A művészet boldogsága^*

Egyszer, talán két évvel ezelőtt, egy rádió-riportban azt kérdezték tőlem: mi a véleményem a fiatal zsenikről, azokról a művészekről, akik az emberiség rövid, gyalázatos, szenvedésekkel-vemhes és a gyötrelem és kín izzó láncaival a foszlékony-húsú elmúlásra tekert, vérrel-befröcskölt-arcú és tűzkoronával-megkoszorúzott-szívű, ködszivacs-emlékezetű, halálból-halálba-hömpölygő, a húsra csigahéjként és kagyló-kőlegyezőként ráforrt vinnyogás és üszök-álarcú emberiség történelmében, a lassan elrákosodó Földgolyó történelmében, a kis jóság-szigetek és ritka emberi-dícsőség-cíprusok történelmében, a világegyetem-bánat-redők történelmében tudtak lenni a világ-semmibe tűzgolyókat, arany-szemgolyókat, tűzbuborékokat és vastagon-gomolygó tűzvirág-hadakat köpő isten-bölcsőszájú halak, világ-ikrákat és világ-petéket, világ-spermákat ontók, a mindenség aranyhárfái, vad és végzetes arkangyal-hegedűk, akik félelmetesen és mámorosan túlbeszélik a világűrben-csapkodó, az Apokalipszis lángoló üvegtava mellett tülekedve-csapkodó szárnyak, képzelet-tollkoronák, és látomás-vitorlák csattogását, toll-dörgését és pihe-viharzását, akik voltak a lét mámor-küldöttei, a világ-anyaméh éneklő embriói, akiknek szava a magzatvízen, anyaszívverésen, méhburkon, méhlepényen, húson, hasfalon, bőrön át zeng már fogantatása harmadik hetében, s nem is kell a csillagpórusos, tűz-köldökű világ-anyahasra tapasztani fülünket, hogy halljuk és sírjunk és szeressük éneküket, mert énekük szétárad a léten, mint fékezhetetlen ragyogás és betölti galaxisainkat és sejtjeinket, akik a halál csontvázakkal, fogsorokkal, koponyákkal, fagyökerekkel, virággyökerekkel és fűgyökerekkel, lárvákkal, petékkel, varangyokkal és földigilisztákkal, fehér penésszel kirakott és benőtt szívébe vert virágdárdák, öröm-nemzőostorok, csoda-teremtő csodálkozások, virág-époszok, madár-látomások, csillagkeringés-kották, isten szakállát-színesre-festők, zöld-pettyes világ-tojást forró madár-testükben érlelők és hordozók, fülemüle-ősanyák és tűzliliom-ősapák, égitest-testvérek, az üszög-szőrű, kő-vicsorgású, kormot-fújtató és rothadék-tajtékot csillagokra-csöpögtető Halál-csődör virágokból és zöld levelekből, virágzó gallyakból és zöldtollú ágacskákból, kalászos füvekből font lovasai, a nyári-mező-illatú és májusi-rét-szagú, és nyárelejei-erdő-illatú, lepkékkel, pillangókkal, csigákkal, darazsakkal, méhecskékkel és bogarakkal, embriókezű levelibékákkal, szöcskékkel és sáskákkal-zsongó-testű, virág-fejű, virág-nyelvű és virág-szemű, virág-fogsorú és virág-szájú, virág-orrú, virág-fülű, kalász-szempillájú, virág-körmű, virág-tüdejű, virág-szívű, virág-bütykű, kalász-ujjú, virág-heréjű, virág-nemzőszervű, virág-mellbimbójú, virág-köldökű, virág-térdű, virág-lábujjú és virág-kezű virágemberek, a méz-illatú növény és virág-hercegek: a növényből, virágból-font Szirom-bibe-virágpor-kehelygyökér-levélemberek: Mozartok, Csokonai Vitéz Mihályok, Rimbaud-k, Raffaellók, Petőfi Sándorok. Ma sem tudnék a kérdésre másképpen válaszolni, mint akkor, a fogvacogtató és verejtéket-kiszívó magányban. Már kamaszkoromban tudtam és egyre inkább tudom, egész-létemmel tudom, hogy a művészet: küldetés. Küldetés a szó léttörténeti és bibliai értelmében, olyan törvény, amelyet be kell töltenünk, mindenáron meg kell valósítanunk, mindenképpen ki kell teljesítenünk: különben ott pusztulunk a szorongás és a léhaság vérszínű, forró aranyránc-fuldoklás sivatagában és sakálok és keselyűk köphetnek és üríthetnek lerágott csontjainkra. És a művészet próba is, önmagunk és föladatunk próbája, mert a művész a világmindenség kristály és tűz és vérbuborék-kupoláját tartja homlokával, s el-nem-moccanhat, mert beomlik a lüktető, hártyázó, törékeny, parázsló és mibennünk-hiszékeny mindenség, s rázúdul a létre az erjedő semmi, a penészlő magány. És a művészet a vállalás is, a folytatás, az abbahagyhatatlanság vállalása, mert a művész lehel a lét deres szívére virágot, madarat, csillagot: önismeretet és irgalmat. És önismeret és irgalom nélkül a létezés és létünk se több, mint