Párizsról és a költészet lényegéről^*

Másodszor jártam Párizsban. Először 1960-ban töltöttem tíz napot a városban, akkor is télen, fullasztó vak esőben, a friss mámort és a csont-vígasztaló kedvet ideges péppé áztató tengerről-sodort zuhatagban, az idegen-örömöt izzó nyugtalanság-erekkel, rojtos magány-gyökerekkel beszövő idegen, meleg télben. Angliából jöttem, egy másik-lét, talán egy más égitest partjairól, a zöld-piros éposz-világból, az ősvilági-csontokból kivirágzott Költészet-ország téli csöndjéből és karácsonyi villany-angyal-túlvilágából. Ismerős volt hát ez a város, magamba-égetett, lényembe-égetett, e hatalmas kő-állat, a hatalmas gőzölgő-pórusú kőcsipke-madár mancsainak bőrpárnás és karmos nyoma, talpának redői és bőrgyűrődései, lábának bőrizületgyűrűi és pikkelyei, recéi belenyomódtak életembe, s azt az egyre-forrósodó idő, a múlandóság izzása kiégette, mint az asszír-írást, s azt csak a megemészthetetlen föld eszi majd meg, cserepeire-hullott szívemmel tűnik majd el a jövőben, s lesz üszkös törmeléke annak, aki voltam. S ki tudja, voltam-e én? De be kell bizonyítani, hogy voltam! És sikerül-e? Megteszek-e mindent a bizonyításra? És mitől hiteles az én bizonyításom? És megteszünk-e mindent, hogy bebizonyítsuk: mi voltunk! Hogy volt egyszer egy emberiség! Félek a háborútól. Az emberiség fél a háborútól. Anyám fél a háborútól, feleségem fél a háborútól, kislányom fél a háborútól, barátaim félnek a háborútól, a költők félnek a háborútól. Mi hát a költészet lényege? A bizonyítás? A félelem? A cselekvés? Mit tehet a költő a háború ellen? Mit tehet a költő a megmaradásért? Ha lehetne a szó a Földgolyó köré fújt áttörhetetlen kristálybuborék, amelynek boldog belsejében, forró, lüktető anyaméh-hártyájában él a jövőre-jövőt-sóvárgó emberiség! Ha lehetne a költészet az idő mindenség-koponyája, amelyben ott nyüzsög a boldogságra-kész, mindíg-teljesűlni-vágyó emberiség-gondolat! Ha lehetne a szó valami halhatatlan ható-anyag, amelytől elpárolog az életből a rossz, az emberiség csontjaiból a gonoszság. Ha lehetne a költészet betörhetetlen kristály-koponya, amely megvédi e bolygót, a mindíg-termékeny agyvelőt minden űrből-lezúdúlható végzettől! Ha lehetne a szó szép, tiszta erő, amely elűzi e bolygóról a bomlást, hogy csak élet legyen és halál, okos élet és megértett okos halál, az egymásba-fonódott és egymásból-kivirágzott teljesség, a mindkettő-nélkülözhetetlen, a törvény! Sokszor látom, ha belenézek merengésem fény-tábláiba, a csönd mögé ha nézek: látom a Földgolyót, mint elroncsolt koponyát, vérrel-beszáradt fejet, amelyen a szemek kipukkadtak, mint fölfúvódott eres gyomor-napállat, vagy beszáradtak, mint a forró homokon a medúzák, mintás hártya-lottyadékká, szempillarojtos, penészedő gyíkbőr-csomóvá, látom a cafatokra-mállt Földarcot és fület, a velővel és vérrel kevert Föld tetves hajzatát. Vagy látom kiszáradt, kiégett anyagszigetnek, ahol nincs növény, nincs hús, nincs vas, nincs álom, nincs sejt, vagy remény, csak por van, nehéz arany-pikkely-szárnyakkal fölrebbenő és kvarctollakkal szétlegyeződő, az űrbe aranytrombitákkal tölcséresedő