A költészet hatalma és reménye^*

Mi a költészet? Az egyszerű és titokzatos kérdésre nehéz pontos feleletet adni. Már csak azért is, mert a költő dolga nem az, hogy a költészet fogalom-meghatározásain töprengjen. Válasz-adási kísérletei mindíg esetlegesek, földrengés-szerű robajjal, véres tűzkilövellésekkel, gyökerekig-nyíló szakadásokkal teljesek. A költészet-meghatározás játék és mámor, ceruza-vázlat az emberiség szívén, a semmire rajzolt szén-geometria, krétarajz-virág, amit elporlaszt, lemos, fakóra-szív a fény, a könny, a vér, a sóhaj és az átok: az emberiség le-nem-csitítható bíbor tajtékzása, s a csillagfény-viharzás. Mégis és újra: mi a költészet? A kérdésre nem könnyebb a válasz, mint arra: mi a madár? Leírhatjuk külsejét, szerkezetét, szerveit, a szervek működését, szokásait, szerelmét és szaporodását, ivadék-gondozását, repülését, történelmét, madár-volta mítikus emlékeit: és tudjuk-e már, hogy mi a madár? A természet: állandóság a változékonyságban. A költészet örök változékonyság. Meg-nem-állítható mozgás. A költészet: folyamatos cselekvés. Állapot-létrehozás. Maradandóság-építkezés. A költészet nem utánozza a természetet és az embert, de folyamatosan termi, fékezhetetlenűl teremti a természetet, és megteremti az embert. A természet részleteiben lerombolja önmagát, fölemészti létét: a költészet csak virágzik és építkezik. A költészetnek nincs lombhullása, csillag-robbanása, világsziget-katasztrófája. De mi a költészet, ha cselekvés, ha végtelen építkezés? Titok és teljesség és szégyen? Meztelen vacogás, didergés a mindenség csillag-ürülékei és tűz-bimbói között? Bár az emberiség-történet, s így a költészet-történet folyamán jóformán minden költő (és a költészet körűl sürgölődő elme) megadta, vagy legalábbis meg próbálta adni az arany-bilincs-véglegességű választ, a csillag-érvényű feleletet, hogy gyöngébb, vagy erősebb csuklóinkat barbár, vagy erőszak-képzeteihez fonja, hogy arany-láncával betekerje kísérlet-szellemünk szárnyait és égitest-törvényeivel alázatra intse dacos és újat-akaró, mindíg-robbanni-kész, mindíg-keresztet-vállaló szívünket: én nem vállalkozom a válasz-kísérletre. De ámúlva tűnődöm: évente száz és ezer és tízezer fiatal (földgolyónyi egységben számolva: több-tízezer, vagy annál-is hadseregnyibb fiatal) kezd verset írni! Vállalva lázas tettével a boldogtalanságot. A boldogtalanságot akkor is, ha gazdag, sikeres pálya áll előtte, s a boldogtalanságot akkor is, ha sorsa lesz sivatag-sikertelen! Ha megtalálta szívében a szavak gyémánt-mezőit, vagy ha sorsa kopár tájain csak madaraktól kicsipegetett húsfoszladékok, szép vadak lerágott csontjai, levedlett óriáshüllők virágsejt-mintás bőrcafatjai hevernek és zörögnek a csillag-forró szélben, és sárkányok óriáslábnyomából csak kristályosodó vizeletet, penész-hártyás föld-gyomorlevet ihat. Miért? Hogy kimondjon magából valamit? Hogy megőrizzen magából valamit? Oly reménytelennek hat ez a vágy, és épp századunk közepén. Miért az ének? Egyszerűen: létünk tevékenysége, mint a madaraknál? Biológiai tűz: a költészet? Mint a madarak húsának dallam-forradalma, mint a tücskök fekete kitin-zenéje? Miért? Ha a földtörténet irányából vizsgálom az embert és költészetét, akkor makacs boldogsággal tudhatom, hogy a földi