egy elhullott, rozsdát-virágzó vasdarab a háborúban-elpusztúlt Földgolyón, a rádióaktív porral bemohásodó bolygó-magányon: van, mert letört, lehullott, bomlik, mert törvénye ez is, lassan beleszivacsosodik szülőanyagába, mert nincs aki fölemelje. Igen, a művészet küldetés, próba és vállalás és így állandóság, de hogy mikor ér a küldetés, próba és vállalás csúcsára a művész: ki adhat erre feleletet? Nincs ember, aki erre felelni tudna! Csak a szüntelen tevékenység, a folyamatos cselekvés, az üres szemgödörre horpadtan-rátapadó pirosperemű szemhéj viaszgyűrűs szempillagyökérkút-magánya és vaksága, és a világszülés-forró, izzó világősanya-hüvelyű láz, a sötétség és a fölragyogás, a lélek-erjedés és a lélekszáradás szüntelen-váltakozó hétköznapjaiban, óráiban, perceiben, másodperceiben és pillanataiban készűlhet és készűl a válasz. És boldogok a türelmesek és kemények, boldogok a választ-megadni-tudók, boldogok a pillanatonként-viaskodni-tudók, a fekete-kételykedők, halál-daccal-újrakezdeni-tudók, az elszántak és önmagukra-gőgösek, a mindíg-föltápászkodók, halállal-verejtékezők és új-égitestként megint-fölragyogók, boldogok a tűzzel-kivirágzók és csontból zöld levelet kitollaztatók, csönd-csontvázat zöld levélkoronával és viaszos-levelű bokor-tollazattal, sejt-tányérokkal és klorofil-tükrökkel befonni-tudók, a csontokra, mint üvegfára pamutembert: lüktető, vonagló, vérzeni-kész és millió kaccsal és bíbor gyökérrel szeretni-kész érháló-embert fonni-tudok, boldogok, akik az üres és szikrázó csontváz-zsákba, a csigolya-virágszáron merengő csontvirágkehelybe, hajdani anyaméhben-fújt csontkéreg-golyóba ragyogást, lüktetést, éneket, villámot, erjedést, a fény-kráter körűl arany-gyökérkoszorús kocsonya-csillagot, zengést, hullámzást, áradást adnak; a teremtés elgondolói, kitervelői és megvalósítói, a teremtés teremtői, mert a művészet nem érheti be a mindent-megértéssel, de a mindent-teremtés kínja vár rá, isten-teremtés és világegyetem-megvalósítás, szerelmes világnemzés és áradó óriás-halál; boldogok a percenként meghalni tudók, boldogok a percenként föltámadni-tudók, a lehetetlenek és meg-nem-rettenthetők, akik az elmondhatatlan gégeszorító fuldoklás idején is akarnak énekelni: amely nem kisebb fuldoklás, mint a spanyol kivégzések csavarral gégét-beroppantó fémgallér-szorítása; akiknek húsába naponta tüzes aranydrótszálakat ver és húz át húsán és émelygő szervein a gyötrelem, izzó drótkosarat fon testében a gyötrődés, parázsló tűvel és tűz-fonállal varrja át testét, lágy szerveit, csontjait és vérét a kimondás-félelem magányossága, mint megtébolyodott öregasszony a tintaceruzával-kirajzolt-szemű és szájú rongybabát, összevissza varrva rongyot, ujja-bőrét, kócot, kukoricacsutkát; boldogok a jeges harmatban-vacogók, koporsó-éjszakában rettegők, akik ilyenkor a föld-mocorgást, földigiliszta-mocorgást és gyökér-mocorgást, lárva-mocorgást és álca-mocorgást, varangy-mocorgást, vakondok-mocorgást, féreg-mocorgást és rovar-mocorgást hallgatják, összefont kezükben száradó virág-zsugorodást, a kővé-sűrűsödő földön át mozdony-füttyöt, harang-beszédet, repülőgép-hangrobbanást; boldogok a föltámadásra-várók és föltámadók. Mert a művészet a várakozás boldogsága, a gyötrelem boldogsága, a küldetés, a próba, a vállalás boldogsága. A pontosságra-törekvés boldogsága. A művészet a mindíg-próbálkozás boldogsága, önmagunk és kételyeink, középkori vereségeink és téli medve-létünk, varangylétünk és hüllő-létünk, pók-létünk és erszényes-létünk, rovar-létünk, madár-létünk, sündisznó-létünk, hal-létünk, bogár-létünk és rágcsáló-létünk legyőzésének boldogsága. Mert naponta megkoronáztatunk izzó ökör-szájkosárral, naponta ülünk tüzes vasszéken, naponta marcangolják kireszelt fogsoraikkal húsunkat a hitetlenek, a körülöttünk-nyüzsgő többgyomrú, zöld kőkéreg-arcú, kőtüskeág-karú, kőkarom-kesztyűs Ájtatos-Manó-csordák, naponta ég húsunk és szőrzetünk, naponta vagyunk megváltást-hozók, naponta vagyunk halált-osztók, naponta vagyunk elárultak és legyőzöttek, csillagként égők és boldogok. Naponta vagyunk Dózsa Györgyök.