű Balassi Bálint, a nyihogó Rózsacsődör-Király, aki indulatában és féktelen költői szépségeiben, őszinteségében, bűnbánatában, szorongásában és nyomorában Ady Endre egyetlen költő-őse volt. És ki adott nagyobb és tisztább bíztatást nekünk, maiaknak, akik a huszadik század közepe óta énekelünk a csillagok között, az égitestek fényponthálógömbjében époszt-íróknak, ki adott nagyobb és teljesebb bíztatást és keményebb hitet nekem, mint a csodaszavú, balzsam-énekű Ady Endre? Mert Ady Endre a legnagyobb bíztató és figyelmeztető. A mindent-kimondás bátorságára bíztat ő, a féktelen, a nyers, a tiszta, a bátor, a kemény, az abbahagyhatatlan beszédre bíztat ő, a költői szabadság teljes és gazdag kiélésére bíztat, a félelem-nélküliségre bíztat, a mindent-megfigyelésre, a mindent-számontartásra, a mindent-fölmérésre, a mindent-végiggondolásra bíztat Ady Endre. És bíztat a kérlelhetetlen, kemény, önostorozó, önvizsgáló, leleplező, önmagunkat-vadúl-megütni-tudó beszédre. Bíztat a költő küldetés-tudatának és küldetés-hitenek fölismerésére és boldog felelősségére, népünk, történelmünk, vak vétkeink és keserű bűneink fölismerés-kötelességére és kimondás-kötelességére bíztat és figyelmeztet Ady Endre, az ítélet jogára és az ítélet erejére bíztat, az ítélkezés kötelességére bíztat, a szerelem és halál kegyetlen tiszta énekeire bíztat Ady Endre, a Mindenséget megépíteni kristály-szavainkkal, rózsa-szavainkkal, növényszavainkkal, állat-szavainkkal, csillag-szavainkkal, a Mindenséget bennünk újrakezdeni bíztat Ady Endre, az abbahagyhatatlan époszi ének örökös mondására, folytatására és dacára bíztat ő, a legnagyobb bíztató és legátkosabb figyelmeztető. Hogy nem élhetünk, ha már kiválasztatott életünk és megjelöltetett énekünk, nem élhetünk kisebb akarattal, mint az övé volt, lecsavartabb lánggal, koporsóba-vágyó, földbe-mohába-gyökerekbe-bújni-vágyó hullani-akarással. Mert nem a halál-hit ereje kell, de az élet szerelme! Mert a halál-hit a Pusztulás nyílvesszője, amelyre kötözteténk, s amelyet a dohos csontváz-ló csontváz-lovasa lő ki íjjából a Halál rothadt ős-szívébe. Ez Ady Endre szívünkbe-üvöltése, ez Ady Endre nehéz éjszakánkba-sírása, ez Ady Endre őszi köd-csengettyűszava, ez Ady Endre nagy lázas csillagokat-elfújó hajnali kakaskukorékolása. Mert kinek volt nagyobb és irgalmatlanabb magánya, mint neki, Ady Endrének, kinek volt époszibb árvasága, fajtaismerete, lét-tudata, Isten-végzete, halál-tudata és halálismerete, szerelem-tudata és szerelem-átka, megváltó-tudata, gyötrelem-tudata, gőgje és hite, háború-undora és háború-gyűlölete, Mária illatos liliom-térde alá térdeplő alázata és a Sátán pokolbüdös, rothadék-csimbókos és takony-ragacsos, milliárd szájszerveit-mozgató, eres és csuklós kristály-buzogány szájlábait koszorúsan mozgató, csápgyöngygolyó-fűzér rugóit mozgató sáskafejjel virágzó szakállát megcibáló kevélysége és bátorsága, mint neki, Ady Endrének, a csodálatosnak? Költészete Külön-Mindenség a Mindenségben. Költészetében ott a föloldhatatlan, magányos, árva, önmagával-teljes Mindenség. Az önmaga-sorsa Sorstalanság. Az önmagával-teljes végtelen Megbonthatatlanság. Pedig költészete alól minden kirothadt, amire ez a világegyetemteljesség épűlt. Csak a hit, csak a szenvedés, csak a magány, csak a tisztaság Istencsont-építő kegyelme maradt meg titkos kristályakaratával elárvúlt énekében. Elkorhadtak az asszonyok is a földben, a föld megemésztő tiszta föld-tüzében, elkorhadtak az asszonyok is, akiknek volt bátorságuk és hitük vele élni és neki élni, siratni, szenvedni, gyűlölni, gyötörni, harapni, temetni, szeretni őt, parfőmös ruhájukat is földdé itta a föld, testük titkos vászonrejtelmeit, dacos és megadó selyemcsodáit, nárcisz-illatú melltartóikat és harisnyatartóikat, virágméh szőr-combja-illatú, méz-izzadó-méh gyász-szalagos szőr-rózsa-potroha szagú titkos nőstényselymeiket, nektármoha-lepkehónalj-szagú ingüket, a liliomnál bódítóbb ágyékszőr-szagú és ágyék-méz illatú, szent vér-árnyékú kis nadrágokat, fűzőiket, ibolya-álmú kesztyűiket, csipkéiket és halotti harisnyájuk virág-szagú dermedését, földdé égette a föld szagos húsukat, csak gyöngyeik, gyűrűik, kösöntyűik, arany-polip fogtöméseik ragyognak a lángtalan nehéz földben, mint a könnyek. S a földbe-olvadt nyakak helyén, a zsiráftehén nyakánál, tevekanca nyakánál finomabb nyakak helyén a szikrázó aranyláncok. Az aranyláncok a földben fehéren-virágzó csigolya-csipke csontváz-kereszten. És fogsoruk már a földet harapja. A vad, csillagokat-letörlő Történelem-szél kihordta óriás kristálycsipke-katedrális-költészete alól a földet, kiapadt hatalmas Dinoszaurusz-csontváz-éposza alól az Idő-tenger, a szerelem, pénzátok, a régi ország, s így valósúlt meg Mindenség-lényének és létének legnagyobb csodája, mert ott lebeg megbonthatatlanúl és szétfújhatatlanúl, mint örökös tiszta Jel, elűzhetetlen örökös óriás-Jelenés Költészete, a hatalmas Kristály-angyal merengő és árva tiszta szívünk fölött az űrben, a csillagok óriás gyűrűkben és koszorúkban feje köré gyűlnek, mint a halott Assisi Szent Ferenc feje köré a pacsirták, ott lebeg a lángoló tiszta üzenet a boldogság-nélküli űrben, mint a Szenvedés Hatalmas Kő-töviskoronája. Megbonthatatlan keménységgel, kibogozhatatlan összefonódottsággal, összetörhetetlen anyaggubancával úgy lebeg a Mindenség a Mindenségben, mint rózsa-lángkoszorújával végtelenre-földagadt csillag, úgy áll föld és víz nélkül ez a Mindenség-költészet a levegőben, mint fehér és piros és kék, milliárd-likacsú korall-ágakból, korallcsipke-virágokból, korallváz-kőszivacsokból összefont Korall-korona, a hajdani halál, a hajdani élet, hajdani szenvedés, hajdani szerelem, hajdani gőg, hajdani mámor szikrázó kőfonadék-fészke, milliárd-orrlikú, milliárd sejt-ablakú, milliárd pórus-nyílású Korallváz-Töviskorona az űr kék fején. És tündöklik és ragyog és fénylik és lángol mindörökké.

A köd-kép igézetében^*

Mintha láttam volna egyszer őt, mintha láttam volna Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, ahogy frissen-fölvirágzott lucskos őszi sírját nézi, a keskeny, hosszú kő-keretbe zárt halmot, az üvegcsillag krizantémokkal és vérző őszirózsákkal sörényes hátú föld-kockát, az esőszagú haláldombot, amely, mint virágból-szőtt táltosló hátközépig a földbesűllyedten áll, s virág-bóbitái, virág-csótárai, virág-csápjai sziszegnek az eső-tűkkel, könny-tűfelhőkkel gomolygó csöndben, láttam egyszer őt, ahogy virág-sörényű sírját nézi, a föld-egyszarvút, az égő gyertyagerincű agyag-Unikornist, aki kibújni készűl szülőanyagából, akit most szül a föld, s lángtalan méhében a csontváz-magzattal még félig anyjában áll, az erjedéstelen földben, mint egy gyökérszakállas virágcsikó, és sírkő-szarva láztalanúl szikrázik a nehéz, kék-rojtú ködben. Láttam őt, ahogy a földbe néz, ahogy hibátlan tiszta csontvázát nézi a földben, két méterre ideges és űzött szívünk alatt; ott állt az eső-tűkristályokkal benőtt csöndbe fagyottan, a burjánzó esőtűkristály-némaságban, a szent, szomorú nietzschei ősalak, a föloldhatatlan bánat ős-borostyánba temetett szakállas ősalakja, a végtelenség-kristályba temetett fekete mammut, az elmúlás és a kimúlás szelíd, bozontos, gyapjas ősemlős-királya, a szerelmes, virágzó őslét szelíd, magányos őskan-királya, óriás pórusos kőhártya-zsák szívében a megsemmisülés kioldhatatlan bánat-kristályaival, ott állt a feketegyapjas mammut-magány, a nietzschei őslobonc-arcú csüggedés, kicsit görnyedten, kicsit fölpúpozott vállakkal, hatalmas bibircsókos szőr-rózsa arccal, óriás repedezett középkori márványkriptafedő homlokkal, a heverő köd-király-alakokkal beszőtt márványajtó-homlok mögött az üres koponya-halálszobával, amelyben gyászok és rettenetek, rémek és halottak, szörnyek és angyalok kuporognak, csontváz-tornyok beroskadt csont-kúszaságban, csontváz-mélyhegedűk, kőcsillagokra széthúllt kőcsipke-hegedűvonók, az ideák mohaszárnyú árnyai, a képzelt vad, lángoló, verejtékes szerelmes éjszakák, köd-testű kanca-táncok és csődör-rátornyosulások elrothadt csipke-rongyai, penészes zöld foszladék-habja, bugyogók, melltartók, harisnyakötők halál-habja közt dagadt, öreg varangyok mocorognak, nedvezve, izzadva, zöld-foltosan füstölögve, denevérek nyikorgó fekete büdös moha-könyvei lapozódnak, s ott áll lebegve a koponyakripta közepében, mint Grűnewald sárga kristályglóriás-testű Krisztus-alakja: Gulácsy Lajos, s óriás kék foszfor-ecsetvonásokkal a Boldogság-ország, a Szorongás-ország boldog őrületeit, titkos révűlt mosolygásait és sárga virágzásait, bolond szent túlvilágát, tengeri korall-virágzás és állat-virág burjánzás ragadozó és falánk bizsergő őscsöndjét, a magány virágállat-őrület derengő csönd-tenyészetét, a rózsaláng-őrület rózsaörvény-csöndjét festi a koponya-belső korhadt csöndjére sugárzó megváltó-révületben, átlátszó, sárga, hosszú ásványtűz-ujjakkal szorítva az ecsetet, mint karmester-pálcát, mint lovag-dárdát, mint lovagi kardot, s szorítva szívéhez a palettát, mint vérrel-befröcskölt könnyű pajzsot, az alvadt vér kék és piros rózsáival, fekete rózsapecséteivel behintett halottas-könyvet. Igen, igen, igen, láttam őt, a Zokogni-tudót, az Árván-könnyezőt, az Értünk-panaszkodót, a Miattunk-elárvulót, a Sírva-tántorgó jajgatót, a Jövőnkért-fölbomlott-szívűt, a Hozzánk-hajolni-akarót, a Hatalmas szép szőr-csillag fejét kemény és tiszta szívünkre hajtani akarót, a Föld ölébe vágyódót, a Fiatalokhoz panasztalanúl rimánkodót, az Ország árváját, Haza elhagyottját, a Bűvölő köd-kép, a gyönyörű képzelt szerelem megigézettjét, igen, igen, igen, láttam őt, Juhász Gyulát egy ködben-hömpölygő őszi délelőttön a szegedi temetőben, láttam őt, sírkövére fektette nagy fehér kezét, lecsuklott fejjel állt a gyötrődve gomolygó őszi ködben, hogy mosolytalan szép arca szinte bodrosan szétlegyeződött szakállába fúlt, mint izzó gyöngyház-álarc, mintha egy duzzadt medúza, állathólyag-könny ragadt volna virágzó polip-szőrbozontba, kőcsillag Ős-Éva dagadt szeméremszőrzetébe, láttam őt, és nem voltak könnyei és szava sem volt és mosolya sem, csak állt ott sírja fejénél a virágzó ködben egyedűl, láttam őt, Juhász Gyulát, a magány középkori szörnyetegeitől és újkori lázaitól fölzabált szívűt, láttam őt az ősz szegedi ködben, sírja fölött, a virágzó homok fölött, láttam őt, aki a petróleumlámpa-szemű zöld alföldi éjszakában, a suhogó fekete jegenye-tollú, csillaghálógömb-ketrecbe zárt balta-éjszakában és ökörlehelet-éjszakában, a köd-szájú puszták és csont-szívű temetők között futó holdas sínpár-éjszakában, a végzet és a bánat bíbor hörgéseivel bírkózó Jákob-éjszakában az űr gyémántrács-gömb szívén álló Fehér Ősangyalt látta hegedűlni, láttam őt, aki szívéből égő rózsagömb-csillagot fújt az űr tüzes rostjai és lángoló ős-sejtcsomói közé, s azt imádta, láttam őt a megszólításra várva állni őszi sírja fölött, mikor a föld orrlikai, szájai, testnyílásai és pórusai ködöt fújtak, s ködöt fújtak a levegő és a csontvázasúlt növényzet testnyílásai és pórusai, mikor a könnyen-lobogó óriás drótcsipkeszövet-tollak, az óriás halálfejes lepke szőrdrót-horgolás-bordázatú csáptollaihoz hasonló temetői cíprusok lengtek a ködben, mint a jelenések árnyai, magányos varjú lobogott a ködben, mint fekete gyertyaláng, az ördög büdös sóhaja, mint a Brueghel-varjú századokkal ezelőtt, s a könnyes fekete bokor-csontvázakon, a fehéren lüktető ősi ködhab-golyókon verebek gubbasztottak csomókban, a köd barna toll-rózsái s a temetői köd tele volt jelenésekkel és látomásokkal, komor látomásokkal és boldogtalan jelenésekkel. És igen, igen, igen, láttam azt is, láttam őt is az őszi ködben, láttam őt is a hömpölygő könnyes tiszta ködben, hogy fehér lovon ott ül a ködben-lobogó cíprusok között, amelyek mint óriás szitakötők szárnyai rezegnek és lobogva csillámlanak a ködben, láttam őt is karcsú, könnyű fehér lovon ülni a ködben, láttam Annát, köd-Annát nehéz, súlyos köd-csipke ruhában, mintha köd-rózsákból és ködszekfűkből szőtt palástba burkolva lenne, amely a fehér könnyű ló nyakán, szügyén, oldalain és tomporán súlyosan lefolyva, a temetőföldig csurogva lángol, láttam őt köd-fátylakba és köd-selymekbe tekert nyakkal, ködből-szőtt óriás virágkalappal, ahogy ül a könnyű fehér lovon, köd-kesztyűs kezében köd-ernyő, köd-legyező, szája köd-rózsa, szeme köd-virág, ott ült a Jelenések és Látomások között, a vérző Jelenések és szőrös vércsillagokat, emberfejeket köpködő Látomások között fehér lovon a vastag őszi ködben és nevetett és nevetett és nem tudta abbahagyni és nem akarta abbahagyni, és nevetett és nevetett, hogy a földben a csontok hosszában megrepedeztek, s a földben a koponyák hosszában kettéhasadtak, s a földben a félig-rothadt szívek lángolva fölfúvódtak, mint a szupernóvák, és a sírokból láng csapott ki és füst és átok és semmi irgalom. És Juhász Gyula csak állt ott magában, szótalanúl és könnytelenűl, nem hallotta Anna vak köd-nevetését, nem hallotta az őszi emlékbeszédeket, csak állt ott a szerelem ősjégbe-fagyott költő-mammutja, csak állt ott nagy testtel gyapjasan, mint kő-arcú fekete csillag, óriás szótlan fekete pamutrózsa, halott-eleven gyapjas őslény óriás szauruszcsontvázak között az idő óriás kristálykoporsó-múzeumában. Pedig ekkor már tizenhat éve halott volt, elrothadt ruhája, húsa, szőrzete, a földbe-itatódtak a dagadt és buzgó könnymirigyek, az izgatott könnyzsákok, a gyulladásos könnycsövecskék, földbe ivódtak a Puncta lacrimaliák, a könnypontok, a szemhéj belső sziromtő-csücskének titkos pontjai, a sírás pontcsillagszájai, elrothadt Dante-álmú szíve és Dante-vágyú ágyéka titkos virága, elrothadt könnye is, a tiszta, a veronált is fölszívta a föld, mikrobái, mérgei és sejtjei magukba lényegítették a mérget és a könnyet, a halált-hozót és a halált-megbéklyózni-nem-tudót. Igen, láttam őt, Juhász Gyulát a sírja fölött merengve állni, mint egy megalázott, kicsúfolt, kisemmizett ősi medve-istent, bozontosan és hallgatagon, s láttam Annát is, fehér lovon ülni a temetői ködben, a ködképet, akinek vak igézetében született újjá és halt meg véglegesen a költő, Annát, a senki-asszonyt, senki-Annát, a köd-rózsát, aki örökké ott virágzik köd-rózsa alakban a lét üvegkockájában, mint csiszolt gyémánt-rögben levegőbuborék-rózsa, Juhász Gyula átlátszó tiszta ének-gyémántjába üvegesedve, hogyha századok múlva is fölemeljük, megérteni-akaró kíváncsi szemünk elé emeljük a hatalmas költészetgyémántot, a benne virágzó ködrózsa-asszonyt, légbuborékrózsa-jelenést, könnyű virágzó asszonyi ködcsipkefát, azt mondjuk tűnődve, vizsgálva a rózsaszín buborék-rózsafa, ködrózsa-asszony, rózsafa-füstasszony zárvány-halhatatlanságát, ez Anna volt, ez senki volt, köd volt és füst volt és pára volt, virágzó szitakötőszárnyú kis ködkanca volt, ködrózsákból font kanca-testű táltosasszony-utánzat, ködkép, nem csillag, nem halhatatlan csillagképlet, csak pára-csillagutánzat, a hűség igéző ködkép-hiánya, csak köd, csak csipke, csak rózsaláng, ez Anna volt, az örök, a halhatatlan, a kristályba-fagyasztott bűnös képzelet-angyal, a szerelem, a hit, a megmaradás vágy-rózsafája, a nemlét könnyű köd-asszonya, buborék-Beatrice, aki nem várja a Poklon átvándorló költőt, a költőt, aki a föld-tengelye ős-sátán szőrcsimbókjaiba kapaszkodva mászik a Tisztítótűz felé, s a bozontos büdös ősdög lábszárán fordítva mászva kibukkan a tisztúltabb lét elé, s látja, ott virágzik a szőrös ősdög lába, az óriáskarmú, s talpai, mint a gorilláké, óriás rózsaszín lapulevelek. És mégis, Anna örök, mert Annát Juhász Gyula szerette, mert Annát ő akarta, mert Anna a hit volt, a hit valamiben, a hit a maradandóságban, az életben és a szerelemben, mert Anna, a szegény kis cifra Anna lett forró köd-képe a bíztatásnak és a jövőnek, az élet hatalmas halhatatlan hitének, mert Anna a rózsakötél volt, égő rózsalánc, az isten kezére kötött rózsák füzére, amibe a költő kapaszkodhatott, hogy az életbe rajta visszamásszon, az a rózsalánc, amit ő dobott az isten, a világegyetem lüktető szívére, hogy azon másszon boldogan kapaszkodva a lét értelmének öröme felé, verejtékezve és fuldokolva, mert a fehér óriás csontváz-ember már kamaszkorában átfogta gyökérkesztyűs csontkezével lábaszárát, s húzta, húzta le a földbe, mert úgy is élt szegény árva Juhász Gyula évtizedeken át, az asszony-rózsakötélbe, kanca-rózsafüzérbe, szerelem-rózsaláncba, képzelet rózsa-angyalba kapaszkodva, már húszévesen derékig a földben, földberáncigált ágyékkal, mert a Föld szívében álló óriás csontváz-ember húzta, húzta befelé a földbe, amíg a rózsalánc elszakadt, a bűnös rózsalábak a Tejút mögé húzódtak, a nyitott tűzcsillagos szőr-rózsatövű rózsaemse-combok csillagkásába merűltek füstölögve, mint pokoltűzben a meztelen ördögasszony, ha háttal állván lehajol, jobb lábát a Bűn könyvére emelve, szőrrózsa-üstje véresen villog a fardombok között, az iker comb-golyók közt a szőrliliom, mint légy dupla kristálygolyó szeme alatt a moha-álarcos kitin-pofán a szőrös szájszerv az alsó kitin-állkapocs szőrcsengő-közepéből kilógó tapogatókkal, szívókával, az iker-vese-alakú, szív-alakú ajakpárnákkal a szívóka végiben, s a lángokban úgy mosakszik; a köd-kép elfoszlott, mint a földben majd szigorú szívünk, amíg egészen a földbe húzta, hogy szíve lassan megmérgeződött, s elkékűlt, mint a földbe-vert szívalakú dárdahegy, eleven piros őslándzsa-fej, és már szájáig ért a halál, s elborúlt elmével már Anna nevét se tudta motyogni, s óriás szelíd szatír-feje, virágzó faun-arca is aláforgott a földbe, mint a tenger húscsipkecsillag-ősszörnye, s szép nagy fehér kezei is forogva elmerűltek a föld tajtékos örvényeiben, mint óriás virágállatok, fehér gyöngycsillagóriáspolipok. Igen, igen, igen, én láttam őt, Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, én láttam őt a ködben, sírja mögött állni szakállasan, könnytelen merengve, s láttam Annát is a temetői cíprusok könnyű csipkelobogása között a vastag őszi ködben fehér lovon ülni, és hallottam a kis köd-kanca köd-Anna köd-nevetését. Aztán a piros ősgolyó-állat, a Nap gömb-testébe szívta a ködöt, köd-Annát köd-lovával, köd-Anna köd-nevetését, a drága Halott is visszabújt a földbe, az Annát-kitaláló, a Remény-Annát rózsa-szavakból megfonó, a Hit-Annát isten ős-szempillájára ültető, Anna halhatatlan akarója és őrizője, s csak a napfényes temető maradt nekem, a kő-keresztek, kő-istenfiúk, kő-megváltóanyák és a zöld csipke-uszony, a nagymellű asszonytestükkel csontvázakat-izgató, fejjel földbenőtt sellők halteste, a csipkepikkely-farokuszonyok: a temetői cíprusok, az akácok, nyárfák és jegenyék, meg egy keskeny hosszú sír, egy krizantém-sörényű és őszirózsa-sörényű föld-púp a tiszta nagy csontváz fölött, s a sírkő, a négyzetes kőlapon fekete márványkereszt, s a sírkövön az írás: Juhász Gyula 1883–1937.

Szabó Lőrinc tíz éve a földben^*

Mindíg temetünk. Amíg minket temetnek. Mert temetni muszáj. Ez a lét rendje. De mostanában nagyon megszaporodtak halottaink és temetéseink. Mint dühödt arany-agyaras Vadkan-király dúl a halál köztünk. Sörénye vérben és pofája lángban, fogsora vérben és sunyi, tűzkoszorús-pillájú kis szeme lángban, csülke, hasa vérben, lárvákkal és gyökerekkel teleragadt szügyén a halál jeleivel teleírt aranymellény. Nem nyugszik ez a dühödt dög. Röfögve gázol szellemi országunkban. Már nem kormos-ujjú fekete angyal a halál, aki verejtékező homlokunkra írja a végső betűt, vonagló és átizzadt testünkre ujja kormával a csontvázat és a koponya-gömböt kirajzolja, de rengő-heréjű, majdnem-ormány-orrú, mocskos fekete kan, akinek aranytányér-orravége a pórusos orrlikakkal fekete virágokat hordoz, ánusza kék-bársony-növényt, akár egy Bosch-alak a Kéjek-kertjében. És csupa Zrínyi Miklósok halnak meg mostanában. Csupa végvári-halál, csupa országos-halál, csupa jövendő-halál, csupa mi-marad-belőlünk-ezután-halál! Meghalt Tamási Áron. Meghalt Berda József. Meghalt Kodály Zoltán. Meghalt Ferenczy Béni. Meghalt Kassák Lajos. Meghalt Áprily Lajos. Meghalt Füst Milán. Egyik temetőből a másikba mentünk, egyik ravataltól a másikig vacogtunk, egyik vastag növény-erjedésből, virág-rothadásból a másikba buktunk, egyik szemfedő-zörgés és halott-hajlobogás után a másik halotthaj-zörgés és szemfedőropogás lúdbőrözte meg hidegével döbbenettől-lemeztelenedett szívünket. Halottak arcára hajolva éltünk. Halottak arcában kerestük önmagunkat. Halottak zölden bemohásodni készülő szemében, fehéren elmocsarasodó pupillájában kerestük a kimondhatatlant. Megszoktuk a halált. Mert részei lettünk a halálnak. Ősünk és apánk lett a halál. A halál lett a mi múlhatatlan részünk. És most itt vagyunk újra a temetőben. Nem új halottat siratni és a földbe-küldeni. De köszönteni egy öreg nagy halottat, halott-halhatatlant. Tízéveset. Szabó Lőrinc tíz éve a földben. Jöttünk, leszólni hozzá a földbe, hogy emlékszünk rá, mert szerettük. Lekiabálni a földbe, kopasz csontjainak, hogy nem feledtük földet-besűllyesztő ősszörny-lépteit, amely után a föld puhán és nedvesen besüppedt, mint a mocsáron a moha, s városok, országok, szerelmek, époszok helyén folyékony tűz buggyant föl, mámoros füst-örvény; nem feledtük szemébe-zuhanó haját, a bánat páfrány-függönyét, szemüveg-keretének más-csillagvilági fény-morze-jeleit. Még emlékszem a törékeny véres őszre. Még emlékszem a gigászi ravatal-arcra, amely a halál nagyító-lencséje alatt mutatta, mintha nagyító-üveg alatt vizsgálnánk fürkészdarázs-szemet: szőreit, likacsait, könnyeit, megkristályosodott szenvedéseit, hogy a haláltól-fölnagyúlt arc milliárd sejt-ablakában magunkat lássuk visszatükröződni, gyötrelmeinket és készülődésünket, a szőrös hatszögletű tükör-halmazban, lassan bemohásodó óriás-vakságban a magunk értelmét is keressük, mielőtt kiütközik a gyötrelem mögűl a csont, mint kiszáradt korallsziget, fehér mészcső-szövevény-korma a vízből, mielőtt lefoszlik igazibb lényünk a fehér szerkezetről, a titkos és titokzatos könnyű vázról, amely állat-virágait vesztve szinte halhatatlan, bár szivacsos és küllő-gerenda-szövedék-belsejű és szemcsés és réteges és pórusos; mielőtt ledobná magáról a rejtelmes, életünknél-hosszabbra-tervezett váz a hús-göncöt, a szőr-ruhát, a körömkesztyűujjvégeket, hogy csak önmagát mondja tovább évezredekig, ne minket, földbeásott csont-i-betű, lángtalan csont-gyertya, a természet legtitkosabb anyaga, a földmély sárga holddal: koponyánkkal-pontozott Musset-tornya. Le kell szólni a földbe, mert a halottak várják a szavunkat. A halottak kíváncsiak. A halottak vágynak az élők szeretetére. A halottak ezért halottak! Szabó Lőrinc tíz éve a földben. Tíz éve egyedűl a földben. Volt dolga elég. Várta az anyag másik oldala, az új világ, a belső lét, várta mohó, kutató szenvedélyét, roppant-szenvedésű roppant kíváncsiságát. Várta a nagy megismerni-vágyót. És most itt állunk őszi sírja előtt, hogy emlékezzünk rá és köszöntsük. Mi kérdeznénk őt, a nagy Kutatót, a Kíváncsit, ha felelni tudna a földből. De a száraz csont nem beszél. A halottak úgy beszélnek, hogy volt életük beszél helyettük. Művük és szenvedésük lényege. Ha ismertem is Szabó Lőrincet személyesen, nem oly közelről, hogy magaménak mondhattam volna nehéz-páncélzatú barátságát. Sorsom, dacom, hitem és küldetésem más útra parancsolt. A magaméra. De művének megigézettje voltam már gyermek és kamaszkoromban. A láznak, az ingerültségnek, a robbanékonyságnak, a világ-kíváncsiságnak, a kalasszikusság-vágynak, a megismerés-mámornak, a dühnek, a mindenre-vágyakozásnak, a mohóságnak, az önzésnek, a féktelen és fékezhetetlen szenvedélynek, a bűnbeesésnek és megbocsáttatásnak, az anyag, a hús, a vér, a lüktető, szenvedő lét barlangjainak, gödreinek és rózsáinak, a zokogni-tudó és feketevicsorgású és hús-virágzású Érosznak, a nehéz asszony-hajakba-kevert könnyeknek, a testi szenvedés tárgyilagos és konok föltérképezésének, az isten közömbös szívéig fúródó dühnek, az isten mérhetetlen, világ-ráncú és halál-recézetű tenyerén vándorló és ürítő misztikus akaratnak, a pénzre-haragnak, a gép-áhítatnak, a testben-gyönyörködésnek, a pokol-vágynak és a szerelem-vacogásnak. Szabó Lőrincnek. A verseinek, verseskönyveinek, verseivel egy-petéjű ikrekként kihordott műfordításainak. Mert úgy hordta az idegen nőstény-költészetek petéit testében, mint a tengericsikó-apa nősténye megtermékenyített petéit, hogy magzattá növelje őket, majd megszülje őket, a fejlődő embriók összenőttek vérrendszerével, hogy csillagszempillás csikószem, karcsú kocsonya-kancsó csíkófej növekedjen zöld porcogó orrlikakkal, viaszkehely-csikófej, a vastag viaszkorong-orrvégen a tág, kövéren-ragyogó-peremes viasz-pohár-orrlikakkal, növekedjenek a pettyes hártyalegyezők, uszonyok, növekedjen a szögecselt gyöngy-kéreg-páncélzatú, lüktető-mellkasú, begöndörödött-farkú gyöngy-csévetest, növekedjenek a szögletes-dongájú, horpadtra-kalapált, dupla-szögsoros, üveg-taréjú, tüskés gesztenyeburkot utánzó ízeivel, szeleteivel, gyűrűivel egymásba-tolt, gyémánt-szögekkel-kivert gyöngy-páncélinges, kristály-legyezős-oldalú csikóhal-gubacsok: s amikor a folyékony fölfújt üvegként fölbuborékzó földagadt tövises apa-has, az áttetsző-eresre duzzadt költőtasak, amelyben látszanak, mint áttetsző eres hólyagban az összegöngyölt óriás-szemű embriók, megreped, szétnyílik, fölhasad: fejjel a véres szülőnyílásból kilógva lassan kivonaglanak és kilüktetődnek a tüskés gyöngyház-gubacs-testű újszülöttek, a fakéreg-margarétába-ültetett-szemgolyós, az aranygyűrűs-szemű, méltóságos, üvegkéreggel-bevont koponyájukon zöld hús-szomorúfűzecskét-hordozó, zöld és piros és kék kocsonya-nyárfás csikóhal-fejek, rebbenő vers-tengericsikók, a forgács-szirom-fiúk, tüskés fakéreg-csikók, csikóhal-költészetek, már az övéi, az ő szülöttei. És lettem megigézettje a Tücsökzenének, ennek a gigászi létanyagot és Szophokleszi szenvedést görgető, csillagokat és tücskök édes és szerelmes zenebonáját, halálokat és bánatokat, családot, szerelmet, barátot, ifjúságot és a titkos-értelmű mindenséget magába-gyúró utólérhetetlen, hatalmas lírai-éposznak, goethei-nagyságú ős-elégiának, a legnagyobb magyar lírai Összefoglalásnak az ős-baktériumtól, őscsírától szerelmes szenvedő szívünkig és bűneinkig. És lettem megigézettje, felnőve az ember-sors gyötrelméig és magányáig, kései verseinek, az utolsóknak, a világról-talán-mindent-tudóknak: Szabó Lőrincnek. Szabó Lőrinc a legmodernebb magyar költő. Csupasz, magányos, mítosztalan. Oly védtelen és kiszolgáltatott, mint újszülött ember a havon, oly véresen-vonító, belsejével a kőzúzalékra-ömlötten-magányos, mint a fém tüzes körmeitől szétszakított törzsű bakák a fronton, és oly titkát-őrizni-nem-tudó is, mint a megnyílt, véres burkát és rángó barlangjait mutató asszonyi test a szülésben. Mámorítóan, kivédhetetlenül, önveszélyesen őszinte volt. Eredendő költő és eredendő ember volt. Eredendő a bűnben, örömben, önzésben, életben, könyörtelenségben, költészetben. Nem volt benne semmi régi, semmi tegnapi. A század minden gyötrelmét és tévedését is megélte. És megélte az ember minden gyötrelmét, tévedését, szenvedését és halálát. A természet különös akarata volt ő. A Földanya, az anyag térdig-földbe-süllyedő léptű, csontlevél-sörényű Költő-Gigásza, aki ott tombolt, ott sírt, ott dübörgött a Nyugat óriás-páfrányai, óriás-zsurlói, pikkelyfái és pecsétfái alatt, szelíd növény-mámoruk finom moháját és növény-zománcát törve, Költőkirály-Sárkány, aki ott térdepelt a század mocsarában nőstényszívektől-összeharapdált ajakkal, sziklás, kő-rózsás sebekkel, ott hevert a történelem őshalakkal-vicsorgó, habbal-hörgő partjain. Az anyag egyik legtitokzatosabb gyermeke volt ő, azé az anyagé, amit oly kíváncsisággal, rejtelemre-éhesen, a titkok-értelmét-keresően vizsgált és kutatott goethei-méretű agya és goethei-szerkezetű lírája, mint még kevesen előtte, mint a gyötrődő Faust, Goethe éposz-hőse. Nagy szenvedő és nagy szenvedni-tudó volt ő, nagy síró és megfogalmazó! Mindent-megfigyelő és mindent-lejegyző. Mindent megismerni-akaró és mindent megélni-akaró. A lét tudója és mámoros tudója annak, hogy az önvizsgálat és őszinteség nem kegyetlenség, de kötelesség! Mi: Földönélők a haláltól leszünk halhatatlanok. A halottaink: a mi halhatatlanságunk. Tíz éve fekszik itt a földben Szabó Lőrinc. Tíz éve fekszik itt a földben, a tegnap káprázata, ma már csodálatos csont-hegedű, Faust földet-nyitó csont-kürtje, Mefisztó könyörtelen Faustja. Tíz éve éli, ámulja azt, amit mi nem tudunk még, amit ő elevenen szeretett volna tudni. A társak legtöbbje már a Belső-Föld-Ország lakója. A drága Babits Mihály a szomszéd. Csak Tóth Árpád csontjait nyomja kő-szemüveg-keretes, kő-verseskönyvet mellére szorító, kő-kezű kő-inkarnációja egy kicsit messze, a város másik végén, a másik temetőben. A halottak mégis egyedűl vannak. Szabó Lőrincnek csak a testét falta föl, de művét nem eszi meg a föld és az idő. A halottak magányát föl kell oldani. Eljövünk hozzád és lenézünk hozzád a földbe, te Csontváz-óriás, te Óriás-csontarc, Elődünk, Szabó Lőrinc. Nem hagyunk magadra.