por, amit elhord a végtelenből behörgő idegen szél, ami szállong, gomolyog a semmibe szét, mint József Attila versében a semmi: ami a dac és a hit volt valamikor, a megváltoztatni-akart világ; s most már nem is por, csak a semmi, ami hömpölyög a csillagok között, s ha leülepszik az ismeretlen égitestek vízére, virágaira, más csillagok állat-pofa-szőrére: nem tudják, mi az? De miért beszélek erről? Ó, Párizs füstölgő, áradó, fullasztó, rothasztó, izzasztó, szív-cibáló téli esői! Mint kőcsipke-virág-sziget állt az esőben a város, fehér mészkő-virágok szigete: s lebegett Európa meleg téli eső-áramlataiban; mint kovakőből-horgolt ingek, tollforgós kőcsipke-sisakok, pápai koronák, korona-szirmú gömbök, oltáriszentség-tartók, kőből-horgolt lovagpáncélsisakok, csipke-orsók és tüske-kupolák, kőcsipke-Krisztusok és kőcsipke-táltoslovak, likacs-templomok, csipke-űrhajók és kőszita-mellvértek, kőcsipke-trónok és kőszivacs-katedrálisok, csipke-tiarák és csipke-jogarok, kőcsipke-páncélingek és ismeretlen lények kőcsipkeszivacs-koponya-halmaza, mint a sugárállatkák kovavázainak tömege lebegett Párizs az esőben, mint radiolariák kovavázai, amit nem is mikroszkóp alatt nézel, vagy fölnagyított fényképen, de amit Haeckel mámoros és szabad ujjai rajzoltak a szigorú és reménykedő tizenkilencedik-századi éjszakában. S e kőcsipke-koronák, kovacsipke-nőstények és kovacsipke-álmok likacsaiból, pórusaiból, horgolás-közeiből, sejtváz-ábráiból millió sejtnyúlvánnyal kiágaskodva, kitolódva, éhes bimbós kocsánnyal kitüremkedve és remegőn kitülekedve élt, mocorgott, bizsergett az élet, mintha egy kőből-font kupola, kő-szalagokból és kő-vesszőkből font koponya lukacsain és fonadék-közein fölfújt gumikesztyű ujjai türemlenének a levegőre, vagy egy óriás kőcsipke-csigaház, amelyen szemgödrök rengetege: ötmillió tapogató nyúlik ki, húzódik és gyűrődik befelé-bugyogva vissza, tétován és boldog bugyogással önmagát kifelé tűrve és ontva, hogy befejezetten inogjon az esőben, belűl fekete buzogánnyal. Miféle tél ez? – gondoltam sokszor, kávéházban ülve feleségemmel, mikor a teraszok piros, vagy citromsárga, vagy kék ponyváit cibálta a vizes szél és dörgött és habzott rajtuk a fekete víz, mint búcsúban otthon a ringlispíl hímzett, cifra vásznát, de csak ültünk az ágaskodó festett falovakon, átöleltük dupla fa-buborék szügyét, vastag büszke nyakát, föltajtékzó fa-sörényét, s hallottuk, hogy robban ki a forró levegő szőrtelen, kitágult, piros-cimpájú fa-orrlikain. Milyen tél ez? – gondoltam az utcán, festő-barátaimnál. Lehetnél-e magyar költő, ha nem látnál többet havat? Ó, az itthoni telek: a gyermekkor telei, a kamaszkor telei, a legénykor telei, a férfikor telei! A fák mohos és repedezett és daganat-rücskű fekete csontjai nyikorognak a vak, fehér délelőtti szélben, vagy állnak a buborékos, szemcsés és eres jégkéreggel bevont fák a fagyott téli éjszakában, fő-csöveikkel és hajszálcsöveik gubancával belenőve a szikrázó, dermedt űr húsába, izmaiba, lágy részeibe és szerveibe, mint óriás-bogarak trachea-rendszere és stigmái az arany-lüktetésű, vonagló-hüvelyű, aranyszőr-gyűrűs csillagok. A tetőkön