anyag, pontosabban a föld-anyag csúcs-szerveződése a biológiai lét, és csúcs-építkezése: az ember. Az emberi agy, amely nem akar, mert nem tud belenyugodni a személyes-folytathatatlanba, bár tudja, egyetlen bizonyosság van: a halál. Tudja: az élet nem bizonyosság, csak előzmény. És érti azt is, hogy a folyamatos halál-tudat nem a rossz, de éppen a jó cselekvés biztosítéka. De ha a világegyetem irányából nézem a Földet: akkor ez a megsűrűsödött, ősanya-emlőként összecsomósodott-bőrű, tüzes lélegzőnyílásokkal és tüzet-lövellő pórusokkal bepettyesedett kocsonyás tűz-buborék, ez a kifejezhetetlenűl szép, és végtelen énekünkre érdemes élet-buborék az űr áramlataiban: egyszer (a mindenség-lét-törvények parancsára) elég, szénné sül. Elpörkölődik keserű füsttel lobbanva, s piros hamuvá göndörödve, mint hajszálakból gyúrt kis gombóc anyánk gyufát-lobbantó kezében a hajnali fésülködés után, mert megfésülködött a Mindenség, s zöld hajszálát, a Földet gubanccá gyűrve, tüzes törvényeivel elégeti. Mire hát a költészet, s a költő, s a mindíg-újrakezdő ifjúság-akarat? A cselekvés: változtatás. A változtatás: akarat. A költők akarata: a jóra-való változtatás. Mégis: a költészet sosem-hervadó arany-lapjain elmerengve, keserűen és elkomorló aggyal tapasztalhattuk, hogy a költészet nem tudta megváltoztatni a világot. Nem tudta sorsunktól elhárítani a rosszat és nem tudta Föld-világunkon megteremteni a gyakorlati jót. Nem tudott lenni Szent-György-dárda szép irgalmatlanságunk kezében, vagy lenni a Hegyi-Beszéd Jézusának halas-kosara és kenyere, hogy megsokszorozódván és sokasodván, mindeneket boldoggá tegyen. Megértővé és jóllakottá. De lemondhat-e a költő arról, hogy legyen Szent-György-dárda és Jézus hala és kenyere? Hiheti-e, hogy a Legyőzendő erősebb, behemótabb, lomhább, dülledtebb, varangyabb, mirigyesebb, kéjesebb, vigyorgóbb, kövérebb és igézőbb-tekintetű, mint Altdorfer sárkánya a barna-arany legyező és páfrány-rengetegben? Hiheti-e, hogy kenyere szárazabb és hala büdösebb, mint a Legendabelié, és szava csak holt levél az Életfa ágán? Nem és nem! És ezzel a hittel indúltam én is költői útamra húsz évvel ezelőtt: indúltam a fővárosba-fölviharzó, vagy fölballagó társaimmal. Akkor csupa fény volt minden: tűz és ragyogás! Hittük: nemcsak őszi fény az, de történelmi tűz-omlás. Élettűz és nem tűz-özön! Nemcsak az égből és a földből, a növényekből és a csillagokból áradt a fény, de belőlünk is. Fényforrások, fénytükrözők és fényt-lövellők voltunk. Egymás arcát világította be foszforeszkáló szívünk, ragyogtunk, mi, foszfor-szívűek és vad-arcúak. Mert onnan jöttünk mi: az elnyomatás barlangjaiból, a bánat erdejéből. Több évszázados szorongás jég-páncél-öltönye olvadozott a nemzet testéről, és dér-szőlőfürtök és jég-szőlőlevelek a nép szívéről. Tisztultabb tájakra láthattunk harmatba-mosott szemeinkkel. Ezt a ragyogást vállaltuk mi gyermekien kimondani. Mert kimondtuk azt is, amikor újra deresedni kezdett népünk szempillája és jelenünk arca lett dérsivatag, és szívünk idegesebb bőrén buborékos, eres jéghártya nőtt és dérbógáncs virágzott. Nem folytatom, hiszen nem rólunk van szó, de a költészetről. Ez a pár mondat is: csak állapotrajz, gyors történelmi kréta-vonások a hártyázó csöndre, nem