Berda József sírkövénél^*

Az ember, aki itt fekszik alattunk a földben, már többször átöltözött a földben. Húzott só-kesztyűt, hab-kesztyűt, tajték-kesztyűt kezére a tömény és sárga földidőben, mellkasára forró tajték-inget, fejére gyökér-kalapot, lábára gyökér-cipőt, arcára gyökér-rostélyt. Mert jó volt hozzá a tiszta föld, jó volt hozzá a magányos árva anyag, jobb, mint mi voltunk, embertársai, és jó lesz hozzánk is az árva tiszta föld, hozzánk is, akik lemerülünk majd a föld nehéz szívébe, ha nem őrlődünk föl a tűz kék fogsorai közt, ha nem párolgunk el a robbanás tejútig-növő tűzrózsa-fodraiban. Az ember, aki itt fekszik alattunk a földben, lassan csontokra vetkőzik a földben, kibújik emberi ős-öltönyéből, a föld-belső nászi ágyára fekteti pórusos sárga csontjait az ember, aki itt fekszik alattunk a földben. Mert Berda József is két éve halott már. Emlékszem, a drága Tamási Áron koporsójánál láttam utoljára őt, nézte hosszan, könnyesen a virágos, meszelt templom-torony-homlokú halottat a halálra-készülő. És én néztem őt, és azt mondta szívem: már kijelöltetett, már megjelöltetett! Ott vánszorgott elnehezűlt nagy testével a halottas-menetben, ott vánszorgott könnyesen, mint a Föld-ősidő halállal-megjelölt nagy-léptű ősi lénye, tésztás, szemölcsös, mirigy-rózsás nagy arcát a halottas-ének ropogó fekete kendőire ejtve, tésztás nagy szép kezei az őrjöngő nyár fényhab-virágaira, arany-sisakjára, tűzkristály-páfrányaira csüngtek. Aztán már csak a koporsóban láttam halál-kristályos, megszépűlt, könnytelen, tiszta arcát, aztán hallgattam, ahogy a föld rádübörög. Ember-voltunk legtisztább része, legbölcsebb állapota a földben-felöltözés és földben-levetkőzés. Ember-létünk legtitkosabb parancsa, hogy majd kitakarjuk csontjainkat. De nem a legfontosabb! A legfontosabb: embernek lenni a Mindenségben mikrokozmosz-úton, ha már így akarta a Teremtés. Élni az ember áldott és konok életét és elégni a lángcsipke-háborgás szeretetben. Hagyni magunk után a föld boldog és virágzó felszínén, hagyni magunk után a Föld boldogtalan és tébolyúlt felszínén tiszta jelet, költőnek konok, tiszta éneket, szikrázó kristálylángú kristálybuborék-kupolát földbe-sűllyesztett húsunk fölött, hogy értelme legyen a siratóknak. Hogy értelme legyen a jövőnek. Az élő Berda József, az elvarázsolt-testű és elátkozott-testű angyaliság (mert lényének rejtelmesen egymásba-font kettőssége volt legtitkosabb titokzatossága: a mohó és gyönyörködő és gyötrődő hús átok-önzését és mese-mohóságát cipelte angyal-lényére nőve, mint valami totyogó, lomha angyalember-kentaúr), a trufa-nemző és legenda-nemző alkatú, Brontoszaurusz hús-öltönyű ember nem tudta talán, hogy milyen átoktalan-tiszta, fátyoltalan-csillogó költészet-kristályházat épített hulló csontjai fölé, amely védi a Mindenség szigorától és közönyétől didergő emberi szívünket, amely segít megőrizni önmagunkat, tisztúltabb emberi hitünket századunk minden gyalázatától és nyomorától. Benne újjászületett valami Assisi létet-dícsérő, vidám, szenvedéseiben is boldogan éneklő szent fiából, az egész Létezést, az önmagában, vagy az isten szívében gomolygó Mindenséget önkéntes, nehéz szeretetével átsugárzó Lángeszű Együgyűből, a Költő-Koldusból, a virágzó, a gyötrelmes, bakszagú ördögöktől harapdált és óriás, szőrös, büdös sátán-ujjaktól böködött testével megszerzett vidámságából tömör kristályfénnyel-áradó szeretetével a Világegyetemet átitató, magába-szívó, megőrző és titoktalan egyszerű tisztasággal-dicsérő, himnikus boldogsággal újjongó szeretetével becsobogó Költő-rózsafából, Isten Kis Szegényéből, Assisi vidám fiából. A rózsa-nyíló-szájúból, a rózsa-illat-tekintetűből, a rózsa-hömpölygés-szívűből. Aki, ha ágyékát harapdálta is az ördög lángoló szájjal, izzó fogakkal, tüzes szőrvilla ujjaival máját böködte is a sátán, rothadó patájával szíven-rugdosta is az ördög, gennyes köpetével szemenköpdöste is a sátán, parázs-buzogány péniszével rémisztgette is az ördög, csak énekelt önfeledten és vidáman. Verejtékarccal ragyogva énekelt. Mert aligha ismerünk valakit költészetünkben, aki ilyen titoktalan tisztasággal, bánattalan egyszerűséggel nézte volna a világot és szerette volna a világot. Aki ilyen könyörtelen szeretettel nézte volna a Létet, aki hozzá-hasonló boldog kegyelemmel szerette volna a Lét minden dolgát, a Mindenség rejtelmes és megadó dolgait, mint ő, a szegénység kevélytelen vándora, a belső-tisztaság kegyes és mohó szegénye: Berda József. Mert a Lét minden mozgó és növekedő, mozdulatlan és kitárúlkozó apróságát, mozgó, virágzó és szaporodó találmányát, minden remegve-megvalósult akaratát, boldog állapotát és elhagyott árva formáját határtalanúl, boldogan szerette. Szerette a testeket, a dolgokat, a formákat, az anyagokat, szerette az anyag virágait és a virágzó anyag illat-csöndjét. Szerette a testek formáit, az anyag öröm-adását, az anyag vidámságát, és szerette a szeretet óhaját is, mert tudnia kellett, hogy mindenből, a dolgokból és a fényekből, az égitestekből és a lényekből a végtelen titkos akarat ontja arcára és szívére sugarát, melegét vagy hidegét, egyszeri megvalósulása értelmét és hitét. Berda József személyesen szerette a Létet, személy szerint szerette a Lét dolgait és azok válaszoltak neki létezésük szeretetével. Ezért tudott beszélni a madarakkal és a rovarokkal, az állatokkal és a virágokkal, az égitestekkel és a gombákkal, a növényekkel és a kövekkel. A fénnyel és a vízzel, a tűzzel és a tűz habzó aranyszivacs-virágaival, a kövekkel és a halottak csontjaival. És mindennél jobban szerette és tisztelte az embert, aki csak húshab-virág, csonttajték-koponya, sejthab-rózsa-szív a Mindenség keményebb és töményebb dolgai között, a láng, a tűz, a föld, a fém, a csillagaranyörvénylés között, mégis és mindig és talán éppen ezért tisztelte és szerette legjobban az embert, mert tudta, hogy az ember a Mindenség értelmének legmagasabbrendű megnyilvánulása. És ezért tartotta költészetében és az ember gyakorlati életében legfontosabbnak: az emberi méltóságot. Az ember méltóságát a Létben és az emberhez való méltóság, az emberi viszonyok méltóságát és tisztességét. Ezért volt oly kevélyen és keményen, büszkén és bolond-ártatlanúl híve és igehirdetője az ember teljes és tiszta szabadságának, a jóért-cselekvés, a bűn-megnevezés, az ostobaság-névenszólítása, a garázdaság és téboly megnevezése szabadságának. Mert hitt az emberben, hitt a tisztaságban és hitt a szabadság megváltó erejében. Ezért gyűlölt és nevezett meg minden zsarnokságot, elnyomást, önkényt, durvaságot, kegyetlenséget, hazugságot, szolgaságot, árulást, önáltatást. Berda József természete és akarata volt a mindvégig-vállalt apostoli szegénység. A vidám és éneklő szegénység, amely a szent szeretet forrása is, nemcsak az átoké. Az ételt, italt, állat-szolgát, állat-száműzöttet és tápláló illatos növény-megvalósulást újjongó boldog énekkel, himnikus szent áhítattal dícsérő szegénység. Mert ez a szegénység az öröm forrása is, nemcsak a bánaté. Két éve merűlt le a földbe Berda József: költőtársunk, embertársunk, kortársunk, barátunk. Azóta mindent elmondott önmagáról és önmagából, rólunk és hitünkről ő a Földnek, s a Föld is elmondta foszladozó titoktalan szívének teljes-önmagát és belső-homályba-zárt titkait. És mi, akik itt maradtunk, állván csontjai fölött a temetőben, az újjongó nap aranyláng-örömében és létet-perzselő szégyenében, mi élők és ittmaradottak, holnap majd mi is a földbe-leszállók, nem tehetünk mást, mint próbáljuk megvalósítani küldetésünket és hitünket, hogy élvén boldogan és örömmel, elégjünk énekeinkben, tetteinkben és álmainkban. Mert ez ember-létünk egyetlen érdeme és értelme. És egyetlen reménye a titokkal-magzatos Jövőnek.

A boldog halálraítélt^*

Mert mindnyájan halálraítéltek vagyunk. Az első lét-pillanattól halálra-ítéltek vagyunk. A megfoganás pillanatától halálraítéltek vagyunk. Az áldott anyatestben-növekedés idejétől halálraítéltek vagyunk. A véres világra-hullás, habos csillagfényre-ömlés pillanatától halálra-ítéltek vagyunk. Ott lógva még fejjel lefelé a bába, vagy az orvos kezében anyaméh-nyálasan, zsírfényesen, mint rózsaszín varasbékák, síró lila-hús-csillagok, s a köldökzsinór eres rózsakocsonya-kötele az anyatestből kilógva, a csecsemőtestre forrva zsírosan ragyog a lámpafényben: már halálra-ítéltek vagyunk! Az első könnyes, véres, zsíros, szülőanya-tajtékos ordítás, az első habos, céklaszínű, rózsa-fekete bömbölés, nyálbuborék-virágú kék jajgatás pillanatától halálra-ítéltek vagyunk. Az anyacsecs rózsagombjába mohó harapás pillanatától, a csecsemő-íny tajtékos rózsaléc-gyűrűjével az emlőre-forrás pillanatától, az anyaemlő pihés, szeplős, virágillatú és tehéntőgy-illatú rengő golyó-tömegébe kopasz fejünkkel, vagy gyöngéden szőrhab-örvényű koponyánkkal belefúródva, rózsakék arcunkkal beletömődve, az aranygolyóba, rózsagolyóba, a virágzó nagy emlőrózsába fúlt orrlikakkal: már halálra-ítéltek vagyunk, mikor öntudatlan arcunk, vak szemünk, világító-kék kutyakölyök-szemünk beletapasztódik az édes emlő boldog és fájdalmas tömegébe, hogy szempilláink, a gyönge szőrcsillagok belevésődnek rózsakék árnyék-jeleikkel az emlő pórusos és eres bőrébe, mint kicsi kitin-karmok, szőr-sarlók, bogarak kitin-csillag-legyező csápjai. Mert mindnyájan halálraítéltek vagyunk és halálra születtünk mindannyian. És elítéltettünk mindannyian. És nem tudta senki úgy ezt, olyan pontosan, konokan, keményen, tisztán, olyan megmásíthatatlan áhítattal és boldog iszonyattal, olyan makacs meg-nem-adással és pontos könyörtelenséggel, olyan kegyetlen egyszerűséggel, rejtelemtelenűl, olyan dacos tisztasággal és merengő komolysággal, mint ő, Radnóti Miklós, mint Radnóti Miklós, aki kortársam lehetett volna, s lehettem volna barátja is a költészetben és az időben, mint az a férfi, aki meghalt harmincöt-évesen, mint a költő, akinek fénykép-arcát ha nézem testvér-szorongással, a teremtő magány tűzlapjai és a temető-magány korom-lapjai, zöldbársony csönd-lapjai közé temetett szívvel, mint tűz-ketrecben, korom-ketrecben magányos párduc, fehér sólyom, mint moha-ketrecben arany-bagoly, elmerengve kegyetlen, kúsza, árva, kemény és vak sorsán és sorsomon, sorsunkon, a folytatókén és újat-kezdőkén, elmerengve csoda-tiszta versei, legenda-fehér és égő máglya-piros versei, e kristály-krizantémok, gyöngyház-őszirózsák, vérpetty-liliomok, csillag-illatú arany-nárciszok, vérbársony-jácintok és csontvázakból-összeragasztott halál-dóm-virágok szerkezetén és természetén, mint az a költő, akinek fénykép-fejét ismerhetem csak, amely úgy áll ki az idő áttetsző óriás kristályszívéből, mint fagyott havas sírdombokból aranyírású fekete-márvány sírkő, szikrázva és világítva keményen, mint az a férfi, akinek arca mintha vékony pórusos kő-csíkokból és szögletes keskeny márvány-szeletekből lenne összeforrasztva, hosszú vékony gyertya-természetű gótikussággal, s a kő-csíkok s a márvány-szalagok áttetsző sejtelem-eres és kőrece-gyökeres szögletességét, csúcsos és tűnődő csipkézet-összegét, mintha egy égő csillag, izzó aranyszőr-égitestgolyó dörzsölte volna a forradás-élek és forrasztás-találkozás rücskeinél simára, hogy húsába itta a csillagtűz erejét és lángját, az arc-szerkezet mélyeibe az aranyláng lüktetését és magányát, s a lángoló égitest-rózsa gömbölyded hosszúkásra csiszolta keskeny fejét, megnyúlt szív-alakú szögletes-homorúra, horpadásaiban és kifeszűlt kő-húzódásaiban a középkori megbiccent, szív-felé hajlott Madonna-arcok, Mária-fejek világító tojásdad merengéséhez hasonlító egyszerűvé. Egyszerűvé és rejtelmessé. Mint a halál. Mint a halál: átlátszóvá és titkaiban kibonthatatlanná. Mint a halál, amelyről ő tudott talán a legtöbbet századunk költészetében, ő, Radnóti Miklós, akinek harmincöt-évig növekvő és teljesedő csontjait már föld és penész és gyökér és moha takarja, akinek ifjú, szikár és keskeny csontvázát úgy őrzi a föld, a föld, a kegyetlen, a föld, a tiszta, amelynek keserű és könnyes arcához bújt vacogva, amelynek füstös és vak szívéhez bújt dideregve, s most csontjait, a könnyű, kegyetlen, tiszta vázat úgy őrzi a föld, mint a megkövesedett Ichthyoszaurusz óriás csőrfejű kőpikkely-lándzsa-iszonyata a benyelt őstengeri csillag-csontvázat: a megkövesedett kőpálcák, kőcsövecskék, kőcsipke-csillagok, kőmirigy-rózsabimbók, kőpont-kígyókarok gótikus kőcsípkecsillag-összegét, megkövesedett pórus és kőgolyócska, kőlikacska és kő-gyűrűcske-szerkezethalmaz virágállat-őscsillagot. Föltámaszthatatlanúl. Követ a kőben, föltámaszthatatlanúl. Csontot a csontban, föltámaszthatatlanúl. Földet a földben, föltámaszthatatlanúl. Jaj, pedig micsoda életszeretet van az ő verseiben, mekkora életszeretet, milyen lángoló, ragyogó, szikrázó, lobogó, erjedő, virágzó, virágnyílás-fontosságú és égitest-tűzpont hömpölygés-örvényű életszeretet, milyen kemény és konok, makacs és megfékezhetetlen életszeretet él költészetében, milyen elemi életszeretet ragyog és robban mágikus-sejtelmű és szilárd-szövetségű verseiben, a virágok égő növénycsillag-fölágaskodásához, zöld sejtszövetség-csipketorony szövetségéhez hasonlító verseiben, és a szikrázó és szikár csontlánc-csontszövetség hömpölygésekben, a lágy aranyfoltos és vérfoltos késő-nyári mezők és vérző és virág-sebhedett domboldalak kékarany páráit és arany-zebracsíkos zsongását, aranyírásos, aranypettyes kék mohapénz-legyezők libegését lüktető verseiben, s a kiszolgáltatottság, megalázottság, elárúltság és elárvúltság, aktív halálraítéltség védtelen és könyörtelen, elmondhatatlanúl ocsmány és kimondhatatlanúl mocskos idejében írt versekben, ezekben a szögesdrótokból és kikericsekből, kiszőrösödött hullákból és az ősz tiszta lángoló aranytábláiból, tarkólövésekből és tetves-szakállú, tetves-szeméremszőrzetű meggyalázottakból, puskatusra fröccsent embervérből és véres állatvizeletből, szögesdrót-csontvázú táborokból és véres gödörbe rúgott meztelenekből, vergiliusi halál-nyugalomból és dantei túlvilág-ismeretből, lóhúgyszagú és tehénganéj-illatú istállókból, birka-bégetés emlékű és göndör zsíros szőrgolyó-tolongású karámokból, lila lekvárhártya-buborékokkal, lila pórus-pöfögéssel fortyogó üstökből, szilvalekvár-gőzű édes őszi alkonyból, égő aranykockákkal teleragasztott őszeleji aranycsönd-bánathalmazokból (amikor szétnyitott könyvünkre hull a majomtenyér-alakú rózsakék, csomós-eres, sárga szőrtelen-pórusú szederfa-levél), vak motyogásokból és szőrös sikolyokból font törékeny és kristályszilárd, virágszagú és halálszagú, embervér-szagú és a szögesdróthálóban-keringő áram szagú, tiszta, szent elégiákban és eklogákban, ezekben a halálból és pipacsos fehér kalász-örvénylésű búzaföldekből font vers-katedrálisokban, emberi mindenség-szerkezetekben, ebben a varázslatosan tiszta és népmeseien pontos, virágszerkezetként tudatos, a lét gerinc-tengelyéig kristályosan ragyogó költészetben, micsoda életszeretet, milyen pontos, tudatos, makacs, kemény, a halálban-is-legyőzhetetlen vad életszeretet! Milyen lefékezhetetlen, legyűrhetetlen, tarkón-lövéssel-se-megállítható, az elvékonyodott, megdőlt, vak esőktől fekete-szivacsosra rágott, keskeny, vén sírkövekhez hasonlító férfi-hátba füstölgő lukakkal csapódó géppisztoly-golyókkal sem halál-ketrecbe gyömöszölhető, esőnyálkás föld-dobozba nem gyűrhető, gyökér-illatú agyag-ládába nem gyömhető virágzó, tiszta, makacs, végtelen életszeretet volt az övé, milyen egészséges és tiszta életszeretet, a lét apró csodáinak és virágzó végtelen dolgainak, s az emberlét tudatos tisztaságának és tudatos nagyságának végtelen hite és szeretete, a tudatos szeretet, a tudatos akarat, a tudatos munka, a tudatos tervezés, a tudatos fönnmaradás fontosságának és egyetlenségének hite, tiszta ámulata, mámora és öröme, tiszta logikája és tömény, tökéletes következetessége, amely virágzó indáival, szikrázó inda-szövevényével és lángoló tűzkristályhálóival, hálózatosan csobogó tűz-fonataival átszövi költészete kristály-belsejét és bársony-belsejét, eleven költészete vegetáció-halmazát, virágszövevény-épületét, befonja sűrű csipkemámorral, gyűrűzéssel és tekervényezettséggel egész költészete testét, mint esendő szervezetünket a vérpályák erei, a nyirokkeringés erei, az ideghálózat rejtelmes szövevénye. Csak az tudja ilyen tudatosan, pontosan és akaratosan szeretni az életet, csak az tud így hinni a létezés elemi értelmében, fönségében, határozottságában és szeretetében, csak az tud így hinni a világegyetem értelmes szerkezetében, az emberszív fontosságában és az emberlét örömében, aki ott áll halhatatlan hittel a Halál dögletes ős-szívében, ott áll a férgekből, nyüvekből, lárvákból, pondrókból, hullabogarakból fölépűlt dögszagú lüktető ős-katedrális közepén, a büdös és ocsmány korom-barlangban, ahol csontvázakból-épített asztalon az Ördög leharapott hüvelykujja vonaglik és gőzölög, mint óriás rózsakukac, az Ősgonosz vad négycsecsbimbós pénisze mered, mint hatalmas meztelen csiga négytornyú feje-tőgye, a négytornyú szem-árbóc foszfor-fehéren, s ahol csontváz-denevérek röpdösnek fehéren nyikorogva, csontváz-sárkánygyíkok ágaskodnak vicsorogva, vad kőkúp-fogsoros csőrtátogással az egyik kezében virágot, másik kezében nyitott könyvet tartó ember körűl, s a csontváz-denevérgyűrű nem tud összeszűkülni, az ágaskodó kővicsorgás-óriáscsontvázak visszahőkölnek a virág fénylő illatától, a könyv lángoló fehér énekétől, a költő-szív mindenség-illatától, végtelenség-szagától, s virágillattól, könyv-lángtól, emberszív-lüktetéstől megbilincselten és megbéklyózottan vicsorognak és keringenek a hármas fénygyűrű, a közös fény-gömb körűl az ördögszív-félhomályban, az ősbüdösség-sötétségben, míg az ember, a Halál-szív közepén álló tiszta ember úgy lebeg a testéből áradó kék fénygömb tűzeres buborékjában, mint magzatburokban a gyermek, várva, hogy megszülessen. Mert aki a halált tudja, az tudja csak az életet. Mert aki a halált ismeri, az érti csak az élet megmásíthatatlan örömét. Radnóti Miklós tudatossága ebben a legpontosabb és a legszebb. A halálismeretben és az életszeretetben. Mert nem akart ő sem meghalni korán. Mert nem akart ő sem meghalni idő előtt. Mert élni akart ő is, élni a tiszta halálig, mint ahogy élni akart a tiszta halálig Petőfi Sándor. Élni akart a teljes életig tovább, élni akart a tiszta teljes halálig, dehát neki nem így adatott. Neki sem így adatott. És ő tudta, miért. És ő tudta, meddig. Ő vállalta léte sorsát, a szögesdróthálóba-göngyölődő szarvas-sorsot, a szögesdróthálóban vergődő fehér szarvas-végzetet, a fekete árnyék-csipkeszőnyeggel beborított, virágzó halál-szövettel leterített vér-virágú, vércsöpp-liliomokkal szegett ember-útat, a végsőt, a lehetetlent, a kimondhatatlan csak-neki-kimondhatót, az emberszőrrel, emberagyvelővel, embercsonttal behintett egyetlenséget, a véres megalázottság és csont-kiszolgáltatottság tömeg-útját, a fekete Golgothát. Mit tudott ez a fiatal férfi, mit tudhatott ez a fiatal nagy költő, milyen nálunk többet, tudásunknál rejtelmesebbet és végzetesebbet, hogy olyan bátran és olyan egyszerűen vállalta végzete sorsát, nagy útja vad és bánatos terheit? Ó, micsoda mámor, micsoda öröm, micsoda vad, tiszta lobogó mámor volt olvasni füzetes vékony verseskönyveit kereskedelmi-iskolás kisdiák-koromban, amikor a békalehelet-szagú, denevérszárny-szagú, bagoly-pislogás-szagú, szürke porcsipke-szemfödős antikváriumok polcain kutatva és mohó kamasz-ujjaimmal turkálva megtaláltam őket, s vittem haza lázas és magányos, vacogó és szorongásos petróleumlámpafény-éjszakámba, gyertyaláng-hajnalaimba, s milyen csontváz-ölelésű vad szorongás, csontváz-birkózású fuldoklás, verejték-ingű dacos szégyen, szégyenmámorú szívütés-végzet volt olvasni később, a Zöld Téboly, a Fekete Téboly után az utolsót, a párolgó eleven kristályvirágok tornyát, a pórusos lélegző gyémántkönyvet, a prófétakönyvként lángolót, amelynek végzetes és pontos soraitól, végzetes és pontos, valóban halálpontos énekeitől és elégiáitól, virág-életű, növény-természetű dalaitól sírnunk kellett, s törpe moha-manóvá zsugorodtak csillaglombúnak vélt bánataink és kis-szárnyú jajgatásaink. Mert Radnóti Miklós nagy tudatosító! Sorsával tudatosító. Akaratával tudatosító. Vállalásával tudatosító. Énekével tudatosító. Sorsa-útjával tudatosító! Ez a költő, aki maga is a legtitokzatosabb és legrejtelmesebb metamorfózison ment át, metamorfózisra-kényszerítette létünket, az utána-jövőkét. Ez a költő, aki szinte kamasz-ifjú korában lángoló rubint-vértezetbe bújt, bársonyos eleven piros páncélba, pórusos lüktető bársony-lovagöltönybe, s kemény, könnyű tűz-dárdákat hajigált a Gyűlölet szívébe, akinek párás és a gyümölcshullás kásás, rózsapettyes és vérpettyes tottyanásával, zöld burok-repesztő koppanásával teljes versei, akinek kék és aranytáblákkal beüvegezett versei, aranykockákból, rozsdakockákból, kék és zöld zománc-kockákból összeragasztott versei úgy őrzik az őszt, mint szögletes aranykristály borostyánkő az ősdarazsat: színes szőreit, virágporos szőr-szelvényeit, szőr-aranyszalagait és szőr-gyászszalagait, teste szőr-szerkezete, kitin-szerkezete és kocsonyakristály-szerkezete rózsáit, csuklós, szőrös, szagló-pórusos csápbuzogányait; ez a költő, akinek versei úgy őrzik az elmúlást, mint buborékos aranyüveg borostyánbörtön az ősgyík-csecsemőt, ez a költő, akinek tiszta, választékos és szomorú énekeibe a hold foszforcsipke-szövetébe göngyölt szívű árva Ányos Pál, a falusi penészes sírkövek fehér és esőfoltos kőleheletét szíve bánatos üregeiben hömpölyögtető Dayka Gábor, a zsíros őscetszívű, jajgató, vasforgács-göndör, ősmárvány-bölénybika léptű, vaskos, szőrös kezét, az öreg lúdtollat-fogót gyertyalángnál neurótikusan szívére szorító Berzsenyi Dániel, a klasszikus álmokra hajló, márvány-Vénuszok márványcsecsére homlokát hajtó, copfos, Mozart-zenéje-tekintetű forradalmár Kazinczy Ferenc szavai, álmai, énekei és kék árnyék-lángjai fonódtak, aki maga volt a finom keresés és a pontos válaszadásra-törekvés, a játékos növénycsipke-ének, a lángoló piros virág-kiáltozás és vérpettyes tűz-kiáltozás, ez a költő, aki őrzött valamit Janus Pannonius kecses naturalizmusából, komor finomságából, nyers és boldog humanizmusából, ez a költő a magát-meg-nem-adás szent és végzetes óráiban, a kiszolgáltatottság véres hónapjaiban és csontváz-könyörtelen napjaiban is úgy őrizte szívében a forradalmat, a rejtve mindíg-kimondottat, a titkolva szívében-hordottat, mint begyógyúlhatatlan virágzó boldog sebet, örökre-virágzót, úgy hordta szívében a forradalmat, mint boldog anya boldog magzatát testében ha cipeli, a megvalósulás szent reményével, a rettegés örök árnyaival szívében. Ez a költő, akinek létének egyre-szikárabb vonásaiba egyszercsak Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor szent vonásai keveredtek, s elkezdődött a titkos, különös, gyönyörű összekeveredés, lét-jelentésük lét-jelentésével végzetes összekeveredése, elkezdődött a titkos gyönyörű összefonódás, hogy nemcsak csoda-árnyaik olvadtak össze az időben, de szívük is összeolvadt egyetlen óriás virág-szívvé, virágból-font illatos ős-szívvé, és nemcsak a földben, a hűtelenben, az elárulóban, de az időben is, a végtelen időkristály belsejében, a végtelenség-kristály átlátszó kemény szívében, ez a költő a hazaszeretet legnagyobb kimondói közűl való volt, ez a költő nemcsak a megbocsájtás, a kereszt-vállalás, a jóság, a tisztaság boldog halálraítélt prófétája volt, de a halhatatlan szabadságszereteté is, a szabadságé, a szabadságé, amely nélkűl maradék életünk csak kusza drótszövedék, virágtalan drótszobor-összevisszaság, kő-pillanatok kő-fonadék-végtelenje. Kő és drót-sivatag. A szabadság nagy énekese volt ő, akárcsak boldogtalan hatalmas társa a költészetben és az időben, akárcsak boldogtalan hatalmas pusztuló bátyja a költészetben és a hazában, József Attila. Mert ha a nagy költőtárselőd, József Attila csikorgó élettengelye lassan átfordúlt is egy másfajta kristály-létezés felé, átfordítva szíve vonagló árva tömbjét egy dermedő kristályvilágegyetem, dermedt kristály-létezés, deresen szikrázva ragyogó kristálymindenség magányába és áttetsző árvaságába, ahol hidegen ragyognak a dolgok, a lét dolgai lángolva fagyottan derengnek, dolog-létük belsejéből zárt és ragyogó őstüzet sugározva, kristály-magányuk árva dolog-halmazából, kristályszerkezet-léthalmazából sárga ragyogást küldve a virágzó másik világegyetem ős-messzesége felé, mint csillaghalmaz csillagtársulásnak az ősűrön át ha üzen, mert ha e jövőtlen dermedt, deres kristálylét ragyogása megdermeszti is szívütésünk piros pillanatait, tudnunk kell nekünk, maiaknak és utódoknak, hogy a szabadságszeretet, hazaszeretet, forradalom hármas örök virágegysége van elevenen e létkristályvégtelenség, e világegyetem-kristálysír, a világnagy kristályszív kristályhúsába temetve. Mint ős-zárványokba, piros kristály-buborékokba mikrobák, virágporok. Örök-életképesen. Mindíg-önmagukat-folytathatóan, létet virágzóvá-építhetően. Tudnunk kell feledhetetlenűl, mint ahogy ő tudta, Radnóti Miklós, a közvetlen kortárs-utód, a majdnem-nemzedéktárs költő tudta, s aki akart lenni és tudott lenni e csoda-virágegység, e hármas-virágszövetség hordozója és fölemelője, a tiszta folytatás és a makacs befejezés, akinek ifjú létébe gyökerezve, fiatal szíve lüktető óriás piros pontjába fúrva csodálatos gyökérzetét, onnan szívta tápláló nedveit, onnan tört ki zöld föltolulással, onnan tódúlt föl zöld csipketorony-fölágaskodással e háromágú egység, e háromfejű csillagfényillatú tűzliliom, s úgy járt e zord vérhavas, csont-zivataros, koponya-örvényekkel tátongó hazában, ez árva földön a költő, hogy mellkasából, kiágazva égett ez a tűzliliom-hármasság e kristálybárd-ütésű téli időben, s e virág-hármasság lángpiros fénygömbjében, mint óriás tűzeres tűzbuborékban ragyogott szép költő-feje, mint Bosch lámpaüveg-sisakú boldog embere, tiszta szép fején derengő üvegbúra-buborékkal, üveghólyag-sisakkal, míg körötte hemzsegtek suhogva és dobogva a szörnyek, a rémek, a hidrák, szirének, szatírok, szörnyetegek, hárpiák, griffek, argusok, kentaurok, varangyfejű sárkánykirályok a gyémánt-bárdsuhogás félsötétben, óriás zsíros, pikkelyes, szőrös, pettyes, hártyás, tollas, szőrbuborékos gyűrűkben, örvényekben, övekben és koszorúkban, s ő csak ment mosolyogva és tántorogva végzete felé, ment az úton, az élethite-úton, ment az úton, a kijelöltön. Ment énekelve pontosan, ment mindent-megfigyelve és mindent-följegyezve, mindent-megtanúlva és mindent-megértve, a lezuhanás-pillanatban, a véres sárba-ütöttség pillanatában is a valóság forró, gőzölgő vércsöppjeit itatva verseibe, vérrel kevert sárral írva föl a sorsot emlékezete gyűretlen lapjaira. Klasszikusnak mondjátok őt? De jaj, az ő klasszicitása vér, fájdalom, nyögés, rettegés, halálfélelem, haláltudat, halál-vállalás és örökös élet-hit, véres lángolás a hósivatag éjszakában, a véres világ tiszta önismerete ő, az önáltatás-nélküli tiszta, a foszforkék őszi éjszakák és céklapiros őszi hajnalok szikrázó és komoly tisztasága ő, amikor a nagy bolyhos ezüstállatok: a csillagok fészkelődve mocorognak, amikor úgy leng az aranyvér-levél a fekete vasgubanc-szerkezetű fán, mint csontvázmúltunk szuvas csigolyacsontján az emlékezet hártyás, foszlékony cafatja. A bógáncsos, sárga, szőrös növénycsontvázas földön ment vánszorogva lassan, ment a halál-tajtékos sárga ég alatt, ment kis pepita-kockás fedőlapú füzettel, a zengő-légy pepitakockás bársony-nyereg hátához hasonlító füzettel nagy piros csillagpont szíve fölött, ment lezuhanva, föltápászkodva, ment mindíg-fölkelve, magát-meg-nem-adva, életmámoros, megbocsájtó, életakaró, életvágyó nagy véres dalokkal, halált-ismerő, halált-űző nagy vérző énekekkel zúzott és sebzett ajkain, ment az úton, a kőpórus-sivatag úton, ment élni-akarva, jövőt-akarva, holnapot-várva, asszonyt, szerelmet, édes, édes otthont, drága, drága könyveket őrízve szíve törhetetlen kristály-dobozában. Ment a kijelölt úton, a jól-tudta-hova-vezet úton, ment tűnődve, a megváltás jáspis-liliomával kezében, a világító törékeny tiszta virág-tűzzel. Míg meg nem ölték. Mint Petőfi Sándort. Mert úgy lőtték le, mint egy hajszolt állatot. Mert elevenen zuhant még a sírba. Mint Petőfi Sándor.

