Természet és költészet^*

Tudom, hogy a holdfény, a csillagok villódzása hosszú ideig, valószínűleg ameddig verset írnak az emberi történelem folyamán, kéken fölragyog és bíboran lüktet a költészetben, hiszen ezek a ragyogások és sejtelmességek nem mások, mint egy-egy merengés és látomás tükörképei a versben. Ez is a természet. A nem-értelmezett. De az én költészetemben nem a természettudomány, nem is a természettudományos világkép jelentkezik, hanem maga a természet, a jobban-értett és bátrabban-megismert, amelyet a természettudományos gondolkodás és a természettudósok is segítettek pontosabban látni. A költőnek persze nincs módja akkora tárgyi tudásra a természetről, mint a természettudósoknak, hiszen a természettudományos ismeret és gondolkodás is atomizálódott. A költő mindazt a tudást, amit a természettudományos kutatás és gondolkodás különböző formái fölhalmoztak, egymagában össze nem gyűjtheti. A költő igyekszik a természettudományos ismereti formákat megismerni, megtanulni mindent a természetről, kötelessége arról részletesen tájékozódni.

A háziállat, vagy a vadállat, a virág, vagy az erdő része lesz a költészetnek ezután is, csak más helye lesz a költő által leírt természetben, mint ahogy értelmezésem szerint más helye van a költői természet természetrajzában is. Gyönyörű és hatalmas folyamatosság jelképe például a virág. Ezt a folyamatos virág-léttörténetet próbáltam megfogalmazni a Virágok hatalma című versemben. A virág nem önmagában-való, de történeti és fejlődés-történeti és állandósúlt része a természetnek, mint ahogy része a természetnek az ember is, vagy ahogy része a természetnek az ember által előállított számítógép. A költőnek, és éppen a ma költőjének ki kell szakadnia a Föld-centrikusság bűvöletéből! Meg kell tanulnia és meg kell tanítania, hogy a Föld nem a világegyetem középpontja, nem az egyetlen létezési központ, amelyen minden történik, sőt amelyen minden fontos történik a mindenségben. Verseimben azt is próbálom elmondani és megértetni, hogy a Föld a világegyetem vírusnyi része csak, megkristályosodható és újra-virágzó kis sziget, apró szigetecske csak, s ez a csöppnyi anyagsziget a világegyetem egyetemes törvényei alá tartozik. De ennek a szőrös tűzkocsonya-gombócnak mi nemcsak lakói, hanem munkatársai is vagyunk. Ez a Földre-szorítottság, a nagy virágzó egyetemben való Földre-szorítottság még nagyobb felelősségre kötelezi az embert, és nem az ellenkezőjére!

A megismerés változékonyabb és nagyobb formái semmiképpen sem tehetik és nem is teszik a költészetet emberellenessé. Ha megértem és verseimben megfogalmazom, hogy az egész lét csodálatos fejlődés-sorozat, bánat és virágzás, halál és újraszületés, tűzmirigy-anyaméh és fekete penészgyomor-koporsó, hogy a világ a dolgok, létezők szoros kapcsolatának, hatalmas halmazának, újrakezdéseinek, halálainak és ellentmondásainak óriás-gombolyaga: költészetem nem válik emberellenessé. Mert minden, ami a nagyobb megismerést szolgálja és minden, ami a nagyobb megismerést hozza létre és teszi lehetővé: az ember szolgálatát segíti, felelősségtudatát növeli és növeli a felelősség-vállalás bátorságát, gyötrelmét és gyönyörűségét. A költőnek kötelességszerűen mindent föl kell használnia, amit megismer. A nagyobb létismeret emberi alázatosságra int. De ezzel az emberi alázatossággal, a fölfogott és megértett Óriás-lét, a mindenségszerkezet és világegyetemszerelem, a kozmikus-áradás iránti alázatával a költő az embersors és az emberiség sorsa iránti hódolatát gazdagítja. A nagyobb ismeret nagyobb szolgálatra kötelez.