személyiség-vázlat. Jegyzet-utalás a tegnapra, hogy megváltozott történeti és költészet-történeti helyzetünket érzékeltessem. És utaljak a magyar költészet természetére. Természetrajzi tárgyilagossággal lírai tegnapunkra. Költészetünk óriás-csontváza a pusztulás-tudat volt. A várakozás, keserűség és átok óriás-csontjaira és csont-kosarába fonódott, épűlt és tapadt: az izomzat, a hús, a szervek lüktető és belső-hömpölygésű sokasága, a látó, halló, szagló és nemző-szervek, a bőr, a köröm, a hajzat: költészetünk. Ez a hatalmas költészeti eleven mész-váz a nemzet-halál rettegő várása és iszonyata volt. És sehol és soha ilyen magányosan és végérvényesen. Csak a Biblia vad szőrfészekből-kihörgő jóslatai és próféta-átkai voltak testvér-jóslatok és átkok. De reményteli vad jóslás volt a Bibliai. És reménytelen vad jóslás a magyar költészeté. Kölcsey-é, Vörösmarty-é, Ady-é! Legjobbjaink örökös rettegésben éltek. Örökös figyelemben és figyelmeztetésben. Számontartó rettegés volt az. Nép pusztul el, nemzet sűllyed el: sikongták óriás-elődeink. De mit tehet e gyötrelmes század hetedik évtizedének költője? Hiheti-e őskultúrák sírjain, csontvázain, temetőin, eszközein, fegyver-maradékain, cserepein, bőrcafatjain, állatcsontjain és kő-bronz-rézgyöngy-ékszerein állva, hogy szívét és agyát nem rágja meg a föld? Hiheti elsűllyedt népek földrágta csontjain és szívük rothadt foszlányain állva: kimmerekén, szkítákén, illyrekén, thrákokén, keltákén, rómaiakén, boiokén, eraviszkuszokén, azaluszokén, dákokén, szkordiszkuszokén, dalmatákén, pannónokén, germánokén, markomannokén, szarmatákén, jazigokén, quádokén, vandálokén, húnokén, roxolánokén, gótokén, alánokén, viktofalokén, gepidákén, thüringekén, svébekén, avarokén, langobárdokén, szkírekén, karpodákokén, rugiakén, kutrigurokén, utrigurokén, herulokén, szlávokén, bolgárokén, frankokén, bajorokén, kúnokén, hiheti-e, hogy szavát nem eszi meg a föld; bár eltűnődik a népek-temetője fölszántott és virág-könyörgésű, szakáll-vert földjén heverve: miért tűnnek el népek, nyelvek, szívek és hajzatok, belekeverődve a földbe, mint a föld haja, a holtak ragyogása, fölszívódva más nyelvekbe, mint a reggeli ébredésbe az anyaemlő-illatú, vagy zord-árnyékú álmok? Ki tudja, hogy miért foszlottak el köd-óriásasszonyokként az eltűnt népek, míg maradhattak volna óriás-ölű termékenyek, nemzők, befogadók és kibocsájtók. Jövőt-kihordók és időt-ringatók? Érdemes költészethez érdemes élet kell. De hogy élhet a jelenkor költője érdemesen? Feledheti-e, hogy ma már nemcsak népek és nemzetek, de az emberiség sűllyedhet közös sírba! Léttörvény lenne ez is? Nem a történelem, de az ember által megteremtett második természet (amely éppúgy a természet műve, mint az ember) falhatja föl, emésztheti föl az emberiséget, átadva csecsemő-életű bolygónkat az első természetnek: a zöldnek, a tollnak, a pikkelynek, a hártyának, a szőrnek, a bőrnek, a páncélnak, a fogaknak, a szívógyomroknak, zúzógyomroknak, kloakáknak, anusoknak, vagináknak, szívócsöveknek, tojócsöveknek, ivarnyílásoknak és nemzőpálcáknak, tojás-üregeknek, petezacskóknak, petefészkeknek és herezacskóknak, sperma-préselő béka-öleléseknek, nemzőlábaknak és ondó-ágyúknak, a szívócsápoknak, rabló-lebernyegeknek, virágzó-rablócsápkötegeknek, pók-fogsoroknak, vér-rojtoknak, az