Szerelmes költők, szerelmes élet^*

Költőnek nem illik hosszan beszélni az elődök előtt. Nem illik várakoztatni őket. Nem szabad várakoztatni a halottakat, akik az élőknél élőbbek már, ott járnak az élők élén, ott ügetnek az élet élén barna-fehér-pettyes lovakon, ott mennek halálba-célzó szívünk élén poros csizmában, vérrel-befröcskölt sáros köpönyegben, akácfavirágos gyűrött kalapban, papi ruhához hasonló fekete bánat-öltözetben, nagy lepkeszárnyakhoz hasonló, májfoltos, szeplős, szívrehajtott kezekkel, kopott és verejték-zsíros aktatáskával az eres hártyakesztyű-törékeny fehér jobbkézben. Nagy árnyaik nemcsak a szívemet állják most körűl, hiszen mindíg ott állnak örök-jelenidejű emlékezetemben, szinte testileg is ott vannak dolgozószobámban, kísérnek útjaimon, ülnek szikrázó és kő-háncsú merengésem kék-árnyékú lombjai alatt fényes arccal, töprengő koponyával, a csonton és húson és szöveten és az idő bemohásodott, fekete-penészű rostjain átvilágító szívvel, mint ember-égitestek, a bánatos és erjedő, a gyötrődő és megalázó, a tékozló és gyönyörű múlt égő, lüktető, arany-fogsorú Küldöttei, Kiáltozói, Sikoltozói, Révülői, Vért-köhögői, Halálbalátói, Őrjöngői és Lombhullatói. De nagy árnyaik itt vannak már e teremben, s várnak a megszólalásra! Mi volna hát az a rövíd összefoglaló, ami gömbszerű zártsággal (mint egy tojás, ami az őskezdet és a vég, a minden-együtt) elmondaná és kifejezné e költők (s lényegében költészetük) szerelmes költészetének lényegét? Nem helyettük, de miattuk. Nem értük, de önmagunkért: magányunkért, konok életünkért, szerelmes hitünkért. A csillag-lázas, dühödten bomló-szervezetű, dérrel-meghomálylott sárkány-pikkely-tekintetű, dadogva-vénülő Ady Endre A Magunk szerelme című kötet nyitó-versében kinyilatkoztatásszerű pontossággal és próféta-szánalommal mondja önmagáról, mintegy készülő búcsú-beszámolóként: „De lelkemből más sohsem érdekelte Fölszánt poéta-ceruzámat csupán a Politika és Szerelem”. Nemcsak magát mondta ki az utolsó-nászra-készülő, az elmúlásra-hömpölygő, halálra-feszülő, csontvázzal-kakaskodó Ady Endre, de társait és könyörtelen elődeit is, a földben eltajtékzókat, földben-elfolytakat, csontjaikkal a föld Fekete és sárga lapjait teleírókat is, költészetünk leglényegibb tartalmát is, akaratlanúl jelölve, kimondhatlanúl megnevezve ezzel költészetünk keserű hiányait is, de kimondva életünk és történelmünk makacs és önmagába-zárt folytonosságát, tömény hatalmát. A halállátomás, a nemzet-pusztulás iszonya, az elnyomás-elleni bíbor dühök nyögése, morajlása, szabadságharcos-csaták kürtrikoltozása, jajgatása, emberhörgése és lóröhögése, kivégzések füst-koronájú golyóbecsapódása, pallossuhogása, kötélrándulása, a társadalmi, politikai és szellemi konzervatívizmus elleni vér-szárnyú toll, halál-sebet-ütő dárda-készülődés, a pató-pálizmus moly és egérrágta szemfedőjét, légypiszokkal berozsdásodott, pókfészkekkel-beszőtt zsíros kacatjait, kiszakadt zsinóros rongyait, dunyhatollakkal-teleragadt csákóit és fövegeit fölperzselni-készülő tűz-iszonyat és tűz-kiáltozás tölti be költészetünk hét évszázadának megsárgúlt, elbarnúlt, kiszáradt-szitakötőszem-törékeny lapjait és arannyal begyökerezett, vért-kibuggyantó, füstöt-kilövellő lapjait. Mert költészetünk, mert nyelvünk, mint az eleven test: ha késsel belevágunk egy-egy versünkbe, egy-egy szavunkba: arcunkra fröccsen, feketén ráalvad tűnődésünk áttetsző szirmaira a vér. És emellett évszázadaink költészetének vígasza és belső-reménye egy maradt csak: a szerelem. Ideje másra alig volt. S ezért, hogy szerelmes költészetünk sohasem önmagában-való, alig-alig játékos, de mindíg-magában-hordozza gyötrődéseinket és történelmünket, a vért, a forradalmat, az elnyomást, szabadságharcainkat, mint örökké-egy-teherben-levő anya, aki magzatát hordozza évszázadokon át, hogy már a megkristályosodott magzatvízben az embrió önmagát bepólyázza, mint a szövőmadár fészke az eleveneket, beszövi a testet évszázados szakálla, szőrzete, lába-körme és keze-körme. Mint asszony-testben kristály-tojás, kristály-tojásban szakállas öreg ősmagzat: úgy ül szerelmes költészetünk testében történelmünk. Aki szerelmes költészetünket olvassa, történelmünket ismeri meg. Ez volt végzetünk és hiányunk. Nem lehettünk szabadok. Nem szerethettünk szabadon. Nyolc költőt hallanak most Barátaim, dühödtet, büszkét, mámorosat, ideges-csodálkozót és riadtat, szemérmes-tétovázót és rejtett-erjedésűt, megalázott-árvát és irtóztató szerelemre és szabadsága-éheset, vágyakozót és beteljesületlent. Kinél a zártság, kinél a megnyilatkozás személyes bátorsága a megrendítő és önmagunkba-nézni-késztető. Mert a bársony-hárfájú Tóth Árpád, mintha arany-maszkot tartana borongó, melankólikus és réveteg arca elé, rózsaszirmokból-varrt álarcot, gesztenyefa-virágokból épített pajzsot szíve elé, hogy ne halljuk véres tompa köhögését, vérző ugatását, vért buggyantó hörgéseit és káromlásait, hogy ne láthassunk titkaiba, szomorúságába és halállal-eljegyzett szemét ne lássuk. És az eleven-idegekből-szőtt-ingű Babits Mihály, aki (minden látszat ellenére) a legerotikusabb költőnk volt, a kezdeti buja, halál-lüktetésű, ideges kezek pórusos, eres völgyeit, pihés dombjait csókolgató szavai után egyszercsak elszemélytelenedik szerelmében, s akiben minden nehéz, párás és buja volt, mint az emlősökkel és madarakkal, virágokkal és mohákkal, lepkékkel és bogarakkal, hüllőkkel és lámpás-szemekkel zsúfolt dzsungelekben: önmagába húzódik vissza, mint a csiga házába télen, nyálából és váladékából épít kemény hártya-ablakot, homályos üvegajtót háza nyílására, hogy őt nem, de a testéből-kinőtt, testével-összenőtt csavart üreghurkakúp mésztornyot láthatni csak, lénye helyett lénye takaróját, börtönét és szerelme külső cellafalait. S a koponyáját körülutazni-készülő Karinthy Frigyes (akinek gyötrött, nagy költészetét még mindíg nem becsüli eléggé szellemiségünk és szeretetünk) buja és dadogó és áradó és mámorosan-emberi szerelmes versei testibbek, materiálisabbak, az anyagot, a húst, betegséget és halált, a rothadást és az anyagban-megnyilatkozást jobban ismerik mindenkinél. És a szívén a sóvárgás köd-virágait és aranyrózsáit tenyésztő Juhász Gyula, a tébollyal-benőtt-arcú, a gyötrődő, vacogó, verejtékező, hatalmasan önvádaskodó, ifjú hite és élete, daca és tisztasága kiégett tornyaira és üszkeire roskadó Juhász Gyula a belső-magány és elhagyottság dér-koszorúi közt motyogta Anna nevét, amikor már a ceruza meg a toll nehezebb volt, mint a halál. Szóljak-e mindannyiukról? Hisz itt vannak a diadalmasak, a tiszták, a büszkék, a nyersek, a féktelenek, a véresek, verejtékes-ágyúak, a csatakos-testűek, a ringyó-citerát-hallgatók, a véres ágyékszőrűek, véres ágyék-virágúak, a kanca-liliomok csődörei, a mézes hüvelyek virág-bikái, virág-bárdjai a test belső-barlangjait és flóráját bejárók, a csata-szünetben pacsirtaszót-hallgatók: Balassi Bálint, Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila. S még hívásra vár a szerelmes-ősmadár-Vajda János, az aranymálingó-Csokonai, a lázrózsacsokor-Reviczky, a nyár-arannyal-bepettyezett-arcú boldog szenvedő Kosztolányi, és Szabó Lőrinc, akinek hatalmas szerelmes állkapcsait és csontjait már megrágta a föld, aki nemrég még létünk fölé hajolt hínáros ősfejével és füstölgő árvaságunkra csurgatta szerelmes könnyeit.

Ha egy művész csak szerelmes verseket és azok levél-előzményeit, vagy napló-környezetét választja vallomásos műsoráúl, költészetünk egyik pillérét akarja megmutatni a világnak. Mert tudja, létünk és költészetünk izzó vasrózsa-közepéig nyit utat vallomás-vállalkozásával, hogy lássuk múltunkat és ismerjük meg jobban önmagunkat, legyünk bátrabbak a tegnapban, jelenünkben és jövendőnkben. Nem szabad várakoztatni árnyék-őseinket. El kell némulni a költőhatalmasok árnyékában, fejem fölött függ világrész-arcuk. A feketebársony-pofájú, arany-csontvázú, bíborrózsa-patájú Pegazusok itt nyihognak már a függöny mögött. Kezdődjék hát az ének!

Halottak utódai

A boldogság-kereső^*

Nehéz ünnepélyesen szólni róla, pedig hát ünnepélyesen kellene szólni róla, legalábbis művéről, most, művének gyűjteményes kiadása megindulásakor, hiszen az alkalom ünnepi szót, áhítatot vár, harangkondulást és ünnepi fúvósok fém-lángú örvényeit, víg zenebonáját, mert az alkalom, mint minden elrendelésszerű pontossággal dolgozó szellem, végzetes megjelöltséggel és kijelöltséggel munkálkodó akarat művének külön világegyetemmé ikrásodása pillanata, a tevékeny hétköznapokban föloldott rész-művek egy-mindenséggé kristályosodása pillanata: ünnepet kíván. Az ünnep csöndjét, merengését és várakozását, az ünnep boldogságát. De hát ő nem szereti az ünnepélyességet, az ünnepi szót se nagyon, az ünneplő tekintetet. Átmegy inkább az utca másik oldalára, a szétlapozott újságba merítve nagy-dombos arcát, repedéstelen, csiszolt, vaskos kőgolyóhajlat homlokát, a lobogó papírlapokba a tarkó-kezdetig temetve az óriás-arc szorongó és elárult vonásait, az arckoponyára húzott piros és fekete krétavonalakból hurkolt és szálkásított szorongás-álarcot, amit talán csak a tiszta föld old le csontjairól; s úgy fogja a fekete-csipkés újságlapokat nagy kezébe, úgy szorítja, mintha óriás-lepkét markolna, gyászlepkét, reménykedő-reménytelenűl, a szivárványló szőr-mozaik-potrohba kapaszkodva, hogy talán majd fölrepűl vele, hogy talán majd elrepűl vele, a tavaszi ködben, vagy az őszi fényben, úgy markolja a lobogó újságlapokat, hogy szinte ólomfestékesek vastag ujjabögyei, ujja-szárai. Arcát inkább a köd felé fordítja, a csillagok közt dobogó anya-szív felé, a föld felé, fehér toll-csomókkal és fehér moha-csomókkal vaskos tarkóját elcsavarva fordítja fejét a föld felé, akit úgy szeret, akiben úgy hisz, mint tán senki előtte, olyan ünneptelenűl. És műve sem szereti az ünnepet, mert műve, az időben és az idő jelenségei, kristály-hasábjai és komor jelenései között hatalmasan föltornyozódott, műve az örök ünneptelen munkálkodást mondja, az örök tevékenységet, az örök köznapi cselekvést, az örökös és konok munkát magát. Műve, akár a föld, akár az egyetlen anyag, akár a termőföld: a folyamatos cselekvés, a folytonos önmegvalósítás, az állandósult és megállíthatatlan újrakezdés és kivirágzás, a fölvirágzás és temetés, az állandó kezdet, az önmagával-befejezés, termés és készülődés, akár a föld. Nem ismerek Földgolyóhoz-ragasztottabb, a föld húsába szövöttebb, isten-nélkülibb költőt nála, túlvilágtalanabbat, nem ismerek bízni-akaróbb költőt nála, földre-építőbbet és bizalmatlanabbat, s ezért magányosabbat. Műve, a kifejezés bármilyen anyag-megtestesülésében jelenik is meg, ez a lázongásokkal, ifjúkori bíbor és fekete füstökkel, nagybojtú kövér füst-örvényekkel, szikrázó óriás irónia-buborékokkal átszőtt, a humor derengő és foszforeszkálás-sejtelmű hurkolat-fonataival behálózott, vadlibás bíbor őszi párákkal és ágyúgolyó-füstcsíkokkal beszőtt, téli hullámdörgéssel elborított és kopasz szőlőkarókkal teletűzdelt, puszta-tüzekkel és véres lándzsákkal villogó, lónyerítéssel, tehénbőgéssel, szekérzörgéssel, vonatkerékcsattogással, szerszámoskamra-csönddel, és bütykösen, kérgesen, repedezetten, föld-eres hálókesztyűbe húzottan szétcsillagzó kezekkel, márványosra-csiszolt szerszámnyelekkel és messzi sámándob-kopogással, vad hazáért-szorongással virágzó és a szív vonaglása mögé rejtett gyermeki csillagszóró-lángolással belsejében, a burkolat alatt bevilágított illyési mindenség, ez az illyési magányos költészet-Magyarország, ez a halállal-beszőtt történelem, létünk földje is, oly szikrázó és oly magányos néha, mint frissen-ásott sírgödör gyökérfoszladékos földkupacain a földdel-átitatott deres csigolya, deres koponyacsont, a földből-kidobott, téli hajnalon. Bízni csak a földben tud, a gyönyörű földben, s azokban, akik kezükkel a földet életté gyúrják, akik az anyagot, ami a föld, vagy amit a föld adott, formálják létté, hazává kezükkel, formálják jövővé kezükkel. Hinni is csak bennük tud és a földben, az egyetlen hűségesben. Hinni és bízni csak bennük tud és a földben, nem az istenben és nem a halálban. Ezért magányos a földdel és a földet-gyámolítókkal, és ezért boldogtalan. De ez a legszebb magányosság, ez a legemberibb boldogtalanság. Az egyetlen emberhez-méltó dacos árvaság. A boldogságot, a reményt, a vígaszt kereste és keresi Illyés Gyula minden művében, a reményt és a vígaszt létünkre és halálunkra. És az ő válaszában reményt és vígaszt csak a föld ad, meg a munka, amíg a föld húsunkat megemészti és elkövesíti csontjainkat. Dehát miben is találnánk másban vígaszt önmagunkra és halálunkra, a történelemre és mindannyiunkra, mint a munkában és a földben. A munkában, a gyönyörűben, a földben, a mámorítóban, a Küldő-Ősanyában. Mert nem a csillagokban, és nem a csillagok táguló ős-tűzgömbhálója mögötti kezdet istenszív-csöndjében, ős-törvény robajában. Hisz emberek vagyunk, boldogságkeresők, megváltatlanok. Emberek. Önmagunkra-várók.

Egy költő kortársai közt és a szívemben^*

A költészetben nincs: mindegy! A költészetben nincs közöny! A költészetben nincs céltalanság! A szavak szerkezete és a művek szerkezete és a Mű szerkezete célszerű rendben és céltudatos lázzal, virágzó akarattal épül önmagából a Lét áldott akaratává, a Létezés egyik látomásává, a megvalósulás egyik végzetévé! Nem mindegy az épülés rendje, és nem mindegy a megvalósulás módozata, a kialakulás szorongása. Mint ahogy az sem mindegy, hogyan alakítja a költő önmagát és sorsát, s a Sors, vagy bármi, a világegyetem e számunkra-végzetes, számunkra-megítéltetett, számunkra-elrendeltetett zöld és belső-fény-nélküli anyagszigetén hogyan alakítja áldott és keserű, kemény és tiszta életünket. Mert nem mindegy az élet, és nem mindegy a halál! És nem mindegy az sem, hogy jön létre a remekmű! A remekművű élet, a remekmű-vers, a halál-remekmű! És nem mindegy a remekmű szent és véres nemzés-pillanata, gyötrött és boldogtalan kihordás-ideje, vagy szeplőtelen boldog várakozása és szülés-ámulata, vagy szülés-ordítása és csillagtördelő jaj-átkai! Hogy füstölgő zöld és rózsaszín és rózsakék esőben úszik lassan, esőben-ropogó csipke-szegélyű szemfedő-szárnyakkal egy árva koporsó a föld felé, a befogadó drága föld felé a megemésztő tiszta föld felé, a rejtelmes, lángtalan, zsíros, sárga és fekete tűz felé egy kis árva koporsó, gyanútlan, gyanta-illatú méhében az árva halottal, akit magához kért a föld, akit magába visszakért a bűntelen anyag! És nem állt mögötte és nem állt fölötte, akinek ott kellett volna állni, nem hintette röggel, porral, virággal, jajjal, sírással, hallgatással! Mert nem mindegy az sem, hogy temetünk és hogy temethetünk. Végzetünk, amit sorsunkúl adott, néha megtagadja tőlünk a lehetséges egyetlenegyet, a kötelességet, hogy aztán a remekmű balzsamos és halál-illatú, halál-jelképekkel és halál-szövetséggel teleírt és telehímzett vásznaiba tekerhessük üszkös és vérző szívünket, üszkös és vérző maradék-életünket, kemény élet-hitünk tiszta lángját, fönnmaradásunk nem-várt reményét! Mert Zelk Zoltán óriás-verse, a remekmű, a Sirály ilyen fogantatású, ilyen nem-volt-nász halállal-virágzó és múlttal-erjedő árva szülötte! Aki remekműre képes, az az életre képes! Aki remekművet tud írni, az hisz az élet küldetés-tudatában, az hisz a megmaradásban és a fönnmaradásban. Mint a Sirály nagy költője is, Zelk Zoltán. Zelk Zoltán verseivel még lázas és dadogó, didergő és szorongásos, ámulatos és titkos, titokzatos dacokkal és lobogó füstökbe temetett, lázadó párákba és tébolyúlt-mámorú virágillatokba és csillag-erjedésekbe göngyölt kamasz-koromban ismerkedtem meg, még az áhítat-időben, a szorongás-időben, a zavaros, kúsza sejtelmek idejében, a rejtett tiszta reménység idejében. A mindenféle kis pénzekből, kapott és megdolgozott fillérekből összegyűjtött kamasz-könyvvásárlás-időben, amikor könyékig por-kesztyűben és feketemohos por-álarcban kutattam könyvesboltok poros polcain, poros és penészes raktáraiban, megváltó-magamat keresve, őt megtalálva magam helyett, nem is őt, de vele egyetemben társait is, az akkori fiatal költőket, verseskönyveket, antológiákat! Istenem, micsoda habzsoló öröm és rózsa-szorongás volt az az olvasás, micsoda kék lánggal és kristályos szigorral kevert szorongás! Három antológiát találtam akkor-időben: a Kárpáti Aurél szerkesztette Új Magyar Líra, a Makkai László szerkesztette Új Magyar Költők, és a megható-mámorosságú Vajthó László által szerkesztett Mai Magyar Költők címűeket, amelyekben az akkori fiatal költők versei izzottak, füstölögtek, párologtak és illatoztak harmatos virágfejükkel, mert hát akkor születéstől valóban fiatalok voltak! Ezekben a nekem-drága könyvekben ismerkedtem meg a fiatal magyar költészettel és költőkkel, most már barátaimmal és kortársaimmal: az isten virágzó csillagait külön-külön nevük-szerint ismerő, az álom-illatú, feketeszőrös arcú halál-virágot merengve kezében szorító Jékely Zoltánnal; a drága Hajnal Annával, aki a halál szívébe lát, és a madarak szívébe lát, és a virágok eresen és pórusosan világító sejtjei között meglátja a zöld pikkely-angyalként ámulva ücsörgő csöndet; a könnyű tiszta csillagsugarakba kapaszkodó, ősfüstök és ős-szerelmek árnyékában játszadozó, a világegyetem rengeteg fény-virág emlője alatt ártatlanúl éneklő Weöres Sándorral; a jaj-nem-ismerhettem Radnóti Miklóssal, akinek versei, mint a Megváltó körűl hittel és tétován, szent lázzal, és konok alázattal ácsorgó, láthatatlan harcos kristálykardokat szorongató, lobogó próféta-dühöt nem-ismerő Apostolok feje fölött a hegyes piros csipke-lángok, a Kiválasztottság és Elhivatottság, a Kijelöltség és Megjelöltség kemény láng-csipkéi, akinek versei úgy lobogtak; Vas Istvánnal, az elégikussal és mégis dühhel-átitatottal, akinek cifrázat-nélküli vers-páncélinge mögött harci láz, harci-düh, harci-harcosság tüze lobogott, lángjában és füstjében összekeveredve szívében a múltak lágy áhítatával, s valami nagyon-okos jövendő-várakozással, idegességgel és álmodozással, akinek kigombolt-gallérú hexaméterei, lazán-buborékosodó jambusai, a vas-zsindely páncél-domborúságok úgy mutatták, védtelenűl és födetlenűl hagyva verse testét, sebezhető halálos pontjait, mint a jól össze-nem-csatolt, szorosan össze-nem-csavarozott vértezet páncélbuborék-héjai a szőrös mellkas lúdbőrző felületét, a verejték-habos inget s a szőrbozontos mellkasbőrt púpozva-rengető szívverést; Takáts Gyulával, a rózsakék, rózsazöld, rózsaizzás, rózsa-kristály ködökbe, párákba, hajnal-fátylakba és pincei gyertyaláng-szagokba, virágzó mámoros szöcske-illatú és lepke-tántorgású szőlőkbe, hordók boravas illatába, és rózsa-geometriákba, kék fény-mértanokba öltözött szíve átsugárzott versein, mint a hajnal rózsa-magzatburkain a nap-magzat arany-arca; s ott találkoztam vele is először, Zelk Zoltánnal, vele is, akinek verseiben földerengett, mint röntgen-ernyőn az anyahasban átvilágított magzat: a bánatos és tudatos szegénység, a próféta-szakállú, virág-szagú, vadkapor és vadtorma-szagú, kis jajok és nagy imák hajnali-alkonyi illatába fátylazott múlt, s az akkori jelen petróleumlámpa-illata, cézanne-i egyszerűségű paradicsomos-üveg-látomása, a búra-nélkül, sárga árvaság-rózsaként foszforeszkáló, barna-fekete-légypettyes villanykörte kriptai kristály-magányt és penész-kegyelmet hervadtan-besugárzó és foszlott fényszőrrel bevilágító kopott jelenideje. Kripta-jelenideje, és mégis a tétova-tiszta-zavaros-árvareménytelen-reménykedő Ifjúság ideje! És ott találkoztam, e könyvekben, áldott szegénység-látomásaival, bánatos hal-látomásaival, vonító kutya-látomásaival, iszapba-bújó szegénység-halaival, a csillagok között hömpölyögve-áradó szegények-vonulatával, csillagok között tajtékosan és habosan-tekeredő, virágzó tajték-indaként tekergő kutyavonításaival! S a verseskönyveiben, az otthon-szagúakban, a megejtő-címűekben, az elragadó-tétovaságúakban, a Csuklódon kibuggyan a vér, az Ülj asztalomhoz, a Kifosztott táj és A lélek panaszaiból törékeny, rostos, elbarnúlt és bolyhos fahártyaként töredező lapjain találkoztam megejtő verseivel, az otthont-adókkal. Mert nem minden költő: költő versei minden pillanatában, és nem minden költő otthont-adó. Van, akinek verseiből csak még-jobban tudjuk gyönyörű világegyetem-árvaságunkat. Önmagunkat és küldetésünket. Világegyetem-magányunk és Földszülött-szigorúságunk föladatait. Az élet-láng és az eljövendő halál-füst gyönyörét. Hogy ebben égni kell tisztán és keményen, és azt mélyen be kell szívni szívünkig, sejtjeink legtitkosabb rejtett zúgáig, barlangjáig, hártyájáig, lüktetéséig, izzó anyag-lángjáig, mert csak így igaz, és így szép lenni ebben a világban és önmagunkban! De Zelk Zoltán léte és verse minden pillanatában költő, még kúszaság-pillanataiban, vak tévedés-pillanataiban is, színvaksága pillanataiban is, eredendő költő minden sejtjében, izületében és remegésében, és otthont-adó költészet az övé! Ez a világ-árvája, lét-árvája, sokszor önmaga-árvája otthontalan, mindíg otthont-kereső, otthonát-vesztett költő otthont tud adni szívünknek verseiben és költészetében. Verseiben: a reménykedőkben, verseiben: az árvaságot-kiáltókban, verseiben: a szegénységre-emlékezőkben, verseiben: az elvesztett bizalmat keresőkben, verseiben: a szelídekben és a kopárság csöndjét, a kopárság vedlett fénybundáit kimondókban, verseiben: a jövőt-reménykedőkben, verseiben: a szerelmet-temetőkben! Mert otthont-adó költészet az övé, Zelk Zoltáné, a legtöbbszörotthontalané! Verseiben, legyen tárgyuk, eredetük és jelentésük bármi is a világból, vagy árva önmagából, vétetett bárhonnan is versének anyaga, vágya és reménye: a sok magányból, vagy a ritka örömből, a gyászból, gyász-bénaságból, vagy az ünnep fölhabzott izgalom-mámorából, a neki-kopár világból, vagy a hajdani puszta-szegénység fényéből, viaszosvászon-szagából, kopár füstös mész-illatából, a füstös, meleg, hervadhatatlan apa-szakállból, vagy kis réz-csengettyűs ajtók csengő-kehely-szavának édes zenebona-csillagából, Zugló rózsahavas hajnali kutyái tajték-vicsorgásából, reszkető tajték-csillagot köpő siratódal-vonításából, vagy szeretők földben-lerágódott tiszta porcelán-csontjaiból, a sárga, pórusos csont-jelképekből, vagy füst-sörényű ravatalgyertya-átokból, verseiben mindíg otthont-ad nekünk, nekünk, többieknek, többi-éneklőknek, más-beszédűeknek, más-álmúaknak, más-akaratúaknak, más-iszonyatúaknak, más-gyászúaknak és más-öröműeknek, nekünk, költőknek, barátainak, társainak. Az embereknek! Mert Zelk Zoltán minden nyomorával és gyászával, minden kopárságával és múltjával, minden árvaságával és kietlenben-kivetettségével: költészetében otthonossá tette nekünk a világot. Legalábbis az ő-kimondotta világot! És ezt nem tehette másképp, és ezt nem teheti más, csak úgy, hogy szereti a világot, csak az, aki szereti a világot! A dolgokat, a tárgyakat, a jelentéseket és jelenéseket, a Lét anyagi módozatait és változatait, a létezés alakzatait és ábráit, és legfőképpen az embert, önmagunkat, az embert, akinek sorsúl az adatott, hogy itt és most élje meg életét és halálát, itt és most, ezen a Földön, ezen az irgalmatlan, tűz-szívű árva kristály-sárcsomón, a Földön, mindnyájunk szűz Szülőanyján, mindnyájunk szótalan virágzó, élet-tajtékú, csillagok közt pörgő Temetőjén. Mert Zelk Zoltán, amihez nyúl verseiben, az finoman, lágyan és reménykedően derengeni kezd, valami lágy, párás és illatos lángot ont ki magából, valami foszforos finom remegést, valami egyszerű gyermeki fényt, valami köd-álmú könnyű derengést: a tárgyak, a dolgok, a lények, az asztal, a szék, a falak, az állatok, a növények, s vers-beli emberei is valami elemezhetetlen fénybe vonva, valami magányosan fénylő egyszerűségbe, sugárzásuk a titoktalan és álmátkereső emberé. Amihez nyúl, az pórusaiból és tömött, kötött anyagából laza fényt küld feléje, felénk, s ez is csak úgy lehet, hogy Zelk Zoltánt, minden árvasága és elveszettsége ellenére a dolgok vissza-szeretik! Mert a világ vissza-szereti őt, a Lét visszaszereti az őt gyöngéden és finoman-szeretőt! Sok mindent kimondott és elmondott már Zelk Zoltán költészetében, sok szép és okos és bánatos szava volt már a világra, valamivel mégis tartozik nekünk! Tartozik nekünk gyerekkorával! Valamivel, amit a magyar költészetben még nem mondott ki senki! A hajnali-gyertyafényszagú tétova rózsa-hajnalokkal, viaszgyertya-illatú, párás alkonyi csönddel átitatott rejtelmekkel vemhes, kamilla-tejútak fehér gyászával, cicfarkokkal-felgöndörödő, zsíros zöld gyapjúval befolyt a kerítés-melletti gacsos öreg bodzafák illat-füstölgő ikratányér-merengésével és zöldpettyes árnyékával buján benőtt kis templomudvar magányával, aranyfoltos, duzzadt, fényfüstös nyári csendjével, mikor a hegyek felől sasok kiáltoznak, rókák sírnak és medve bömböl a vérpárás láthatatlan csillagok felé. Azzal az udvarral, amelynek krizantém-lobogásos és gyertyaárnyéklüktetéses estéi és jelenései között sárga tyúkok kaparásznak, öreg isten-szakállú kecske mekeg és a piros rózsafüggönyszakállú kakas kukorékol. Tartozik nekünk az ősökkel és a temetőkkel, a csontokkal és a kék álom-kiáltásokkal. Azzal, ami nincs ott a csodálatos Bródy Sándor kövér bársonyerjedésű, nehéz érosz-füstgomolygású, aranylánggal átitatott és rózsalánggal átvérzett írásaiban, sem Pap Károly, a lobogó szent próféta istenfényű és jelenés-átkú arany-vulkánkitöréseiben, a füst, a láng, az arany vásznai és szakállai közé beszőve, sem Azarel finom bársonypor-illatú, finom csipkepor-illatú, finom alma-illatú szobáiban, sem megváltást-hívó tajtékos árva énekeiben!

