A legyőzött csillagszőrű bárány^*

 

Véleménye szerint miért kavarnak olyan nagy vihart versei?

 

Nem tudom. Én sem teszek mást, mint költőtársaim: el akarok mondani valamit. Igaz, költészetem kamaszkora után egyre céltudatosabban és egyre tervszerűbben. Megtervezem a költészetet, mint az élet ünnepének tornyát, és e terv megvalósúló darabjaiként születtek újabb s újabb verseim. Az is igaz, hogy ez a tervszerinti költészetépítés nagyon nehéz, bonyolúlt és sokszor igen lassú. A pillanatnyi, robbanó-virágú ihlet legtöbbször csak része az állandónak, az ős-csillagként fellobbanó új vers sugárzását sokszor a tervezés cellájába kell bezárni, mintegy lepréselni a tudat lapjai közé, mint valami növényt. A töprengő agy és a képzelet, a mámor és a szorongás szüntelenűl növeszti rengeteg ágbogát, egymásból-kitülekvő szerkezeteit, bennük a vers-állatvirágokkal. És ezt a szünet-nélkűl-sarjadó képzeletet kell filmre vennem, a filmtekercseket elraktároznom, hogy a tervszerinti időben lassítva lepergessem újra, fölhasználjam a versben. Az ilyen munkához nagy egészség és hosszú élet kell. Nem tudom, megadja-e a sors mind a kettőt? Húsz év kellene ahhoz, hogy megvalósítsam, művekké építsem, amit jegyzeteimben, terveimben, koponyámban fölhalmoztam. Visszatérve az alapkérdésre: verseim sok értetlenséggel, izgatottsággal, szidalommal találkoztak már. Kifogásolták tartalmát, nyelvét, formáit. Zsúfoltaknak és kiábrándúltaknak tartották őket. Holott verseim sem zsúfoltabbak, mint az élet és nem is rejtelmesebbek, mint egy pillanatunk. Nem vagyok kiábrándúlt és elkeseredett. Húsz-éves koromban, miután verejtékezve lenyögte lelkem az első-ifjúság szitakötő-álcáját: azt hittem, mindent tudok az életről, ismerem áttetszőnek mutatkozó egyszerű törvényeit, s a költészet minden titkát. De ahogy új és új évgyűrűit növeszti bennem az idő és a megismerés: egyre bonyolúltabb lesz minden és egyre áthatolhatatlanabb. Minden új ismeret-részecske egyre újabb titok-részecskére bomlik, egyre mélyebb üregekkel és zúgásokkal. Ezt tükrözik verseim is. A költészet törvény-keresés és legmagasabb fokon a törvény kimondása. Én is erre törekszem. Megtalálni a rejtelmes és bonyolúlt lét összefüggéseit (hiszen a lét összefüggések halmaza, egymásra-halmozott kapcsolatok sokasága) és azt a tengelyt, amelyben a törvény megfogalmazódik, amely köré a törvény kristályosodik. Azt a burkot (a világegyetem agyhártyáját), amely magába zárja és ezzel összefogja a rejtelmeket és bonyolúltságokat. Talán ezért hatnak a türelmetlen olvasó és a magabiztos bíráló előtt furcsának a verseim. És hadd tegyem még hozzá: nálunk sohasem volt könnyű újat akarni. Nagyképűségnek hatna, ha elődpéldákra hivatkoznék. Irodalomtörténetünk, sajnos, nagyon sok példát tudna mondani erre. Magyar átok ez? Nem hiszem. De nehezen fölemészthető, zsíros történelmi hagyaték. Hiszek benne, hogy föloldódik ez a méreg és megtisztúl tőle gondolkodásunk szervezete.

 

Nemrégiben jelent meg az Új Írásban József Attila sírja című költeménye. Ez a vers talán minden előbbinél nagyobb felháborodást váltott ki. Mi lehet ennek az oka? És mit tudna mondani azoknak, akik a költemény nyers szókimondása miatt trágársággal vádolják?