emlős-méheknek, rovar-méheknek, a madártojás-méheknek, hüllőtojás-méheknek, a tarajosgőte-méheknek, szalamandra-méheknek, a bogár-petezsákoknak, hal-petezsákoknak, tengericsikó-férfianyaméhburoknak, a megkristályosodó rovar- és madár-vizeletnek, a vizeletnek, az ürüléknek, az ökrendezésnek, hányadéknak, a böfögésnek, a szeleknek, a gázoknak, az emésztő-nyálnak, gyomorsavaknak, gyík-vérkönnyeknek, a péniszeknek, falloszoknak, hímvesszőknek, ondónak, spermának, petének, tojásoknak, lép-sejtű pipabékanőstény-hátaknak, pete-fürt-hurcoló békalábaknak és békafaroknak, herének, hüvelynek, a lárváknak, báboknak, álcáknak, ebihalaknak, a csőrnek, a karmoknak, körmöknek, rágószerveknek, nyelveknek, költőzacskóknak, csőr-reszelőknek, csőr-fogsoroknak, gége-fogsoroknak, az emésztőnyílásoknak és ürítő-nyílásoknak: a növényeknek, madaraknak, bogaraknak, férgeknek, halaknak, vadaknak. Az emberiség fölfalhatja önmagát, s átadhatja jövőre-érdemes gyönyörű hatalmát: a járólábaknak, a kopoltyúlábaknak, takarító-lábaknak, állkapcsi-lábaknak, tori-úszólábaknak, fogólábaknak, mászólábaknak, hasadt-potrohlábaknak, hólyagoslábaknak, faroklábaknak, futólábaknak, úszólábaknak, ásólábaknak, ugrólábaknak, ragadozólábaknak, gyűjtőlábaknak, az ollóknak, csípőknek, tomporoknak, comboknak, lábszáraknak, lábtöveknek, lábtő-karmoknak, tapogatókorongoknak, a sertecsápoknak, fonalascsápoknak, gyöngysor-csápoknak, fűrész-csápoknak, toll-csápoknak, fésűs-csápoknak, bunkós-csápoknak, térdes-csápoknak, lemez-csápoknak, csápsörtés-csápoknak, a potrohlábaknak, farcsutáknak, a faroktoldalékoknak, a tojókészülékeknek, párzószerveknek, a Malpighi-edényeknek, a dobhártyás-hallószerveknek, a húros-hallószerveknek, az armatura genitalisoknak, az ovariolumoknak, a végbélnyílásoknak, végbél-lemezeknek, dactus ejaculatoriusoknak, a rovarbőr kutikulájának, a vedlésnek, a bomlástermék-kiválasztó kültakarónak, a bűzmirigynek, az illatmirigynek, a viaszmirigynek, a végbélmirigynek, az érzőszőröknek, a szaglókelyheknek, érzőgödröknek, szaglólemezkéknek, érzőharangoknak, tapintószőröknek, érzőlemezeknek, haranglemezeknek, érzőkúpoknak, szaglógödröcskéknek, szaglószőröknek, az előbélnek, a szájüregnek, a nyálmirigyeknek, a garatnak, a nyelőcsőnek, a begynek, a mézgyomornak, a hosszúnyelű-hólyagnak, az előgyomornak, a megvastagodott belhártyának a fogakkal, tüskékkel, lécekkel; a gyomornak, a vakbélkoszorúnak, az utóbeleknek, a stemmáknak, oculi compositiknek, az ommatidiumoknak, az ocellusoknak, a facettáknak, hatszögű kristálykúpoknak, a gamogenetizmusnak, a szűznemzésnek, a lárvanemzésnek, az ál-elevenszülésnek, a húgyhólyagnak, húgycsőnek, a fullánknak, a tüskének, szívókorongoknak, szívólapoknak, szívókelyheknek, az ormányosoknak, cickányormányosoknak, az egyenesszárnyúaknak, a négyszárnyúaknak, a legyezőszárnyúaknak, karéjosszárnyúaknak, kétszárnyúaknak, viráglegyeknek, harmatlegyeknek, cicindeláknak, bársonylegyeknek, szőrösszárnyúaknak, recésszárnyúaknak, szabadszárnyúaknak, szípókásoknak, tajtékos kabócáknak, a növényevőknek, állatevőknek, korhadék-evőknek, talajevőknek, iszapevőknek, mindenevőknek, különleges-evőknek, a kitinnek, kocsonyának, takonynak, stigmáknak, szövőmirigyeknek, szövőszemölcsöknek, fonószemölcsöknek, kifecskendezett