A mesét-nem-akaró költő magánya^*

Zord idő a miénk. Nem, nem a tél miatt, a babitsi fehér tigris miatt, a fehér szőrét hullató vedlett Fehérfogú miatt, aki belopakszik magányos éjszakánkba, hó-pamacs lépteivel és dér-csillag lépteivel nappalaink kopár kúszaságára lép, és hideg nyálát rácsorgatja a Föld repedezett, pikkelyes sárga növényhalállal beszőtt és növény-rothadékkal kiszakállasodott szívére, és fehér szőr-rózsa lépteivel és kék üvegrózsa lépteivel virrasztó tiszta szívünkre lép, szerelemmel-fohászkodó, halállal-osztozkodó szívünkre lép, és fekszik vedlett szomorú városokon, virágtalan kopasz falvakon, márvány-tébollyal kivirágzott falusi temetőkön, toporog a halottak kegyetlen sárga csontjai fölött, topog fehér meszelő-ecset lábaival kihalt sok Emberiség értelmetlen és kevélytelen csontváza fölött, a kihalt és földtől megzabált, szürcsölve a földbe-szippantott állat-történelem virágtalan, szagtalan, csont-története fölött. Zord idő a miénk. Nem, nem a tél miatt, a mítosz-nagy, legenda-óriás, apokrif-mérhetetlen Tél miatt, aki földrészeket ölel át hóból-gyúrt iszonyat-karjaival, és kan-ágyéka a jég meredése és szeme pupillátlan, eres, buborék-szőlőfürtös zöld jéggolyó, és fújása halotti köd és végtelen zuzmara-felhő, és lihegése, nehéz orrlik-fújása arcunkra-omló és szívünkre-omló vak fehér halál. És harapása, dacos szívünkbe forrt jég-harapása: hulla-lánggal átragyogó jégcsapokból font töviskorona elesni-nem-akaró szívünkön. Zord idő a miénk. Háborúk, gyilkolások, bosszúk, orv-lövések, árulások, üldözések, menekülések, elfogások, gyilkos, fehérfüstű pisztolydörrenések, kivégzések, véres öldöklés-föllángolások, megfeszítések és megaláztatások, kegyetlenségek és elhurcolások, revolverek, puskák, gépfegyverek, ágyúk, aknák, bombák, tőrök, mérgek, kábítószerek, bakszagú és hermafrodita-szagú virág-dühök, csődör-röhögésű és kanca-habzású virágviharok, törések, zúzások rombolások, tébolyok, ámokfutások, szeszek, elhagyások, leverések, vallatások, fölkoncolások, elégetések, agyonverések, csontvázzá-fagyasztások, szögesdrót-ketrecbe zárások, erőszakok, hit-hullások, éhség-támolygások, meggyalázások, letiprások, megerőszakolások, sírások, hörgések, sikolyok, zokogások, hódítások, menekülések és elbújások, önkények, nagyképűségek, durvaságok, léhaságok, elkurvulások, elbutulások, elgyávulások, tarkólövések, elgázosítások, titkos asszonyemlő alá bújások, véres asszonyágyékokban fuldoklások, ribanc meztelenkedések, ringyó vígasztalások, lárva-lét és vak pusztulások ideje a mi időnk, mint egyetlen halállal-virágzó kegyetlenség-hömpölygés, történelmünk halálból és megaláztatasból szőtt, gomolygó idő-szőnyege, amelybe belefonódtunk jajgatásunkkal és átkainkkal, virág-reményű és kő-mosolyú csontjainkkal, töprengő és hősi életünkkel. Mit akarhat és mit-tehet a költő eme időben, a hit-tékozlás és élet-tékozlás idejében, a hitetlenség és hittelenség, az ember-sokasodás, élet-fölhabzás, féktelen vad lét-virágzás idejében, az ember-árulás és a Földgolyó-teljes-halálra-várakozás idejében, a rémület és remény idejében, a reménytelenség és kitárúlkozás idejében? Mert jaj, ez a mi időnk, ez is a mi időnk; mert jaj, ez a mi századunk, ez is a mi századunk. Vagy más, az ennek-ellentéte más? A tiszta lángolás és termékeny lobogás? Vagy más, az ennek-ellensége más, a megállíthatatlan kitárúlkozás és akarás, a hihetetlen-nagy termékenység, csodás megvalósítás, a mámoros kutatás, építés, tervezés, folytatás? Vagy ez hát a Történelem, a kettő-együtt egy-alakzat, az anyagban építkező idő fénye, könnye, csontváza, virága? Az anyaggal magát mindíg-megformálni-akaró idő, az idő végtelen húsában virágzó akarat anyag-lángja, szilárd pórusos lobogása, végtelen gömbhéj-fonadékokba fékezett tüze, kristály-kötések mögötti őstűz-ropogása, a szőrös és eres és likacsokkal-lélegző anyag-akaratba zárt őstűz Töredék-történelme? Az Emberiségé? Az Anyagé? Az Ismeretlen Akaraté? Az anyag egy módozatáé, amely virágzik, pusztít, pusztúl az Időben? Mire készül a Jövő és mit készít nekünk a Jövő, az ismeretlen, és éjszakánkba óriás foszfor-vonalaival mégis kirajzolódó? Utódaink magzatainak bölcsőt, vagy emberiség-mindenségünknek óriás üvegolvadék-koporsót? Jaj, hittük-e, társaim, barátaim, hogy ilyen szorongásban, mámorban és konok lobogásban szárad el ifjúságunk? Ifjúságunk, a gyermeki virágkoszorús, a csikó-kedvű, a kimondhatatlan-felelősségű, az alíg-játékos, az új történelem örökké visszagördülő sziklakövét mindíg-újrahegyrecipelő? Somlyó Györggyel nem egyszerre, mégis egy-időben voltam fiatal költő, bár ő túl volt már a kezdés mámorán, vacogásán, szorongásán és szent hitén, az első megmutatkozás és pucérra-vetkőzés szűz rémületén és fojtogató áhítatán, amikor én első verseimmel verejtékeztem és gőgösködtem az öregebb költök előtt és tilalmat-nem-ismerő víg, vad, Dózsa föld-arcú és kő-illatú parasztjainak kiegyenesített kaszáit énekelve villogtató és Petőfi meg-sose-száradó, elszakadt véres ingét, pikától fölszakított, fejszétől meghasogatott szent véres ingét dacos, vidám, jövőt-sugárzó szívükre szorító ifjú társaim előtt, rég túl volt már a gyötrelmes kezdeten, a gyalázatos és komor kisebbségi érzésekkel keresztűl-kasul-szőtt első állapoton, ha ugyan érzi, vagy érezheti költő fia költő azt, amit a mályva-leveles, bürök-ernyős, kutyatej-illatú faluszél zöld csöndjéből, a nemrég még csendőrkalap-kakastoll árnyékával elkékülő nehéz szegénység szégyenéből kitántorgó költő-kamasz érez, a megmutatkozás szent kábulatát és dadogó nyomorát. Igen, nem egyszerre, mégis egy-időben voltunk fiatalok, költők és reménykedők, költők, várakozók, bár az apa: Somlyó Zoltán fekete-habzású és hajnal-tántorgású, angelikagyökér-szagú és hajnal rózsaembrió-szívverésű, halott-erjedés-szagú és kék bársonymellény-fényű, aranybánat-ketyegésű, tajtékos asszony-ágyékszőr-illatú verseit már kamaszkoromban együtt olvastam Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Füst Milán, Karinthy Frigyes, Juhász Gyula, Babits Mihály verseivel, a halállal-titkosakkal, az ősi párduc-hörgésekkel beszőttekkel, a Krisztus vérével lefröcsköltekkel, az elmetszett véres torokból sípolókkal, a shakespeare-i zöld eső-szakállúakkal, a vadrózsabozont-őrületűekkel, az Alföld deres fekete csöndje fölé hajló Kérub forró szárnytolla-bozontjába búvó nietzschei rettegőkkel. Ha visszalapozok az időben és emlékezetemben, az 1944-ben írt s csak a háború után megjelent Arion volt az első Somlyó György-vers, amit olvastam, ez a kalózok közt, kalózhajón, kalóz szelek kényén, kalóz sors sodratán vettetve, kalóz-időben fogant és megszült zengő kiáltás, büszke vállalás, tiszta áhítat, a fogadj magadba, dal! te tünde és el sosem tűnő vágyú fiatal vágyakozás, ez a mítikus példájú és klasszikus-előd-álmú vallomás a költészetről és önmaga költészet-hitéről, a költő szent és céltudatos tébolyának, tébolyok izzó tajtékörvénylése fölött átnyargaló kocsonya-angyal-lovának lovas-éneke, tiszta hite; a forró pikkelyes kristály-örvényeken átsuhanó, vihogó, hökkent csődületen virágszívvel győző és zengő arany-szájjal hódító költő fontosság-tudatának, léte fontosságának himnikus dala. Huszonkét éve ismerem Somlyó Györgyöt, a költőt, olvasom huszonkét éve verseit, figyelem költő-sorsa fordulóit, kilátóit és emelkedőit, nagy-szétágazású és gazdagon-szétereződő munkásságát, hiszen tanulmányai, esszéi, versfordításai és költő-arcképei költészete szervezetének szolgálatában működő elemi értékű életszervek, s most látom újra, visszatekintve a termékeny időben, hogy ma is és tegnap is az arion-i vágy, az arion-i példa, a halhatatlan delfin konok és boldog lovasának példája nyargal a lobogó őrűlt habokon, a hánytorgó és tántorgó elemeken Somlyó György költő-szíve előtt. Mert aligha van költő kortársaink és barátaink között, aki ártatlanabbúl és természetesebben hitt volna és hinne ma is, e zord és végzetét-váró időben, aki gyermekibben és ámulattalanabbúl hinne a költészet ünnepében, a költészet egyszerű és természetes fontosságában, a költészet mindent-túlélő ajándékozásában, a költő természetes megmaradásában és fönnmaradásában, mint Somlyó György, a költőében, akit ha vicsorgó zöld hab-fogsorok közé taszítanak, megkapja hitéből, vagy küldetése érdeméből megváltó halát, vigyázó, megmentő szent delfinét, aki fölbukkan a lángoló kristálytűz-homályból, hátára kapja, s a lobogó zöld kristály-őrület örvényeit átszelve, óriás hab-szoknyát, ősz buborék-rózsacsokrot húzva maga után, a jövendő partjaira viszi. Honnan hát ez az ártatlan tiszta hit, ez a gyermeki teljes és természetes meggyőzöttség, ez a mindíg-tevékeny szép hiszékenység, ez a folyamatos ünnep-várás és ünnep-öröm? Hiszen ha Somlyó György verseinek pikkelyeit letépjük, ámulattal-erezett és reménység-púpokkal tekervényezett mészhéját összetörjük, a meztelen véres versszervezetből, a hámok, bőrök, rétegek, burkolatok és héjazatok alól, az izmok közűl, a hús likacsaiból, a szervek homályaiból, a csontozat és az erezet, az idegzet pórusaiból és rostjaiból magány szívárog, magányosság füstölög lágy fodrozással, a magány fehér gőze száll, a magányosság kék párája füstölög. A magányosságé, és nem a reménytelenségé. Mert hittel és reménnyel átszőtt költészet Somlyó György költészete. Somlyó György érzi, látja, éli, tapasztalja a világ vonzásait és taszításait, választásait és odvas repedéseiből gőzölgő rózsapiros pokol-füstjét, érzi és tudja az időt, amelyből vétetvén született, s énekelve fölnövekedett, érzi és tudja a lét undorát, nyomorát, örömét, homályát és sóhaját, de a csontokba kristályosodott magányt, léte magányát a világ-tűz, pokol-füst, zöld növényi láng, kemény kristálylobogás, bársony állat-öröm nem tudja kioldani. Talán ezért van minden odafordulása, minden megkeresése, minden hódolása és tárúlkozása, talán ezért van, hogy vigyázó szemével a szélrózsa minden irányába kutat a világon, keresvén költőket, csillaglángokat, kortársakat, hogy eredendő magányát velük megosztva, létükből a lényeget kifosztva, fölmutassa birtoklása kincsét, újra-teremtő munkája fénylő gyümölcsét, tiszta fürtjeit. Talán ezért fordúl mindenkihez komoly áhítattal, aki élni segít, s arcán átragyog a feléje-fordítottak fénye, mint könnycseppen a napfény, mint a petróleumlámpa aranytoll-lángja gyermek-szívünkön, hogy szívünk nagy árnyéka ott lüktetett a konyhafalakon óriás kék rózsa-ütéssel, míg odakint kövér nehéz hó zuhogott a nádtetőre, szederfára, kapor-csontvázra, kútkerékre, kerítésre, ólra, kakasra, kutyára, rothadt dália-fej büdös tengeri-rózsa-tollazatára, a tetszhalott országra az isten végtelen csipke-szemfedője, a menny fehér halotti szalmája zizegve és ropogva. Somlyó György mesét is azért ír a mese ellen, mert mesét szeretne hallani újra, gyermekkori szent mesét, liliomos láng-köpésű sárkányfejeket levágót, hétsingszakállú törpét, a földbe-parancsolót, óriás-egyfogú boszorkányt, a tűzbe-rohasztót, az ártatlanságot-fölzabáló farkas hasát fölmetszőt, a bakkecskeszagú ördögkirály véres és taknyos szakállát megcibálót, tündérek, boszorkányok, manók, törpék, sátánok, szellemek vad büdös csőcselékét elűzőt, mesét, aranyvirágot lépő lány arany-harang énekét, a legkisebbik fiú tiszta szép szavát, a mindíg győztesét, a táltosló-lovasét, mesét, igazságosztó, bűnt-legyőző, bánatot-elűző, a magány kristályaiból szívünket kioldó mesét, a jó szavát és a jó erejét, nem a tébolyét, bánatét, nyomorét, nem az elfogúltságét, a gyűlöletét, előítéletét, hazugságét, önteltségét, hamisságét, gyalázatét, cédaságét, nem a bűnökét, butaságét, gőgét, közönyét, nem a romlottság és paráznaság, őrület és garázdaság, hitetlenség és öntelt kakaskodás meséit, nem a szélhámosság és tökfejűség mocsár-szövevényes és lidérc-büdös meséit, nem kis kappanok, kígyófejű herélt kakasok forró mirigytrombita-kukorékolását, ágaskodó törpe-rikácsolását, nem a majom-hermafroditák lázas makogását, de föloldó igazi mesét, a jó szavát, a jóság erejét, amely szívünkre hull, mint a szűz fogantatásban isten ember-istent teremtő lángja, láthatatlan szent magja a szűz anyaméhbe, a szűz szent petére. Zord idő a miénk? Zord és pusztulással-vemhes. Zord idő? Talán nem zordabb, mint a történelem más idői. Óriás szőrbuborékjában, lázas vemhében talán nem is a halált hordozza, a fém-szívű fémmagzatot. Talán a legszebb emberi jövő kristálysugárzó magzatát hordozza szent méhburkában a Jelenidő. Mit akarhat és mit tehet a költő ebben az időben, az Idő jég-örvényeiben? Mondja a magáét, mert hisz a jóságban és a teremtő tisztaság megváltó erejében. Énekel a tűz örvényeiben, mert énekelni kell, kifogyhatatlanúl, mert ártatlanúl és tisztán hisz az ének szűz erejében, beszél a világegyetemről és önmagáról, beszél önmagáról és reménye akaratáról, s várja szorongó tömény várakozással és lángörvényű vágyakozással, hogy embertársai figyeljenek szavára, hogy az Emberiség körűl-ülje őt, hallgassa titkos tiszta énekét, hallgassa benne önmagát, várja, hogy a lét dolgai, alakjai és alakzatai köréje-gyűlvén, hallgassák szavát, mint a megtestesült Igét, mint a Prédikátor szelíd szavát, hallgassa benne a lét önmagát. Mert a létről a létnek csak az ember tud beszélni. Emberen-innen és emberen-túl néma a lét, bármennyi hangon, akárhány nyelven beszél is magának. A lét önmagában önmagát nem érti. Önmagában néma és magányos. Beszéde csak az anyag virágzása. Azontúl csönd van és kitaszítottság, azontúl csönd van, a magányos dolgok halmaza, szövetsége, keringése, egymáshoz-kötöttsége; a sötét űrben gömbalakzatok és gömb-halmazok magányos derengése; a csönd kockái, gyűrűi, idomai, tartályai és buborékjai lebegnek egymás mellett egymáshoz-szótlanúl. Mert önmagát hallani süket a Mindenség. Mert mindenség-nyelven csak az ember beszél. Azontúl a Mindenség önmagának hallhatatlan. Csönd van. S a Mindenség önmagába-halmozott dolgai, egymásra és egymásba-halmozott alakzatai izzanak, lángolnak és ragyognak.

Az örvénylő-szívű vándor^*

Verset már írtam róla, tizenöt évvel ezelőtt, ifjú, lázas, lángoló, gyötrött és mégis virágzó sorsunk együtt-futása idején, írtam róla már verset, játékos és szomorú éneket vacogtató magányunk és fekete kiszolgáltatottságunk idejében, lénye rejtelem-árnyékú virág-áhítozásáról, a szív forró zugait füstpamatokként benövő és bebodrozó szorongásairól, búvópatak-létéről és harangkondulás-egyszerűségéről, de hogy verseiről írjak, módot rá csak most adott barátom, a költő, Kormos István. Meg vele 1946-ban ismerkedtem, a kamasz-költő a legény-idősebbel, máig egyetlen verseskötetét, a Dülöngélünket is ekkor olvastam, ezeket a virágléptű sorokat, a hajnali virágos mezők harmatával csillogó, piros csikó léptű és bársony-csengettyű csikó-nevetésű, tejes zöld kalász illatú és a kemencéből frissen kihúzott kenyér forró boldogság-szagát sugárzó verseket, a bethlehemesfiúk küszöb-előtti téli toporgásához hasonló verseket, amikor a szines papírból és fából ragasztott istállóban gyertyaláng lüktetett a havazásban, s a papír-barmok, papír-háromkirályok, papír-Mária, papír-József mosolya rózsaszín csillagként sugárzott, s hó-csillagok olvadoztak rózsapirossá fagyott kezünkön. Aztán hosszan hallgatott a költő, játékosan és tréfásan hallgatott, tréfás bújdoklásban, búvott előlünk és a teremtő költészet elől, mint aki búvik önmaga elől, mint aki ifjú önmagát odahagyva a tétova tevékenység élő zöld kötelekkel beszőtt dzsungelébe menekűl, s ott csörtet fuldokolva; ott vándorolt a zöld-lombú évek kék-párás, zöld-ködű dzsungelében, örvénylő szívvel, mint önmaga-űzte szarvas, néha ki-kidugva a füstölgő zöld levélpikkely-kötegekből fejét, s eltűnve újra, alábukva a párázó őshomályban, hogy csak az eres zöld levél-örvény maradt utána, zöld pára-csönd, s a mohában a harmatos patanyomok. Dehát mi történt? Megfagyott az ének, vastag mohás dér lepte be az arany csikónyak-csengőt, összetört a betlehem-papíristálló, s a Kisded piros papír-arcán fölolvadt a festék, szétfolyva, mint a vér. Mi, társai és barátai vártuk és szerettük, mert tudtuk, tréfás költő-némasága mögött a pokolig lehasadó szakadékok tátonganak füstölögve, arca gyűrt és májfolt-pontokkal, rózsapettyekkel behálózott kéregmozgása alatt az eleven erős tűz hánytorog forrva, tudtuk, hogy önmagát meg nem kerülheti, mert ez a törvény. A Boldogság legenda-szigetét kereste ő is, mint mindannyian, az ősember-idő kő-szigonyai elől menekűlt, vagy a teremtő kegyelmi állapot elől? Vagy titkos anyja kihantolt csontjai elől, a csontkéreg-csillagok elől, vagy a bánat elől, ami mint az őszi köd ruhánkba, szívébe szívárgott, s ott liheg gyapjával és hidegével, hogy vére melegét kifossza? Feleletet erre ő adjon, Kormos István, válaszoljon hát megújult költészetével, új verseivel, mert a költő egyetlen hiteles válasza csak a vers lehet. Mert minden más hazugság, minden más reménytelen, minden más fölösleges. Költőnek élet, szó, szerelem, csönd, háború, vérzés, halál vers nélkűl reménytelen, vers nélkűl fölösleges. Akkor inkább a föld! És válasza milyen hiteles, milyen pontos! Mert új verseiben mennyi sugárzás, lemondás, mennyi múlt-ismeret és önismeret, a kegyelem hívása, a Háromkirályok megváltót-hirdető, figyelmeztető, kemény bot-koppanása, hitetlensége előtti konok topogása, szakállas ajándék-szava, mert új verseiben a kiszáradt, sárga, zománcos csontok elmúlás-szava él, a magányosság köd-harangja szól, mert pányváit piros szívekre dobva átvonszolódott a halál-tengeren, a csontok, gyökerek, kukacok tengerén, mint piros csikóhalaktól húzott mese-fiú, mint ágaskodó rubint-kérdőjelekre, piros csikóhal-fejükre hurkolva a bánat köd-kötelét, s most, újra a parton, a virágzó léttalajon lihegve, új verseiben piros és kék és ezüstös krétavonalakkal berajzolta a hűtlenűl-elhagyott időt, hallgatása térképét rajzolva meg ezzel, beépítve húsz év gyötrelem-csöndjét tiszta, bűvös szavakkal, hogy tudjuk, a színes krétavonalakkal megfent szivárvány-ív alatt nem a csönd élt, de egy örvénylő szív bolyongott, mint lüktető, cikázó piros tűzpont a sárkánygyomor-éjszakában, mint a szegényasszony fia a földalatti sárkány-országban, hogy a csönd-pokol kapuját megtalálja, s a némaság-túlvilág kapuján kilépve szóljon: Embertársaim, elmondanám nektek, mi történt velem.

Néhány szó Kiss Benedekről^*

Először egy gépiratos, kiadást-áhító antológia szereplőjeként ismertem meg Kiss Benedeket, s szívem föl is szikrázott nyomban zöld-lángú, tajték-léptű csikó-indulatosságától, vídám és nyers és ficánkoló tavaszi kedvétől, lobogó kék indulatosságától, ami még a homályosabb-belsejű, egymásba-tört titkú, kúszán összenőtt kristálybelsejű, vak kőráncosabb-hámrétegű kép-egymásrahullásokat, pala-rétegeket, érzés-tömböket is átvilágította tiszta lángjával és örömével, s láttam azt is rögtön, hogy ha hasonlíthatom azt az antológiát egy kerékhez, költőit a kerék egy-egy küllőjéhez, láttam azt is, hogy ez a küllő, Kiss Benedek költészete, másfajta fából van kifaragva, valami jóillatú tiszta rózsafából, jószagú rózsás anyagból, kemény-erezésű, rózsapórusú tiszta fából. És most, hogy itt, asztalomnál ülve lapozom ezt az érzékeny vers-köteget, s olvasom újra és újra a verseket, Kiss Benedek verseit, néha megpihenve, hogy nézzem: a nehéz higany-ütésű télutói eső kék higanyporral füstölög a zöld-orrú fekete faágakon, mert hát csak eljön a tavasz!, nemcsak szememmel látom, de érzékszerveimmel is érzem és fülemmel is hallom, hogy a költészet tavaszi kedve nyargal zöld lovon Kiss Benedek verseiben, aranyfüttyű tavaszi szél tekereg, s hallom a virágos zöld ló zöld pata-kopogását, virágzó nyerítését, toporgó tavaszi kedvét. Verseiből külön kiütnek, mint nagyobb szív-ütések a folyamatos szív-munkából a kemény-erű, aranycsengettyű-lángú, tomboló-kedvű képek. Ilyenek: kidagadnak a felhők, az isten fölcsipeszezett fehérneműi, aztán: Billeg aranyló vadkácsamítosz, halzsírzománcát töri a tónak, aztán: verjed a húrt, vörös hólyagokká gyűljenek ujjad hegyén a hangok, aztán: pentaton kancák szájában hathúros gyeplő, meg az ilyenek, s fésű voltam hajnalig a hold aranyhajában, vagy csilingelések rézcsikói, vagy: mint kígyónyelv lökődsz felém, bénító nedvek nyelved hegyén, vagy: Ezüstpáfrányt vedlik a tükör, vagy: Szememben alkonyi ég bánata piroslik. S friss tavaszi szag járja át szívemet, a havat levedlett szél suhogó páfrány-illata, a fű zöld illata, aranylángöröm. Mert Kiss Benedek indulatos, dacos, toporzékoló, jókedvre-vágyó, bársonycsikó-kedvű, tavaszra-vágyó, tavasz-sejtelmű költő, az, aminek lennie kell sorsa kezdetén, felelősségét-kereső, jelenét tudni akaró, jövőjét vállalni akaró költő, akiben van ugyan hajlam a világ misztikusabb magyarázatára, a dolgok és összefüggések lázas fölkutatására és kibogozására, a dolgaival és jelenéseivel színesen és véresen egymásrahulló lét lüktetve, dadogva elmondására, mégis érzékeivel és ihletével érzi és éli a szent anyagot, a virágzó világot, a színeket, a lángokat, a ragyogásokat, a lényeket, a virágokat, szerelmeket, a kalászokat, az alkony véreres rózsaóriás-szemét és az aranyfogsorú csillagokat. Kiss Benedek színeiben, illatában és virágzásában látja és érzi a léte-környezete világot, finom vers-bánata és tiszta töprengés-magánya ha föl-föl is erjed puha kék füstjével, hogy átitassa a vers-csöndet, a lét-szövetet, nem több az, mint a fiatal szív dacos és türelmetlen lobogása, valami könny-keresés, mert azt is szeretné, a könnyet és az iszonyatot. Majd eljön az is! Képei, vers-lényei, vers-létezői pontosak, színesek, eredendő színükben és alakjaikban jelentkeznek, szinte szagolhatók és tapinthatók, mint a természet létezői. Világa: ez a kalász és trágya és csont és napfény és gyötrelem és bánat és bor és temető-illatú ország, világa: ez a pusztulásból és megváltó-lázból, tunyaságból és tűz-akaratból szőtt halálgubancú vad történelem, hite: az új-akarás, a türelmetlen és lobogó holnap-várás, emlékezete: költészetünk szent árnyéka, amely a vérző-ágyékú szent rózsalovag Balassi Bálint rothadatlan testétől és illatozó szívétől vetűl történelmet és időt átütve kék lángjával a szívünkre, magába-szőve Berzsenyi és Csokonai, Vörösmarty és Petőfi, Arany és Vajda, Ady és József Attila kék árnyék-lángjait. Jövője? Azt már szívéből kell megépítenie! Én nem is tehetek mást, mint amit tettem: a fiatal szív egy metszetét vizsgáltam most szeretetemmel, az ifjú szív kis rózsakaparékát vizsgáltam szívemmel, mint mikroszkóp alatt: s elmondtam, amit láttam: hogy erős, egészséges sejtek lüktetnek ott, hogy virágzó kemény ereket és érzékeny, tiszta élet-szövedéket láttam, tiszta lüktetést, tiszta nedveket, eleven ragyogást, az élet elemi tenyészetét.

Amíg a földbe kerülünk

Könnyek Ferenczy Béni holt szívére^*

A burkolatról és a burkolat-alattiról^*

A művészetnek nincs szüksége módosító magyarázatokra. Sem közvetítő magyarázatokra. Sem kegyelmi magyarázatokra. A művészetnek szeretetre van szüksége. Rengeteg szeretetre. Kifogyhatatlan szeretetre. Mint mindennek és mindenkinek a létben. A szeretet az a virágzó közeg, amelyben a művészet élni tudja valódi önmagát, az a boldog tápanyag, amelybe gyötrelmesen, titokzatosan és magányosan építkező léte belefúrja szétburjánzó hajszálcsövecskéit, finom kiágazásait, legöngyölített szívókáit, hogy táplálkozván növekedjen és erősödjön, s megvalósíthassa az ősi titkos parancsok, utasítások, jelképek, jelek követelése szerint önmaga teljes lényegét, a másképp elmondhatatlant, az önmagában-teljeset, vagy részletében is teljességet-akarót. A szeretet az az egyetlen pont, az az egyetlen öböl, vagy nevezzük bárminek, az az Egyetlenség, amelyből kiindúlhat a Vizsgálódás, a Kíváncsiság, a Megértő-akarat, a Lényegbe-hatolás, a belső-térképezés és a burkolat-alatti Fölmérés, a Sejtés, vagy boldog Megtudás, vagy még-boldogabb Azonosulás, ahonnan elindúlhatunk, hogy megvizsgálván megértsük a művészeti Dolgot, Tárgyat, Jelet, Jelenséget, Kimondást, Szerkezetet vagy Egységet, hogy megismerhessük a művészeti termék burkolata mögötti, héjazata alatti Jelentést, titkos legmélyén rejtező Akaratot, amely szétlombozván és szétvirágozván megépíti önmagát a műben egész a legfelsőbb burkolatig, a burkolat-pórusokig, a legfelső hártyarétegig és ráncokig; hogy megismervén, vagy legalábbis megsejtvén a lényeget, váljon részünkké az, szellemi szervezetünk hatóanyagává és megváltozzunk általa. Mert minden igazi művészet cselekvés, tehát változtatni-akarás, minden művészet beavatkozás, olyan cselekvés, amely művészi akaratával kényszeríteni akar a fölismerésre, s a fölismerésen át a megváltoztatásra és a megváltozásra. És így a művészet nemcsak ismeretközlés, a látható vagy láthatatlan dolgok rajza, rendje vagy szövevénye, burkolat-váza vagy titkos belső fénye, de megváltáshit a cselekvésben! Valami szent jóakarat. Nemcsak átadás vagy vonatkoztatás, nemcsak kimondás, megnevezés, elhelyezés, sejtelem vagy komor bizonyosság, nemcsak a világ új megvalósulása, vagy a világ rétegeinek, lemezeinek váza, egysége, szivacs-szövevénye vagy korongja, pontja, gyűrűfonata, buborékgyűrűje vagy habtekervénye, de önmagában is minden együtt, vagy a rejtelmes és rejtőző lényeg egyik jelentkezése. De olyan jel vagy jelentkezés, amely minden agresszióra zárva marad, mint olyan ősanyag-golyó, amelyet se széttörni, se szétvágni, se szétolvasztani vagy szétrobbantani nem lehet. Ezért is, hogy a kevélység, a gőg, az önzés, az önteltség és a fölény, vagy a durvaság nem ad hatalmat a megközelítésre, megismerésre, vagy az elpusztításra, megsemmisítésre! Sem a közönyösség, sem az erőszak. Senkinél és sehol. Különösen nem az olyan műveknél, amelyek önkifejtési vagy önépítési módjukban nem azonosúlnak az eddig-voltakkal, építkezési módszerükben, vagy jelentkezési módjukban is mások, mint amihez a szem több ezredéve általában hozzászokott, legalábbis Európában, vagy hazánk képzőművészeti kultúrájában. Mert Schéner Mihály és Halmy Miklós munkái ilyen művek. Szokatlanságuk és önállóságuk persze nem nagyobb és nem titokzatosabb, mint a természet bármely fölbontott és aprólékosan megvizsgált részlete, mint az anyag hidacskákkal, küllőkkel, csapokkal, hártyákkal és lécekkel, közvetítő anyagokkal összekötött rétegei, szeletei vagy szerkezetei, vagy az anyag legkisebb fölismerhető, nem-átlényegülő, zártidejű jele, mintája vagy képlete, mint ahogy minden igazi művészi termékkel egyenrangúan titokzatos, mondjuk egy bogár virágmintás szaglógödrökkel behomorított, kitinpórusos lemezrózsa-csápja, vagy a szem pupilla-ablaka mögött, a mélyben viruló piros vagy zöld korongjának fésűs-szerve, egy pók trachea-tüdejének lemezfésű-falai, a kromoszóma-képlet, a kristály atomszerkezete, vagy a Dezoxiribonukleinsav-láncmolekulák, a spirál-alakúra csavart kötélhágcsók, e sav csigalépcső-szerkezete. És folytathatnám a végtelenig. Hisz még e lemezek, szerkezetek és részletek is tovább bonthatók, ki tudja, talán valami ősképletig, vagy a titkok, kutak, üregek egymásbatolódó végtelen, befejezhetetlen mélységéig, egyre-finomodó végtelenségéig? És nem is titokzatosabb és lényegibb, mint a népművészet alapképleteinek minden-titkokat-magukban-foglaló mintái, mint ez a formákba, kacsokba és képletekbe összesűrűsödött világegyetem. Élet és Halál. Persze a művészi termékek, a művészi termelés dolgai annyiban mások, mint a természet formái és dolgai, hogy nemcsak egy nagy kapcsolatrendszer részei, önállóságukban is részletek, de önállóak, önmagukban-valók, s tovább nem bonthatók, mint ezek a művek is, amelyek most töprengésünk és szeretetünk tárgyai. A két művész, mintha két irányból akarná megközelíteni ugyanazt. Mintha mindkettő azt mondaná, hogy a burkolat, a héjazat, a formák felhámja és bőrözése az elrejtésre való csak, hogy a burkolat csak homály, amely mögött ott rejtezik rétegesen vagy lemezesen, sejtesen, rezgő hullám-hagymafejként, örvényesen, hullámcsomagosan, pontszerűen vagy gyűrűsen a titkos szerkezet, az alap-anyag, az alap-megfoghatatlan, amelynek középpontjában a létezés gyémánt-tengelye ragyog. Mintha mindkettő azt mondaná, hogy a dolgok burkolata, önmagunk és dolgaink burkolata, a mindenség részleteinek burkolatai és a mindenség héjazata csak arra valók, hogy kíváncsi és kutató szívünk és szemünk elől elrejtsék a mindenség lényegét, hogy meg ne tudjuk azt, mert a mindent-tudás egyenlő lenne a halállal, hisz halandó nem istenűlhet, halandónak halál a dolga. Schéner Mihály a képzelt központból, a vágyott centrumból épít kifelé, építkezés-lehetőségeit a végtelenségig megsokszoroztatva, Halmy Miklós pedig minden réteget kivűlről lehántani-akarva a bizonyosság végső jeleit keresi, amelyek talán megtalálhatatlanok. Schéner Mihályt az anyag érdekli jobban, az anyag, amely mindennek forrása, ágyéka, építő-akarata és építés-megvalósulása, Halmy Miklós pedig azt a gondolatot keresi, amelyben és amellyel a lét megvalósíthatja önmagát, amely talán örökre megtalálhatatlan. De egyik sem a nyugalmat, a csöndet. Néha, mintha azt mondanák, hogy a rétegek felülete, gyűrődése, ránca a lényeg, néha mintha azt mondanák, hogy a szín is csak rétegződése valaminek. De sose mondják a csöndet! Mert a művészet a csönd beépítése. A művészet folyamatos mozgás. Nem lehet nyugalom! A művészet az örökös virágzó nyugtalanság, a termékeny robbanások és alakulások, építkezések és lebomlások gyűrűző és szilárd sokasága. A művészet szeretetünk és ember-létünk legszebb reménye, létünk értelmének gyönyörű bizonyossága! Nem vetélkedés a természettel, de emberlétünk legszebb bizonyítéka!