 

Ha nem gondolok azokra, az éjszakai, hajnali és nappali névtelen telefonálókra, akik különböző dolgokkal fenyegettek és azokra a lakásomra-küldött (sajnos, sokszor nagyon-is-jól-megépített) névtelen versekre és levelekre, amelyek szerzői szintén megfenyegettek, s amelyekben hol „zsidóbérenc”-nek, hol „antiszemitának”, hol „rohadt kommunistának”, hol „a magyar faj elárulójának” neveztek (többet nem is akarok fölsorolni), azt hiszem, a versem-körüli sajnálatos indulatoknak a félreértés, a mesterséges szenzációkeltés és elsősorban a nem-eléggé-figyelmes olvasás volt az oka. A fenti címkék persze azt is mutatják, hogy igen sokan vannak még az acsarkodók és a gyűlölködők, akik a névtelenség kénköves-szájnyílású álarca mögűl lesnek és hörögnek és készűlnek valamilyen leszámolásra. Ehhez csak ennyit: a névtelen telefonálókat, levélírókat és följelentőket az emberfaj legaljának tartom. Nem azt akarom mondani, hogy egy ősi magyar betegség bacilusainak tartom őket, de meggyőződésem, hogy az úri Magyarország makacs, túlélő bacilusai ők, és még mindíg szenvedünk fertőzetüktől. De visszatérve a versre: az olvasók talán nem olvasták elég figyelemmel, türelemmel és fegyelemmel versem. Van, amikor (és legtöbbszőr) az igazság (vagy annak a törekvésnek, hogy a költő megpróbálja kifejezni az igazságot a műben) megértése több belső munkát, tűnődést és szigorúságot igényel. Versem olvasói valószínűleg a vers első és második fejezetének olvasásakor (talán kényelemből, belső bizonytalanságból, talán a múlt gyökereivel még beszőtten) nem akarták megérteni, hogy nem öncélúan, de az úri Magyarország, a tegnapi elnyomók, gazdagok és kizsákmányolók álnok és hazúg erkölcseinek, kegyetlen, gőgös és barbár természetének jellemzésére íródtak le azok a kemény és nyers szavak. Én a feudálkapitalista Magyarországnak nemcsak élő uraitól undorodtam, de temetőbeli gazdagjaitól is undorodom. Ha arra gondolok, hogy apám egész életében nehéz munkával nem keresett annyi pénzt, mint amennyibe egy gyáros, katonatiszt, vagy bankár ízléstelen és legtöbbször egyáltalán-nem-szemérmes, nadrágból-kidomborodó-falloszú síremléke került: most is bíborba önt az indulat. Finomabb szavak használata (és épp a József Attila szörnyű sorsát és irtóztató magányát sirató versben, azok jellemzésére, akik ellen József Attila egész költészete teremtődött) hazugság lett volna. Van, amikor nincs más megoldás. Hadd tegyem hozzá (és nem mentségeműl), hogy a népmese, a népmonda és a népköltészet, ha kell, nem fél ezeknek a szavaknak a használatától. Meséink és népdalaink bizonyítják ezt. De nem félt Csokonai Vitéz Mihály se, a XVII. századi magyar líra se, Pázmány Péter és Bornemisza Péter se. Bartók Béla szavait kell idéznem:

„Milyen szánalmas az olyan ember, aki nem képes már felfogni az igazi szavak erejét és tisztaságát, azokét, amelyek közvetlenűl fejezik ki az általuk jelzett fogalmakat. Milyen közönségesek a pótszavak, amikor arra figyelmeztetnek, hogy valami csúnyát, vagy rosszat takarnak. Ezeket a szavakat természetesnek találták a földdel közeli kapcsolatban élő emberek. Ezek az őserejű szavak úgy nőttek ki a termőtalajból, akár a növények, sajátos erejük és szépségük van, s olyan emberek éltek velük, akik azon a talajon dolgoztak, pihentek és szeretkeztek, s testük minden részét ilyen egyenes és nélkülözhetetlen szóval nevezték meg, és ezeket a neveket izlésesen és finoman használták. Azok piszkítják be a szavakat és jelentésüket egyaránt, akik megpróbálják kicserélni őket, elfeledik igazi értelmüket, s hitvány pótszavakat adnak helyettük.” „Én a magam részéről – folytatja Bartók – a „nem tűri a nyomdafestéket” kifejezést tartom a legdurvábbnak minden nyelven. És én ettől mindíg megbokrosodtam. Hányszor kínzott meg, amikor szép népdalszövegek kinyomtatásáról volt szó, épp a legszebbekéről, amiket a testi és lelki gyengédség meleg pillanatai termettek, vagy a nehéz élet egyhangúságát megtörő, oly igen kívánatos és örvendetes tréfálkozó kedv.”

Szavai pontosak, okosak és megfontolandók. És a jóindulatú olvasó (meggyőződésem, hogy ők a többség), ha újra kezébe veszi a versemet és végig elolvassa azt, bizonyára megérti, hogy csak ez történt: egy költő-utód átkozódott és siratta el lángeszű elődjét. Sírtam és átkozódtam, hogy így kellett lennie. Ilyen megbocsáthatatlanúl, ilyen elfelejthetetlenűl.