undorító nedveknek, a rágószerv méregmirigyeinek, a fullánkok méregmirigyeinek, a mirigyszőrnek, pöfögésnek, ürítésnek, a tetveknek, bolháknak, bacilusoknak, vírusoknak, és az uterusz-vágynak. Az emberiség öntelt mámorában kiirtja önmagát, s átadja a többmilliárd-éves szellem-épülést a Halálnak, az Emberalatti-létnek: az egysejtűeknek, sejthalmazos állatoknak, álszövetes állatoknak, szövetes állatoknak, testüreges állatoknak, a kültakarótlanoknak, a kültakarósoknak, az ektoplazmáknak, pellikuláknak, kutikuláknak, a hámnak, irhának, bőrnek, csillangóknak, csalánszőröknek, kitinszőröknek, sertéknek, szarupikkelyeknek, szarvaknak, agancsoknak, a héjasoknak, házasoknak, bőrvázasoknak, kitinvázasoknak, kovatüskéseknek, mésztüskéseknek, gerinchúrosaknak, csontvázasoknak, az állábaknak, csillósoknak, ostorosoknak, izmosoknak, bőrizomtömlősöknek, vázizmosoknak, a rágógyomornak, mirigyes-gyomornak, zúzógyomornak, epésbélnek, éhbélnek, csípőbélnek, vastagbélnek, végbélnek, a részecske-evőknek, nyelőknek, szívóknak, rágóknak, külsőemésztőknek, bőrön-át-táplálkozóknak, szimbionta-táplálkozásnak, a bellégzésnek, a kopoltyúsoknak, a tracheásoknak, a tüdősöknek, a trachea-tüdősöknek, plazmacirkulációnak, a vándorsejteknek, gastrovascularis üregeknek, a zárt érhálózatnak, a csőszívnek, a szívszerű üregnek, a nem-teljesen-osztott szívnek, az osztott szívnek, a diffúz kiválasztásnak, vándorsejteknek, bőrmirigyeknek, a bélcsatorna falának, az elővesécskének, Nematodának, a vesécskének, ősvesécskének, utóvesének, a plazmának, a dúcidegrendszernek, agyidúcnak, idegtörzsnek, garatideg-gyűrűknek, hasdúcláncoknak, garatfeletti-dúcoknak, fényérzékeny plazmának, a fényérző sejteknek, az egyszerű pigmentkehelyszemnek, az összetett pigmentkehelyszemnek, a gödörszemnek, a fénylátó szemnek, a képlátószemnek, a hólyagszemnek, a timpanális szervnek, a lábszár-fülűeknek, a potroh-fülűeknek, a tor-fülűeknek, a szárnytő-fülűeknek, a belső-fülnek, közép-fülnek, külső-fülnek, fülkagylónak, az érzősejteknek, a bemélyedt érzékszerveknek, az üregesszerveknek, az oldalvonalaknak, örvényférgek fején az áramlásérző szervnek, a férgeknél a fej plazmakemotaxisának, a legyek, lepkék lábán az izlelőszerveknek; a rovarok szaglószervének: a csápok felületi gödreinek és dombjainak; a pókok tarzális szervének, az orrüregeknek. Vagy átadja magát az emberiség a csöndnek, a zöld háborgásnak, sustorgásnak, növekedésnek, és ereződésnek: a gyökereknek, száraknak, leveleknek, kacsoknak, virágoknak, a baktériumoknak, a kékmoszatoknak, az ostorosmoszatoknak, a sárgásmoszatoknak, barázdásmoszatoknak, zöldmoszatoknak, barnamoszatoknak, vörösmoszatoknak, a nyálkagombáknak, ősgombáknak, moszatgombáknak, tömlősgombáknak, Bazidiumos gombáknak. Konídiumos gombáknak, zuzmóknak, moháknak, harasztoknak, a korpafüveknek, zsurlóknak, páfrányoknak, a nyitvatermőknek, a zárvatermőknek, a kétszíküeknek, és az egyszíküeknek? Mit tehet a költő ilyen embertelen-létáradás-jövő-lehetőség előtt? Mi hát a föladatunk? Hiszen most kellene a költészet Kalevala-i ereje! Hogy legyen erőnk, mint Vejnemöjnené: világakaró és világ-nyugtató, hangszerünk mindenség-varázslatos, változtató, teremtő, földbe-éneklő és