Folyamatok, állapotok, állandóságok építkezések, rejtelmek^*

Most nem az én dolgom elmondani a lehetetlent, megpróbálni a lehetetlent, megkísérteni a természetet, újramondani a teremtést, fölidézni a dolgok angyalait, kicsalni titkos sugárzó lényüket az anyag-homályból, a rejtett legvégső magig, a lángoló keletkezés-csírákig fölhasítani az anyagot, a teremtettség anyagát, a megvalósúltság anyag-állapotait és boldog folyamatait, hogy meglássuk: ott ül zöld izzó lángpikkely-ruhában a lüktető csönd-szárnyú Állandóság, ott ül zöld fényredős ölére a mellkason át előre-hajtott égő szárnyakkal a lüktető Marandandóság, s tűzhálókesztyűs kezei ágyékán egymásra-hajtva, mint csipkekesztyűs kezek, arany-gömbláng szemhéja csukva, s mosolyától átfénylik zölden a rétegekben, hártyákban, szeletekben, tömbökben, burkolatokban, fedő és fedett felületekben föléje és köréje épülő anyag, létünk és lehetőségünk anyaga, virágzásunk és jövőnk anyaga, múltunk és képzeletünk anyaga, végzetünk és sejtelmünk anyaga, irgalmunk és bűnünk anyaga, elítéltetésünk és megváltásunk anyaga, halálunk és föltámadásunk anyaga, létünk anyaga, a testünk térbeli határfelületei alatt élő, lehetőségünk anyaga, síkja és gömbje, a tér, amely kiterjedésével és változásaival, állandóságával és építkezésével önmagát mondja és az időt teremti, s amely hideg üregébe kéri vissza majd testünket, a belőle-kivirágzottat, az érte is halandót, a miatta lehetetlent. Most nem az én dolgom a teremtés részleteinek, kéreg-szeletes, egymásra-halmozottan-épűlt héjszerkezet-tömbjeinek, kivirágzásainak és elvirágzásainak részlet-fölépítése, megszerkesztés-kísérlete, kimondás-végzete. Dolgom csak annyi, hogy elmondjam: jelentkezett újra egy társunk és barátunk a művészetben és az időben, akit nemcsak megigéznek, de meg is gyötörnek a teremtés rejtelmei, a lét állapotai, folyamatai, állandóságai, építkezései és befejezetlenségei, hogy elmondjam a teremtésnél gyöngébb, de az elmúlásnál gyöngédebb szavakkal, mert minden művésznek szüksége van a gyöngéd szóra, a szív-verés-tiszta szóra, a vérpályák vérsuhogásával azonos élet-építő, lét-folytató szóra, eszmélkedésünk fő-ereiben és kapillárisaiban, tudatunk rejtett gödreit és felület-alatti formáit behálózó hajszálér-szövevényeiben keringő tiszta szóra, hajszálcsöveiben áradó boldog szóra, hogy elmondjam: ez a művész, akit kíváncsivá tettek és meggyötörtek az anyag állapotai, az anyag rücskei, gyűrődései, ráncai, akit a tűnődés és bánat keresztjére feszített, a magány és öröm-szálkás fájára szögezett az anyag gyötrelme, akit megigéztek és próbára késztettek, kísérletre és válaszra, részlet-fogalmazásra és meghódításra, újrateremtésre és folyamatos keresésre, boldogtalan kutatásra és boldog következtetésekre az anyag állapotai, a kivirágzások, tér-állapotok, tér-szerkezetek, anyag-építkezések, anyag-rétegek, a szeletek, héjak, a modulok, jelzések, alakok, a táj lenyomatai, a sávok, származtatások, monolitikumok, jelzések, szaggatások, szaggatottságok, gyűrtségek és gyűrődések, a dimenziók, a függőleges és vízszintes viszonyok, a szent koordináták és koordináta-rendszerek, a tér hajlásai és ívei, a gömb, a szöglet, a kocka, a hasáb, a henger, a kúpszelet, a kúp, a mértani alakzatok, a kristályformák, az idomok, szerkezetek, a téri szituációk, a különállások és egymásmellettiségek, a kivirágzó és fölhasított felületek, a defloreált szűz sík, a szűzhártya-sértetlen sík tér föltépődései, a felület hártyái és módozatai, a formák a síkban és kivirágzások a síkban, a kiömölt és kiömöltetett dolgok, a kigyűrődések és kicsúcsosodások, hámok, bőrök, kérgek, lapok, a síkból térszerű kiemelkedés, a tömb, a tömb a síkban, a tömb egymásra-halmozottságban, a szálkás, hengeres, kúpos, csipkés, szögletes, hasábos, fonadékos, rostos, gömb-halmazos, kockás, síklapok-összege, golyó-halom tömb, akit töprengésre és meghódolásra késztetnek az elemi jelek és fölbomlások, akit kutatásra és megszólalásra izgatnak az elemi nyomok, mert keresni kell a dolgok jelentését, mert ez a jelentés-keresés létünk egyik legszebb föladata és jelentése, mert nem lehet kalitkába zárni a dolgokat, mert a lüktető, dagadó, fölfúvódó, szétrobbanó dolgok eltörik, föltépik a rácsokat, drótokat, pántokat és huzalokat, mert a dolgok lebegni és ragyogni akarnak, belsejüket kiökrendezni a térbe, mint az érhálóhártyagömbbé fölfúvódott mélytengeri halak zsíros és véres szerveiket a levegőn; hogy elmondjam: ez a művész, aki most kimutatja nekünk magát műveiben, mert a művészet elemi vágya a kimutatkozás és föltárúlkozás, elemi kötelessége és elemi joga, hogy elmondjam: ez a művész, így, töprengéseivel és kutatásaival, anyag-vizsgálataival és anyag-építkezéseivel, anyag-könyörületével, mégis az emberszív elkötelezettje, nemcsak az anyag teremtettje és megbűvöltje, de az anyag értelmének, életének és szerkezetének vizsgálatával, az emberlét síkjának, terének, állapot-környezetének, bolygójának, mindenség-helyének vizsgálatával, a természet akaratának kifejezési formáit kutató gyötrelmével az ember önismeretének és lét-ismeretének megismerésére, mindenség-környezetünk rétegvizsgálatára vállalkozott. Mert a mi emberi szívünk nemcsak a ragyogásé, de a rejtelemé is. És a mi emberi értelmünk az emberlét jelenlétének értelmét és föladatát, küldetését keresi a természetben. És fölfogni és megérteni akarja azt a helyet, azt az anyagcsomót, anyagpont-halmaz-szövetséget, ahol és ahová élnie rendeltetett, az anyag titkos tiszta mélyét, amelybe majd jajgatva elmerűl. Schéner Mihály, akinek művészete a síkból egyre-inkább a háromdimenziós-térbe épűl át, akinek művészete a sík térből a plasztikus tér szerkezetei és megvalósúltságai felé nő, akit megigéznek a sebek a vásznon, a rücskök, varratok, gyűrődések, hegesedések, a vászon szülése, mint a szent szülőnyíláson kiömlő és kitóduló magzat és placenta, az anyag rétegeit akarja egyre inkább megépíteni egy anyag-pont-centrumból kifelé, a végtelenségig-kapcsolható és sokszorosítható pozitív építkezés törvényei szerint, amely a tér minden irányába egyformán folytatható, a fedő és fedett felületek halmazát egymáson, a mag fölött, így építve meg képzeletben a végtelent és műveiben a töredék-végtelent, mint egy tökéletes, vagy itt-ott kicsúcsosodó gömböt, természetesen képzeletbelit, amelynek belső anyagpont köldökétől gömbhéj-szeleteivel minden irányban szétsugárzó biztonsággal épűl a gömb maga, a gömbkéreghártyák egymásfölöttiségének végtelen sokszorosíthatóságával és tágúlt héj-folytatásával, ha itt-ott gömb-kicsúcsosodásai kinyúlnak is a gömbtérből, de ráépülő vízszintes szeletgyűrűi végűl is kiegyenlítik a gömb föltolúlt csigaszarv-fölgyűrődéseit. Ha a valóságban talán nem is, képzeletünkkel így is fölépíthetjük a végtelent. A végtelent, az égitest-világegyetem és az embrió-emberiség hártyakéreg-magzatburkát, létünk helyét és anyagunk teremtőjét és temetőjét, sebhedett szívünk gömbsír-csillagát. És mondhatja ő, hogy a szín a dolgok elkendőzésére szolgál csak, a lényeg elfödésére, mondom én válaszul, hogy végtelenig színes befelé a lét, a mélye felé, befejezetlen végzetéig az anyag, hogy a szín az anyag szervezettségének állapota, az anyag lényegének állapoti része. Mert igaz, a szín csak a felületen mutatja tisztán magát, s a tűzben és az áttetsző anyagokban, s a burkolat alatt sötét van, a burkolat alatti rétegekben sötétség rejti a színeket, de a színek ott is vannak, a dolgok, részlet-állapotok, rész-életek, lüktetések ott is színesek, mert az isten szívében, a teremtés szívében, a természet szívében, az anyag belsejében, a kéreggel-bezárt belső homályban a színek láthatatlanok gyarló szemünknek, de ha át tudunk látni az anyagon, ha érzékeny tiszta szívünkkel lebocsájtkozunk az anyagba, mint egy bronhoszkóp-vizsgálócsővel a vonagló, hörgő emberi test belsejébe, az élő bronhusba, a csővégi apró villanykörte fényrózsa-gömbjétől megvilágítottan ott láthatjuk a lágyan lüktető, finom vérerekkel-beszőtt hártyákba csomagolt verdeső rózsakék anyaghalmazt, a vércsöpp bársony buggyanását, a hártyás, eres, szivacsos, vonagló anyagot, amely lángol és lobog és örvénylik zöld és kék és bíbor és lila és sárga és narancs tűz-örvényeivel, láng-gomolygásaival, eleven parázs-kupacaival. Ott láthatjuk az eleven kráter szívverés-hánytorgását, a hörgő tűzpikkelyállatot a vonagló ember-kútban. Mert a felület alatt sötét van, de a felület alatt szín-örvénylések lobognak, lángok, embriók, temetők. Mert a felület alatt a homályban a színes lét folyatódik és lobog, nem a fekete csönd. Miért is mondom ezt? Hiszen a fölbontott emberi test, állat-hulla, a fölbontott növény, a kő, a kristály, a mikroszkópikus anyag, a fölbontott föld mutatja belsője színeit, mutatja léte színeit. Mondom, hogy ezzel mondjam föladatunkat. Mert dolgunk és föladatunk, hogy valamit lássunk a végtelenből. Valamit el kell mondanunk a végtelenből, valamit megőriznünk kell a végtelenből. Valamit át kell vinnünk a múlandóságból a maradandóságba. Emberlétünkből és végtelenség-környezetünkből, természet-helyzetünkből. Hogy megőrizze múlandóságunk részletét legalább a maradandóság, megőrizze múlandóság-végzetünket a végtelenség-kristály. El kell mondanunk szívünk lángoló örvényeit, emberré szerveződött anyagunk rendeltetését. A lét felületén lejátszódó folyamatokat és a létezők belsejében lüktető állapotokat, jelentéseket és folyamatokat. A teljes létet magát. Az örömöt. Mert a lét, a természet önmagával az öröm. A tárgyak, a dolgok állapota és jelentése a tárgyak, a dolgok öröme. És az öröm nemcsak állapot, az öröm: akarat is. Akinek szívéhez és homlokához hozzáért foszforfényű, zöld-ragyogású ujjaival a Teremtés, annak mondania kell a lét örömét. Schéner Mihály, akinek műveiben a rétegek, hámok, felületek, kérgek, burkok, héjak, burkolatok mögött ott ragyog sejtelmesen, zöld foszfor-fényszakállú titokzatosan, mint a bethlehemi csillag, mint a lét jelenségei mélyén és mögött a plátoni idea, ott ragyog sejtelme zöld ködébe burkolva, mint az Ősnemző-angyal, Ihlető-angyal, Teremtő-angyal, Fogantató-angyal, mint a Csillag, elemi nyomokként az ősművészet, a népművészet csillag-csokra: a Mézeskalácshuszár, a Mézeskalácsbaba, a fehér cukorhab-sujtásos, hurokcsontváz-írásos testű Piros huszár, a zöldzománcú, kanyargós-írású Butélia, a Szaruvésetek Pásztora, az Etruszk-sírtábla, a Perzsa-ékírás-csipkés agyagtábla, a Japán-ködhártya-képek pávái, kacsái, békái, majmai, barkái, virágai, fűzfái, mint ködnyomok, a merengő mámor köd-nyomatai, a Fehérre-meszelt-békési-parasztház, a falusi temetők ős-sírkövei, a Tülök-karcok, Viasszal-fényesített dobozok faragás-élete, a Foszlott-papíron-gyermek-irkafirka, a Fehér Pásztorok, Fonott-kalácsok, az Ősdrapériák Szent Foszladéka és Márványmaradéka, Schéner Mihály az Öröm gyermeke is, minden bizonnyal a tiszta szív embere, hiszen csak a gyermeki tiszta szív és tiszta kedély tudja megépíteni ezt a gyermek-mámort, a nagy játék csikóit, létükbe-zsúfolva szent gyermekkorunkat, a gyötrelmeset, a felejthetetlen: a búcsút, a sátoros vásárt, a hajóhintát, a ringlispil ágaskodó és prüszkölő, szalag-kantáros, vas-kengyeles, farózsa-sörényű színes falovait, a vurstli csodás mámor-örvényeit, a köddé-foszlott virágzó gyermek-múltat; csak az tudja megépíteni ezeket a vidám és játékos táltoscsikó-óriásokat, aki gyermeki szemmel is látja a világot, a Kivirágzás csikóit, a Vidámság csikóit, az Álom-csikókat, a Gyermekszív-csikókat, a Gyermekkor-csikókat, a merev Táltoscsikó-fiúkat, a Kakascsikót, a Gyermek-álom-csikót, a vénülő szívükbe a szív sebkapuján visszalopódzó, hódító, kezében dárda helyett virágos rózsa-ágat és almafaágat tartó Gyerekkor Trójai-falovait, az öröm, a játék, a mámor színes fa-Táltoscsikóit, akiknek belsejében, hisz elvarázsolt Gyermekek ők, táltossá varázsolt Fiúk, ragyogó tiszta aranyhab-táltostűz gomolyog, csillagszórók karácsonyi megváltásfénye fröccsen, szétrobbanó kék, zöld, sárga, piros tűz-pálcika foszforrózsákkal, elfoszló tűzkristálytűrózsa-csillagokkal, akiknek szívében húsvéti báránycsengettyűk rózsa-szava szól; csak az tudja megépíteni ezeket a szent színes csikókat, aki ha dolgozni tud, vágyakozni és teremteni, nemcsak a maga örömére, de embertársai örömére is, ünnepelvén ezzel a lét örömét, a teremtés dicsőségét és ünnepét.

Amit a művész tehet^*

Mit tehet a művész, aki művészi önismerete kezdeteiben, a művészi termékenység első pillanataiban, a szent, tétova, mámoros, alázatos és gőgös kezdet-időben csak a mesét látta maga körűl, a mesében élt, a szelíd, tündérkert-szagú, vadkapor, jázmin és napraforgó-szagú és rongyos lángcsipke-illatú virág-mesében, kék bársonylevelek-nyüzsgése növény-mesében, a sárkány-nélküli, farkas-nélküli, boszorkány-nélküli, ördögbak-nélküli, ártó és rontó, köd-szakállú, kígyófejű, denevér-fogsorú, denevérszárnycsontváz-kezű törpe szellemek nélküli mesében, a boldog zöld almafák és lobogó arany-csipkefák zöld és arany levél-rengetegében, mosolyogva és bújdokolva, mint az aranymálingó, rózsapirók, az áhítatos és lobogó könnyű mesében, ahol aranyírásos csillagszövet-ruhában az álmok őgyelegnek, habos szent aranyrózsa-redőomlásban a jelenések tavaszi álmai, a májusi mámorok, nyár-hajnali harmatos csodák, zöld-szakállú és kék-szakállú vének és zöld moha-hajú fiúk, szikrázó gyémánt-lapokból összeforrasztott ruhájú szűzek, arany-kezekkel és arany-arccal; mit tehet a művész, aki egyszercsak megérzi, megérzi egy halál-szagú, csont-szagú és csillag-szagú tiszta téli hajnalon, vagy a nyár őrűlt arany-örvényeiben fuldokolva és kavarogva, meglátja, tükörbe nézvén gyűrt, konok, könnyes arccal egy űzött reggelen, vagy tűnődése homályos kék tükrébe nézve meglátja ködökből-kisejlő homlokán a jelet, a fehér krétakeresztet homlokán, a kijelöltetés és megjelöltetés fehér kereszt-üzenetét, amit a Termékenység Óriás Angyala írt hajnali homlokára, s látja még tágúlt és réműlt szemekkel, fekete rémület-kráterekké szétolvadt pupillákkal a hegyes krétát szorító óriás köd-ujjakat is az iszonyú rózsa-recékkel, rózsa-vályúkkal, rózsa-lécekkel, rózsa-csatornákkal, rózsa-körmökkel és hab-felhőkkel, hab-félholdakkal, látja egy sikoly-pillanatig, ahogy az óriás rózsaujjak az űrbe visszahúzódnak ismeretlen égő csillaghalmazok mögé; s aztán csak a fehér keresztet látja homlokán és sehol az űr csillag-pettyes őshomlokába csigaszarvakként visszaszívott óriás ős-ujjakat! És már tudja, hogy sárkányok, kanok, boszorkányok, csontvázak, emberevő törpék, emberhúst és ember-szívet zabáló anyák és szellemek, lidércek, halál-lovak, buta kecskebakok, szamár-csődörré varázsolt remeték, csillagot-kukorékoló aranykakasok, sátánkutyák és ördög-anyakocától ellett ördögmalacok rajzottak szét visongva, röfögve és ugatva a mesében; tudja, hogy izzó kék virágot tett eddig-tetszhalott szívére a Teremtő Angyal, tudja, hogy a szív tetszhalott-húsába léket vágott az Angyal, s vadúl és könnyesen egyre lejjebb ásva a szív tevékeny és mozgékony húsában, tüzes ásójával egyre mélyebbre vágva a szív titkos rétegeiben, a szívközépi tűz magzatburka felé, ás a Föltáró Angyal kegyetlenűl. S a szív izzó, rózsa-sugárzó gödrében csontok vannak és rothadó halottak, csontvázak vannak és penészes-hajzatú, zsíros fehér lárvákkal teleragadt-szőrzetű tébolyúltak, sárkánydögök félig-elrothadt pikkely-ruhája, Tirannoszaurusz-koponyája, boszorkányok kanca-szagú és vizelet-szagú, félig elkorhadt alsószoknya-csipkeharangja, hogy ott rozsdás kések vannak, kardok és szögek, szikrázó fogsorpatkók és lángoló húsok, húsok, rongyok, füstök, tüzek, kristály-várak és feketén elkocsonyásodott virágkoszorúk derengnek elheverve fölnyitott ismeretlen mélyeiben és kibontott rétegeiben. Emlékek, jövők, mámorok, hitek halottas-háza szívünk, rettenetek, tébolyok, halálok, rettegések és remény-embriók magzatburka szívünk. Hajnal Gabriella, aki a művészi önismeret és az önmagát-kimondó művészi tevékenység kezdő-éveinek játékos és áhítatos, hasonulni-tudó és anyagát-kereső gyöngéd gomolygása után, a kiválni-akarás és különválni-akarás vágya után, a Tétova Angyal halvány, puha rózsakréta-keresztjével finoman-illetett majdnem-titoktalansága után a faliszőnyegben ismerte föl világ-kimondása és léte-kimondása legpontosabb és legjobb lehetőségét, a kövér és puha pamut-rostokban, száraz-növény-szagú és erjedt-fa-illatú, kemény és tiszta ágyékszőrként duzzadt fonalakban, az érett-kalász-szagú és őszi-szalmakazal-szagú szőrös pamutkötelekben és puha indákban látomása anyagát, a kiválasztatottság kemény fehér kréta-jele után riadt és ideges és szenvedő szemekkel nézett szívébe és a világba, nézte a tárgyakat és a lényeket, az álmokat, emlékeket, embereket és történéseket, s amit látott, az tűz volt, reménytelenség, szenvedés, téboly és halál. Világteremtő és mítosz-kimondó, Genezis-teljességű és Újszövetségi utolsó-ítélet-pokol-halál-zsúfoltságú faliszőnyeg-kép-óriások, hatalmas létteremtő elődök után, a középkor kőcsipke és kőhab-istenmámorai kő-belsejét, barbár és dekadens, tetves-szőrzetű és citerát, fuvolát, kürtöt, hárfát hallgató, kövéren-kifestett-szájú hőseit, cinikus filozófiákat és Szűz Mária forró könnye-csöpögését, Jézus átdöfött szíve vizenyős vére csöpögését hallgató hőseit, páncélt és parókát, csipkét és erény-övet, kesztyűt és parfűmös halál-álarcokat hordó hőseit magábazáró hártya-ablakú kődobozok nyirkos belsejét borító óriás faliszőnyeg-látomások után, a vérszagú, lucskos éroszhabja-szagú, tőr-szagú, megfojtás-szagú, méreg-illatú, csizma-szagú, csipkékbe-ivódott verejték-szagú, nadrágokba-ivódott lószőr és csődör-verejték-szagú, faggyu-szagú kőtermek falait borító, a könnyező és izzadó köveket betakaró faliszőnyeg-csodák után, halhatatlan és új kép-törvényeket teremtő elődök után választotta Hajnal Gabriella a faliszőnyeget önmagát-kimondása és létet-kimondása műfajának, megtalálva végűl a kimondás műfaját és anyagát. Elég, ha csak a neon-fényekből és csillaglángokból szőtt világegyetemű Jean Lurcat-t, s az almavirágokból, rózsarozsda rögökből, zöld mezőkből, karókból, jegenyékből és merengő munkából, aranykazlakból és rózsanárciszokból szőtt világú Ferenczy Noémit mondom az elődök közűl. Nem kis vállalkozás az övé, de nagynak mondható, hiszen nemcsak a mindenségteremtő, Genezis-erejű elődök a fél-mindenséget és a fél-mitológiát betakaró óriás-árnyékából, kék árnyék-végtelenéből kell kiragyognia és új lánggal föllüktetnie, megteremtvén a maga mítosza világító rózsa-udvarát, de a műfaj újrateremtésének részese is Hajnal Gabriella, egy nagy műfajé, melyet nagy és makacs elődök ébresztettek és élesztettek föl évszázados tetszhalott-álmából, dermedt viaszliliom szájába lehelvén elvirágzó tiszta életüket. Hajnal Gabriella mese-tűnődésű és mese-lángolású első faliszőnyegei után, a szent megjelöltetés után hirtelen és robbanásos-rémülettel olyannak látta a világot, teremtő, ideges, szorongatott és feledékeny életünket olyannak látta, amilyen lehet még, egyik lényegével amilyen: reménytelennek, szomorúnak, szenvedőnek, magányosnak, kiszolgáltatottnak: amely vad és könyörtelen kezeivel a magány pórustalan kőtojásába gyömöszöl bennünket, hogy égitest-fény, ember-szó, madárdal be nem szívárog kővel-beömlött fülünkig; amely a megítélő cethal lángoló szájába veti kiáltozó árva húsunkat; amely rozsdás kasza-bordázatú, kés-fogsorú kútba dobja a csillagszemével az emberszív közepéig, a mindenség csontvázáig, a bűn sejt-belsőjébe látót, az ő Szent Ference olyan magányos, hogy üres kalickáknak hallgat csak, oly magányos, hogy maga a madár és maga a madaraknak-beszélő, önmagával önmagában árva és dermedt, hernyó és lótetű mászik szíve felé; az ő emberisége szájában kés van, csupa tőrt harapó fogsor itt az emberiség; és mindnyájan a mindenség szívéig tekeregve ágaskodó fekete-csavarodás, fekete pikkely-örvény, fekete pikkely-csavarmenet-sárkány gyomraiba vagyunk temetve, ott fekszünk megalázottan és gyomorsavakba, nyálba, nyákba, zsírba, vérbe, lepedékbe, salak-kezdetekbe, világ-rostokba temetve, büdös és véres emberiség-magzatok, várva, hogy a sárkányt-legyőző csoda fölnyissa a döglött, kihűlni-készülő, rothadni-kezdő óriás-testet, s kimászhassunk sírva, átkozódva és boldogan énekelve a karddal-vágott seb vérző bíbor óriás húskapuján, mint vérző szülőnyíláson a gyermek, szőreinkben vérrel, zsírral, epével és gyomor-foszladékkal szempilláinkon. Igen, ha tudjuk is, ha tudja is réműlt reménytelenséggel amilyen lehet életünk, ha tudjuk is: egyik lényegével a lét amilyen, Hajnal Gabriella is tudja, hogy haláltalanúl ott lebeg létünk fölött a bethlehemi csillag, a titkos rózsakéz, amely a remény rózsakapuját kinyitja, amely szívünkre hinti fénye kék reményét, lángja kék tüzét. Ezért látjuk Hajnal Gabriella új faliszőnyegein a lét-remény, a teremtés-remény, a termékenység-remény, a jóság-remény hajnali jelképeit. Mert Szent Ferenc kalitka-világegyetembe temetett árvasága mellett, a férgek, drótok, gépek, hézagok, űrök között ott az eleven, barna-pettyes madártojás, a jövendő ének és jövendő repülés mészhéj-magzatburka, mert a késsel-vicsorgó-szájúak között legalább egy van, akinek szájában szikrázó fehér virág, a jóság és szagos tündöklés növény-csillaga, mert a cethal szájában olvadva csontvázzá-égő ember szíve zöld levelekkel és piros erekkel mégis szétvirágzik a ropogó haláltűzben, mint a magzat átlátszó üveg-husában, üvegkoponyáján a lila erezet, mert a halál-sárkány negyedik gyomrában fekvő asszony hasában nagy magzatburok-tojás, amelyben ott fekszik tisztán, boldogan, a jövendő születésre várva az embrióangyal, a kékszárnyú magzat-tisztaság, mert a kasza-kútba lökött férfi csontja össze nem tört, húsa meg-nem-szaggattatott a kövektől, kasza-hegyektől, hisz hulltában látta, csillag-szeme fény-kúpjaiban látta hullása szörnyű útját, mert úgy hullt a nyirkos kőzsák fenekére, a varangycsillagokkal pislogó kő-mélybe, az üszkös kő-fazékba, mint csillagtűz-örvény, hogy egyszer nagy rózsalánggal kiszálljon onnan, mint a hajnalcsillag, kinőjön óriás-növekedéssel a mohos kő-zsák száján, mint világegyetemet-beragyogó megváltó-rózsa. Mert tudnunk kell nekünk, mai emberiségnek, szívünkben temetőket, kozmikus pusztulásokat, elrothadt emberiséget hordozóknak, tudnunk kell nekünk, teremtőknek és elviselőknek, a jövendőbe-építőknek, múltra-hivatkozóknak és múltat-átkozóknak, a világegyetem csillag-halmazai, égitest-örvényei közt vágyakozóknak, várakozóknak és adakozóknak, hogy nem reménytelen. Amíg egy magzat fogan, amíg egy magzat növekszik, amíg egy gyermek születik, amíg egy virág zöld pikkely-lázzal kinő, amíg egy csillag arany-emlőkkel ragyog, amíg egy zöldszeplős madártojás a belső boldog enyves csőr-ütéstől megreped.

Valami a végtelenből

Az elnémíthatatlan akarat^*

Hódolat Picassónak. Őszinte hódolat a teremtő indulatnak és a megvalósító erőnek. Boldog főhajtás a mindenség-termékeny, mindenre-bátor ember előtt, a kifogyhatatlan-teremtő kéz, a forradalmi-bátor szív előtt, a makacs, megállíthatatlan, elnémíthatatlan, burjánzó, végtelen, mámorító, bódító akarat előtt. Mert a ritkanagyok közűl való ő, a képzőművészet-történet legbátrabb és legnagyobbat-akaró szellemei közül való. Halhatatlan-sokaságú és áradású műve nemcsak a XX. század, de az egész művészettörténet egyik legnagyobb teljesítménye. Ez a mű a képzőművészetileg megvalósult világegyetem, az erjedés, a múlt, az áhítat, az anyag végtelen halmaz-sokasága, az emberiség szép lázadó képzeletének vére, húsa, virága, töprengéseink és álmodozásunk húmusza. Olyan erő, amelyben hinnünk: hit emberségünk és tékozlásunk igazában, a képzelet, a játék, a teremtés mindíg-újrakezdődő, sohasem-abbahagyható dicsőségében.

A kő, a bronz szophoklesze^*

Henry Moore a természet alapformáinak megfogalmazója. Henry Moore a lét alapszerkezeteinek megfogalmazója. Henry Moore az anyag elemi tartalmainak megfogalmazója. Henry Moore a természeti dolgok elemi létének megfogalmazója. Nála a külső és belső forma, a hajlított külső tér és a belső tér, a végtelen belső homorulat, az anyag önmagába-zártsága és az áttört anyag, a likacsos forma, a barlangszerű bemélyedés, a testek üreges léte és a dombok és hullámzások, redők kő-bronz-tenger-áradása, az őskezdet láva-ömlése és a csontszivacs-élet, az embrió-testben-foglaltság, a kőtojáshéj-domborúság és a terhes anyahas-belsőhomorúság egyszerre mutatja önmagát, az anyagban egyidejűleg él. A teljes anyag, a teljes lét van jelen az ő műveiben. Henry Moore a teljes természet megfogalmazója. És Henry Moore az ember teljes létének megfogalmazója. Az ember múltjának és jelenének, történelmének és szenvedésének, kiszolgáltatottságának és magát-meg-nem-adásának megfogalmazója. Henry Moore megtalálta az alapokat: a kő, a csont, a kagyló, a csiga, a rost, a gömb és félgömb, a kő-likacs, a tömb, az oszlop önmagát-mondva és fölnagyítva a létet mondja. A lét alapjait és törvényeit. Henry Moore megtalálta a művészet helyét a természetben. Az emberi méltóság és nagyság: műveinek értelme. És műveinek értelme: a nyugalom. Műveiből árad a csönd. Az erő. A termékenység. A merengés. Az értelem. Henry Moore művei az idő anyagi formái. A mindenség időtlen állandósága az ő műve. Henry Moore művei teljesen azonosak a léttel. A kozmosz élete, csöndje, dübörgése az ő műve. Időtlen, mint a végtelenség, és belső-idejű, mint életünk és halálunk. És ő az emberi állandóság. Fekvő, támaszkodó, félkönyékre-dűlő, fölhatalmasodva ülő, óriás-emlőrózsájú, óriás-köldökű, hatalmas-csontú, ősasszony-combú-hátú-lapockájú-tomporú asszonyai, eldőlt, hanyatt-zuhanó, védekező, csonka, pajzsos harcosai, az őstermékenység gyűrt-ingű, az ősanya-széles háton, az ősanya-széles ölben, őscombokon varánusz-gyíkbőrként-redőző leplekben heverő asszonyai, világok, népek sorsán merengő alakjai, királyai, királynői és katonái, embriót-hordozó asszonytestei, ember-dacot védő sisakjai, üreges, áttört, torzós, likacsos, elfűrészelt, tökéletesre-gömbölyített alakjai és bronz-kő-gondolatai ember-létünk fönségét és dicsőségét hirdetik. Sorsunk nagyságát és felelősségét mondják. Létünk és erkölcsiségünk értelmét a világegyetemben. Henry Moore a kő, a bronz Szophoklesze.