 

A „József Attila” verssel kapcsolatban ismét fölvetődött az a sokat hangoztatott kifogás, hogy versei érthetetlenek. Mi a véleménye erről?

 

Hiszem, hogy verseim nem érthetetlenek. A József Attila sírja sem az. Az eddíg-nem-használt, vagy általános lírai szokásainktól eltérő képek, hasonlatok, látomástérképek, szavak, fogalmak, a természet jelenségeinek eddíg-nem-volt, pontosabb, vagy részletesebb leírása még nem érthetetlenség. Új összefüggések, tények kimondása, a természet lényeinek, gyönyörű apróságainak, a növények sejtelmes és zárt életének, a virágok illat és szerelem-csillag-szigeteinek megjelenése a költészetben, vagy a természeti halál hol brutális és erjedő, hol buja anti-létezésként megjelenő képe verseimben a valóság egyszerű jelentkezése. És nem elfordulás a valóságtól. Furcsának és naívnak tartok minden ilyen költészetem-elleni vádat. A ma költője nem fogalmazhat a tegnapi módon. A költőnek meg kell építenie a maga világegyetemét: embereivel, csillagaival, csigáival, vázas egysejtűivel, mikro-organizmusával, rothadásaival és erjedésével, kozmikus tereivel, kozmikus anyag-szigeteivel, tenger-múltjával, állat-múltjával, növény-múltjával, gigantikus ős-sárkányatyáival, óriás-tarajosgőte-emlékével, páfrány-múltjával, zsurló-őseivel, rovar-őseivel és madár-mámoraival, mély-tengeri világító hús-virágzásával, világegyetem-történetével, Föld-történetével, emberiség-történetével, állataival, rákjaival és kagyló-állataival, elemi részecskéivel és anti-anyagával, hal, madár, hüllő, emlőscsontvázaival, növényeivel, erkölcsével, halálával, temetőivel és társadalmával. Minden költészet (bármiről szóljon is a vers) emberi vallomás, és a létezés (így a költői vallomás is) a lét dolgaiban fejeződik ki. Dolgok nélkűl nincs költészet, ahogy nincs világ sem. A költő kényszerűl a dolgokon át beszélni. Egyébként csak az üresség van. De hogy a dolgok (így a dologi világ is) egy-egy költőnek hogyan, mit és mennyit mutatnak önmagukból és a lények belsejét, formáit és szerkezetét mennyire tudja megismerni és megismertetni a költő, azt már egyéniség, alkat, gyermekkor, származás, művelődés segíti. De segíti a tudatos képzelet is. Gyermek és kamaszkoromat vad nyári réteken, zöld-dörgésű erdőkben, csacsogó szőlőkben, tavak édes rothadás-szagú partjain, ködtől-csöpögő rozsdás nádasokban viháncoltam és sírtam át, téli fenyvesek nyikorgása és tű-hárfája alatt: tűnődve, figyelve, együtt-zengve, susogva, sarjadva a természettel. Órákig elnéztem egy sáska a vetőgép csévéjéhez hasonló, egymásbatolt lemezgyűrű-szelvényes, szőrös, lüktető-stigmás potrohának lihegését, vagy a béka lüktető, finom-erezésű tokáját, amely olyan volt, mint egy terhes asszony hasa, vagy néztem az őzek vizeletének lila kráterét a hóban, vagy elképzeltem (szegény apám, de sokszor volt részeg!) a Tejútat, mint egy részeg isten kristály-hányadékát végigzuhogni az űrön. Ifjú szívem, agyvelőm, egész lényem betelt a természettel, csodálatos zörejeivel, zimankójával, zizegésével, zöldjével, lángjával, és mozgó, drága szerkezeteivel, madaraival és rovar-hőseivel, zenebonájával és lényeinek sistergő sokaságával, s a természet segített, hogy komor és nehéz gyermekkorom ellenére, amikor a bőrömön éreztem az elnyomást, annyira megteltem életszeretettel, megértve a lét fönséges egyensúlyra-törekvését és mindent-megérő gyönyörűségét, hogy lángjai máig sem lohadtak bennem, nem-rothadó szirmokkal tölti ki lényem és tudom, költészetem is. Miért ne jelenhetne meg mindez a versekben? Mert verseimben az életszeretet hirdetője voltam és leszek, még akkor is, ha nehéz napjaimban fojtogatott a szomorúság, de sohasem a csüggedés, vagy a megadás, vagy a közöny! Hogy nem egyszerűek a verseim? Azt hiszem, az egyszerűség: egy adott dolog (tárgy, tény, igazság) lehető legpontosabb megfogalmazása. (És nem a legátlagosabb megfogalmazása!) Fontosnak érzem a fizikus R. E. Peierls e megjegyzését: „Hajlamosak vagyunk, arra az előítéletre, hogy a helyes törvények végűl is nagyon egyszerűek. Intellektuális elégtételt találunk abban, ha egy egyszerű törvény összhangban van a tényekkel. De az igazság az, hogy gondolkodási szokások döntik el, mit nevezünk egyszerűnek, és mit bonyolúltnak, s az egyszerűségnek nincs abszolút ismertetőjele.” A pontos fogalmazásra törekedtem mindíg.