űrből-kiéneklő! Mert az emberiség nem a részleges, de a teljes pusztulás lehetőségét termelte ki magából. Azt mondják, a madár önmaga legszebb produktuma, de a létfejlődésben: zsákutca. Lehet, hogy az ember fejlődése csúcsán zsákutcája önmagának? S közös élete (az emberiségé) csak addig folytatható, amíg föl nem találta önpusztítása végső és rettenetes eszközeit? Ma már az emberiség-pusztulás gyűlölt, rettegett, tudatunktól gonosz mese-óriás árnyékaként elhessentett, de valóságos lehetőség. Mint a termesz-anya-óriás, a szerelemtől hatalmasra fölfúvódott lüktető, leffegő, hullámzó gumihártya-test, amelynek héj-szeletei, mint a sárgadinnyének, zsírosan földagadnak, s egyetlen pocak-has-tompora körűldagad apró facetta-szem-rózsáin, szüntelen nemző-éhesen és a duzzadt, lázas, többezer-petecsöves petefészektől illat-mámoros, a dagadt vagina-kehelybe, a mézelő szerelem-rózsába ondódárdáikat döfködő, téboly-láncként gyűrűző, a parázsló hüvely, éhes ondótartály, lüktető párzótáska, a gőzölgő nemző-kút körűl tolongó, ivarnyílásba-tülekedő páros-heréjű, dagadt-ondóhólyagos, vonagló-ondóvezetékes, virágzó-kilövellőjáratú, erjedő-péniszes apró hímek szűntelen spermium-lövellésében: a Pusztulás ott fekszik lágyan lobogva és zsírosan lihegve nyálunkkal és sóinkkal összeragasztott civilizációnk termeszvár-éjszakájában és ontja szülőnyílásából petéit kifogyhatatlanúl. Ontja szüntelenűl a kikelni-kész halált. Keserű volnék? Nem. Csak nem akarom elfelejteni, mi várhat ránk. És megtalálni a Választ, a Feleletet, az Egyetlen-szót, amitől meghátrálnak és elfoszlanak az éj vihogó és vicsorgó foszfor-szellemei. Nem lehet, hogy ne vállaljon részt a lét dolgaiban a költő. Hogy ne hallgasson a szorongásra, panaszra, az emberi szívre és az elemekre. Szorongásunk kozmikus? Igen. Nem tudjuk, de hisszük, hogy van másutt az emberéhez hasonló élet a világegyetemben. Elképzelhetően többmillió hozzánk-hasonlóan lakott, vagy lakható, tehát civilizációra-képes bolygó van ismert világegyetemünkben. A fizikus Fred Hoyle szerint (minden más lehetőség mellett) más bolygókon nagyjából az emberhez-hasonló lénynek kellett kialakulnia a fejlődéstörténetben: koponyája, agya, szeme, keze, lába kell legyen a más-bolygónyi lénynek, hogy teremtő, építő, civilizáció-alakító lehessen. De találkozhatunk-e valaha ezekkel a lényekkel? A fizikusok általános véleménye szerint: nem. Az irtóztató távolságok testünket e zöld-hajzatú, tenger-pislogású, tűz-lihegő bolygóhoz kötik. És mégis le kell mondanunk Föld-központú büszkeségünkről, világ-centrikus gőgünkről! A bársonyrózsa-szájú Tóth Árpád is át akarta törni az emberi fagy-magányt. Lélektől lélekig üzent. És eljött, mert törvényszerűen el kellett jönnie, a csillagtól-csillagig üzenet ideje! Az emberiségtől emberiségig kell üzenni majd. És lesz-e fontos üzenni-valónk? Fred Hoyle rádió-beszédre, telefon-beszédre, televízió-beszédre gondol. A költő meg arra, hogy az ő szavait sugározzák majd a földi-ember testvér-szavaként a világegyetem más emberének. Mit tehet a költő? A költő az életért beszél, a szép reményért, s a még-szebb lehetetlenért. Beszél a Pusztulás ellen, a sivatag-bánat ellen. A halál ellen a szép halálért. Elpusztítja-e az emberiség önmagát? Hinnünk kell, hogy nem, hogy megszabadúl