A mindenséget méhében hordozó^*

Jean Lurçat századunk egyik legnagyobb művésze. Testvéri társa Picassónak és Henry Moore-nak, a monumentális álmodóknak, megvalósítóknak, századunk hatalmas éposz-teremtőinek. Mert éposz-teremtő művész ő is, Homérosz huszadik-századi utóda, Dante világegyetem-látomásainak modern újramondója, Bibliai teremtő-erejű és történetű művész ő, bátor és vidám mester, akinek megadatott az egyetemes teremtés hatalma és vidámsága, a mindent-összefoglalás derűs nagysága és ereje, akinek nemcsak a lét-teremtő munka minden gyötrelme, szépsége és öröme adatott meg, de az elgondolás, megtervezés és munkába-fohászkodás mellett a teljes-megvalósítás és a befejezés diadalma is. Festőnek indúlt, de gyötrődések, lázadások és elégedetlenségek közben rátalált saját anyagára, a kifejezés és végigmondás egyetlen anyagára: a fonálra, egyetlen eszközére: a szövőszékre. S föltámasztotta középkori tetszhalott-álmából a gobelint, a gótikus katedrális: isten megfeketedett kőcsipke-szívének tömjénnel átitatott és nyirokkal-könnyező, mennybe-üvöltést és pokolba-ordítást, csecsemősírást, népek jajongását és lónyerítést visszavert falairól napfényre hozta, gőgös és arannyal-befont-szakállú királyok elmohásodott várainak dermedt termeiből elhozta fizikai-vegyi-biológiai-csillagászati századunkba a gobelint: hogy elmondja múltunkat, jelenünket és jövőnket. Gobelinjei óriás-méretűek. Mint ahogy mondanivalói is isten-képzeletűek, a mindenséget méhükben-hordozók. Jean Lurcat gobelinjein a világegyetem: a csillag-anyagsziget-ragyogás-lángolás-robbanás lüktet, a földkéreg és a magma, a tűz és a víz, az állatok, növények, madarak, égitestek, mítoszok és hitek lángolnak, füstölnek, ragyognak; gobelinjein a teljes természet és a teljes emberi múlt dobog, ragyog és kering. És ott lángol, robban és fröcskölődik szét hatalmas csontváz-buborékká a csontváz-világegyetem: a Jövő-lehetőség is, ott robban égő csontváz-csillagszóróként a világegyetemet benőve csont-ágaival az Atomháború vad csontváz-látomása és láng-látomása. És Jean Lurcat a legnagyobb jövőt-hívők közé tartozik. Hódolat és dicsőség a békének, a szüretnek, a történelemnek, az állattal, növénnyel zsúfolt Noé-bárkának, az isten-egyenlőségű költészetnek, hódolat az embernek: mondja. Ó, te gyönyörű époszi Mester, aki tudtad: nemcsak a teremtő-vállalkozás ereje, de a teremtő-vállalkozás mérete is a teremtés nagyságának része, ó, mindent-kimondó hatalmas Akarat, élet és halál, csillag és hús, múlt és jövő éposz-alkotó óriása, megigézve állok teremtő hatalmas példád előtt!

A fölmutatott szeretetről^*

Valamit fölmutatott nekünk a szeretetből. A lét szeretetéből, a valóság szeretetéből. A tárgyak, a dolgok, a jelenségek szeretetéből. Az ember szeretetéből. Így, Fernand Léger a nagyon-ritkák közűl való, a nagyon-szeretni-tudók közűl való, aki a megértés és a tisztaság sugarával itatja át nemcsak személye környezetét, de az egész tapasztalati világot, hogy megértsük mi is: szeretetre-méltó a lét, megértsük és elfogadjuk emberi nagy vallomását, szeretetéből táplálkozó derűjét, árnyéktalan tiszta tisztaságát. Fernand Léger emberei, állatai, virágai, tárgyai, ragyogó és határozott jelenései, képen, vagy gobelinen-elmondott munka-folyamatai, emberi pihenései, asszony-merengései, vagy virágszirom-csillagokkal elfödött ágyékú asszonycsöndjei a létezés befejezhetetlen örömét mondják, a megvalósúltság, az egyszeri, vagy megismétlődő állapot testekből-kifelé-ragyogó derűjét. Azt mondják, hogy ebben a lehetetlenségében föloldhatatlannak látszó világban, a halállal és újjászületéssel folyamatosan lüktető világegyetemben megvalósíthatjuk szebb ember-hitünket, sugárzóvá és egyszerűvé építhetjük rejtelmes ember-életünket, megtalálhatjuk a magány és árvaság, bezártság, elzárkózás és kiszolgáltatottság föloldását, ha a létből, a lét minden jelenségéből és dolgából felénk-áradó titkos és titoktalan szépséget hagyjuk átcsobogni sokszor elkövesedni készülő, cifra páncélokba és kőhab-vértekbe öltözött szívünkön, a bánat kő-rostjai és csont-rostélyai mögé préselt szívünkön, s ha megértő, áradó, tiszta szeretetünkkel tekintünk a lét dolgaira, ha tiszta ujakkal és tiszta szavakkal érintjük a lét dolgait, mert így oldódik föl az embert-körűlvevő dolgok, az égitestek, a csönd és az ember magánya.

A virágzó láng virága^*

Az ember-történet legszebb pillanata talán, amikor nemcsak egy emberben lobban föl a teremtő szent láng, a kék tiszta tűzzel égő teremtő akarat és termékeny megvalósítás, de mikor egy egész családon lobog végig, föllángolván nagy arany ragyogással, a teremtő géniusz lángja, amikor szülők és gyermekek szívén és agyán csobog át a tűz, a művészi teremtés tüze, s égeti át életüket, s izzik, rostosra és tisztára égetvén szívüket, halálukig. Amikor a kezdet és a folytatás majd két évszázadot ragyogva át, egy-izzó-folyamatban tör át az időn, mint égő aranydrót-fonalak kötege, s ki nem hűl a kezdő-akarattal, s még-jobban izzik a folytatóval, egyetlen fénylő aranydrót-csontvázként az idő húsában. Amikor a ravatalon nemcsak a pórusokig kiégett szív és a pórusokig kiégett koponya fekszik, mint hideg lávahab-őshal, fekete kőhab-serleg, s e kőszita-korsó, kőszita-szív likacs-szövetén átfolyik a fehér halál, de ott a lobogó tiszta folytatás, a megállíthatatlan teremtő csobogás, a gyász és befejezés helyett a virágzó láng virága. A magyar képzőművészet legszebb csodája a Ferenczy-család élete és működése, a majd két évszázados folyamatos zsenialitás, amely az apában: Ferenczy Károlyban világít a legtisztább fénykoronával, amely ott ég a feleség csipkefinom rajzaiban és konok nagy akaratában, amely ott virágzik virágokká és világokká szőve Ferenczy Noémi szőnyeg-képein, s füstös nehéz sorsával ott gomolyog Ferenczy Valér hallgatag vásznain, s amely ott szikrázik, homálylik, ragyog a halhatatlan Ferenczy Béni szobraiban és bronz-vágyaiban, a megvalósúlt művekben, amelyek az emberiség legszebb vágyait és legnemesebb állapotait, anyagi és szellemi tisztaságát és hitét tömörítik és kötik önmagukba.

Szívünk csillagkorallfája^*

Mennyi erő, indulat, düh, mámor, háborgás, hit, lángolás és lobogás, robbanás és irtózat van ezekben a kőgolyó-izmú, kőhasáb-izmú, dermedt, hengeres lávaköteg izmú, aszott denevér-mellkasú, csontváz-kuporgás árnyú lázadókban, Uitz Béla csontból, kőből, drótból, vasforgács-örvényekből, denevérszárnyakból épűlt ember-förgetegeiben, ezekben a Reménytelenség szőrös, vérző szülő-őskapuján kizúduló feketekő-csavarodásszépség-szörnyetegekben, gyönyörű szálkás és csomós ember-káromlásokban, ebben a rozsdás éneklő drótszobor-emberhordában, mennyi fölszabadulás-vágy, fehér vicsorgás, fekete hörgés, mennyi átok és jajgatás, fehér átok és fekete jajongás, mennyi-mennyi szenvedés, irtózatos és irtóztató szenvedés, dühös tiszta akarat, világmegváltoztató vágy, világmegváltoztató akarat, világmegváltoztató erő, mintha a Föld, létünk szent bolygó-csillaga törne ki önmagából, folyékony sűrű lángot, izzó kőzetet, lángoló tiszta kristályanyagot, vad, bánatos rózsafüstöt hörögve a csillagok felé. Mert nem lehet, mert nem szabad megadni és föladni önmagunkat, mert nem szabad, mert nem lehet tiszta szép szívünket, világ-vágyunkat és világra-jogos életünket vasba, bilincsbe, hazugságba és megadásba verni, kőbe-kötözni, az alázat és megaláztatás rácsai mögé dugni. Mert nem élhetünk csak tisztán, szabadon és szívünkből csillagkorallfákkal-virágzó reménnyel.

Újmódi hegyi beszéd^*

Erő, nyugalom, béke, tűnődő tiszta termékenység-állapot mutatja teljes és hibátlan-önmagát a kemény-vonalú és zárt szerkezetű képeken, Pór Bertalan ifjúkori műveiben. A szilárd-rajzú és robogásában-állandósúlt bikában, a merengő, elheverve-szendergő, fejüket nagy tenyerükbe töprengve hajtó pásztorokban, az őscsöndbe visszanéző tehenekben ott van a lét tiszta bizonyossága és szeretete. Valami bibliai fenség és áhítat, a küldetésre-hivatottság megértése, a teremtésben és hithirdetésben való részvétel szelíd parancsának engedelmeskedő ember-méltóság sugárzik az Újmódi Hegyi Beszéd kemény izom-fonatokból, vaskos és tömör izom-buborékokból és izom-lécekből épített embereiből: a meztelen asszonyokból, a meztelen férfiakból. S hegedű és kürt kíséri a boldog hárfa-hangot a teremtés-utáni ünnephajnalon, mert együtt ünnepel most már a Teremtmény és az Ősakarat.

A kiválasztott és szent elragadtatásos^*

A kiválasztottak közűl való volt Vajda Lajos. Nem tudok borzongás nélkül, elragadtatás nélkül, a világegyetem-tojáshéjat-szétrepesztő töprengés nélkül gondolni sivár életére, teremtő akaratára, nagycsuklós kezeire, tűzzel-mámoros, szent elragadtatásban égő szemeire. Mert ő volt az elragadtatottság, a lét-értelmező borzongás és a törvényt-kereső töprengés. A legszebb teremtő akarat. És a legszomorúbb szárnytörés, véres zuhanás, legfehérebb földbekeveredés. Ő nemcsak a művészet értelmét és célját, de a lét (benne létezésünk és erkölcsünk) értelmét és célját kereste. A lét alapelemeit és szerkezetét. Élete rövíd volt, megaláztatásos és nyomorúságos. Művészete (minden sokszori töredékessége ellenére) a világosság gyökeréig jutott el, a fénylő tűz-gyökérig és a fekete alap-képletig. Művészete egyszeri volt és olyan küldetés-szerű, mint a megváltóké. Nincs nagyobb bűn, mint azoké, akik üveg-törékeny hártya-emberré szívták alkotni-kész testét, akik fehér penésszel befújták indulatos napjait, mint azoké, akik úgy ölték meg őt, hogy közben nevettek.

A lét első kísérletei^*

Íme, a mindenható anyag, ahogy önmagát megvalósítva mereng. Íme, a szellem, ahogy gyötrődve, komoran, lassú moccanással, kő-habos hörgéssel, szent förtelemmel, vak óriás kőlap-legyezőkkel, szögletes, csipkés, ősvilág-halál temetőként összezsúfolt szálkás kőgerenda-tornyosodással, ellapúlt sárgolyókkal és zsíros sárcsomókkal önmagát a végtelen szörnyeteg szép anyagból kibontja. Mintha Dinoszauruszok mennének irdatlan kő-totyogással, a csöndbe fúrt csöpp kőgolyócska-fejjel az őstéren át, mintha behemót-karcsú kőcsipke-sárkánygyíkok állnának haldokló kő-révülettel ős-csillagok alatt időtlenűl az ősidőben. Íme, a lét-kezdeti állapotok, íme, a létfolytatás kő-idő ős-moccanása, íme, az anyag végtelen gyötrelme és nyugalma, a szellem átkozott magánya a vaskos, repedezetlen, komor anyagban, íme a darabos, durva áldott magzat, akit az anyag tiszta méhéből kilökött, a lét első kísérletei közűl való, az első megvalósulás darabos, vastag, kegyetlen, magányos alakjai, íme a kő-dadogás, vas-dadogás, sár-csönd ősgondolatok. A lét-formák és szenvedés-formák és megváltás-formák alap-elemei, valami a kezdetből, amelyben még nem különűlt el teljesen és végzetesen önmagától az anyag, amelyben még nem látható a szerkezet és a belső homály görbülete, izzó, erekkel átszőtt rózsafekete lüktetése. Íme, Vilt Tibor művészete. Ahogy a száraz, növényszőrös virágcsontváz, száraz mirigycsipkés bürökcsontváz áll a fagyott időben a hold kék higanymosolyában, úgy áll itt a kereszt és a hold, a megfeszített és a gyűrt fém-ragyogás, ahogy a kiégett, szeles, madártalan pusztán a dermedt ős-születés kőtorony-maradványai, az égő, izzó, folyékony anyag iszonyú őscsipke-szálkái, a kőhasáb-tornyok, kőtömb-keresztek, kőlap-ábrák, a hajdani fortyogó sűrű láz megfagyott kőhab-rózsái és kőcsipke-páfrányai, úgy élnek itt önmagukból még alíg kibontakozva, lényegüket és jelentésüket, tiszta tartalmaikat durva tömb-kockákkal és hasáb-csipkékkel gyötrötten és némán betakarva, látomásukat és küldetésüket tömbökben, kockákban és hasábokban jelezve, a vastag, őskőkocka-kan kentaur, a hárfázó, szögletes, kőtéglák összeforradása kő-medve: Orfeusz, ahogy a kő mereng a pusztán, önmagát jelentve és a törékeny és hasadékony időt kimondva, ahogy egy puszta kő-csillagon, kopár vak égitesten ül magányosan kő a kőben, kő a kövön, szikla a sziklán, rög a rögön, kő-alakok kő-ketrecekben, kő-rabok kőszálka-szivacsban, úgy élnek itt a töprengő ember teremtményei, az idő gondolatai, a bírák, merengők, gondolkodók, úgy élnek itt a titkos, megfejthetetlen kategóriák.

A halhatatlan élet-láng nehéz öröme^*

Mindenféle megismerés-vágy és mindenféle elmondás-vágy mutatja ki komor és játékos és merengő jelenlétét a nagy szobrász, Amerigo Tot műveiben. Elmúlt korok bronz-áhítata, bronz-riadalma és bronz-sűrűsége éppúgy magába-itta őt, mint a kővel, márvánnyal, agyaggal, fával kimondott tűnődő emberi gondolat, mint a mindenféle anyaggal kimondott emberi magány, emberi árvaság, emberi küldetéstudat. Tót Imre mindent tud az anyaggal és mindent tud az anyagban, kő-csipke-sűrűségű bronz-erdői rezzenéstelen bronz-csipkeözönökkel, hatalmas izom-csomókkal dagadozó, megváltást-szolgáló emberei épp úgy az emberi sors értelmét és jelentését szolgálják, mint a Willendorfi Vénuszt idéző gyönyörű, igéző ősasszonya, s jelenkorunk minden tébolya, önzése, önkénye és részeg durvasága, tébolyúlt agresszívitása elleni tiszta tiltakozásúl megépített és összeforrasztott durva bronz-vas-szörnyei, tagolt és gőgös nagy, tömbjeikkel, rücskeikkel és kegyetlenségükkel a Gonosz gyűlöletét mondják, a Sátán-Tébolyét; s álomszerű titkos és sejtelmes asszony-torzói, asszonytest-töredékei, monumentális kő-márvány szerelem-ölelkezései az élet-hit, a halhatatlan élet-lángnehéz örömét mondják. Az életét, amiért egyedűl érdemes élni!

A megmaradás reménye és szerelme^*

Él Kolozsvárott két nagy művész, két elemi szobrász, lángoló ember, robbanó szív, örökös termékeny mámor és szenvedés, apa és fia, Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor. Elfojthatatlan teremtő daccal és virágzó termékeny mámorral, következetes konok akarattal dolgoznak és teremtenek, teremtenek és dolgoznak, mert tudják, hogy a teremtő munka és a teremtő szent akarat az egyetlen lehetséges létállapot, a fönnmaradás és a megmaradás egyetlen reménye és szerelme. Dolgoznak kőben, fában, fémben, szikár és puhább anyagokban, teremtenek törékeny és feszülő, mállóbb és szikrázóbb anyagokkal, hogy nemcsak művükben, de hitükben és emberségükben is megmaradjanak, hogy nép, hit, történelem, múlt és emberi áldozat ne hamvadjon el a jövő előtt, ki ne hamvadjon szívünkben és szívükben a termékeny teremtő akarat, hogy ne égjen szívünk és lángarcú életünk, mint a világtér kopár dörejeiben a lüktető árva égitestek. Mondják az egyszerűek és megaláztatásra-szántak, mondják a megváltó-jelöltek és ragyogni-kiválasztottak sorsát és kegyelmét, elmondják a számukra szilárd anyagokban, mondják Dózsa üszkös fekete vak arcát, a farönk-rücsök-ősi, izzó fémpánttal koszorúzott, tűzben-szétrepedt ősdac-fejet, mondják Dózsa tüzes vas-rostokon, izzó kő-rácsokon ugráló szívét, amely lánggal-szökdös és füsttel-hörög, mint égő párduc, mondják Petőfi teremtés-titkú, faodú-szemű, fa-tajték-csipkés-szempillájú, harmat-ragyogású fejét, mondják Adyét, a zord és könyörtelen ébenfa-átok-arcú zárt próféta-fejet, mondják a szenvedőket, megalázottakat és elesetteket, mondják az emberi világot vérrel átizzadt és verejtékkel kristályosra-átitatott vállán cipelő nép hatalmas életét, a forradalmat és a szenvedést, a hiteket, látomásokat, temetőket, mondják az emberi világot vállukon hordozók emberiség-keresztjét, s mondják a vaslemezekből, vasrudakból, vasroncsokból összeforrasztott Megváltó-fiú áriás imádkozó-sáska-csontváz-jelenését, a megváltó akarat kemény hitét, amely érc-csillag-lángolásként, önmagát-szétüvöltő kozmikus testként a néma űrben, szívünkben, fémrücsök-gyökér-mellkasával, fém-virágcsontváz-kezével és fém-Tejút lábával diadalmasan robban és ragyog.

Kentaur-fiúk, emberló-önmagunk^*

Ez a kalász-nevű karikatúrista nem kaján. Mert a töprengő Kaján Tibor komoly és elgondolkoztató. Lényegbe-látó. Gyarló titkaink, magányos álságokba zárt homályaink, tétova kiszolgáltatottságunk meglátója és elmondója. Mindíg tud valami többet, valami konokabb igazságot, valami nagyon is egyszerű többet, mint izgatott és siető embertársai. Megmutatja a felület-alatti, a burkolat-mögötti lényeg jeleit: mert őszinteségre vágyik, mert vállalt föladata a hazugság leleplezése! Vékony tollhegyével, vagy kemény grafit-tű hegyével fölmetszi az álnok koponya, a hazug szív, a rejtőző jelenség, a virágzást-ámító kopár dolgok, helyzetek, állapotok köpenyét, hazugság-vértezetét és látszat-páncélját, hogy a belsőbe-látva láthassuk a lényeget, az eredeti állapot fonákságait. Finom és érzékeny rajzaival az összenőtt kettősséget is elmondja, olykor a lét-humor elemi alakzatait, mint a kentaur-szamár-csikót kézen-fogó, kentaur-hintaló-fiút vezető emberló-önmagunkat.

Az áttetsző csodaszövevény^*

A szenvedés és a megnyilatkozás, az összefüggő lét-állapotok kimondásának művészete Berki Violáé, a létezés rétegezettségének, gyökerekkel, üregekkel összeszőtt virágzó és gőzölgő valóságának játékos és komor, népmeseien igazságszerető és tiszta, a lét és a világ történelmi látásának egyszerű és kúsza, bozontos, naív áhítattal és bámulattal áterezett festészete. Bár ez a képekben-megvalósított világ nem szorongástalan, tele van rejtelemmel és titokkal, bozont-fejű ős-Ádámokkal, paradicsomi madarakkal, mesekirályokkal, ballada-fára akasztott szeretőkkel, akik úgy lógnak ott, mint szentképek a karácsonyfán, vicsorgó cethalakkal, árva emberkoponyákkal és lókoponyákkal, egyetlen virágzó szőrcsillag Évákkal, anyákkal és Krisztusokkal, könyvekkel és áldozatokkal, szakállakkal, aranybuborékokkal, kivégzésekkel és embert-virágzó mese-ősfákkal, a képek alkotója úgy hisz az életben és a jóságban, ahogy hinni lehet: tiszta tekintettel nézi a jelenségeket és jelenéseket, mert tudja, a lét vad és bámulatos csodaszövevénye áttetszik megértő és kutató szemünk előtt, mutatja kéreg-alatti titkát, belsője rejtelmeit, ha szeretjük.

Bibliai kakaskukorékolás^*

A tiszta álommal és az élet rejtelmeivel fölruházott műveknek, a fiatal orosz festők képeinek a tartalmakon, jelképeken, formákon és alakzatokon túl a szín is elsődleges lényegük, a szín, amely ezeken a képeken nem ragyogva, sugározva, villogva, szikrázva és föllángolva él, mint a tűz a csillagokban, de homályosan és lágyan, mohásan és merengőn; mert a képeket átsugárzó és betöltő, vastagon fodrozó és sugárkacsosan kirajzoló zöld sejtések, rózsahomályok, lila ködök és aranyméz-porok, rózsaszín redőzések, sugárzások és fodrozások, mint a mesék és mítoszok színei és zöld merengései, önmagukban is beszélnek. Azt mondják, hogy létünk, a sors bárhová rendelte is teremtő életünket, a célszerű akarat és a teremtő indulat mellett is, tele van titokkal, rejtelemmel és valami titokzatos belső virágzással. Mint ahogy e képek telve vannak merengéssel, magánnyal, egyszerű és ősi jelképekkel, a teremtés, a halál, a csönd és a föld, a szerelem és a Bibliai kakaskukorékolás jelképes és tiszta állapotaival. Azt mondják, hogy életünk ma is, érccel, lánggal és tudománnyal-virágzó századunkban is a mesék izgalmával, rejtelmével, áhítatával és mámorával az idő-kristályba temetett.

A dühös reménység^*

A művészet megállíthatatlan folytonosság és folyamatosság. Századunk hatodik és talán hetedik évtizedének nagy és heves vágya: a dologi, tárgyi valóság új látása és megismerése. Van ebben a művészetben kiábrándulás, csömör, undor, durvaság, lét-környezetünk kicsinyességének, mindent-benövő hatalmának dühös ítélete, az újra-fölfedezés célszerű izgalma, játék, s talán kevesebb teremtő láng, a szellem mindenség-teremtő erejének és ragyogásának dühödt, goromba hiánya. De mégis: a pop-art, op-art és a többiek darabjai, alakjai, nyugágyban heverő óriás plasztik-emlői, piros nyugágyban heverő rothadó óriás-mellei, koponyái, kezei, hártyásra elrothadt köldökcsillagai, csípői, térdei és talpai, durva székekre ültetett rothadékos, csókolódzó, egymást-harapó fogsorú óriás-koponyái, ágyban-fekvő óriás-szemgolyói, rózsapiros habgumi-fallosz-szőnyegen hempergő pettyesre-festett-testű eleven kis ringyói, gumikesztyűkkel kitömött üveg-női, óriás virágzó tomporai és végbél-rózsái, tetőtől talpig mítikusra kifestett meztelen hippi-kurvái, kétméteres korallpiros műanyag-hüvelykujjai, rózsapiros oszlopszerű plasztik-falloszai, fölfújt-óvszeragyú szirénázó műanyag-emberfejei, fogkrém-tubus-péniszű drót-fémforgács-kóc-rongy-doboz-drótvázrahúzott-selyemharisnya-pléhtölcsércsecs-dróthálóember-koituszai, WC-kagylói, szögei, deszka-darabjai, gipszöntvény-naturalitásai, műanyaghab-salak meztelen férfiai és asszonyai, az ágyban-koitálók, bilire-guggolók, karosszékben ülők, biciklizők, asztalra-könyöklők, a harapófogók, kanalak, kötelek, bekeretezett háztartási gépek, a többméteres óriás-szájak és rongy-rózsák, műanyag-óriásszőrzetükkel a gipsz-ágyról lecsorgó egyetlen óriás-vaginák, mozgó, zenélő, szikrázó, villogó, beszélő, kereplő, brekegő, szirénázó, fénypont-sorozatokat lövellő szerkezetei és gépei, plakát-emberei, meztelen plakát-óriásnői, idomai, mértani negatívumai, torzúltjai és kibelezettei, raszterpont óriásarcai és utánzat-jelentései, fém-építményei és színkocka-gömb-gyűrű-golyó-hasáb-mértani-forma-csalékonyságai és építményei, lefejezett meztelen kirakati próbababái, rózsát-virágzó benzinmotorjai, technikai és civilizációs-életképei, gúnyszerkezetei elmondanak valamit zord és sivatag jelenünk állapotaiból, s minden kiemelés, földagasztás, megnövelés, minden civilizációs tárgyhalmaz, rideg vagy buja, erotikus civilizáció-életkép jelenléte mögött a régit-nem-akarás, a teremtő tiszta vágyat és tiszta életet elborító eszközök dühödt hatalma elleni harag, a civilizációs fenyegetettség, kiszolgáltatottság, tehetetlenség, manipuláció elleni gyűlölet, a megújulás tiszta vágya él. A szelíd, tiszta szép jövő reménye.

A múzeumok szerelme^*

Én hiszek a múzeumok értelmében. Értelmében és hivatásában. Hivatásában és szépségében. Nem az idő kriptái a múzeumok! Nem a történelem halottas-könyvei! Nem a múlandóság szarkofágjai! Én hiszek bennük, mert nemcsak a jövőben hiszek, de hiszek a múltban. A múzeumok éppúgy az élet jelentései, mint a természet, mint a társadalmak, mint az ember. A múzeumok éppúgy lét-önmagunkat őrzik, mint a mítoszok, az őskönyvek és az époszok. Nemcsak a természet kőzet-maradványait, a kővé-vált csontokat, tollakat, pikkelyeket, leveleket, virágporokat és koponyákat, nemcsak az ősi tegnap kő-üzeneteit őrzik, de őrzik az emberiség tegnapi-önmagát is: az álmokat, hiteket, vágyakat, mámorokat, bűnöket, önzéseket, tébolyokat, gyalázatokat, szerelmeket és halálokat. Ha jutok bárhova is a világon: mindíg megnézem a múzeumokat. Önmagamat keresem bennük, titkos létem volt tartalmait. A Föld-lét tegnapi hangjait, amelyek némák ugyan, mint a kő-kürtök, megkövesedett trombiták, amelyeket kőszájjal kő-katona fúj, de ezek a kő-hangok, kő-rivalgások mégis az eleven vér áramlását és bársony-áradását hozzák, az anyag csoda-virágzását, az emberiség-szellem virágzó mámorát. Az aranyfonál-ingek, arany-kupák, palástok, gyűrűs vaslánc-ingek, vas-sodrony-ingek, koronák, halállal-teleírt halotti vásznakba tekert, feketeragacs halottak, halotti bábúk, bebalzsamozott szent állatok, világoskék és arany halál-szobrocskák: madarak, vizilovak, macskák és sakálok, csodálatos vaskos gépezetek, fémcsipke-gépek, drótvázas hártya-rovar-denevér-szárnyak, amiket az ember repülni magára csatolt, fegyverek, pajzsok, mellvértek, sisakok, lópáncélruhák és ember-páncélruhák, a valaha vérrel és verejtékkel mocskosak és belűl-harmatosak, a fény-kérgükön jégvirágosak és ciráda-rajzaikban megderesedettek, könyvek, bútorok, kínzóeszközök, szekerek, oltárok, edények, halottas urnák, képek, gobelinek, szobrok nekem az életet mondják, a folytatás fontosságát, a küldetés-hitet izzítják bennem, a jövő-szerelmet. Az egyetlen élet, a befejezhetetlen lét, a mindíg kivirágzó anyag szerelmét. Mint a Louvre legcsodálatosabb antik asszonyszobra: a guggoló meztelen asszony. Márvány-hasa puhán és telten buggyan és redőzik, a telt, kövér, kissé lelógó emlők, a fehérpórusos márványmirigy-emlőrózsák világítanak, mint a baglyok titok-szeme, a gömbölyű, márvány-eres térdek szikráznak, mint a gyönggyel-kirakott azték koponyák, márvány-köldöke tűz-csésze, élet-nyílása göndör márványhabokkal és márvány-szőrökkel teljes, karjaiba táncoló márvány-csecsemők kapaszkodnak, vállai: márvány-époszok, s feszülő, húsos és teljes hátából, a végzetes kövér tompor fölött a gerincvonal hátközépi részén, a pórustalan márvány-hátból egy csuklójánál-letört csecsemőkéz áll ki, mint a hát csecsemőkéz-virága, márvány-szirom, titokzatosan és végzetesen. A márványhátba forrt márvány-gyermekujjak, az asszonyhát tört korall-ága, a csuklócsonk durva kristály-csillogása, kőszikrája, a finom ujjacskák, tenyerek, a kézhát márványléte, a márványhús alatt a csecsemő-csontvázkéz, a duzzadt és ragyogó asszonyi hátba nyílvesszőként fúródó márvány-csecsemőkézfej, a márvány halál-liliom! Ó, gyönyörű asszonyiság gyermek-koszorúban! Ó, halál vak figyelmeztetése! Asszonyi hátba forrt márvány-csecsemőkéz, aki ott virágzol örökké a szerelmes teljesség, a vad nőstényi termékenység, a guggoló márvány-anya hátában, a márvány-merengés mögött, kis koponyahéj-nélküli márvány-fogsor, mint rovarok megkövesedett rágószerve a kő-pórusos kő-kéregfejjel, szarvasbogár deres, elmeszesedett kitin-kéreg-fejű szarvollói, amiről a törzset letörték, mélytengeri fagyott márvány-viaszrózsa, megkövesedett gyermekcsillag, márványtűz-gyökértekervény, ott világítasz merengő, rohanó, világmegváltásra-vágyó életemben!

Magyar múlt^*

Mi maradt múltunkból? Mi maradt tegnapi-önmagunkból? Hatalmas költészetünk. Hatalmas veszteségeink, hatalmas árulásaink, hatalmas vereségünk, hatalmas élni-akarásunk, hatalmas forradalmaink vér-emléke és figyelmeztetése. Költők széthullott csontvázai a nehéz földben, a homokban, az agyagban, királyok üres mákgubó-könnyű, vagy aranypántokkal átkötött tojáshéj-törékeny koponyája, jobbágyok, katonák, mesteremberek, diákok csigolyája, ujjcsontja, medencecsontja a zsíros, gyökeres ősanyagban. Mi maradt? Nagy, etikus, felelősségre-intő, gondot-vállaló, a léha, utánzásból-élő költő-zsibongást és bohóc-zsibvásárt gyűlölő verseskönyvek, bevérzett rongyos zászlók, betört sisakok és behorpadt mellvértek, rozsdás fegyverek, szúette jármok, elkopott-élű szerszámok, molyrágta ruhák, költők veseköve kis üvegekben, költők zsebórája, pipája, kampósbotja, szalaggal átkötött hajtincse, körgallérja és kalapja üvegszekrényekben, penészes párták és elmohásodott cipők, átizzadt király-palástok és rongyos, verejték-foltos asszonyingek és papi ingek, világ-gondolatú férfiak kiszáradt tintatartója, lúdtolla és tintaragacs-orrlikú fémtollhegye. És mi maradt kőben, vasban, fémben, kifaragott fában, színes cserépben? Hol vannak a múlt kő-virágai? A kő-szirmú városok, kő-virágpártájú templomok, hol van az emberi kő-gondolat? A kő-akarat, a kő-mosoly, a kő-ima, a kő-szervezet, népeink kő-anyaméhe? Szétlőve, lerombolva, romokként kigazosodva, ecetfával, bodzafával és virággal kihímződve, földbe keveredve, mint az őssárkánycsontok, embercsontok, népek csontjai. Dúlta, égette, robbantotta, perzselte tatár, török, német. Mi őrzi az emberi kő-múltat, gazdasági és növényi kultúránk koszorújában? Hol él ez a világ? Kódexeink miniaturáin, családi, nemesi levéltárak térkép-rajzain, régi történeti és gazdasági szakkönyvek, iskoláskönyvek rézkarcain, fejedelmi és kollégiumi könyvtárak rézcsatos könyveinek lapjain. De nem eleven jelenünkben! Gyűjtsük hát össze, adjuk jelenkorunk kezébe ezt az emlék-múltat, gazdagítva ezzel is önismeretünket, a tegnapra-emlékezéssel, őseink munkájára és kultúrájára-emlékezéssel buzdítva gyarló büszkeségünket, csitítva Európa-komplexusunkat, űzve jövőbe-célzó szívünket.

