Válaszok a költészetről^*

Domokos Mátyás: Juhász Ferencnek nyolc hosszú esztendőn át nem jelent meg kötete. Aztán tavaly, gyors egymásutánban kettő: a Virágzó világfa, válogatott verseinek gyűjteménye, majd néhány hónappal később, e nyolc esztendő termését, „a szerelem, a magány és a megtisztulás izzó égitesteit” hordozó új kötet, a Harc a fehér báránnyal.

A költő tehát nem hallgatott, hanem a tetszhalott-években is rendületlenűl folytatta a legújabb magyar irodalomban szinte példa nélkűl álló vállalkozását. Bátor és hősies költői hadjáratnak kell neveznünk ezt a vállalkozást, mert akár a létezés ős-boldogságáról, ős-bizakodásáról szól a költő, a dolgozó ember világával és örök forradalmával való összetartozás melegítő-lelkesítő hitével, akár a személyes élet örvényeiről, „a csontok fehér árnyékában”, akár a lét hatalmas freskó-vízióit festi, mindenkor a legnagyobbra: századunk emberének és világának, tejesen újszerű, egyéni, de egyetemes érvényű, az élet vadúl burjánzó vegetációját s a rendező emberi tudatot, a földet és a kozmoszt magába ölelő lírai birtokbavételére törekszik. De ne tévesszük szem elől e költői hadjárat méreteit sem, mert aligha lehet kétséges, hogy egy költői vállalkozást a méretei is jellemeznek valamiképpen. Márpedig a célokon túl, Juhász Ferenc költészetében az „élet ünnepének tornyát építő” erőfeszítés termékeny energiája is lenyűgöző és elgondolkodtató.

A visszhangja nem különben.

Ha az irodalomtörténetnek is rendelkelésére állhatna egy gépezet, amely a földlökéseket regisztráló készülékek mintájára a műszerek pontosságával jelezné az irodalmi közélet rengéseit, akkor ennek a szellemi szeizmográfnak a mutatója – jóformán jelentkezése óta – Juhász Ferenc költészete körűl lengene ki legvégletesebben a szenvedélyes magasztalás és a szenvedélyes kétségbevonás skáláján. Hiszen a folyton-növő műnél csak a róla írt kritikák, tanulmányok és szakdolgozatok tengeri kígyója hosszabb, – a névtelen levelek légióját nem is számítva. Az új magyar lírában az ő költészete támasztotta mindíg, s támasztja ma is, a legnagyobb viharokat. Miért?

Talán legfőképpen azért, mert bárki, bárhonnan s bármilyen indulatokkal közelít feléje, verseiben egyszersmind a modern költészet, sőt, egyáltalán: a költészet legáltalánosabb kérdéseivel is szembe találja magát. Juhászról, Juhásszal, vagy Juhászért vitázni körülbelül annyi, mintha magáról a költészetről, magával a költészettel, s magáért a költészetért vitatkoznék az ember. Más szóval, s divatos fordulattal élve: Juhász Ferenc költészete a 20. századi líra szinte valamennyi kihívását és problémáját közvetíti. S ha ez így igaz, akkor nem hátrálhatunk meg mi sem: nem tehetünk mást, mint hogy elfogadjuk ezt a kihívást. Vitatkozunk és kérdezünk; de nem azért, hogy kérdéseinkkel a lőporos hordó tetejére kényszerítsük a költőt, hanem a félreértéseket és félremagyarázásokat eloszlató, nemes dialógus reményében, melynek a témája sem lehet más, mint: Juhász Ferenc és a modern költészet.

De kérdezni sem könnyű, hiszen a Juhász Ferenc-i költészet jellegéből következő első kérdés mindjárt arra irányúlna, hogy mi a költészet egyáltalán, mi a költő szerepe a világban, s az alkotás folyamatában? Ez azonban túl általános kérdés, és messzire vezetne, vagy éppen semerre sem. De jelentékeny, vagy kivált világteremtő igényű költészet nem képzelhető el az alkotói, a költői működés természetének belső tisztázása nélkül. A lírának is megvan a maga tudata önmaga szerepéről, s ez rendszerint több, általánosabb érvényű, mint az egyes költők ars poeticája, mert többnyire egy egész irodalomtörténeti korszak legmélyebb meggyőződését is kifejezi a művésznek és művének – másképpen, tehát definitíve meg nem határozható – kapcsolatáról. Németh László például a következő metafórában mondta ki a két háború közötti magyar irodalom eléggé általános meggyőződését az alkotó ember szerepéről: „Isten csak a témát adja, de mi magunk írjuk a dolgozatot”. S lényegében ugyanezt hirdeti Babits Jónás-szimbóluma is, hiszen Jónás is egy isteni, vagy filozófikusabban fogalmazva: egy transzcendens megbízatás elől menekűl, persze hiába, mert a szó az övé, de a fegyver Istené. Juhász Ferenc ezzel szemben azt mondja: „Megtervezem a költészetet, egyre céltudatosaban, és egyre tervszerűbben…” Vagyis: Nemcsak a dolgozatot írja de a témát is ő maga jelöli ki, elutasítva mindenfajta transzcendens megbízatás lehetőségét, amelyet az ihlet közvetíthetne.