gonoszaitól, mert élethite nagyobb, mint a gőg, a reménytelenség. S ha igen: mit hagyunk magunk után? A költőkből a Földgolyó-pusztulás után mi marad? Mit őriznek meg kövületeink: műveink mammut-csontjai, vagy madár-csontjai a kövekben? Ha más bolygók paleontológusai, palaeornitológusai és palaeopathológusai ideszállnak és kiássák az emberiség csontvázát: mit tudnának meg rólunk: kővé-vált könyveinkből, amelyek, mint a foraminiferák millió-pórusos mészkő-rózsaváza, radiolariák kovacsipke-inge: (amelyekből kirothadt a mállékony hús, az olvadékony test, a lélegző, ál-láb-koszorúkat-kitüremlő, lüktető sejt) megőrzi megkristályosodott, elmeszesedett képzeteinket. Amelyek, mint a falevelek, virágok, tengeri sünök és liliomok kőcsipke-domborulatai, vagy a gyíkmadár, az Archeopteryx megmaradt váza a litográf palában: megőrzik virágzó költészetünk kőbe-dermedt vázlatát legalább. Mert hulló csontjaink, kifehéredő vázaink tele vannak írva. És nem mindegy, hogy mi van csontjainkra írva! Mert nem mindegy az se, mit mondunk, hogy élünk a halál előtt! Ha egy hidrogénbomba-háborúban üvegesre sül a Föld, nem mindegy, mit lát belőlünk a világegyetem-jövő, mik lesznek szánkból-kipatakzó utolsó szavaink zászlai, mint a középkori oltárképek és freskók szentjeinél. Ülünk majd derékig a forró üveg-pépben, sikítva, hörögve, zokogva, sülve, önmagunkat rágva, marcangolva, vagy széttárt rózsaszínű kezekkel, széthínárosodott haj-lobogókkal fulladtan tömődünk a Föld-borostyánba, s lecsipegetik kiálló puha részeinket az űr angyalai és ördögei, a túlvilág papagáj-tollú, paradicsom-madár-farkú, pizángevőmadár-pirosmirigykapor-szemgyűrűs, kő-tukán-csőrű, szarvasbogár-szárnyú, kolibri-szárnyú és szitakötőszárnyú Hústalanjai, kitépik az Emberre-éhesek testünk darabjait, mint a borostyánba-ragadt lepkék, hangyák, darazsak, szöcskék szemét és húsát, combjait, csápjait, potrohát, lábszárát, gégéjét, beleit, szíveit, szárnyait a kitin-vázakból az őskor nem-kegyetlenebb madarai? Vagy az üveggé-olvadt Földgolyó, az Óriásborostyán lesz áttetsző arany-koporsónk, mint az őskor rovarának az összezáruló gyantacsöpp és dalaink szájunkból buborékként kihólyagozva: mert a mézben-kínlódó rovar kilökte tojócsövét, vagy az összehúzódó gyanta kipréselte beleit. S a borostyán-sírba zárt állatka légzőcsövének nyílásán és légnyílásai körűl léghólyagok, légbuborékok gyöngykéreg-gömbsora: a kilépett levegő, a megfulladt rovar utolsó lehelete. Így lesz énekünk az Üveg-föld-sírba temetve? Vagy, mint Bachofen-Echt a Bernstein-zárványokat: Dante és Milton és Madách angyalai, más égitestek tudósai látcsöveiken, földig-tolt szemeikkel vizsgálgatják holttetemeink és dalaink maradékát az óriás Föld-üveg-temetőben: mert a szervezet évmilliárdok során megsemmisűlt és csak a visszamaradó üreg falát vonja be az egykori állati test leheletfinom pora, a kék, zöld, bíbor, arany és fekete költészet-por és emberiségkori mámor-zuzmara. Mert költészetünk és testünk, mint a csillag-anyagsziget-katasztrófák: önmagába-roskadt, üres csönddé porladt, s létünk buborék-maradékát, buborék-halmaz-üregét őrzi az arany-kripta, dalaink testformát-őrző űr-test alakját, hiszen az üreg, amely pontosan a test hajdani formáira domborúlt, most már üresség-test, szines