 

„A Sántha család”, az „Apám” óta kétségtelenül sokat változott költészete. De vajon a formai változás szemléleti változást is jelent?

 

A lényeget illetően nem változott költészetem. Csak kiökrendte lelkem (mint a mohó gyík, mely fölzabál sáskát, szitakötőt, legyet, combokat, szem-koponyákat és szárnyakat, hogy már a száján lógnak ki a testrészek) a fölhabzsolt világot. A hasonlat tréfás. Pontosabban: verseim csak a világ lényeivel lettek jobban-betöltöttek, de költészetem nem lett komorabb, árnyékosabb-belsejű, jeges-árnyékúbb, feketébb! Ma is ugyanúgy hiszek az emberben és az életben, mint első verseimben és époszaimban. De hát az én életemnek, s így költészetemnek is lehettek (és voltak) nehéz órái, sőt esztendői. Miért csudálkoznak hát azon, hogy (mint minden eddigi költőnél: hisz az ellenkezője lenne hazugság) nálam is megfogalmazódtak a vasórák és jégviharok? Új kötetemben ott van ugyan a jég fehér szárnyverése, de megbirkóztam a csillag-szőrű báránnyal. Ez a harc új verseim belső története. Nehéz esztendők vannak mögöttem, de a csönd, a fehér halál legyőzése a legszebb élet. Mert a költészet: az élet szolgálata. És nem mondtam le ma sem erről a szolgálatról. De elszomorít és elcsodálkoztat, hogy (legtöbbször keményhangú) bírálóim sohasem beszéltek arról, hogy „A tékozló ország” a forradalom himnusza. Dicsőítése a szegény-nép indulatának és igazának és jogának. Hogy a szegény-nép szent dühét dícsértem. Hogy elsirattam az elvesztett forradalmat, hogy a mindíg-újrakezdés, a sohasem-csüggedés énekei azok a versek! Miért? (Természetesen: a történelmet megváltoztatni én sem tudtam. A levert, meggyalázott forradalomról nem írhattam azt, hogy győztes.) Hiszen a vers fogantatása idején de sokszor gondoltam a szegény Arany Jánosra, aki nem merte megírni Dózsa történetét. És gondoltam mindazokra, akik elődeim voltak a próbálkozásban: Taurinus Istvánra, Eötvös Józsefre, Petőfi Sándorra, Ady Endrére, Móricz Zsigmondra, Illyés Gyulára, és segítettek történelmünket megérteni. És miért nem vették észre, hogy „A virágok hatalma” (nem félek a régies szótól) hazafias vers: ennek a földnek a dicsérete, vallomás e föld virágaiban. A kést-rám-emelő kezét virággal érintettem, virág-csordákkal megütöttem, s virággal-benőtt szívemet nem tudta elhódítani a fagy, az Apokalipszis-csődör tűz-nyihogása, szikra-vicsorgása. A halálnak virággal válaszoltam. Vagy: „Az éjszaka képei”-t egy kritikus a csüggedés versének ítélte, holott az a vers egyetlen aggódás az emberiség boldog jövőjéért és remény, hogy mégse lesz pusztulás, hogy lesz annyi bölcsesség a földön, hogy elűzzék az űrből már-már sárga füst-arcát fölénk-gomolyító Rettenetet? Mert verseimnek ez a leglényege. Én nem mondtam le arról a hitemről, hogy a világ elsősorban azoknak a joga, akik két kezükkel építik föl azt, és arról az örömről, hogy eltörlődött egy útálatos és hazug „rend” és minden gyötrelmem ellenére sem látom „megszépűltnek a messzeséget”. Nem mondtam le az életben, és nem mondtam le a költészetben. De ha ezt a vallomást meg is kell ismételni, nem lehet és nem is kell állandóan csak erről beszélni. Nem felejtettem el anyám föld-erezésű kezét és apám márvány-inú, kő-emelésben páncélosodott karjait és vele a többiekét, akik az idők kezdetétől építették föl ezt a világot és kell is, hogy az övék legyen az idők végezetéig. Érzelmesnek hat mindez. De így igaz! De hogy újra a versekről beszéljek: változatlanúl izgat a magyaros, hangsúlyos versformákban rejtőző lehetőség. Izgatnak azok a versformák, amelyekben a magyar vers a legtermészetesebben találja meg önmagát, legpontosabb az önkifejezése. Bár a magyar nyelv természete általában a hangsúlyosság, a magyaros versformák olyan plaszticitást, térbeliséget, dombormű-létet, több-dimenziósságot adnak a nyelvnek, amilyet más versformák alig, vagy meg se közelítenek. Lehet, hogy egy újabb, hosszabb versben újra megpróbálkozom velük.