Afrikai sziklarajzok^*

Irgalmatlan időnkben, gyors-futású, lassú-álmú, tékozló vak időnkben, a mámor és a megaláztatás idejében, az űr virágzó és halott égitestei közé fölnyúló kéz idejében, a gőg és a szegénység, a pusztulás, a pusztítás és az önimádat idejében, a megoldhatatlanság-időben, a vak parancsok és mámoros anyag-fölvirágoztatás idejében mit mondanak nekünk ezek az ős-futások, ős-harcok, ős-merengések, ős-tűnődések, ős-vadászatok, őstitok-ember-ábrák, atompont-gyűrűláncok és fehér buborék-virágzások közt lebegő ősálarc-rajzú titkok, hegyes-csöcsű fekete titok-asszonyok, fekete lantszarvú bikák, ágaskodó fekete petty-tömeg zsiráfok, csipkés és hegyes fekete öldöklések, űrbúvársisak-fejű fekete háromszög-alakok, ősi titkos álmok, világok, látomások? Mit mondanak nekünk, magányosoknak és merengőknek ezek az ősi titkos üzenetek, az akkor-világ mítikus és talán nem-is-oly-magukba-zárt ősüzenet-rajzai, a sziklabarlangok és szikla-ereszek homorú rücsökfalára írt jelenkorok, az akkor-idő barlangrajz-mondatai, amikor a Mindenség és a Földgolyó-Természet tele volt rejtelmes és titokzatos istenekkel, s a Földön akkor is szerelem, háború, halál, újraszületés virágzott, munka és mámor, szegénység és arany-koronás gőg, s a föld akkor is tömve volt árva halottakkal? Valamit a megmaradásból, valamit az élet mindíg-újraszerveződő gyönyörűségéből, valamit a pusztulásból és a pusztításból, valamit a gyászból és a mindig-újraszülető halálból. Nemcsak valamit a történelemből, népek életéből, népek istenéről, népek haláláról, de valami nagy és tiszta Tisztaságot, az örökös Életlángot, a mindíg-folytatódó Akararot. Mert nemcsak élnünk kell, de el is kell mondanunk életünket, hogy megvédjük magunkat és hitünket a végtelen haláltól.

Afrika művészete^*

Mi teszi oly teljessé és titokzatossá ezt a művészetet, ezeket a szobrokat, fejeket, maszkokat, álarcokat, varázs-alakokat, varázslat-manókat, rituális arc-födőket és tánc-ruhákat, szent és fölszentelt köpönyegeket, tollakat, ábrákat és jeleket, Afrika zöld homályból sötétzöld gőzként fölörvénylő dalait és énekeit, csont-arcú szavannáiról és sárga homok-álarcú pusztáiról, lila és rózsaszín hegysziklái tövéből gomolygó meséket, viziló-fejű, zebra-szügyű, elefánt-arcú, petty-mozaik zsiráf-léptű mondákat, jelentéseket és himnuszokat? Ezeket a papagáj-arcú és béka-tottyanású hártyás és tollbóbitás ősi szavakat, a léttel-érintkezés, a halállal-találkozás, a megújulással-gyönyörű himnuszokat, a végtelennel-azonos szavakat. Mi teszi oly teljessé és titokzatossá ezeket a merengő érc-arcokat, réz-koponyákat, ezeket a végső-kimondásig-teljes, halhatatlan-óriás nemzőszervű és emlőjű szobrokat, kúpos óriás-tomporú fekete titkos szobrocskákat, hogy lobogásunkban és lángunkban itatódva, létünk rejtelmébe-fonódva létük rejtelmével a mi esendő szívünket is a végső zöld titok, az örökös halál és az örökös föltámadás nagy és fönséges lét-misztériumának részesűltjeivé avatják?

Báb-Cantata Profana^*

Megrendítő és mámorító élményben részesített a békéscsabai Napsugár Bábegyüttes. Meghívtak Bartók Béla Cantata Profanájának báb-előadására. Ezek a fiatalok csodát csináltak! Bartók zseniális zenéjével, a Cantatával, ezzel az óriás csillagrobbanásos, zöld növényrobbanásos, dacos, mítikus, zsoltáros, himnikus époszi vallomással és tisztaság-hittel, ezzel a mámorító lázadással és szarvas-szabaddá váló vad, gyönyörű szabadság-döntéssel, ezzel az áradó, hömpölygő, űrbe-csipkésedő gótikus természet-éposszal, zene-katedrálissal egy-ritmusban élt, vándorolt a báb-színpadon a szarvassá-átnőtt szabadság-hit és tisztaság-mámor mítoszi, ősi lét-története. Ó, csodálatos élet! Ó, csodálatos szabadság! Ó, Bartók Béla zöld óriás-lángokat lövellő szarvas-szíve, váltsd meg a mi törékeny, árva, mindíg-újat-akaró szívünket, kőben, fában, zenében, betűben.

A tárgyak világa^*

Nem mindegy, hogyan élünk. És nem mindegy az sem, milyen dolgok: formák, alakzatok, tárgyak, anyag-módosulások és módosítások között élünk. Önmagát csak a közvetlen természet alakítja. Az emberi lét dolgait, szellemi és tárgyi világát az ember formálja, alakítja ki és hasznosítja, így valósítva meg az esztétikai természetet, amely nemcsak az ember-lét tárgy-arca és környezet-öltönye, de egy önmagát-megvalósító és önmagát-kimondó külön világ is, ha valóban az, aminek kimondója és amire rendeltetett. A közvetlen természet rendkívül lassan változik. Az esztétikai természet az emberiség ismert és ismeretlen történelme alatt gyorsan, sokszor robbanásosan változott, kivirágzott és elvirágzott. Minden létforma: történeti, anyagi, szellemi, foglalkozási, megteremtette a maga esztétikai természetét, de ez az új és új esztétikai természet nem mindíg volt azonos a célszerűséggel. A hasznossági tárgy sokszor játékosan kivirágzott, indákkal, pántokkal, cifrázatokkal és álomhabokkal föltajtékzott, de sokszor a használhatatlanságig lekopárodott. Jóformán csak a régi paraszti kultúrákban volt azonos önmagával, tehát céljával. Sokszor nemcsak a tárgy használati célja, de az ember vágya, tétovasága, ingere, szerelme, halála és tébolya is ránövesztette a maga korall-világát a használati dolgok szerkezetére és testrészeire. Századunk középső évtizedeiben a célszerűséget az egyszerű formák, a tiszta vonalak és áttekinthető, szinte áttetsző szerkezetek szolgálták. Már-már ridegen. Ezért is: évtizedünk embere visszavágyódik az esztétikai múltba, kimondva ezzel magányát, kiszolgáltatottságát, félelmét, irtózatát a túlzott célszerűségtől, vágyát a melegségre, a fészekvágyat! Ma világszerte, így hazánkban is a fiatal formatervezők, akik közvetlen életünk tárgyi környezetét tervezik és valósítják meg, arra törekszenek, hogy az emberiség-múlt esztétikai emlékeiből fölhasználják mindazt, ami szépen és okosan hasznosítható, ugyanakkor pontosra formálják az embert-környező tárgyi világot, amely tükrözi a világegyetembe-tágúlt emberi önismeret korát is. Hogy az új esztétikai természet szolgálja és nevelje a Földgolyót-benépesítő embert, azt az embert, aki anyagi átlagértékek között él, nem előállítja, elkészíti, de megveszi tárgyait, hogy az ál-esztétikumok, forma-csődök és giccs-dühöngések birtoklása helyett a használható, egyszerű, igazi, szépmúltú szépség egyszerű birtokosa legyen.

Képzelet, tudomány, költészet^*

Ki tudja, az Emberiség megérti-e már, vagy megérti-e lassan: a Föld, amin jár, ahol teremt és teremtet, termel, nemz, fogan, szül, él, dolgozik, szenved és pusztúl, amelybe elássa rothadó, gázbuborékokat-erjesztő húsát és amely sárga-zománcúra, küllő-bozont-üregesre, szuvas, töredezett-fogsorú varrat-hártyahéj-házzá szopja csontjait, hogy ez a Föld, Átkunk és Gyönyörűségünk, a mi Egyetlenegyünk, Képzeteink Méhe, Varázslatunk Emlője, Hitünk Nemzőostora, gömbölyű, vagy tojásdad, vagy szív-alakú, vagy körte-formájú test a Mindenség-Anyaméhben, véres, lüktető embrió-szív, piciny méhmagzat a türelmetlenűl-dagadó végtelenség-méhburok fényfoszlány-lepedékes, oldódó csillagmirigy-csomós magzatvizében? Ki tudja: az Emberiség látja-e már a Föld helyét, sejti-e már önmaga helyét a Világegyetemben? Mennyire ismeri az Emberiség önmagát? Múltját, Jelenét, Jövőjét? Tévedéseit és Bűneit, Tékozlásait és Lehetőségeit, a Meg-nem-valósítottakat és az Eljövendőket? Az emberiség legjobb Szellemei, Ismertjei és Ismeretlenjei, Névtelenei és a Világ-előtt-gyötrődve-alkotói emberiséglétünk önismeretének vizsgálói és kimondói voltak és azok ma is, és e féktelen és szorongásos vizsgálódásban nemcsak a természettudományos indulatot, nemcsak a költészet akaratát, de a Képzelet Apokalipszis-lovait, Szárnyas Fény-embereit is szívük alá gyűrték, hogy elröpítsék őket a Lét szívéig, a Menny-Pokol-Halál-Jövő lángzó-bíborzó-gyökérző-szeráfi gyémánt-gyűrűi, pöfögő tűz-mocsarai, a részecske-lét láthatatlan hagymafejébe, hagymalevelei közé. Mert nemcsak a: mi dolgunk a Földön?, de a: mi értelmünk a Világegyetemben?, mi célunk az Emberiség-Jövőben és a Világmindenség-Jövőben?, és a: mi a lehetősége a Föld-Jövőnek a gomolygó és valahol-mindíg-rothadó, valahol mindíg-újrakezdődő Világegyetem-állandóságban? kérdéseit is átzúgatták vad-harapású, vagy mész-foraminiféra-vázként áttört és dermedni-készülő szívükön és végzet-napjaink szorongásain! Költők, festők, természettudósok, látnokok és jövendőmondók, próféták és fizikusok, csillagászok, vegyészek, biológusok, matematikusok és apostolok, mesemondók és mítosz-teremtők, éposz-írók és sámánok, alvilágba-szállók és a biológiai-technikai-jövőt-tervezők, mennyet-látogatók és a világűrt-föltérképezők, gépeikkel-hódítók, műszereikkel-figyelők (amiket, mint orvos hallócsövét a szív fölé a mellkasra, a világegyetem mellkasára szorítanak), antenna-háló-ernyőikkel, lemezes radarcsápjaikkal a csillagok-fölé-ágaskodók (amelyek, mint a cserebogár szétlegyezett csápja szagolják az űrt): Költők, Természettudósok és Űrrepülők írják be képzeletük vér-álmú szavaival és kutató gyakorlatuk dacos és komor tetteivel az Álmodozás, a Vágyakozás és a Történelem csillagfényes és csillagfátylas lapjait. Az ember már mítoszaiban, őskönyveiben és meséiben, látomásaiban és szerelmes-sóhajaiban is elképzelte a Mindenséget és a Mindenség-és-Emberjövőt, de a természettudomány dacos föllobbanásával, a technika áradó lehetőségeivel, az új és új fölfedezések gyönyörű izgalmával, és a költői képzelet legszebb hatalmával utólérhetetlen vággyal és fékezhetetlen ámúlattal keresi a lét szerkezetét, hogy bátrabb legyen a megismeréssel, bátrabban vállalja halálát, keresi a világegyetem, e roppant dübörgés-koponyába zárt agyvelő értelmét, hogy szolgálni tudja teremtő és tevékeny gondolatait, keresi értelmes társait a táguló világanyag többmillió bolygóján: műszereivel és képzeletével. Hogy ne legyen ilyen egyedűl!

A betű^*

Szeretem a vékony-hegyű tollakat, a keskeny finom lándzsahegyűeket, a vágott-gerincű hosszú fémleveleket, mert szeretem nagyon, írás közben ha látom: tollam hegyéből hogyan születik a betű, hogy formálódik a betű teste, hogy születik meg hajlékony, gyönyörű élete, hurkos, gömbölyű, madárcsőrszerű, tornyos, szálkás, hullámos, görcsös alakja, a k ámulatos hurokösszege, az e, vagy az a gömbölyded, köd-magzattal áldott asszonyisága, a z titokzatos ábra-keresztje, s mind a többié, a betűké, az l kanalasgémcsőre, az ü csigabigaszarva. Ó, a betű, a jel, az összevont titokzatosság, az eredendő jelképi ábra, hogy összeláncolt sorozatával lekötözzük az időt, megláncoljuk a múlandóságot, rögzítsük a semmibe-csobogni-vágyó létezést, önmagunkat a létben, a létet bennünk és körülöttünk, ó, a betű, akinek folyamatos hurkaiba fonjuk emberi szívünket és érdemünket, bűneinket és történelmünket, szerelmünket és álmainkat, bánatainkat és a halált, a lehetetlent, a kegyetlent, a beteljesülőt. A betű: a megvalósulás és a megmaradás, a betű: a szent őstalaj, amibe elvetjük maradandó, vagy elfoszló gondolatainkat, a betű: szellemiségünk kriptája is, a föld, amiben mondataink holtteste elrohad, a betű: valahány apró szülőanya, magzata-terhes kicsi ősasszony, nemző-ideáktól meghasasodó, hurok-csecsűvé, gyűrű-emlőssé hurkosodó és dagadó, örvénylő anyaság, festék-drótkeretekbe, ólom-hurkokba, tinta-tekervényekbe, grafit-szálkatemplomokba fogott buborék-asszonyiság, a betű: költészetünk atomi pont-anyaga, sugárzó anyagpont-felhője és égő atompont-sorozata, a jóság és a fönnmaradás, a hit és a lemondás, a törvény és a gyalázat idő-kristályból kimetszett bölcsője, idő-kristályba vésett temetője. Ó, betű, reményünk és reménytelenségünk, hódolok előtted-szent Betű, mindenem, egyetlenem!

Költészet-katedrális

Mit tehet a költő?^*

Ó, ez a cím nem kétségbeesett és komor, de konok kérdőjelű, hiányt-kimondó és szigorú. Nemcsak a költő küldetés-tudatát kérdőjelezi meg, de a költő küldetés-tudatának fontosságát hangsúlyozza, követeli; számonkéri a költő felelősség-vállalását, a létre-szögezett állandó figyelmét, a próba, a megváltoztatni-akarás, a jóravaló-élet makacs vállalását. Kérdőjeles formában hangsúlyozza azt, hogy a költő, a művész cselekvő akarat, hogy a költészet és a művészet folyamatos, meg-nem-állítható cselekvés, beavatkozás, a dolgok, az élet megváltoztatására irányuló csökönyös törekvés. A költő nem mondhat le erről, mert ezzel a költészet lényegéről mondana le, lemondana önmagáról. Minden versprózám egy alkalom szerelmének szülötte: költők születésnapja, jóbarát halála, írók hangot-bénító koporsója, ideges riportok, vacogtató-kényszerű vallomások, az Új Írás képzőművészeti folyóirat-tárlatai, kiállítások, gyönyörű elődök ünnepe, az eredet-kutatás, a gyerekkorba-révülés kötelező és adott alkalmai íratták velem a vers-prózákat. A goethei-értelmezésű aktualitás ihletettje és terméke minden verspróza, mégis föltörhetetlen gömb-héjazatú, pórusos mészkéreg-tartály, gömbszerűen zárt, egy-jelentésű, akár a vers. Ezért is mondom vers-prózának őket, s nemcsak azért, mert megfogalmazás-módjukban, belső szerkezetükben, nyelvükben, mondat-építési módszerükben, kép-áradásukban szinte teljesen azonosak verseimmel. Én levelet is úgy írok, ahogy verset, vagy prózát, kis különbséget csak a gyakorlati tárgy (az elmondandó dolog: alkalmi, állandósult, belső, vagy külső) ad a megfogalmazásban. De az értelmezés és a kimondás, a lényeget-kutatás és a szerkezet-röntgen-átvilágítás módja, ihlete és szenvedélye, szenvedése és megaláztatása mindíg azonos: ha versről, ha prózáról, levélről, vagy akár egy üzenetről van is szó. Szeretem a versprózát, gyökér-esetlegességei, időszerűség-rücskei beleszövődnek és beleolvadnak az egész mű húmuszába és életébe. Így lesz a verspróza-kötet (a vallomások kő-kockáit az élet-szerelem habarcsával egymásra-ragasztva épületté) önvallomás és napló, történelem és költészet-életem története, gyarlóságaim és hitem új szárnya, aggódásaim, világ-féltésem, létszerelmem és emberiség-szerelmem vallomása. S hite annak, hogy a költészet és a költő ma (talán minden koroknál jobban) felelős a létért, az emberiségért. Mindíg ki kell mondania hiányait, szenvedését és nyomorúságát, árvaságát és küzdelmeit, mindíg ki kell mondania szépségét és fölemelkedését, ritka örömeit.

A Szent Tűzözön regéi sajtóbemutatóján^*

Új könyvemet az 1962-es születésű Az éjszakai képei után 1967-ben és 1968-ban írtam. A két époszt, A Szent Tűzözön regéit és a Gyermekdalokat 1968-ban. Az éposz műfaj-megjelölés nálam nem értelmezhető a régi módon. Az én époszaim, ha hordoznak is anyagukban némi cselekményszerűséget, ha rendelkeznek is a történés elemi vonásaival, mégis lírai versek, személyes vallomások, eredendő himnuszok és siratók. Megpróbálom most mégis: néhány mondatban összefoglalni azt az indulatot, ami velem ezeket a verseket iratta.

A költészet, megszületése pillanatától, az ember-történelem kezdeteitől, tehát az emberiség önmagára-eszmélésének első pillanatától: két dologgal foglalkozik: az élettel és a halállal. Persze: ezer ágra és sejtre bomlik e két összefoglaló elemi szó, ha burkát megbontjuk és szétválasztjuk teste, fonadék-testbelseje rostjait. Mindenre, ami van és lehetséges a létben és mindenre, ami elképzelhető. Hogy az élet és a halál milyen módozatai és formái valósúlnak meg egy-egy költészetben, egy-egy költő művében, vagy egy korszak, idő-mennyiség költészetében, azt, ha a költő nem feledékeny és hűséges korához: mindíg a történeti idő, a versszületés történelmi helye és emlékezete határozza meg lényegében, egyszerűbben: a kor, az a kor és rövidebb korszak, amelyben a költő él és dolgozik.

Az atombomba megszületése és első gyakorlati alkalmazása óta (ha már a halált említettem) a közös halál, az együttes halál olyan irtózatos lehetőségét és elkövetkezhető lehetőségét teremtette meg az ember, amiről annakelőtte nem is tudott, amit csak elképzelt néha az emberiség, amely még az emberiség elemi vallomásaiban: a mítoszokban és népmesékben is csak ritkán és homályos sejtelemmel fogalmazódik meg. Olyan egyetemes halál-lehetőség teremtődött meg az ember agya és keze által, amiről csak Mefisztó álmodott. Az emberiség önmaga teljes pusztulásának anyagát és föltételeit csalta ki a természetből. Sokszor azt hihetjük: halálra-ítélte önmagát. És ez nem ereje, de gyöngesége. Ez a döbbenet és keserűség, ez a gyakorlati lehetőség az a tartály, ami e kötet verseit és époszait magába gyűjti, az a tengely, amelyre könyvem sorai ikrásodtak, az a csillag-szerkezet, amelyre e versek egy belső történetiség, a töprengés és a föloldás-keresés története szerint épűltek. Mert az emberiség csak önmagát tudja elpusztítani. Ereje csak erre van. De, hála a világegyetem örökös virágzásának, nem tudja megsemmisíteni és felőrölni azt az egyetemes és elemi teremtő erőt, amely a létet és a mindenséget áthatja és új megvalósulásra, új termékenységre készteti. Ha a természet felől szemléljük az embert, tudnunk kell, hogy a rovar, a növény, vagy a madár erősebb az embernél, nem is szólva a csillagokról és az elemekről. Ezért kell az embernek nagyon vigyáznia, mert igen kis lehetősége van a fönnmaradásra. Márpedig az önmagában való lét, az embernélküli természet, az önismeret-nélküli világegyetem öncélú és fölösleges. Ember nélkűl nemcsak a költészet, de a lét, a természet is értelmetlenűl virágzik önmagában. A költőnek nemcsak szeretnie, de féltenie is kötelessége az életet. Én hiszem és tudom, hogy a költészet története kezdeteitől, a költészet egész történetében nem volt igazi költő, aki a rosszat akarta és várta volna! De minden költő föl akarta ismerni a rosszat, szembe akart nézni a rosszal, hogy megpróbálja legyőzni azt. És hinnem kell: mert ez a költészet gyakorlatának elemi értelme, hogy a költő hite, életszeretete olyan erő, amely segít lefogni a Gonosz kezét. Mert a költő nem akarja a rosszat, de azért énekel, vagy kiabál, hogy a Gonosz visszahúzódjon üregeibe, magányába bilincselten, s ne bánthassa azt a virágzást, amely az ember-lét értelme, s az ember-szív gyönyörűsége.

Első vallomás egy époszról^*

1950-ben írtam Apám című költeményemet, negyvennégy évesen meghalt apámról, a kőművesről, az emberről, aki sorsom indítója volt, létem és értelmem megfogalmazója. Azóta izgatott a gondolat, azóta égette szívemet a gondolat, az egyre-izzóbb, az egyre-követelőbb, az egyre-lángolóbb: hogy anyámról is verset írjak, nagy vallomás-époszt, harmat-tisztát és virág-illatút, gyöngédet és egyszerűt, mint amilyen ő, anyám, akinek mosolyától, vagy könnyétől derűlt ki, vagy borúlt be minden napom, egyszerű, nehéz életünk. De elemi erővel lobbant föl bennem a megfogalmazás-vágy, a látomás-vázlat ezelőtt hat esztendővel talán, s azóta gyötrődtem a megfogalmazás természetén és méretein. Az Apám ősi magyar nyolcasokban íródott, nyelvünk legszebb ritmusait és dallamait magába-itatva. Tudtam, hogy az Anyám, amely méreteiben és vonulatában nagyobbra terveződött, mint a már megvalósúlt testvér-éposz, csak olyan lehet formájában, külső építésmódjában, mint az Apám, tehát ezt a verset is magyar nyolcasokban kell megírnom, hiszen a hűség kötelez erre, a hűség önmagamhoz, ifjúi költő-magamhoz és hozzájuk, versem hőseihez, akik létükkel sokkal többet érdemelnek, mint a költő-fiú vallomását. Mint a dió két héj-felét, úgy kellett egymáshoz illesztenem a két verset, s nem kis töprengésembe és szorongásomba kerűlt, amíg eljutottam a fogalmazás-pillanatig. Az Anyám tehát folytatása és befejezése a vallomásnak, úgy vall anyámról, a szegénység hétköznapjairól, környezetéről, tárgyairól és életéről, a múltról és a halott ősökről, a fogantatásról és a halálról, anyám teremtő testéről, hogy tudja: ők ketten, így, époszi himnuszba foglalva ott sugárzanak termékeny életükkel és tevékeny szívükkel a versben, amely nemcsak az ő életük és sorsuk összefoglalása, de akar lenni a szegénységből-jöttek, a kétkeziek, a kemény és tiszta világépítők és világfönntartók éposza is.

Költői jelenünkről és múltunkról^*

Költő-ifjúkorom, a költő magánya^*

A költőnek, mint minden művésznek és minden létezőnek, nagyon sok és még-több szeretetre és okos, tiszta figyelemre van szüksége. A tömény, lángoló és már-már megvalósíthatatlan szeretet az a sugár-forrás, az a rádium-pontokból összecsomósodott erő-tömeg, izzó és kemény sugaraival létünk legrejtettebb üregét és üreg-homályát betöltő fényrög, amely a termékeny reménység és az indulatos megvalósítás-akarat legnagyobb, talán egyetlen táplálója, életre-segítője. Eddigi útamon, amely oly rövidnek tetszik, hiszen negyvenegyedik évemben vagyok most, s mégis huszonkét-éves költői pályát zár magába, nagyon sok durva támadás, rágalom, irgalmatlanság, gorombaság, értelmetlen vad bántalom ért. Ostoba ember, aki elhiszi: a költő szereti a durvaságot, örül a vadaknak, irigyeknek, útonállóknak. S a szeretet? És a figyelem? Ez a tiszta, békés, szent napcsillag rásugárzott-e ifjúi költő-éveimben, indulatos és szorongó költő-ifjúságomban akaratos szívemre? Nincs okom panaszra. Sorsom nagy szerencséjére már tizennégy-éves koromban olyan zseniális barát fogadott szívébe, mint a festő Hantai Simon, akinek féktelen, rostos, fénylő lobogásába fonódhatott kamasz-életem dadogó büszkesége. S alig később valamivel Weöres Sándor, akinek titkos-fényporú belső derűje segített legyőzni vicsorgó, denevér-szárnyú belső démonaimat, összetörni azokat a szorongás-kőláncokat, amiket létemre-tekerve, nehéz gyermek-múltamból, szegény-örökségeműl magammal hoztam. És Kormos István, a biccentett-mosolyú drága jó fiú, aki már kötetes költő volt, amikor rátaláltam, s aki verseimet elvitte a Diárium című folyóirathoz, s a Diárium szerkesztőségében Kulcsár Adorján, aki első két versemet megjelentette, akinek tiszta emberségét kőzeteimbe zártam, mint valami szent fossziliát. Aztán Vas István, akivel nehéz és dühödt évek láncolták össze ifjú költő-életemet, ifjúságom tornyát, játékosan, robbanékonyan, könnyű párákkal és rejtelmes lángokkal, s akitől oly sokat tanúltam hűségről, barátságról, gyötrelemről, tárgyilagosságról. És Illés Endre, aki finom figyelmével, gyakorlati szeretetével, szigorú szemérmességével mintegy fényhártyába vonta mellette töltött éveimet, akinek szeretete és figyelme ma is fénylő légburkot von nem-könnyű költő-hétköznapjaim köré. S Tamási Áron, a felejthetetlen, akit nem tudtam eléggé elsiratni! Aki még a koporsóból is úgy nézett rám, hogy tudtam, a föld alól is figyeli nehéz lépteimet. És Hatvany Lajos, akinek forró, lüktető, vén-kamasz szavától lángbaborúlt ifjú éjszakám, és Földessy Gyula, aki tudta, hogyan kell bíztatni s szeretni, s aki szálkás szép leveleivel tiszta kék árnyékot szőtt égő éneimre; és Kassák Lajos, a dacos, a szigorú, a szorongó, a kő-ősanyag arcú, aki csak ritka mosolyával mondta, aki csak a föld alól mondta a farkasréti temetőben, aki csak halála-után mondta, hogy hitt szavamban. És Ferenczy Béni, szent, tiszta nagy barátom, akinek finom szigorúsága és halhatatlan derűje oly sok erőt sugárzott rám, hogy legnehezebb éveimben ki tudtam növeszteni szellemem kimetszett testrészeit, mint szemgolyójukat a kivágott-szemű tarajosgőték, rózsagyűrűs, koromgyűrűs, tűzpettyes ujjú lábukat a szalamandrák. Ifjúságom rövid vázlatával elmondtam azt is, hogy a szeretet és gyűlölet örök szívdobbanásában és kő-ütései közt él a költő, ha fiatal, ha öreg, s fegyelemmel kell elviselnie nemcsak a vad kő-ütéseket, de a szeretetet is. A költő se kevésbé érzékeny, mint embertársai, a költő se kevésbé csüggedékeny, mint embertársai. Mégis: a költő csak önmaga teheti, amit tennie kell, abban nincs segítség és nincs könyörület, mint ahogy a költőnek mindíg egyszemélyileg magának kell felelnie tetteiért. Költészetéért és költészete eszméiért. Költészete cselekvéséért és költészete erkölcséért. A költő ezért magányos. És ezért a legszigorúbb törvény magánya. De magánya nem kődobozba-zártság. Magánya a világegyetem, amelynek burkolatán belűl lebeg és ragyog dolgaival a lét, s valósítja meg történelmét az érzékeny emberiség közössége. Én ezt tanúltam meg kortársaimtól, barátaimtól és elődeimtől. És ezt keresem kortársaim, barátaim és elődeim műveiben. Mert a költészet irányzatai önmagukban sohasem érdekeltek. Mert boldogan és szorongva lebegtem mindíg az elődök vagy kortársak költészetének mágneses örvényeiben, forró gáz-gyűrűiben és sugárzás-gyűrűiben, titkos, lüktető erőtartályaiban, és sohasem azért, mert egy-egy költészet gömb-egyetemessége, vagy óriás lángködös ködspirál-lepénye valamilyen irányzat kizárólagosságának megtestesülése volt. A költészet érdekelt, nem az irányzat, a költő lényege érdekelt, nem az iskola, amelynek tanítványa vagy tanára volt. Minden irányzat vagy iskola, a múltban és a jelenkorban, lehet és volt remekművek ihletője és megvalósítási módszere és minden irányzat és iskola kitenyésztette a maga rossz költőit és tehetségtelen, sőt erkölcstelen ideológusait, esztétáit, kritikusait. Ma is, mint mindíg, többfajta lényeg-megközelítési, lét-látási, vers-építési, egyetemesség-megfogalmazási, személyiség-elmondási, rejtelem-megközelítési, mindenség-értelmezési lehetősége és akarata van a költészetnek, s ezen belűl a költőknek. Ez a célszerű, ez a jó. Én jelenkorunk költészetében, és jelenkorunk magyar költészetében, és a nálam-fiatalabbak műveiben mindíg azt a tűzpontot keresem, ami a vers leglényege, mindíg azt a sugárzó kozmikus ősszívet, aminek tiszta ereje szétárad a versen, átitatva rejtelme titkos sugarával minden vers-sejtet, vers-molekulát, vers-anyagpontot. Sohasem azt, hogy milyen irányzat újszülöttje vagy szülőanyja a vers vagy a költő. Az utánzatot, a hamisítványt persze nem szeretem. Az elmúlt másfél évtizedben nagyon sok fiatal tisztelt meg azzal, hogy elhozta hozzám írásait. Sok tiszta-szándékú, tiszta-arcú tehetséges fiatal és sok zavart-mosolyú, erőszakos vagy könnyelmű ifjú ember. Nem is egy fiatal nőtt előttem igazi költővé, és ha megkristályosodott elmúlt éveimbe visszanézek, mint létünket-magábazáró légbuborék-örvényes, gyökér-csipkefás ősüvegbe, ahol ellapúlt, hemzsegő levegőtojás-spirálok, szikrázó légbuborékcsigaház-örvények átkaink és sóhajaink, több költő-arc néz az üveg-időből vissza rám, egymás-elé vagy mögé épűlve mosolyukkal az időhasábok összeforrt kristályaiban, költőké, akik akkor voltak fiatalok, amikor először találkoztam művükkel vagy személyükkel. De most a legújabbak közűl csak azokat hadd említsem, akiknek első kéziratos köteteit a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőjeként olvashattam: az értelmes rend törvényeit kereső, lobogó, ideges Mezey Katalint; az elvont mosolyokat és elvont-létszerkezeteket fojtott indulatával átitató Takács Zsuzsát; a dolgok színes örvényeiben élő, néha lángcsipkekavargást fölidéző Tölgyessi Miklóst; és a párás, bársonyos, mályvás, balladás, történelmi-múltat tudni-akaró, arcát a zöld-szőrű földre szorító Kiss Benedeket, akinek szava néha, mint a szívverés.