A kérdés, úgy gondolom, most már eléggé nyilvánvaló: csakugyan megtervezheti-e a költő, méghozzá olyan ihletett-látomásos alkatú költő, mint Juhász Ferenc, kizárólag egy tudatos lírai életprogram fonalán haladva a maga költészetét? S ennek a tudatos tervnek a makacs megvalósítása voltaképpen azt jelenti-e Juhász Ferenc részéről, hogy mégis csak az énekes szüli a dalt, s nem a dal a maga énekesét, mint Babits hirdette jó három évtizeddel ezelőtt?

 

Juhász Ferenc: Válaszaim talán egyszerűbbek és pontatlanabbak lesznek, mint Domokos Mátyás kérdései, aki már közel húsz éve barátom és munkatársam is, s akivel ez alatt a fárasztó és lelkesítő, csüggesztő és sok töprengést adó húsz év alatt már nagyon sokszor beszélgettünk a költészetről és a költészet egyszerűnek-ható, de nagyon-is-bonyolúlt kérdéseiről. Mert hadd mondjam tréfásan: ahogy öregszem, egyre rejtelmesebb, bonyolúltabb, titokzatosabb lesz minden: a valóság, a nyelv, a költészet, az ember, a dologi és a képzeleti-világ, szóval minden, ami izgatja létezésemet, agyamat és képzeletemet, az élet és a halál: tehát mindaz, amivel a költészet foglalkozik. A kamaszkor vad és szédítő zűrzavarai után, húszéves koromban hirtelen egyszerű lett minden, tiszta, megfogható, áttetsző. A fű: fű volt, a kő: kő, az ember: ember, a csillag: csillag. A világ titoktalan volt és egyszerű, boldog lázadással teli. De visszatérek a kérdésre. Válaszolni nehéz (nemcsak versben, nemcsak a költészet formái között, hiszen a költészet válasz-adás is, vagy legalábbis kísérlet a válasz-adásra), de így is, a föltett kérdésre. A bonyolúltságon, illetve bonyolúlttá-váláson persze nem elbizonytalanodást értek. Domokos Mátyás Németh Lászlót és Babits Mihályt említette, mintegy elképzelésem ellentéteként. Hadd említsem meg Ady Endre és József Attila nevét is. Ady azt írta: „Én voltam úr, a vers csak cifra szolga”. József Attila: „Nem kell más verse már, a költő én vagyok”. Mindezek a költészet és a lét, a költészet és az ember, illetve a költészet és a költő viszonyát megfogalmazó és sűrítő lírai kijelentések nem mondanak ellent egymásnak, ezek csak más-más-fekvésű kristály-lapjai ugyanannak a titok-ragyogású, megfejthetetlen-tüzű anyag-tömbnek: a költői tudatnak. Ez az összetett-tudat olyan, mint egy óriás-darázs sok-csiszolatú összetett szeme. Mindegyik ablaksejttel lát, csak más-más szögből. Hiszen többek között arról is szó van, hogy Babits Mihály, vagy Németh László istenének szüksége van Jónásra, az emberi nyelven emberekhez-szólni-tudóra, vagy az írásjeleket ismerő dolgozatíróra! Nélkülük isten (nevezzük az egyszerűség kedvéért így a Megfejthetetlent!) ugyanolyan önmagában-magányos lenne, kifejezhetetlenűl-egyedüli, mint a költő a világ: a föladott téma, illetve a transzcendes megbízatás nélkűl. Ahogy isten nélkűl nincs Jónás, Jónás nélkűl nincs isten! Végzetes és természetes, kikerűlhetetlen egymásra-utaltság, összefonódottság ez, mint minden a létben, mert semmi sem önmagában-való és különválasztható! Csak az egyik a megbízatás nagyságát, majdnem-elviselhetetlenségét hangsúlyozza elsődlegesen, a másik az én (az ember) vállalkozó-kedvét, dacát, biztonságérzetét (vagy mítikusabban) küldetés-végzetét. De mindkettő a kikerülhetetlenről beszél. De rátérve a kérdés másik ágára: van bennem makacsság (erről anyám tudna egyet s mást mondani), és most is, töprengőbb és izgatottabb éveim után is makacsúl hiszem, hogy programszerűen, mintegy építészeti tervezéssel, szinte a befejezésig előre-megtervezett gondolati világ-tervezéssel, vagy templom-tervezéssel, így is mondhatom: látomás-tervezéssel (hiszen a látomás szó a költészet-értelmezésben csak behelyettesítő szócska, a költő világ-képzetének – s ebben nemcsak az anyagi, de az etikai képzetek is ott vannak – összefoglaló pót-szava) építheti a költő költészete tartalmait megtervezett egymásutánban, ameddig a Sors építeni hagyja. S ez azt is jelenti, hogy a költő