 

A negyvenes évek végén s az ötvenes évek elején költészete a szocialista ember hitvallása volt. Változott-e azóta a világképe, világnézete?

 

A temetőben, a föld alatti csont-fa koponya-gyümölcseiként virító őseim éppúgy szegények: napszámosok, jobbágyok, zsellérek, gyári-munkások voltak, mint ma élő rokonaim. Családfám minden levele: munkás-arc. Miért ne akarnám ma is, mint tegnap, vagy tegnapelőtt, megváltani őket? Miért ne kívánnék nekik és velük-minden-egysorsúnak minden anyagi és szellemi jót? Mert azt szeretném, hogy életük szebb, könnyebb és okosabb legyen. Volt idő, amikor azt kívánták, hogy a bűnbánat lángjainál égessem el siheder-költőkorom két elbeszélő-versét: A Sántha-család-ot és az Apámat. Azt sem értettem. Mámoros ifjúságom piros szárnyai azok a versek! És nem dobtam (lemetszve megkeményedett vállaimról) elmúlt életem kacatjaira, levedlett éveim törékeny, embermintájú gyík-ruhái közé azokat a vérdühös, bíborrózsa-tollú szárnyakat.

 

Mi a véleménye, van-e még létjogosultsága napjainkban az aktív politikai költészetnek?

 

Az így föltett kérdés (bár megkérdőjelezném helyességét) önmagában rejti válaszát: van. Pozitív és negatív értelemben. És mindenütt megszületik, ahol egyrészt a szükség: a gazdasági, politikai, nemzeti elnyomás, másrészt a hatalomvágy, faji indulatok stb. kényszerítik, segítik ennek megfogamzását és megszületését. A kérdés azért nem pontos, mert nem eléggé zárt. Hiszen az „aktív politikai költészet” fogalma több jelentést hordoz magában. Olyan verseket is jelölhetünk vele, amelyek társadalmi, gazdasági, nemzeti, vagy politikai elnyomás ellen lázadnak és harcolnak; és olyan verseket is jelölhetünk vele, amelyek egy progresszív társadalom gondjairól beszélnek, segítenek azokat megoldani; de az alattomos indulatokat: a fajgyűlöletet, sovinizmust, szellem-ellenességet, agressziót, nagyhatalmi mámort, nacionalizmust, történelmi-tárgyilagosság-ellenességet hirdető, vagy szolgáló költőket is „aktív politikai költőknek” nevezhetem. A földgolyó sok pontján virúl ma az aktív politikai költészet, de van, amelynek illata mérgező, kelyhe halált-füstölgő. Tehát: az aktív politikai költő nem mindíg progresszív költő. Az a költészet, amelyet én progresszívnek nevezek, bármilyen elvontnak hangzik is ez, mindíg a jónak és az igaznak hirdetője, még akkor is, ha egy-egy műből a keserűség füstje, a szenvedés érc-lángolása, vagy a katedrális-magány zord visszhangos csöndje gomolyog. Nemcsak a holtakról, de az élőkről is csinálnak gipsz-másolatot. Minden igazi vers az élet, vagy a halál arcáról vett gipsz-másolat, az idő arcának rajzát, szőrzetét, száj-, fül- és orrnyílásait, szemgolyóit megőrző maszk. Az eleven élet, vagy az eleven halál mása, és mégis merev, csak-egyszer-volt és mégis mindíg-újra-születhető.

 

Kiket vall mestereinek?