Költő, költészet, vers-szerkesztő^*

Minden egyszemélyi költészet (tehát egy költő munkája az időben) folyamat, de egy-egy új mű a maga szerkezetében, egyensúlyában vagy egyensúlytalanságában, sorrendjében és egymásra-rakódó vagy egymásra-épülő halmazaiban, az időben előre, a kötet rendjében hátrafelé-ráncolódó vagy felgyűrődő anyagában, verseiben, versciklusaiban vagy époszaiban az önmaga belső együttesében is folyamat, folyamat az időben és a költő belső történelmében, mint ahogy egy-egy új verseskönyv a régebbiek hullám-élete fölé rakódva a költői szív és a költői eszmélkedés folyamatának új megszilárdúlt hulláma, s így örök lüktető folyamatában épűl, vagy legalábbis termelődik a költői életmű a költő haláláig. De egy-egy költő műve és működése része a magyar költészet általános és elemi folyamatának, amely szent megállíthatatlanságban és erjedésben valósítja meg önmagát, épűl az időben és a történelemben. S hogy mennyiben válik a világ-költészet részévé, annak föltételeit, lehetőségeit és esélyeit most boncolgatni nem akarnám. A kérdés persze az: mennyiben válhat és válik részesévé vagy részesűltjévé a verskötet-szerkesztő ennek a nagyon is bonyolúlt, önmagával és másokkal összevissza-szőtt, indázó és sok rejtekkel, úttal, útvesztővel, hurok-utcával és virágzó szalagokkal gazdag, tüzes lüktetéssel és száraz kő-csönddel beépült folyamatnak, hogy egy kötet címemet alkalmazzam tréfásan megváltoztatva a kérdés köpenyéűl, amelybe munkánk lényege göngyöltetik vagy burkoltatik: mit tehet a verskötet-szerkesztő a magyar költészet érdekében, mit tehet a verskötet-szerkesztő azért, hogy segítő részese lehessen ennek az egyáltalán-nem-boldog, sokszor nagyon-is-ellentmondásos folyamatnak, hogy segítheti, mivel segítheti ezt az örökös áldottsági állapotot, a Mindíg-szülőanyát, Költészetünket, aki folyamatosan teherben lévén, szül és terhesűl újra s újra. Istennek hála, megállíthatatlanúl. Én tizennyolc éve vagyok a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője, s bár nem számoltam meg, mondhatom, nagyon sok verseskönyvnek voltam szerkesztője és olvasója, vagy olvasója s egyben szerkesztője ez alatt a tizennyolc év alatt, ráadásúl, szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre, magam is lírikus lévén, a természetes hivatali munkán túl habzó bőséggel és hömpölygő sokasággal ömlöttek körém és asztalomra a verseskönyvek, versek, költő-nevek, új és új költők, nevek, kéziratos kötetek, próbálkozások és versbe-dermesztett akarnokságok, tehetségesek és tehetségtelenek, valami újat-akarók, a kezdetlegesség rögei alól is sugárzó-csontúak és sugárzó-szavúak, vagy a rendkívűl ügyes, sőt kifinomúltan-könnyed és a hatást-adótól alíg leválaszthatók, szívócsápjaikkal a hatástadóba növők, azokkal, mint a méhhel a méhmajmoló-légy azonos külsőbe öltözöttek, a pompázatos kölcsön-burkolatúak, azokkal látszatra föl-se-ismerhetően azonosúlók (csakhogy épp legyek azok, s nem mézelő méhek), büszke dilettánsok, gőgös áldatlanok, pléhtányér-csörgés-szavúak és valódi költők, szép igaziak, hogy sokszor a líra-habzás örvényeiben forogtam már, s bizony mondom, nem volt könnyű választani és dönteni, ítélni és kiválasztani, megtalálni pontosan azokat, akiket meg kell találnunk, hiszen ez elemi kötelességünk. Mondom ezt már csak azért is, mert éppen a napokban vádoltattam meg nyilvánosan is azzal, hogy nem hiszek az új tehetségekben, s megvetem a nálamnál fiatalabb költők tehetségét és lírai indulatát, mintha bizony nem nyújtottam volna tizennyolc éven át baráti szívet és baráti kezet mindazoknak az új (vagy nem is éppen új) költőknek, akiknek megéreztem és megértettem és hittem tehetségét, lírai felelősségét, de még azoknak is, akiknek reméltem eljövendő, akármilyen kései lírai fölvirágzását. Nos, a költő-kiadói szerkesztő, épp léte szükségszerű kettőssége, iker-önmaga miatt még inkább a dühös dilettánsok, izgága féltehetségek és sértődött középszerűek nyílzáporában és két-ágú sziszegésfelhőiben él, mint a verskötet-szerkesztők általában, s ha állni kell is a düh-nyilak, két-ágú nyelv-higanydárdák csapkodását, egy bizonyos: hogy el nem veszítheti teremtő-akaratát és segítő-kedvét költő és szerkesztő, vagy éppen a kettő-együtt kiadói munkatárs. De visszatérve a tréfával virágkoszorúzott, mégis komoly-arcú és tűnődő-tekintetű kérdésre: mit tehet a verskötet-szerkesztő a költészetért, egy költőért, egy műért, vagy csak egy versért?, hol találjuk meg a választ, amely azonnal jellemzi is munkánk természetét és folyamatát? Mindennél nyilvánvalóbb, hogy a szerkesztő nem írhatja meg a költő helyett a verset! És nyilvánvaló az is, hogy a szerkesztő nem szólhat bele az eredendő versbe vagy műbe, legyen az akár éposz, terjedelmesebb vers, vagy néhánysoros lírai kristálykő, tiszta foglalatban, vagy csiszolatlan rücskös, érdes és szikrázó sejtfelületű önmagában. Az is nyilvánvaló, hogy munkája elsősorban szolgálat és nem kizárólagosságok követelése, hogy nem a személyi izlés, költészet-hit, vagy egyfajta elképzelés hirdetése, sőt erőszakolása, nem a maga esztétikai kedélyének, olvasói mámorának vagy erkölcsi képzetének kiszolgáltatása a szerkesztő dolga; de folyamatos figyelem és folyamatos szeretet, a szív és az elme örökös izgatott kíváncsisága és várakozása, megbéníthatatlan és soha-el-nem-cementesedő, mámoros és beteljesűlt lírai állapotokat váró fölfedező-kedv, örökös vizsgálódás és számontartás a vers-szerkesztő dolga, túl a hivatal éppen adott munkáján, tehát az épp olvasandó, majd szerkesztendő verseskönyvön, hogy mire a szerkesztő kezéhez kerűl, véleményezésre és szerkesztésre a, vagy egy költő műve, teljes tájékozottsággal és a szerkezeti szakértő biztonságával igazodjon el az adott mű lényegében és jelentésében, értse formáját és nyelvét, a vasvértű, vagy gótikus csipkézetű, vagy virágból-hímzett vers-köpenyt, hogy lássa a vers (verseskönyv) sejtjeit és csontjait, szíve ütését, sugárzó pontjait, rádium-rögöcskéit, világító-pontjait, vagy szabálytalan csont-összenövéseit, esetleges vad burjánzás-gócait, égő betegség-foltjait. Tudnunk kell, a művészetben, így a költészetben, mindíg minden lehetséges, egy költészetet vagy egy költői folyamatot csak a maga rugékonyságában, mozgékonyságában, eredendő voltában szemlélhetünk, tudnunk kell, hogy a megvalósúlt művet vagy művészi folyamatot, illetve folyamatokat nem vizsgálhatjuk és ítélhetjük meg valamilyen dogma kizárólagosságával, tudnunk kell, hogy nemcsak egyfajta dogma van, vagy lehetséges, hogy minden olyan szemlélet vagy követelés, amely a maga véleményének, várakozásának vagy makacs elvárásának mindenhatóságát hirdeti és követeli: a szó legátkozottabb értelmében dogmatikus, lehetetlenné teszi az ésszerű és a megismerésben-hasznos valóság-szemléletet, jelen esetben a költői mű vizsgálatát és megértését, a valóságos fölfedező utat, a pontos föltérképezést, a megértést, és az azonosulási ingert ködszalagokként elfoszlatja, durva tüzével fölitatja, vagy vak kővé merevíti, mint a Gonosz a tiszta népmese-hőst, hogy a vak kő-varázslatot csak valami nagyon nagy és szent erő tudja fölolvasztani szíve tüzével, elevenné oldani tündér-akaratával. Igen, a költészetben mindíg minden lehetséges, sőt mindíg minden egyidejűleg lehetséges, sőt egy költő műve folyamatában, munkálkodása történetében is lehetséges egyidejűleg többfajta megoldási mód, törekvés, elképzelés, az egész mű részletei megvalósításának más és más módja és akarata, ha az ihlet, vagy bárminek is nevezzük ezt a szentséges titkot, rejtélyes lobogást, emésztő és serkentő titkos tüzet, mondom, ha az ihlet azonos is, mert hiszen mindíg ugyanaz a tűz lobog a költői létben, átitatva lángjával a költő-akaratot, ha más és más árnyékot vet is a dolgokra, ha más és más árnyékot üt is a dolgok burkolata mögé, a dolgok belső anyagába. Vizsgálódásunknak tehát függetlennek kell lennie a dogmáktól, s ezt hangsúlyozottan említem már csak azért is, mert talán sohasem volt annyi egymásnak-dühödt-ellensége költői (és művészi) irányzat, iskola, gyakorlat, elképzelés, őrült kizárólagosságot követelő művészi (és költői) gyakorlat, mint éppen századunkban, mint éppen a modern költészetben, pontosabban a modern költészet huszadik századi történetében. A költő, ha termékeny kedvét leli benne, ha műve megvalósításának ez a lehetségese, lehet egy zárt irányzat, önmagába-záródott költői elképzelés (és nem költői képzelet!, hiszen a költői képzelet független létező, önálló akarat!) híve, igehirdetője, papja, apostola, de a vers-szerkesztő soha! A vers-szerkesztőnek minden irányzat, iskola, költői megvalósítás, költői lét-elképzelés szülöttét tárgyilagosan, tárgyilagos szeretettel kell vizsgálnia, még akkor is, ha ő szívében valahova elkötelezett, mert csak így értheti meg a költészeti folyamat bonyolúltságát, sőt ellentmondásosságát, ami persze összességében még mindíg egyszerűbb, áttetszőbb, keresztűl-világíthatóbb, akár a szív lámpásával is átvilágíthatóbb (mint lámpával, ahogy anyánk a tojást átvilágította), ami még mindíg összehasonlíthatatlanúl egyszerűbb, mint a Lét bonyolúlt összessége, titkos ellentmondás-halmaza, rejtelmes örök kúsza szövedéke, végtelen gömb-kúszasága. Tudnunk kell, ha van is a költészetben valami evolúciós fejlődés, némi történeti előre-mozgás, a költészet élete, a költészet útja az időben, a költészet több-évezredes időbeli folyamata semmiképpen sem hasonlítható ahhoz a lét-fejlődéshez, ami a Földgolyó-természetben megtörtént, a költészetnek nem rajzolható föl az a Lét-fája, amelynek törzsében, ágain, ágtövein, levelein és ág-csúcsain különböző sejt-szervezettségű, alkatú és alakú, szerv-összességű, vagy szerv-hiányú lények ülnek, mint levelek, rostok és gyümölcsök; a költészetnek a szó lét-fejlődési értelmében nincs olyan útja, mint a flórának és a faunának, az egyszerűtől a bonyolúltig, s aztán a különböző bonyolúltakig, a sejt-fölhalmozódás különös és bonyolúlt szervezettségéig és szervezkedéséig, és önmaga szerep-szerinti fölosztásáig, halmazának szervezett megosztásáig; hiszen a költészetben nemcsak az egyszerűtől a bonyolúltig, de akár egyidejűleg a bonyolúlttól az egyszerűig is van és lehet ágazása és visszanövése a költői természetnek és akaratnak, s egyidejű egymásmellettiségben (voltaképpen titkos egyenértékűségben) az egyszerű és bonyolúlt létforma, a kezdetleges és a gyönyörű-gazdagsággal szervezett költői teremtmény (költői mű) is van és lehetséges. Éppen ezért, talán a világegyetem összességéhez hasonlítható a költészet összesség-egyeteme, a minden-együtt élete, halála és virágzása, a minden-együttlevés lüktető, bonyolúlt egyszerűségéhez, hiszen az egyetemes költészet, amely a jelenkori és a hajdani költészet, örökös együtt-élő virágzásban és szövedékben, új és új ágaival haláltalanúl él, de csak az időben terjeszkedik előre az idővel, és minden formájában és formájával, pont-egyszerűségével vagy sűrű szövedék-lángolásával, embrionális vagy magzati állapotaival, vagy sugárzó rádium-tömbjeivel is, bármiről beszéljen is, a lét egyetemességét, az egyetemes lét érdemét hirdeti és mondja. Természetesen nem beszélek most ennek a költészeti folyamatnak korhadékony és rothadékony kinövéseiről, bomlékony részleteiről. És nem beszélek az egyes költők, költészetek vagy költői irányzatok műveiben elemeiben kimutatható, vagy legalábbis, mint egy izotóp-vizsgálat nyomjelzősugárzás-pontjával a vers-szervezetben követhető, vagy röntgen-átvilágítás alatt csontvázként, vagy a tüdő és szív árnyékaként kimutatható, vagy a vers-alakon (már a felületen is) egyetemesen kimutatkozó társadalmi nézetről, hogy korunk szavával éljek: politikai nézetről, hiszen ezt általánosságban vizsgálni értelmetlen volna, ezt csak az egyes művekben, versekben, verseskönyvekben, egyes irányzatok életében, az adott műben vizsgálhatjuk és elemezhetjük. Társadalmi, illetve politikai nézetet mondtam, és nem világnézetet!, mert a világnézet fogalmát én másképp értelmezem. Ahogy a költő, ha van képessége, tudása, bátorsága és hite hozzá, az egyetemes létet magát, a lét összességét és rejtelmes összefüggés-halmazát látja és mondja, mindent együtt, ami a létezésben (s mivel a létezés része az is) ami a költői képzeletben van és lehetséges, a szemünk, vagy ujjhegyünk, vagy ízlésünk, vagy szerkezeteink, eszközeink, számításaink által közvetített megszokottnak vélt és valóságnak mondott tapasztalati valóságot (a logikai valóságot, statisztikai valóságot, az agyunkon-át-ismert valóságot, az érzékszerveink-mondta-valóságot, a mikroszkóp-valóságot, elemi-részecske-valóságot, a makroszkóp-valóságot, égitest-valóságot, én-valóságot, a szilárdság-valóságot, a robbanékonyság-valóságot, az új-létté-képződő valóságot, égitest-láncgömb valóságot, az objektív dolog-tartályokból fölépűlt mindenség-valóságot), s a nem-lévő valóságot (a képzelet-valóságot, látomás-valóságot, akarat-valóságot), ami megjelenésével a költői teremtésben (megfogalmazódásával, kimondatásával), a költői műben való anyagával, testével és életével lesz és már van, mert a költő képzelete és akarata létrehozta, bár a természetben sehol sem található, a természetben nincs előfordulása, még csak megvalósulási módja vagy lehetősége sem, mint néha álmaink rejtelmes és ismeretlen, titokzatos, sugárzó vagy szörnyeteg lényei, mint az ördög, a manó, a pegazus, a szárnyas táltosló, a kentaur, mint a hárpiák, árgusok, griffek, sárkányok, angyalok, a mesék szereplői közűl a tündér vagy a lidérc, vagy a szellemek, démonok, csillag-asszonyok, viráganyák, állattá változó emberek, emberré változó állatok, mint a madár-istenek, ember-alakú istenek, csillag-istenek, állat-istenek, héroszok, mint a faun, a szatír, a szirén, a minotaurusz s a látomás és képzelet ember-által teremtett többi, a költői teremtésben valóban megvalósúlt lénye. Így azt is mondhatnám, hogy a költészet valósága több, nagyobb és teljesebb, mint a természeti valóság, mint az ember-képzelet-nélküli egyetemes természet valósága; de ennek részletezése és az ebből a több-valóságból levonható következtetések összegezése sem lehet most a föladatom. A végtelenség nemcsak az egyetemes természet tulajdonsága, illetve állapota, de a költészeté is, és külön a költészeté, s ha a természet önmagát megvalósító képzeletéhez hozzáadjuk a költészet lét-teremtő és új-létezőt nemző és megszülő képzeletét, akkor mondhatjuk, hogy némileg közelebb jutottunk a lét bonyolúlt összegéhez, ha nem is a lényegéhez, a lét szent szívéhez, ami talán megközelíthetetlen és elmondhatatlan. Mert elégeti éneklő szánkat, piros párává szívja kíváncsi szívünket, elpárologtatja gőgös agyunkat. De, visszatérve a költészet történeti folyamatához, arról a természetes korrózióról sem beszélek most, amely a költészet termékeit vagy a költő teremtményeit a felületen rágja és eszi, s van, amelyiket pont-közepéig habosra rágja, laza és omlékony fémrózsa-szivaccsá, puha és törékeny, egymásba-kunkorodó fémpáfrány-kazallá, hogy az első érintésre vagy levegő-pillantásra füstölve összeomlik, mint ókori kősírok, kőkoporsók kifestett arcú, rózsaszőr-műszempillás, aranyláng-körmű múmia-halottai. Sokfajta költészet volt már, sokfajta költészet van és sokfajta költészet lehetséges; de minden igazi költészet valamilyen módja a lét-értelmezésnek, a költő a létben-való helyzet-ismeretének, és önmaga léthez való viszonyának; a vers-szerkesztő tehát (ha minden esetben el nem is fogadja) a lehető legkonokabb és legkönyörtelenebb tárgyilagossággal kell vizsgálja ezeket a lét-értelmezéseket és lét-állapotokat, mert csak így nem sérti a költészet (tehát egy-egy költő) elemi szuverénitását, s csak így végzi pontosan és helyesen munkáját. Tudnia kell azt is, hogy a forma (egy vers, éposz formája) nem választható le a műről, mint egy fa elöregűlt kérge, hogy a vers összege, tehát a vers maga nem olyan, mint a tojás, amelynek megosztott kocsonyás belső anyaga, a sárgája és a fehérje, ugyan bezáratott a pórusos mészburokba, s a mészhéj tojásdad gömbhéjával, hosszúkás mészbuborékával csak úgy zárja magába a fehér-csírás sűrű életanyagot, hogy ha kifúrjuk gömbcsúcsain, kifújható a gömbölyded mésztokból, kifolyik abból, s a szilárd pórusos gömbváz ott marad tartalma, jelentése, jövendő élet-anyaga nélkűl, és így is áll magában, tölthetünk bele homokot, lisztet, ha a csúcslukakat viasszal betömjük: vizet, vagy más folyékony anyagot; tudni kell, hogy a forma nem külön-szerkezetű pórusos mészhéjgömb a versen, nem is külön réteg, külön burkolat, szilárd hámréteg vagy szarukéreg, nem is száraz csontváz, amire úgy akasztódik a vers-lényeg, (közönségesen a tartalom), mint madárijesztő fakereszt-vázára a rongyos kabát, szalmával kitömött vászon-gombóc-fej, arra a lukas kalap, s az egészre az ezüstszalag-aranyszalag-pántlikák, de szétválaszthatatlan és kibogozhatatlan összenövöttségben és összeszövöttségben a vers-külső és vers-belső, az egy-lényeg, egymást-nem-nélkülözhető része a versnek a burkolat és a burkolat-alatti, a belső szövedék és a felület légzőnyílásos rózsaszín anyaga, annyira egy-önmaga ez a kettőnek mondott elemi egység, hogy a legkisebb metszésre vérét-lövelve fakúlni kezd, szív-ütése csökken, láza növekszik, hogy szép egyensúlyát csak a megbonthatatlansága, egyetemes egysége biztosítja. Már csak ezért sem lehetséges a vers testébe metszés, az irritáció, vagy magán-képzelet szikéjével, már ezért sem lehetséges a vers végtag-csonkítása, mészhéj-tekervény lefeszítése vagy letépése, mint egy buboréktekervény-mészkürt csigaházé, amelynek homályos tekervénybelsejébe a csiga-szervezet épűlt, kitöltvén a védőburkolat buborék-üregeket, hiszen véresen összezúzódik a vers-test lágy szervezete, s durva ujjainkon mészhártya-törmelék véres ragacsa marad, a test szétzúzott finomabb részeivel keveredve. Már csak ezért sem lehetséges az önkényes beavatkozás, az önkényes kertészkedés, sövény-nyirbálás, a versnek valamilyen elképzelt geometriai rend szerinti megnyirbálása öntelt nyeső-ollónkkal, az eleven vers-vegetáció valamilyen mértani vagy állat-alakra szabása, mert a vers pusztúl bele ebbe a nyeső-mámorba, elsorvad, elszárad, kihal. Hacsak nem hat ujjal vagy három lábbal született, vagy sziámi ikrekként egymáshoznőve vergődik a kéttestű versújszülött, hiszen ez esetben szükségünk van némi megfontolásra, illetve cselekvésre. S van mód arra is, hogy a koraszülött-verset a testnövesztő-várakozás és a serkentő melegség üveghólyag-anyaméhébe helyezzük, amíg a külvilággal való érintkezésre megerősödik. Bár látszatra eltértem indító kérdésünktől, s a költészetről, a költészethez való viszonyunkról beszéltem általában, azt hiszem, e néhány elemi alapkérdés, e néhány elemi alap-törvény állandósult tudata nélkűl, folyamatos figyelmezése és szilárd számontartása nélkűl nem végezhetjük munkánkat hasznosan és finoman, a költészet érdekében, a költészet jelene és jövője szolgálatában; s bár csak a ceruzavázlat hézagos rostszerűségével, a grafit-vonal fehér foltokat körűlzáró fekete burkolataival és szögleteivel jeleztem a költészet általános léttörvényeit, a költészet és a lét viszonyát, a költészet és a vers-szerkesztő viszonyát, hiszen kimeríthetetlen részletességgel és egyre elemibb részlet-tartályokig és részecske-tömbökig, anyag-pontokig bontható kíméletlenséggel beszélhetnék a költészetről, a költészet és a lét viszonyáról, az elemi összefüggésekről és az elemi szövevény-szövetségekről, tudom: (s ezért is kellett elmondanom) e néhány alapkérdés örök jelenében, örökös jelenlétében élve kell dolgoznunk, végeznünk gyakorlati munkánkat. Mert hiszen, ami ezután következik, az már valóban csak gyakorlati munka. És néha nem is könnyű munka.

A magyar költészet különös költészet. Talán nem különösebb, mint más népek költészete. De természete, szervezete, (hogy ne testet mondjak), életmódja annyira egyszeri és egyedi a világköltészetben, hogy bátran mondhatjuk különösnek alkatát és életmódját. Különössé teszi a magyar költészetet a megvalósítás, a létrehozás és megjelenés egyetlen szent eszköze és anyaga: a magyar nyelv, amely gömbszerűen zárt természetével, titkos és homályos belső életével, növekedése kristálynövésszerű lassúságával, tömény és szinte áthatolhatatlan test-anyagával és növekedésanyagával, időnkénti (egy-egy költő művében) önmagát a végtelenbe-szétsugárzó csillagrobbanás-ragyogásával, csillag-anyaga ős-tüzét a mindenség-térben szétlövő robbanás-erejével mégiscsak egy zárt belső-tér végtelenében él, véges gömbtérben növekedve, s visszahajolva a tér centruma felé is növekedve, a gömbhéjhártya homorulatáról visszaverődve, egy belső burjánzás és belső lüktetés szent örökösségében, s különös belső tömbszerűségével, periódikus fényszigetekként lüktető és fölépített, hangsúlyosságával, összehasonlíthatatlan ütemeivel olyan gravitációs erővel rendelkezik, hogy magához-szippantja, szinte csillag-testéhez ragasztja a költőképzeletet és a költő-szívet, s igaz, hogy ez az elemi talaj létét és fönnmaradását is biztosítja a magyar költőnek, de igaz az is, hogy láthatatlan erő-köteleivel, mágnesfonalaival úgy szívéhez kötözi költőjét, hogy csak egy kegyetlenűl szentséges robbanással tud e titkos fonalgubancokból kiszakadni, a mindenség égitestjei felé röpűlni. Költészetünk különösségét nemcsak nyelvi magányossága, nyelvi egyedűlvalósága adja, de folyamatos és szenvedélyes részvétele történelmünkben, örökös állásfoglalás-kényszere, mondhatnám szüntelen harci-ébrenléte, mindíg vértben és vasban, drótháló-ingben és taréjos vasbuborék-sisakban, páncélöltönyű lovakkal, a füleket, szemeket, orrlikakat kihagyó vas-álarcú csődörökkel várt (és vár) a védekezésre és a beavatkozásra; és nemcsak harci várakozója és küzdője, de elviselője és szenvedője is volt történelmünknek, s ezért hogy minden sejtje átitatódott, minden rostja és élet-szövedéke átnedvesedett vérrel és könnyel, füsttel és lánggal, háborúval és leveretéssel, gyűlölettel és megadással, jajgatással és iszonyattal, elnyomással és fölkelésekkel, lázzal, halálhörgéssel, a nemzetpusztulás irtózatával, temető-sírások, halottas-énekek, holttestre-boruló jajok fekete füst-szövetével és a fölhasított szív vére kristályos, szilárd rózsakövével és rózsaködével. Különösségét adja az is, hogy túlságosan is szemérmes volt eddig költészetünk, nemcsak azért, mert nagyon is lefoglalta kezét, szívét és kiáltozó, átkozódó száját a harci jaj és a harci zaj, a vascsörömpölés, de ez az örökös történelmi elfoglaltság időt alíg hagyott költészetünknek a magányos szemlélődésre, a transzcendenciára, az elvonatkoztatásra, a mindenség-kutatásra, a halál-ismeretre, a teljes természet-értelmezésre, az elemi létösszefüggések keresésére, a lét anyagának és virágzó ős-szövetének titokzatos átvilágítására és a teljesebb szerelemre. Túloznék? Igen, túlzok most, a megfogalmazás irgalmában, hiszen költészetünk különösségének egyik gyönyörű bizonyítéka, hogy ennek ellenére olyan mindenség-lombozatú szent Teljesség is, amely külön gyémántból-épűlt világfa a költészet-világegyetemben, amely lángolva, szikrázva és ragyogva világít szent örökkévalóságban. Mondjam-e a hatalmas gyémánt-embereket, a hatalmas megvalósítókat? A költőket, elődeinket és apáinkat, a gyémánt-világfa gyémánt-ágait? Mondjam-e őket, akik e hiányokat is kimondani siettek szent énekükkel, Balassi Bálintot, Csokonai Vitéz Mihályt, Vörösmarty Mihályt, Vajda Jánost, Ady Endrét, Babits Mihályt, Szabó Lőrincet, József Attilát? Mégis: költészetünk különösségének igazát is ők bizonyítják a legszebben életükkel és énekükkel. Mégis: ez a különösség a mi örökségünk, mégis, ez a múlt, ez a szerkezet, ez az örökség, ez a nyelv, ez a nyelvben-burjánzó titok, a szavak burkolat-hártyája alatt lüktető elemi géniusz, ami ránk hagyatott, maiakra, éneklőkre és éneket-gondozókra, költőkre és verskötet-szerkesztőkre, akik műveink könyv-állandóságát segítik megvalósúlni. Mit tehet tehát a verskötet-szerkesztő a magyar költészetért, a jelenkori magyar költészetért, hiszen a fordításos verskötetekről most nem beszélek. Inkább csak a hatásukról. Mert örömünkre és szerencsénkre (világköltészeti tájékozottságunkat és ha ellentmondásosan is, legalább negatív-részvételünket, mint egy antianyag-szigethez való viszonyunkat, a világlírában való részvételünket is biztosítja) a nagyszámban megjelenő fordításos-verseskötetek igen nagy erővel hatnak elsősorban új, induló lírikusainkra, s a megjelenést csak foszlékonyan remélhető fiatal versírókra, arra a nyüzsgő és izgatott ifjú tömegre, amely körülöttünk örvénylik gyéren-világító vagy fekete pont-életével, mint egy dühös, izgatott darázs-gyűrű, zúgó örvény-tölcsér darázs-koszorú. Pontosan szétválasztható, rétegesen elkülöníthető minden új és új költő-hatás, minden hatás-hasáb, hatás-tömb, hatás-réteg, hatás-szelet, mint egy átfűrészelt fatörzs csillogó lapjának évgyűrűi, egy-egy költőnél szinte versről versre más és más költő barna vagy mézszínű réteg-gyűrűje, s ez a modernség-kereső vagy modernség-vágyó egyszerű azonosulás, vagy hasonúlni-vágyó kölcsön-öltözet, a szőrözet és a csíkozat mimikrije, a szőrfestés és a kitinpáncél-hártya átgyúrás hamissága, amely a belső titoktalanságra bolyhozódik és kérgeződik, vagy egyszerűen csak rárakódik, mint ókori királyhullák arcára az aranyhártya-álarc, mondom, ez a kölcsönvett modernség, ez a modernség-látszat sokszor elbűvöli még a jobbakat is. Nem is szólva arról a (tréfásan mondom) tömegről, amely ebben a hamisság-hasonulásban látja fényre-röppenése lehetőségét; hiszen amilyen okosan termékenyítő a valóban-tehetséges költőnél (fiatalnál vagy idősebbnél) az igazi hatás (és nem a durva utánzás, a nevetséges, irígységtől-nemzett másikká-válás tolvaj-öltözéke), olyan habszerűen foszlékony a gyengébb tehetségnél vagy az átlag-lírikusnál ez a majmoló külsőre-hasonulás, ez a verejtékezve testszőrként kiizzadt szőr-páncélzat és bőrbuborék-burok, bolyhos és színes álöltözet, ez a hazugságra húzott hazugság. De van. És ezzel számolnunk kell. Mint ahogy vannak divatok. Mint ahogy vannak hamis képzetek, hazug önámítások. Mert az igazi modernség a léthez való elemi viszonyunk pontos kimondása, törekvés a lét legpontosabb megfogalmazására; annak kristályos szilárdságú (és nem kristálytörékeny) megfogalmazása, ahogy a létet (a teljességet éppúgy, mint annak természeti vagy társadalmi rész-életét, rész-szerkezeti elemeit, vagy a szív titkait) csak én láthatom, csak én látom. Mert az igazi modernség a szellemi önállóság, a kíméletlen szellemi függetlenség, a bátor látás és bátor fölfedezés. Mert az igazi modernség a titkos és édes és szent és elbájoló hagyományokra, mint egy hatalmas korallszigetre építkezés éppúgy, mint a szellemi és történeti és erkölcsi és szemléleti és emlékezeti hagyományok hártyáinak, foszladékainak és cafatjainak bátor lecibálása halhatatlanságra-vágyó szívünkről, rozsdás vasbilincseinek, letördelése kezünkről, kiűzése függetlenségre-vágyó agyunkból. Mert az igazi modernség a mindennel-szembenézés bátorsága és felelőssége, minden dogma kegyetlen száműzése. És az igazi modernség az élet személyes és személyen-túli szeretete, hit abban, hogy nem hiába virágzik a világegyetem, s a világegyetemben ember-létünk. A költőnek tudnia kell, mit akar! Mert aki csak verset írni akar, az nem költő. S a vers-szerkesztő kiadói munkatársnak tudnia kell a kiválasztás tudományát is, hiszen munkánk egyik legfontosabbja a kiválasztás, különösen ma, amikor oly sok fiatal ír verset, amikor oly sok tehetséget-mutató új ember jelentkezik, s amikor oly megtévesztő biztonsággal és könnyedséggel írják a verset sokan az új jelentkezők. A vers-szerkesztőnek megközelítő pontossággal ki kell választania az új jelentkezők közűl azokat, akik legalábbis sejtik, mit akarnak, akiknek a szó elemi értelmében szívében a szent tűz lobog, mert ez a legszebb kötelessége. Észre kell vennie jelenkori költészetünk új ereit, eleven forrásait, fölbuzgó lángjait, de látnia kell a gyors elkövesedéseket, a száraz gyökér-szálakat, a lángtalan kő-homályokat, az agyag-kezűeket, a szétrepedezett sár-szívűeket, a buzgó akarnokokat is, s azokat is, akik minden hit nélkűl az aktualitás ficánkoló csikójára ülnek, a rossz lovasokat, az álnok meglovaglókat, akik nem tiszta hitükkel lobbannak a világ elé, de azt hiszik, s bizony sokszor nem oktalanúl, hogy ezen a gyors lovon vágtathatnak föl a Parnasszusra. A vers-szerkesztő kötelessége megkülönböztetni a hamisságot az ártatlanságtól, a naívságot a cinizmustól, az igazi kísérletező munkát és gyötrelmet a buborék-próbálkozástól, a csillogó fölfúvódottságtól, az utánzó hazugságtól. Kötelessége szeretnie az újat, a tisztát, a lángot, még ha aranykelyheibe kő-erek fonódnak is olykor, mert azok a kő-erek kiégnek, tűzporrá rostosodnak a kemény lobogásban. S ami ezután marad? Az már valóban csak gyakorlati munka: okos tanácsadás, szeretet-rásugárzás, egy-egy verseskötet embrionálisan-halott vagy macerált magzat-üszkös vagy elsorvadt-életű versének gyöngéd és finom kiemelése mintegy az anyatestből, termékeny bíztatás, egy-egy költő tehetsége erővonalainak fölismerése, az ál-gyémántok: a vers-szervezetben kinőtt kő-rügyek kőszivacs-rózsák, kőhab-virágok, mint vesekövek kioperálása, s az a figyelem-özön, amely a költészet zöld hajtásainak, zöld leveleinek legnagyobb erőforrása, amelyet a költő-szív klorofilja szent fotoszintézisével, kloroplasztisza asszimilációs erejével, mint a növény klorofilja a levegő széndioxidját és a vizet szerves vegyületté alakítja a nap energiájával: szinte robbanásszerű gyorsasággal sugárzó belső-lánggá alakít, tápláló és növesztő erővé, duzzasztó zöld növénytűzlobogássá!

Költészet-katedrális^*

Költészet-építés, csönd-halál, vallomás-vágy^*

Szavak az életről és a halálról^*