gyűjtögető is, részlet-faragó, erecskemegfigyelő, s minden anyagot, lírait és emlékezetit, történelmit és természetit, lét-fejlődéstörténetit, föld-fejlődéstörténetit, mindenség-fejlődéstörténetit fölhalmozva esetleg évekkel-előre elhelyezi egy mű, vagy a művek adott helyén. S ez érvényes a művek egymásutánjára is. A költőnek nemcsak a maga világát, környezeti világát, emlék-múltját és halál-jövőjét kell megteremteni, de a világegyetem örök jelenét és a világegyetem emlék-múltját és halál-jövőjét is. Nem lehet ennél kevesebbel beérni. Hogy ez sikerűl-e, vagy nem, az más kérdés. Ez már valóban nem teljesen rajtunk múlik! S ez persze azt se jelenti, hogy az ember előre tudja, hogy versének, vagy époszának ebben, vagy abban a részében hogyan fogalmazódik meg egy-egy mondat, vagy sor, vagy rím, hiszen ez mindíg (legalábbis nálam) írás közben, a papíron dől el. A költő a tűnődés fehér nyálával, megkristályosodó merengés-váladékával beszövi a világot, behálózza a Mindenséget, a létezés csillagbodzafáit, aranyhálót köt az űr tűz-ágai és tűz-levelei közé, háló-merengés-harangot és deres halál-kosarat, hogy beleragadjanak az arkangyalok, égitestek, sátánok, üstökösök, belegombolyodjanak a halottak fekete szárnyai, s törékeny celofán-tokká, lottyadt angyal-bőrré szívja őket a költő lázas és halálig-termékeny agya; mint a pók szövőmirigyei a fonal-váladékot, termeli és ontja szövőszemölcsein, fonószemölcsein át a merengés-váladékot s azon alászáll a múltba, a történelembe, alászáll a halálba, nézi nyolc-szemű, gyémánt-tojással-kirakott ősbozont-szörnyfejével a csontokat, a hús-rothadást, a vasálarc-páncélingtemetőket, ősállatcsontvázakat, földdel-tömött király-koponyák szétmállt aranylevél-koszorúját. De csak az írásban kezdődik az igazi gyötrelem és fölemelkedés, megaláztatás és néha győzelem! Ismétlem: nem akarom kesesebbel beérni. Nem akarok nagy és utólérhetetlen elődök példájára hivatkozni, hisz az elődök csak segíthetik a költő-utódot és segítik is halhatatlanúl, de nem végezhetik el helyette, amire rendeltetett. De kevesen a régiek közűl tanítottak erre, s én föléreztem tanításuk igazát. Mondom is rögtön: korántsem gondolom, hogy ez lenne az egyetlen költői lehetőség, alkotási út, vagy folyamat. Azt hiszem, annyi költői lehetőség van ezen a Földön, ahány ember megszületett, illetve születik, jelenleg talán három és fél-milliárd. Ne vitassuk ezt most, hiszen csak lehetőségről van szó. S ha azt állítom (nagyon leegyszerűsítve), hogy ezen belűl két út van a költői önkifejezésben: a tervezéses-látomásos és az ihletett-pillanatnyi, akkor nem vagyok egészen pontos: hiszen azt is mondhatom, hogy ihlet nincs, vagy azt, hogy az ihlet állandó állapot, tehát maga a látomásos tervezés a folyamatos ihletettség; vagy azt is mondhatom, hogy az ihlet tudatos tevékenység eredménye is. Mindenesetre annyiban megállapodhatunk, hogy az ihlet, mint fölszikráztató indulat, vagy szorongás-mámor van és rendszerint váratlanúl jelentkezik, de nem az egyetlen, sokszor nagyon-is-esetleges tényezője a művészetnek. Régiesen szólva: ha a világ dolgai hozzácsiszolódnak, mint köszörűkőhöz a késpenge a költő szívéhez, s az nagy szikra-csokrot lő elfoszló tűz-csillagokkal: akkor a költő ihletében ír verset! S ha ez így folytatódik: csiszolástól csiszolásig, tehát ihlet-verstől ihlet-versig, lassan összeáll egy kötet, s szerencsés esetben az életmű. S nagy költőnél: a világ. A megtervezett költészet olyan állandó ihletettség, amikor a világegyetem állandóan jelen van nyüzsgő létezőivel és robbanásaival, múltjával és jövőjével, kihalt létezőivel és elképzeltjeivel, elképzelhetőivel, elképzelhetetleneivel és lehetségeseivel, gomolyogva és lobogva, s egy-egy részlet a kristály-rend alkalmazkodási és szerkezeti törvényei szerint keresi helyét, megfelelési-helyét a lét-fán, valahogy úgy, ahogy a fejlődéstörténeti ábrázolásokon a létezés törzsfáján tűnődik egy-egy létező.