 

Minden költő-elődömtől tanultam. Könyv-hosszúságú időbe telne, ha kivallanám: ki mikor, életem melyik szakaszában sújtott le nagyságával, serkentett egy-egy versével, époszával, egész költészetének áradó füstjével, vagy édes illatával; hogy kitől izzott föl agyam és szívem, hogy szinte belülről olvasztotta koponyámat és tüdőmet. De hogy neveket is említsek: Dante művének és époszi vállalkozásának nagysága igézett meg a legjobban, buzdított (és buzdít ma is, még-inkább, mint költő-kamaszkoromban) az összefoglalásra, a tervezés világot-újraépítő bátorságára, ő az, aki segített a képzelet páncél-méhburkát szétrepeszteni, s aki a képzelődés ereit a bujaságig dagasztotta vérrel. És: a viola-mosolygású, Mozart-szavú Csokonai Vitéz Mihály, és a bíbor-énekű, őscsillagsűrűségű, átokfekete Vörösmarty Mihály, és a sárkányruhás, istennel-birkózó, János Jelenéseit-legyőző Ady Endre: ők voltak legnagyobb mestereim és tanítóim. De mindenkiről beszélni kellene: az űrként virágzó és az űrben-eltántorgó drága Petőfi Sándorról éppúgy, mint a harminc-évesen öreg, mélabús, szigorú, félelmetes aranykovácsról: Arany Jánosról, vagy a bátor Babits Mihályról, akinek hosszú arany-lánccal csuklómra-láncolt éneke itt ül a vállamon, mint az őserdő szines lángmadara, s akinek haldokló fényképarca úgy ül szívemen, mint halálfejes éjjeli lepke a rózsán. Mindnyájan mestereim voltak. Nem utolsónak, de utóljára hagytam József Attilát! Ő az a félelmetesen okos, tiszta és zseniális előd, akinek tüzében, bánatában és ragyogásában élünk ma is, és akinek izzó szava előtt átviláglik az emberiség, mint a röntgen-sugárban a test. Ő nemcsak nekem, de minden utánam-jövőnek példaképe és mestere lett: a szigorúságban, a pontosságban és az odaadásban. De (erről is oly nehéz röviden beszélni) Ő (ha nem is tehetett mást, mint amit tett) nemcsak leigázó géniusz, Petőfi és Ady dühének és hitének, folytatója és kiegészítője, egy új lírai világkép megalkotója és kiteljesítője, de szomorúságom is. Túl későn, szinte az utolsó pillanatban jött, tragikusan közvetlenűl a megváltás előtt. A legnagyobb nyomás idején bomlott meg benne a lírai egyensúly, s így nem volt már bizalma és ideje, hogy teljesen megvalósítsa azt, amit oly nagy hittel és jókedvvel kezdett. Szíve kettéhasadt, mint egy nagy kristály, amire ráütöttek kalapáccsal. Úgy elhatalmasodott benne a bánat, mint beteg testben a rák: sisteregve zabálták föl szervezetét a burjánzó bánat-sejtek. Nagyságának és iszonyú bátorságának legnagyobb és legzordabb bizonyítéka, hogy az utolsó percig beszélni tudott és mert erről. De eredeti költői programját nem tudta megvalósítani (mint ahogy Vörösmarty se tudta és oly sokan előtte és utána): költészete harmadik harmada zseniális és észvesztően szomorú önfeladás. Minden egyes új versével, mint léghajós kosarából egy-egy homokzsákot, végleg kidobott, visszahozhatatlanúl kioldott önmagából valamit, hogy végül is áttetsző lett, mint a szappanbuborék, s ami látszott rajta, a földagadt hártya-testen, az ámulatüveg-gömbön, az már nem ő volt, de ereivel, egével a halál, egy sas véres szárnya, véres karmai, hogy végűl-is eltűnjön a zord űrben, szétfoszlóan, mint a pára, hiszen nem a földben tűnt el, mert még a földet is kiénekelte önmaga alól szegény. Már nem tudta önmagát folytatni: az építkezés félbemaradt és a félkész épületet cibálták, porlasztották a dühöngő elemek. Pedig ő is tudta: a költészet az élethit építése. Önmagunkban is. Van építő és van lebontó költészet. A kései József Attila költészete zokogó, kegyetlen önárverezés: minden új vers ára fogvicsorgató adósságtörlesztés, egy nappal tovább élni! De mikor már mindent megvett a gazdagabb világ, s az eladó már a levegőben áll, nem marad más: meg kell halni. Ez történt József Attilával. Nem a világot gyűjtötte magába, de magát darabolta föl a vad világnak, mint a mesehős az éhes Griffmadárnak: testrészeit, combját, karjait. De a mesehős kijut a Griff hátán az Alvilágból. S a dögmadár kiökrendi a nyállal és zsírral kevert testrészeket, s visszaragasztja a testcsonkokra: a hős még szebben él tovább. De József Attilát halálig ette Magyarország-Griffmadár. És nem jutott ki az Alvilágból. Griff gyomra lett a temetője. De föltámadt a mi ifjú szívünkben Grűnewaldi Jézus-fényesen. Fény-szárnyakkal és arany-arccal. Mégis: túl későn jött és túl hamar ment el, hogy a maga idejében fejtse ki jótékony hatását. Hisz alíg pár esztendővel megalázó halála után megvalósúlt az a „proletár-utókor”, amiről ő beszélt. Így költészete, lángoló halhatatlansága ellenére, megmerevedett: milliméterre-pontos térképe lett a Halál-országnak, az Alvilágnak. Nem folytathattuk az ő alvilági útját és bánatát. Lírája így lett hallatlanúl magányos és folytathatatlan. A múlt-idő kopár pusztasága, amelyen sírva őgyeleg egy ember. Ágyékát verik az érckalászok és kristály-koponyájára zúdúl a vas-égbolt. Nekünk a kamasz-újjongás jutott, és meg kellett találnunk a magunk bánatát. Mi már az általa elképzelt jövendőben élünk: új gyötrelmek és új örömök földjén. Erről kell beszélnünk.