por-ruha, por-mozaik-báb, némaság-lárva, amely a gyanta-negatívra ragadt: a facetta-koszorú-halmazok, vatta-páfrány-csáp-levelek, rágó és nemző-szervek, dagadt szerelmes potrohok üreges por-minták csak! Kirothadt létünk szines por-szemfedője az, semmi-por-koporsó, az űrredomborodó por-jelenés! De akármilyen mámorító is: ne hívjuk halálunkat, ne idézzük a jövő-lehetőség legkegyetlenebb álmait! Higgyünk hitünkben és értelmünkben! Hisszük, hogy a világegyetemből egyszer-csak fölhangzik a hívás, a világegyetem-anyaméh testvér-emberiségei üzennek értünk: mondd el magad testvér, mondd el magad emberiség! Én tudom, hogy nekünk kell válaszolni! Büszkén tudom, mert a költészet föladata: a válasz-adás. Mit üzenünk majd? Mit mondunk majd? Mit tudunk mondani magunkról? Mi az a legfontosabb, amit el kell mondanunk magunkról? Hisz évszázadokig, vagy évezredekig megy az üzenet és jön az üzenet-válasz. Hogy mennyire szerettünk élni? Hogy féltünk a haláltól? Hogy szerettünk szeretni? El kell mondanunk önzéseinket, gőgjeinket, szenvedésünket, tisztaságunkat, bűnünket, ostobaságunkat, múltunkat, emlékeinket, szerelmünket, lázainkat, tetteinket és álmainkat, forradalmainkat és bensőnk kristály-világát, létezésünk befejezhetetlen tartalmait? A költőnek hinnie kell, hogy minden fontos, ami élet, és minden fontos, ami halál. És újra mégis: meg kell találnunk az egyetlen verset, a legfontosabbat, szüntelen kutatva létünk barlangjaiban, meg kell találnunk létezésünk évmilliárdos rongyos-zsákjában, a múlt mérhetetlen temető-ládájában, hogy mit mutatunk föl az értelmes világegyetemnek. Tudnunk kell, hogy az emberiség-gyerekkor óriás játékszereit, szines ásóit, vödreit, kapáit, ragasztott-szempillájú hajasbabáit mutatjuk-e föl, vagy az elöregedett emberiség vad halál-játékszereit, vagy a költők megújulás-hitét? Hisz nem ember-idő-fogalmakban, de emberiség-fogalmakban, égitest-fogalmakban kell gondolkoznunk. A költő a mindenségből nézze önmagát és a Földet, mert a mindenség nem önmagát látja benne, de meglehet, önmagát keresi az ember költészetében. De éppen ez a fölismerés kényszeríti a költőt arra, hogy ne vonja ki magát a gyakorlati válaszadás alól, kora gyötrő kérdéseiből: nemzete, társadalma, népe, történelmi környezete és emberiség-környezete hétköznapjaiból, hogy ne köthesse szívét a könnyelműség szívárvány-léggömbjére, mert hab-gömbnél könnyebben és gyorsabban pattan el a felelősség-nem-vállalás csak látszatra szív-emelő és csillagok-felé-vonzó gáz-belsejű golyója, s az őt-mosolyogva-elhagyónak keményen visszaüt a Föld, a magasról-ráhullt szívet véresre összetöri, az alázat-nem-vállalót cafatra összezúzza és halálra-alázza. És még jó, ha szemfedőként visszahullanak rá a füstös, rongyos burok ernyedt, megpörkölt lebenyei. És ez a fölismerés mondja a költőnek, hogy el ne bízza magát, hálát sose várjon. A költő tegye dolgát, hacsak egy fűszál, egy mohos kődarab hallgatja is, énekeljen akár az omlékony sivatagnak, a szörny-rejtő sötétnek. Mert a költészetnek a mindenséget-átitató hatása van, mindenütt jelen van a világegyetemben, lüktetve mutatja a világot-behálózó rendszerét, mint gyönyörű tűz-szövevényét az üveghúsú létezők ér-rendszere. Átüt a dolgokon, mint a halál, kicsordúl a dolgokból, mint a vér.