 

Domokos Mátyás: A Harc a fehér báránnyal a megtisztulás kötete a költő szerint; valamit legyőz, valamit megsemmisít, méghozzá harc árán. De az olvasó tudatában, ha csak az új kötet címét hallja, a „fehér bárány” jelképéhez spontán módon a tisztaság és ártatlanság képzetei rendeződnek. Mi hát az új kötet címének igazi tartalma és jelentése?

 

Juhász Ferenc A vers, amelyből a címet vettem, életem egyik nehéz korszakában íródott, s pontos kimondása is annak. Igen, a harc valami, vagy valaki ellen harc! A harcban megsemmisülni, vagy győzni lehet. Én hittem a győzelemben. S ennek a győzelemnek eredménye, vagy jelképe, vagy bevérzett győztes zászlója ez a kötet. Olvastam egy-két kritikát, amelyben ezt a győzelem-hitet, vagy élet-hitet romantikus attitűdnek, a költészettől, sőt a modern költészettől idegen testnek tartja a kritikus. Verseimre-ragasztott címkének, olyan, a versek földjébe szúrt útjelző-táblának, amely a verstől-idegen tájra akarja irányítani az olvasót! Pedig nem költői tudathasadásról van szó, hanem talán kritikai romanticizmusról, amely a művet még mindíg önmagában-valónak tekinti, s a költőt olyan lénynek, akinek nem is lehet más véleménye a létről, vagy a költészet lehetőségeiről, mint amilyen a látszólag adott, illetve a kritikus által elképzelt világkép. A költészet nem elméletek, vagy helyzetek adott-idejű lehetséges kifejezése, a költészetben mindíg minden lehetséges! Romantika és anti-romantika. Érvényessége a megfogalmazás minőségétől függ. A kötetcímről csak annyit: a fehér bárány a halál jelképe a címben és a kötetben. A kifehéredésé, a halálé, amely elsápaszt és vérünket a szervezet alsó üregeibe, elfekvési pontjaira gyűjti. Mert hívja a vért a föld, s a halottak vére alászáll a fekvő test gyökér-barlangjaiba, mint a holtak a földbe. Jelképe a Fölravatalozottságnak, a Gyertya-koszorúnak a holtak feje körűl. A nép-ballada fehér báránya a túlvilág, a halál küldötte lesz nálam. De a népballadában Jézusé is, a Megváltásé. Mert Jézus a Halál és a Bárány. Én lemondtam erről. A megváltás a mi dolgunk. Ő ellen, a fehér Halál-bárány, az Égő-gyertyakoronás, a Csillag-tetves bárány ellen: amely magához-fehérít, ez ellen a küldött ellen, a Túlvilágra-hívó ellen, a Hátán-a-halál-országba-vivő ellen vettem föl a harcot. Ezért ez a kötetcím.

 

Domokos Mátyás: „Nem győznek le képzelt halottaim” – hirdeti az új kötet egyik kulcsverse, Az éjszaka képei. De a kritika, a vers felhámjához tapadva, rendszerint azt veti Juhász Ferenc szemére, hogy az éjszaka képeinek, az embert elnyeléssel fenyegető szörny-világnak „borzalom-tenyészetét, növény-dodekafóniáját, állat-szűrrealizmusát, rovar-egzisztencializmusát és madár-atonalitását” éppen a dodekafónia, a szűrrealizmus és az atonalitás végletekig vitt művészi eszközeivel próbálja elűzni: hogy ebben a költői viaskodásban Juhász Ferenc a kifejezés síkján tulajdonképpen azonosúl azzal, ami ellen harcol. Valóban átitatná az izmusok mérge az „új lét Orfeuszának világmegváltó táltos-énekét?”

 