és az útakon föltaréjlik a hó, s a taréjvégek jégcsipke-tekercsei, jégcsipke-csigaházai és hócsigatornyai szikráznak, mint a némaság, s a hó üveg-göndörödései csönddel ragyognak, mint nekünk a begöndörödött, virágmintás-mészhéjú csillagörvény-ammonitesház, a habos tűzörvény-tölcsér: a tejút. A kis kerti, erdei, mezei, árokszéli és a horhosok bucka-emlőit gyökérernyővel átszőtt növények, virág-csontvázak, hajdani csonttá-vedlett virág-asszonyölek, virág-medencecsontok, szőrös és sárga szerelem-lisztes bogártemetők csontvázai és küllő-koponyái, növénycsont-állkapcsai és elpudvásodott fogsorai állnak jégkoronásan és apró hószakállal, hó-szájüreggel és jég-szempillákkal, és fehér jégszivacsban, üveg-spongyák, jégkorallházak halott ragadozóiként a barna füvek; kis ágról havat rúg az arany-harisnyás madár, s fehér-bolyhos hús-csillaga bezárva, mint a szájgyűrű, s kinyílik méhe, a piros mirigykút: forró magot szül, s a hópermet füstölögve szállong, mint a mindenségben a szétrobbant csillaghalmazok. És pata-nyomok jégkagylóival, róka-lábnyomok homorú rece-párnabelsőivel, madár-lábnyomok dupla csillagsoraival átszőtt kertek, erdők, mezők, szántóföldek, havas temetők! Sír az éjszaka, mert rázza a szél. Sír a szél, mert óriás fehér agancskoronája beakadt a kemény csillagbozótba. Recseg és vinnyog a mindenség semmiből-szőtt csillagbokra, mert rázza, hajlítja, dúlja komor agancs-fejével a szél. Tekereg a fehér csecsemősírás a tél üvegbarlangrendszerében, s a sírás fölött a csöndön lebeg, mint hatalmas fehér garnéla-rák gyöngyház-csápjaival és ollóival, gyöngypáncél-dongáival és üveg-szelvényeivel, üvegingben, kettős sarlós-üvegfarkával a Tejút, s láthatod, hogy lüktet hólyagszíve, világító tűzgyökér-érrendszerét, a szemgolyókat-mozgató üveghús-izmokat, s a foszforeszkáló belek lüktető, fodrozódó, lágyan-sóhajtozó tekervényeit. Ó, ez a tél! Az én telem és nem az én telem! És lesz-e telem majd? Mi hát a költészet lényege? A természet? A táj? Az ország? A nyelv? Mi az a titokzatos legtitkosabb? A leglényegibb, a legbensőbb benső, mi az az erő, vagy akarat, amely összefogja a létet, formákba-kényszeríti az anyagot, s amely derengve átsugárzik a dolgokon, szavakon, mint a terhes nők hasfalán az embrió-virágzás, s nem úgy, mint a szemfedőn a halottak vicsorgó, vagy harapni-kész-fogsorú, vagy feketén-mosolygó, vagy belűlről-kinyomott-szemgolyójú arca, arcok, amelyek akár a tengerfenék lepényhalai az elmúlás homokjába bújva derengenek, s csak az egymás-mellé-tolódott szemgolyók düllednek a víz ropogó lombjai alatt, érgyökeres szemhéjakkal beborítva, amelyek mint a ráncos, dagadt vénasszonypocakok. És mi az az erő, vagy akarat, amely szétrobbantja, fénnyé-lobbantja, sugárzássá löki szét, önmagába-omlasztja, elmállasztja, szétrohasztja, péppé, kocsonyává, csonttá és porrá-olvasztja az anyagot, formát, testet, dolgot, alakzatot, anyagszigetet: szavakat, verseket, világokat? Mi hát a költészet lényege? Az akarat? Az összetartó, vagy szét-olvasztó erő? De mi ez az akarat, és mi ez az erő? És mi akarja, hogy a költészet legyen? Mi akarja, hogy a létezés legyen? Mi akarja, hogy