 

Sok panaszt hallani, hogy a magyar irodalom – elsősorban a költészet – határainkon kívül sokkal kevésbé ismert, mint amennyire értéke érdemesítené. Véleménye szerint mi a magyar kultúra szerepe a világban?

 

Minden nép kultúrája része a világkultúrának. Akár tudomást vesz róla a világ, akár nem. Az osztják hősénekek nem hiszem, hogy nagyon ismertek lennének a világon. Mégis: hatalmas szépségük, költészeti, mitológiai, emberi, természeti nagyságuk és költői modernségük oly megrendítő, hogy bátran a világ legszebb versei közé sorolhatjuk őket. Így van ez a magyar költészettel is. Én nem hiszem, hogy elkéstünk volna. Hogy az angol, vagy a francia költészet mögött volna a helyünk. Nemcsak a világ volt rossz hozzánk. Mi éltünk befelé! Nyelvünk hallatlan befelélombozása, nemzetünk szerencsétlen története, közállapotaink elrákosodása, önteltségünk, makacs és büszke ragaszkodásunk a régihez: nagyon segítették ezt a belűl-tenyészést. Ettől szenvedtek és sírtak legjobbjaink. De a testi, nemzeti, társadalmi szenvedésnek olyan izzó vers-lávái, a vízgyöngy-arcú gyötrelemnek, a magányosságnak olyan barna-üregű, jégcsontváz-leheletű dalai, az átkozódásnak és pusztulásnak olyan feketebársony halálfejes zászló-énekei, a szabadságnak olyan lángfehér kiáltásai, mint amit legjobbjaink írtak, alíg találhatók a világlírában. Lehet, hogy mindez a szerencsésebb világnak idegen. De csak addíg, míg nem kerűl olyan szorongatott és nyomorúlt helyzetbe, mint Magyarország volt. De ez már a múlt. A mi dolgunk az állandó fogékonyság, az újnak, eddig-nem-voltnak lázas keresése, új lírai tartalmak megfogalmazása, bátor képzelődés és bátor nyelv, kemény önismeret és kemény önbírálat, a mindent-befogadás és a mindent-fölemésztés éppúgy, mint a legszebb, legizgatottabb lírai kitárulkozás. Ne a tárgyiasságot tanuljuk meg másoktól, de a magunk szubjektívitását, vallomását növesszük világnaggyá! Vágjunk a világ elé, előzzük meg köldökig-ember Pegazus-csődöreinkkel a Sorsot, hogy ki ne lőhesse az időből tüzes szárnyas kentaur-életünket rothadás-nyilával a halál, növesszük be illatos álmainkkal a Földgolyót, énekünk kristály-városaival, hogy ne csak halhatatlan múltunkkal, de jelenünkkel és jövőnkkel is meghódítsuk gazdagabb tartományait.

 

Nemrég járt a Szovjetúnióban. Milyen élményekkel tér vissza egyhónapos útjáról?