Juhász Ferenc: Némely kritikus (de nem szeretném, ha bárki is megbántódna ezért a tréfás általánosításért) sokszor olyan, mint a bóbiskolva-olvasó ember: olvasás közben el-elalszik, a könyv önmagát tovább-lapozza, s a gyors álmából fölriadt olvasó nem érti a folytatást. Így voltak sokan Az éjszaka képeivel is. Pedig a vers világosan két részre tagolódik. Egy belső gyűrűre, s egy külsőre, ami a belsőt körűlveszi. A külső gyűrű a költőnek, mint a vers főszereplőjének, éjszakai merengése a Lehetségesről, s hajnali válasza, pozitív válasza az Elkövetkezhető ellen. Válasza egyértelmű: még mindíg és rendületlenűl bízik abban, hogy az emberi értelem és tisztesség nagyobb erő, mint a fölhalmozott bombák, mint az egymásra-torlódott rettegés, bizalmatlanság és butaság önrobbanása; tehát az emberiség életképessége, akarata és tisztessége nem engedi kirobbanni az atomháborút. (Volt, aki „vörösfarkúnak” nevezte ezért versemet.) A vers belső-gyűrűje az Elképzelt-lehetséges utáni állapot leírása. Zaklatott és zsúfolt. Összenőtt szavakkal és összenőtt fogalmakkal, nyelvileg is megerjedve szinte, mint ahogy (hiszen kísérleti és véletlen példák vannak erre) ki tudja, milyen szétágazás, növekedés, töpörödés, szerkezet-változás, erjedés, dagadás, foszlás, püffedés, aszalódás jöhet, milyen szemgolyó-dinnyésedők, részeikben-földagadtak, aszimmetrikusan-óriás-szervnövekedésűek, lény-csodák és szörny-korcsok, törpe-lihegők, óriás-dagadványok lepik el a Földet egy ilyen háború után, a tűz és a pernye után? De az is lehet, hogy csak hamu és csont és halálban-erjedő hús, rothadás-gázbuborék-kút, vastag kék penész maradna! De az is lehet, hogy a megmaradt létszigeteken valami mámoros újra-fogalmazódás, diadalmas termékenység indúlna meg? Ki tudja? S remélem: nem fogja megtudni soha az emberiség. A versemnek nincs köze az izmusokhoz. Az atomháború utáni állapotot megfogalmazó létben nyelvileg is megkíséreltem az Elképzelhető-lehetségest kifejezni. Erre a XIX. századi nyelvformáló módszerek (amelyek voltaképpen még egész költészetünket áthatják,) nem alkalmasak. Versem figyelmeztetés, fölhívás, kiáltás! Ilyen értelemben valóban kihívás! S amit tőlem követelnek, olyan, mintha valaki azt követelte volna, hogy Bartók Béla Az éjszaka zenéje című művét miért nem keringő-ütemekben írta meg? Mert ez nyilvánvalóan lehetetlen! A létezés mérhetetlen sokaságban és változatosságban egymásra-halmozza a dolgokat: a költői-halmozás a létezés gyönyörűsége. Nem a lét utánzása, de azonos-rangú lét teremtése. Hadd tegyem még hozzá, hogy versemben nemcsak szorongás van, de kihívás is, ott, ahol a háború-utáni világban a költő önkéntesen az ittmaradást és életfolytatást, létalapítást vállalja: bizonyítva ezzel a költők felelősség-tudatát. Még csak annyit: biztos vagyok abban, hogy nyelvünk (ez a voltaképpen természeti nyelv) hatalmas kivirágzás, hajlékonysági-bomlás előtt áll. Most kezd nyelvünk élni csak igazában! S nekünk, magyar költőknek kötelességünk ezt a virágzást segíteni: minden lehetséges mutációt létrehozni, keresztezni és szaporítani, új szó-létezőket kitenyészteni, akár szó-kentaurokat, hattyúlovakat, rák-liliomokat, rózsa-csődöröket, pók-kristályokat, zsiráf-angyalokat, szó-embernövényeket, csönd-harkályokat és szemgolyó-ősfákat, új-szavakkal-terhes kozmosz-csikóhalakat nemzeni, kihordani, szülni. Minden ilyen kísérlet fontos és számontartandó!

 

Domokos Mátyás: A létezés nagy freskói nyilvánvalóan az anyagi és az emberi világ egységes látomásának igényéből születnek Juhász Ferenc költészetében. Olyan filozófiai igényből, amelyet a versben elborítanak, sokak szerint elrejtenek a végtelen-sarjadású-osztódású költői képek. „A költői kép mindíg értelemátvitel” – mondotta Lorca. A Juhász képeiben transzformáló értelem elemeit a modern természettudományos és filozófiai világkép tartalmazza, méghozzá annak a dialektikus és materialista szellemű értelmezése, és semmiképpen sem a biológiai irracionalizmus, mint némely kritikusa hangoztatja. Mégis felmerűl a kérdés: létrehozhatja-e egyáltalán a modern költészet líra, a tudomány és a filozófia új hármas egységét? Feladata-e a modern lírának egyáltalán, hogy ma, amikor az ember amúgyis birtokában van egy korszerű, s áttekinthetetlenűl gazdag jelentésű tudományos világképnek, ezzel párhuzamosan a költészet is afféle De rerum natura-szerű költeményekkel kísérletezzék, mint Lucretius idején? Vagy a tudomány csak új hasonlat-tárnákat nyitott a modern költészet számára? Vagy egészen másról van itt szó?