formát-kapjon a minden a létezésben, meghatározott-idejűt, a pusztulás lázával elemeiben? Mi az akarat? És mi ez az akarat? Az anyag önmaga dönti el sorsát? Önmaga dönti el az anyag, hogy magát bomlasztva, sokszorosítva, növesztve és kiteljesítve mivé alakúl; hogy összesűrűsödik és szétlazúl? Hogy hatalmas csipogó és csámcsogó, böfögő és vinnyogó szaporodó testekké dagad és párázó, zizegő helyhezkötöttekké? Röpködőkké és virágzókká, sugárzókká és kristály-titokzatosakká? Mi adta az anyag legkisebb részecskéinek a célszerű valamivé-alakulás információit? Az egymásra-utaltság, a szövetség-kötés, a fölhalmozódás akarat-információit, a lebomlás és újra-létre-torlódás parancsát? Mi adja az anyagnak ezt a tudást? Honnan tudja az anyag, hogy azt kell tennie, amit tesz? Hogy millió-más legyen ugyanaz, s ideje-múltán a millió-más elpárologjon, szétrothadjon, s elégjen ugyanazzá? Egy-egy természeti forma az anyag érlelődési folyamatának egy-egy állomása csak? Mi határozza meg, hogy bizonyos anyag-fölhalmozódás mekkora-idejű? Mi döntötte el ezt már a kezdetekben, a valaha-volt-ban, s a jövő-időben? Hogy az anyag részecskéinek egy-egy koncentrációja csak addig élhet, ameddig él, ha végig-éli önmagát, s azután szét kell hullania: a lágy részeknek előbb, aztán a váznak, a sejteknek, a molekuláknak, hogy többé ne legyen, mert minden csak egyszeri, és mégis megismételhető. Ó, sohasem-megismételhető folytatás és mindíg-más és más ugyanaz! Ó, hasonlíthatatlan hasonlóság, mindíg-újrakezdődő folytatás, a lét örök jelenidője, s jövő s a múlt örökös vegyüléke, halhatatlan ragyogó mindenségem, szívem kifosztója, s virágzó méhburka embrió-szívemnek! És mi a betegség? Hol kezdődik a betegség? A daganat, az erjedés, a kövesedés, a foszlás, az elfolyósodás, az elszappanosodás, a víz-dagadás, az elmérgeződés, az akarat-bomlás, a bánat-fölhalmozódás, a bűzlés, gennyedés, sejt-burjánzás és szerkezet-rothadás? Mi hát a költészet lényege? Az akarat? Az összetartó erő? A létezés akarata? A létezés elemeit összetartó és meghatározott-formába kényszerítő erő? Tél! Férfikorom tele! A tél óriás barlangjában töprengve állok, alig dereng át az országot-beborító felhőburok, a fehér mohabuborék, a csillámait lassan-hullató zuzmó-kupola, a fehér szőr-koporsó, s a fehér csöndbe gyökerezett zuzmarás fák, mint alabástrom-cíprusok, gipsz-tengericsikó-csordák, kálcit-csipke-csokrok, óriás-ősisten-csontszivacsok, üvegpókháló-trombiták, mészrozmaringfák, sztalaktit-gyertya-csokrok, kristálytű-oltáriszentségtartók, gipsz-tüdők, Magyarország-korallvárak, cseppkő-tüdő-virágok, gipszcsipke-temetők, elmeszesedett érrendszerek, jég-gyertya-ágas csodaszarvas-agancsok, gipszrózsa-koronák, alabástrom-színű óriás ásvány-virágok, dér-kígyócsontvázak merednek törékenyen, s tétován elrepűl közöttük, mintha tántorogna, néha egy álmos madár: a kőcsákány-csőrű fekete rongy-ernyő: a varjú, a fekete csillagárnyék: a rigó, a kicsi moha-asszony: a cinke, a zöld kéreg és piros bársony-herceg: a harkály, s mint félig-elszívott s elnyomott szivar, a hamu és üszök-szemkarikájú málladozó dohány-levél-csokor: a veréb.