 

Először jártam a Szovjetúnióban. Nem tudom osztályozni élményeimet, azt a látvány-, érzés- és indulat-tömeget, ami rámzúdult, ami hullámaival átdörgött szívemen és ami habjaival olykor annyira elborított, hogy szinte fuldokolva emeltem ki fejemet a tárgyilagosságig, hogy eddigi életem gyökereibe kapaszkodva tudjak szemlélődni tovább, mintegy a feszűltség és fölemelkedés váltakozó jég- és hőarany-zivatarában. Mert nemcsak Oroszország és a Szovjetúnió történetei és irodalomtörténeti megelevenedését, belső újraélését jelentette nekem ez az utazás, de Magyarország, s népem történetének újraélését is, az ősidőktől, a kezdettől máig. Jártam Közép-Ázsiában, nem ott, de körűlbelűl ott, ahonnan kicsíny, vad és nagybozontú erdei népem menekűlve elindúlt új hazát keresni, s most nemcsak gondolatban, de szememmel is követni tudtam, a repülőgép kerek ablakán kitekintve, azt a mérhetetlen utat, amelyet éhezve és rabolva, menekülve és űzve, más-népbe-olvadva és kiválva, véres homlokkal és véres kezekkel járt meg apró, bundás lovain a mai hazáig. Az ismerkedés egy rengeteg-népsejttársulású országgal, világrésznyi földdel, tájjal, eleven történelemmel, a vallásos és misztikus múlt kőnyakú és aranykoponyájú, zord és fönséges, dermedt, derespikkelyű, télben-gőzölgő kőállataival, az ókori és újkori, s a forradalmi Oroszország örömével, büszkeségével és szenvedésével: sok látványt és tapasztalatot adott: mégis, nekem a belső-tájon való tűnődés és térképezés volt a legfontosabb, az idő és a történeti idő újra-élése. Kiskölyök-korom óta izgatottan, szorongva és újszülött-éhesen szívom magamba az orosz irodalmat, a XIX. századi orosz írók szinte személyes ismerőseim voltak, belűl utólagosan megharcoltam a forradalmat, ott melengettem kamaszkezeimet a Téli Palota-előtti lángok fémropogása fölött az árva Blokkal, még most is hallom síró vadhattyúit, itt komorlanak bennem fájdalmasan-rokon szkítái, csontomigégetett Majakovszkíj zseniális és matematika-pontos üvöltözése, Jeszenyin csuklón-fölvágott ereiből szívemre csurgott a könnyekkel-kevert boldogtalan vér és ott sistergett izzó piros buborékokkal, mint tüzes kályha lapján a vízcsöpp, a gyereknyál, Dosztojevszkíj és Tolsztoj, Gorkij és Leonid Andrejev, Bábel és Oszip Mandelstam itt nyüzsögnek bennem lángoló lapjaikkal, és lángeszű és komor, aranyfüstös és ködben-tántorgó, elfutó és epileptikus, gyökérszakállas és hínárszakállas, pamutszakállas és vattaszakállas, medúza-szakállas és békanyál-szakállas, köhögő és vért-hányó, üvöltöző és térdrehulló, kártya-koronás és fa-Máriát-ölelgető, ördög-lihegésű és tenger végtelen üveg-redőit gyökér-bütyök-kezekkel ráncigáló, iszákos és rózsaillatú életükkel, és éjszakai szobámból hányszor villogtatta rám Csehov aranyvillámlású cvikkerét és Gogol izzadt, arany tajték-csillagot fröccsentő és csöpögtető, nagyhajú, gőzölgő, orrlik-bársonyrózsából kivicsorgó, vért-prüszkölő és szűlni-tágúlt vemhes csillagok tűzgyűrűire röhögő lovai ott futnak, havas ködben fuldokló csengői ott szólnak örökké hóporos ifjú életemben. Talán, hogy velük találkoztam újra, most már a térben is, tárgyaikkal és kalapjukkal, írótollaikkal és behavazott csontjaikkal a novogyevicsi temetőben, talán ez volt a legtöbb. De hadd említsem térélményemet is. Oroszország és a Szovjetúnió történelmének és irodalmának színhelye fölépűlt ugyan képzeletemben, de látni, hogy hol történt mindaz, ami dadogásig-izgatta ifjú képzeletemet, ami az utolsó évszázad emberiség-változtató története volt, forradalma és bánata, az mégiscsak más. Sok kedves baráttal is találkoztam, de róluk máskor szeretnék szólni.