 

Juhász Ferenc: Én hiszek a létezés egységében. Hiszem, hogy egységes törvények szerint él, mozog, szeretkezik, nemz, szül, termékenyül, hal és teremtődik újra a mindenség minden részlete s egésze. Hiszem, hogy kezdet-nélküli és befejezés-nélküli, örökké-íródó vers, s nem tudom, hogy van-e, aki írja? Önmagát mondja végtelenűl és gyönyörűen! Hiszem, hogy nincs külön transzcendens és anyagi, hogy a világ minden részlete anyagi (hogy divatos szóval éljek: ősképe is anyagi), s hogy csak az anyagiságban valósulhat meg minden: az egyszeri és az általános, az emberi, s az ember-előtti, vagy ember-nélküli, vagy ember-utáni. Csak az anyagban és az anyag által van minden, ami van: a dolgok, az égitestek, személyiségünk, indulatunk, értelmünk és költészetünk. S mivel az embert nem látom a világegyetem, a létezés centrumának, csak egyik lehetségesnek és megvalósultnak, óriás elhalt s virágzó létezés-réteg tetején virágzó agynak: követnem kellett azt a fölismerést, hogy a világ valóságos arányainak megfelelően költészetemben is jelét adjam ezeknek az arányoknak. De mivel ember vagyok, azt a hatalmas agyvelővel és agykoponyával beburkolt agyú lényt, amely képes a fölismerésre, rendezésre és az önpusztításra, amely legszebb példányaiban képes határai megismerésére, az önismeretre és a szeretet gyakorlására (s amelyet embernek nevezett meg a titokzatos-keletkezésű nyelv): a legtöbbre mégis az embert becsülöm. Érte aggódom és érte élek. Legelső föladatát: a felelősségtudatot fölismertem és vállalom. Íme, (hogy állattani hasonlattal éljek) egy költészet meztelen csontváza! Kifejezhetetlenűl szeretem az anyagot, az anyag minden megjelenési formáját: szájait, szerkezeteit, szív-formáit, tüdő-formáit, építkezési rendjét, vérkeringését, milliárd megvalósulási módját, múltját és jelenét, történetét, az anya-méheket, petéket, tojásokat, temetőket, szeretem a kialakulásokat, megvalósulásokat, változatokat, módosulásokat, sokasodásokat, kiformálódásokat, forma-váltásokat, részleteződéseket, elkülönüléseket, az embriókat és lüktetéseket, az anyag szerelmi formáit és módjait, az emlőket, szemeket, ivarnyílásokat, a születéseket, szüléseket, kihordásokat és elhalásokat, a nemzőszerveket, a mirigyeket, a falloszokat és fallosz-helyettesítőket, az anyag halál-formáit, az elhalásokat, kihalásokat, meghalásokat, pusztulásokat, a kiégéseket, kimállásokat, kiszáradásokat, kiszikkadásokat; szeretem a kő-létezést, az ásvány-létezést, az érc-létezést, a tűz-létezést, a csillagspermium-létezést, a kristályatom-rezgés-létezést, az alga-létezést, a moszat-létezést, a baktérium-létezést, a növény-létezést, az állat-létezést; fontosnak tartom és létemet-meghatározónak az anyag minden gyönyörű kísérletét és vállalkozását, az öt-milliárd-évvel-ezelőttit, vagy a mait, vagy az elképzelt-jövendőbelit, amely (vagy amelyik) ki tudja, nincs-e már meg valahol a világegyetemben, vagy nem volt-e már valaha? Ez a szeretet jelenik meg verseimben madár, vagy ősállat, vagy virág, vagy sáska, vagy égitest képében, s a részletekig-kíváncsi rajongás! Igen, jó lenne (és kellene) hatalmas összefoglalását adni versben minden tudásnak és létezésnek, hiszen a lírai összefoglalás semmiképpen sem azonos a természettudományival, vagy filozófiaival. A líra: összefoglalás. A természettudomány még mindíg részletezés és ellentmondás. S a filozófia még mindíg a képzetek gyönyörű építménye, kicsit, úgy, mint Arany János ködpalotája a Rózsa és Ibolyában: este belefekszünk, s reggel a didergő, harmatos földi füvön ébredünk: vacogva és boldogan. A líra nemcsak a világ tükre, de a líra: a világ maga. García Lorcának csak annyiban van igaza, hogy a költői kép értelemátvitel is! De a költői kép lehet maga a megnevezett valóság is. Megjelenhet közvetlenűl a versben, szerep, vagy foglalkoztatás nélkűl, önmagát adva, önmagát megvalósítva. Nem transzformátorként, de közvetítő-szerepet nem-vállaló anyagként. Lehet: dolog önmagában. Mint a kő: kő, a madár: madár. Csak annyiban közvetít valamit, hogy a természeti létet mondja, az anyag egy kifejezési formáját, önmagát, mint ahogy a madár madarat, a kő követ. De hasonlat-anyag is a természet, vagy a természet-leírás verseimben: mint ahogy adott esetben értelemátvitel is, sőt szimbólum! A líra (az egész líratörténetben) hihetetlenűl keveset dolgozott föl az anyagi világból: szükségképpen az éposz-írók eddig a legtöbbet, mert a történetet közvetítő hatalmas sormennyiség követelte és újrateremtette a földet, az eget, a páncélzatot, lovat, ruhát, szerelem-történetet az éposz-esemény cselekvő-vágya szerint. A költészet sok naív (és végső-soron misztikus és erotikus) elképzelés ellenére nem pillanatnyiság, de cselekvő és cselekvést-hordozó folyamat. A költészet-értelmezés tehát nem is lehet pillanatnyiság, föllobbanás, fölszikrázó erotikus mámor, de (mindezeket magába-foglaló) cselekvő folyamat, türelmes figyelem, mámoros értelmi munka. Még csak annyit: mindezekkel együtt, mivel ember vagyok, az én költészetem is ember-központú, de azé az emberé, aki tudja, hogy ő: hatalmasság és jelentéktelenség, aki tudja, lüktető, véreres kis hártya csak az emberiség a föld őshúsán, őscsontváza fölött, örök-elvirágzó többmilliárd szív és szemgolyó, virágzó ködpuha kristályszövet, gondolkozó sziromszőr a mindenség-tűzkocsonya-rózsán, aki tudja, hogy hatalmas halálokon, temető-rétegeken, ősállat-temetőkön, ősmadár-temetőkön, virágtemetőkön és ősnövénytemetőkön, billiárd-szemű-csápú-tojócsövű-ivarnyílású-légzőcsőrendszerű-szárnyú-hólyag-szív-sorozatú-szájú-gyomrú Rovar-király uralma alatt virágzik az ember, a nem-kristályosodó, kristály-táltoscsordák és virágerdők fölött, aki rajong a létezés minden állapotáért, s szeretné megérteni és legyőzni a halált, de legalábbis (bár képzelete csak emberi lehet,) szeretné megérteni helyét a világegyetemben.