Az éjszaka képeiben nincs pesszimizmus. Az éjszakai képei a konok világ-szorongásnak, a lét-szeretetnek, a világegyetem-aggodalomnak mámoros kimondása. Ahogy a folyóiratbeli megjelenéskor a cím alatt jeleztem, az oratórikus mű első változata csak a pusztulás és születés-himnusznak. Szeretném még egyszer, sőt harmadszor is megfogalmazni ezt az aggodalmat és megmaradás-hitet. Mert sohasem elég a kimondásból!

A technikát nálam jobban talán még a fizikusok sem szeretik, de félek, hogy ezt az okos technikát nem jóra, de az elképzelhető legrosszabbra használhatják föl azok, akik birtokolják. Nem is vagyok túlságosan keserű, ha azt mondom, hogy félelmemnek nagy oka van. A félelem ellen a kimondás ősi hitével védekezik a költő. Ha kimondja, megnevezi a bűnt a költő, hiszi, hogy elűzi a foszfor-álarcú, vérző-szárnyú, rothadás-testű Gonoszság dühödt angyalait. Az éjszaka képei-ben nem a géprombolás, vagy a gép-romboltság boldogsága van, hanem a gép-romboltság és a lét-romboltság iszonyata! Ebben az iszonyattá-rombolt, szörnyekkel-virágzó, dadogó, gennyedző és Bosch-világot-szülő létutáni létben megpróbálja megtalálni helyét a költő, tehát megpróbálja továbbra is vállalni a létet, egyszerűen és mítikusan, vállalni a korcs és maradék emberiség létét, asszonyát és önmagát, utalván az ősi bibliai történetre, az emberiség-alapításra. Ha van a világegyetemben, vagy ebben a bolygó-rendszerben, nap és tejút-rendszerben emberhez hasonló lény, vagy emberihez-hasonló élet: olyan égitest, amelyiken nálunk fejlettebb, vagy civilizáltabb, de mindenképpen a mi szerkezetünkhöz hasonló élet van és töprengő, gondolkodó ember él ott és ha találkozásunk egyszer lehetővé válik is ezzel a másfajta, bár hozzánk-hasonló és velünk-rokon lénnyel, a dolgainkat akkor is nekünk kell rendeznünk! Nem várhatjuk, hogy ezek a más-bolygóbeli-lények intézzék majd az emberiség helyett az emberiség sorsát.

Egy képzeletbeli atomháború és annak következményei nagyon megmozgatják az arra alkalmas költői képzeletet, óriás-lehetőséget adnak a szenvedélyes, áradó, habzó, erjedő, tajtékzó fogalmazásra. De ennek a várható és remélem be-nem-következő iszonyatnak époszi éneke nem csökkenti az emberiség iránti felelősségtudatot. De növeli! A költészet minden újabb ismeretével, minden természet-látomásával, minden élet-látomásával, minden halál-látomásával, minden világegyetembe-való-kitágultságával a költő őrangyal-vállalását növeli: a költő virágból és tűzből-font, virágtollas és csillagtollas szárnyait szétteríti az emberiségen és a világegyetemen, s a dermedt létre és deres szívekre ráfújja virágzó leheletét. Nem tesz mást, mint négyezer esztendővel ezelőtt, vagy mint az elkövetkezendő évezredekben: virágot teremt és csillagot növeszt, létet szül és halált a földbe-énekel, csillaghabzást erjeszt és szíve a gyűrt halál-bőrű varánuszgyík-áradás, a kopogó, szikrázó, gyökérrel-burjánzó, gyökér-szemű, gyökér-nyelvű, gyökér-szőrzetű, gyökér-szempillájú, gyökér-ágyékszakállú, gyökér-hónaljszőrű csontváz-tódulás Galapagosz-szigete. Szíve a mindenség anyaméhe és pillére, az emberiség-szerelem virágzó szigete. A költő segíti az embert eligazodni az emberi létben és a világegyetemben. Az életben és a halálban.