 

Domokos Mátyás: Juhász Ferenc, vagy Pabló Neruda, vagy T. S. Eliot, vagy Weöres Sándor példája azt mutatja, hogy a modern lírában sokasodóban vannak az epikus terjedelmű költemények. Milyen érdekes felidézni éppen mostan a modern költészet egyik mesterének, Poenak a véleményét, aki azt mondta, hogy „hosszú költemény nem létezik: a hosszú költemény fogalmi ellentmondás”. Baudelaire szerint azért, mert „az a különös helyzet, amelybe az olvasó lelke belekényszerűl, bizonyára nem tart addig, mint amennyi idő alatt elolvashatunk egy olyan költeményt, amely túlhaladja az emberi természet lelkesedés-képességének határait. Az epikus verset tehát nyilvánvalóan el kell ítélnünk”. Kinek van igaza: a modern költészet régebbi, vagy újabb gyakorlatának?

 

Juhász Ferenc: A meghatározás pontos és jó! Valóban: nem epikus, de epikus-terjedelmű versekről van szó. Bár bennem van némi hajlam a múlt-századi, vagy a középkori, századok-előtti époszi módszerekre és módokra, mégis, az általam éposznak nevezett nagyterjedelmű vers, még akkor is, ha a hajdani époszok szerkezete szerint jelenik meg néhol a tartalom a versben (tehát olykor történetileg cselekvő, mint A tékozló országban, vagy lesz a IV. Béla királyról szóló vers egyes részeiben), lírai mű: azzá teszi legbelső én-centrikussága, gondolati szerkezete és az egész hosszú versen végig-erjedő mámorossága. Nem tárgyi, hanem tudati az adott cselekmény, s mégha leíró részletek szövik is át meg át a verset, a lényeg a versben nem folyamatosan-megjelenő, hanem állandóan-jelenlevő. Ezért tartom én a világirodalom legnagyobb lírai versének Dante Isteni színjátékát. Azt hiszem a kérdés lényegére előbbi válaszomban már feleltem. Poe és Baudelaire véleménye naív és misztikus volt, de állításukat a hajdani és a századbeli világköltészet is gyönyörűen cáfolja. Nem! A költészetben mindíg minden egyidejűleg lehetséges. A költészetnek nincs olyan-értelmezésű fejlődéstörténete, mint a földtörténészek szerint a Földnek: ahol az egysejtűtől az emberig különböző holt-ágakkal és zsákutcákkal fejlődött az állati lét: volt egysejtű, volt kagyló, kétéltű, madár és emlős és szétágazó és szétgyökerező millió növényi és állati forma és változat, kezdetleges, kísérleti és bonyolúlt. S voltak olyan csodálatosan-fölburjánzó sejt-dagadványok, monumentális csipogó molekulahalmazok, mint az ős-sárkányok, vagy az ős-kétéltűek, elborították a földet, szuszogva és recsegve, s egyszer csak kihaltak megismételhetetlenűl. Ilyen lenne a hosszú vers, az éposz, az elbeszélő költemény? Nem! Az éposz-írásra született költő époszt fog írni (hacsak valami természeti, vagy társadalmi akadályozottsága nincs) függetlenűl az elméletektől és véleményektől, sőt függetlenűl a kortól, amelyben született. Az persze a lét sok rejtélye közűl is igen nagy rejtély: miért születik egy költő époszi hajlamokkal, vagy egyszerűbben: miért támad kedve hosszú verset írni, ami meglehetősen fárasztó, és konok vállalkozás? Talán azért, mert másként látja a világot, talán azért, mert részletesebben látja a világot, talán azért, mert úgy ömlik ki száján a világ, mint a népmese kutyadögéből a tiszta forrásvíz? Sokáig tartana, ha a kérdést boncolgatnám: annyi bizonyos, hogy a hosszú vers éppúgy szükséglete a költészetnek, mint a rövid, az éposz éppúgy, mint a dal, minden azt bizonyítja, hogy az volt a kezdetektől, s lesz mindíg, amíg csak ember tollat, vagy valamilyen szerszámot használ, hogy elmondja az elmondhatatlant. Talán az önállósúlt elektronikus-agyak másképp cselekszenek, de kicsit kajánúl és meleg szívvel gondolok arra, hogy egyszer egy ilyen gép-agy megmámorosodik, s egy világ-éposz írásába kezd.

 

Domokos Mátyás: „Kísérletezés” – ez a szó hangzik el a leggyakrabban a modern költészettel kapcsolatban. Olyannyira, hogy némely teoretikus tudatában egyértelművé vált magával a modern költészettel. De mit jelent valójában a „kísérletezés” a modern költészet számára? S adhat-e tartós igazolást, hitelt valamely költői gyakorlatnak, hiszen a közönség – egyébként jó ösztönnel – köztudomásulag nem ismer el kísérleteket, csak eredményeket és kudarcokat?

 

Juhász Ferenc: A kísérletezés? Mindent és semmit! De nem tudom. Én sohasem éreztem, hogy kísérletezem és sohasem akartam kísérletezni. De mindíg el akartam mondani valamit! S amit mondtam, csak így tudtam elmondani: érezve nagy szorongásaimat és hiányaimat, s alig-alig érezve diadalt! Általában a szokatlant, az eddig-így-nem-voltat mondják kísérletezésnek az irodalomban. De ki tudja megmondani, hogy mitől hiteles egy mű, s mitől nem? Tizenöt-éves könyvkiadói-szerkesztői gyakorlatomban sem tudtam „tudományos” meghatározását adni a hitelességnek. Ez ugyanolyan titok, mint a többi. Hogy miért izgat föl, döbbent meg, igéz el, amit X mond, s miért hiteltelen az Y szava, mégha tartalmaiban igazat mond is? A költészet története valóban eredmények és kudarcok virágzó halmaza, de az új mindíg eljön, szép döbbenetet, vagy átkot csikar ki belőlünk. Örömet, vagy szerénységet. Mindíg meg kell fogalmazni ugyanazt, de az új évtizedek, vagy századok szülöttei, ha csak egy kicsi szellemi önérzet van bennük, végülis mindíg a saját szavukkal próbálják elmondani a világot, s benne önmagukat. Én a kísérletezés fogalmát visszaadnám a tudósoknak.

 

Domokos Mátyás: Miben látja Juhász Ferenc a költészet szerepét és feladatát napjainkban?

 

Juhász Ferenc: Mindabból, amit eddig elmondtam, ha rejtve is, talán feleletet adtam az utolsó, legrövidebb, s legnehezebb kérdésre. Mégis, a sok tegnapi s mai költészeti cél-meghatározás mellett, amit általában ars poeticának szoktak mondani: tapasztalhatták verseim ismerői, hogy én még nem írtam ars poeticát. Nem tudom, mi a költészet célja, mint ahogy azt sem tudom, mi az élet célja? De mivel költészet van, mint ahogy élet is van és társadalom is van: vannak törvények, belső-parancsok és kötelességek, amiket a költőnek teljesítenie és hirdetnie kell. A költőnek el kell mondania a világot (kinek-kinek tudása, indulata, ingere szerínt) és szeretnie kell a létet, mert a lét szeretetreméltó és magányos. A költőnek szüntelenűl tiltakoznia kell a butaság, gőg, önkény, zsarnokság, elnyomás és kizsákmányolás ellen az emberi méltóság és tisztesség nevében, s a költő sohase szűnjön meg hangoztatni azt, hogy az emberi lét egyetlen értelme: a szabadság. S hogy nincs senkinek joga elvenni ezt az egyes embertől, egy néptől, vagy az emberiségtől. A költőnek szeretnie kell az embert, mert ez a legszebb emberi feladat, s mindent meg kell tennie az ember fölemelkedéséért. A költő költészetével teszi ezt: ami az emberi önismeret és létismeret legtalányosabb és legszigorúbb formája. S az emberiségnek szüksége van az önismeretre. Ezért is fog a költészet az emberiségért fönnmaradni.