A költő hétköznapjai^*

A költészet is, mint a létezés minden dolga, a hullám-mozgás törvényei szerint él és alakúl. A költői termékenység és indulat is hullám-mozgás-szerű. 1949-től 1956 nyaráig nagyon sokat írtam. Verseim nagyrésze nem folyóiratokban jelent meg, de könyvekben. Az 1957–1958-as években nem tudtam dolgozni. Sok kérdés gyötört, hosszan beteg is voltam. Azt hittem, mindent újra kell kezdenem, annyira, hogy még a nyelvet is újra-formálnom kell. Bár sokat jegyzeteltem és sok töredékem volt abból az időből, talán négy évig tartott, amíg rádöbbentem, hogy semmit se kell elhagyni, megtagadni és újra-kezdeni, de költészetemet ott kell folytatni, ahol abbahagytam. Ekkor kezdtem újra befejezetten fogalmazni. Egy hosszú éposz erjedt csönd-csontvázakkal benőtt agyamban és bánat-páfrányú szívemben, s egy vasárnap délután írni kezdtem az époszt: a középkori magyar történelemből: a zseniális, csodálatos, hatalmas és megrendítően-velem-azonos-hitű IV. Béla királyról: a pusztulásról, vállalásról, hitről, élet-dacról, a gyötrelemről, a bűnről, a bűntudatról, a felelősségről, a büntetésről és bűnhődésről, múltunk-megméretéséről, a jövő lehetőségeiről, a reményről és az akaratról, a világegyetem történetéről, a földtörténetről, a gyönyörű újrakezdésről, a természetről, a magyarságról, a tékozlásról, léhaságról és lustaságról, Magyarországról, a népekről: a kipusztúltakról, s a megmaradottakról, történelemről, halálról, születésről, a csillagokról, a tengerről és a földről, a csókolható, rágható, ehető, ölelhető gyönyörű földről: tehát magamról. De a zaklatott idő nem volt alkalmas a lassú és részletes fogalmazásra.

Ha arra gondolok, hogy az én nyolcvanöt-éves nagyanyám ma már többet tud az atom létezéséről, vagy az űr természetéről, mint én középiskolás koromban, elképzelésemet a költészetről nem tudom a szó köznapi értelmében egyszerűsíteni. A költészet ma is az igazság vagy egy emberi igazság lehető legpontosabb megfogalmazása. A pontosság a legfontosabb. A maga korában minden igazi költő ezt tette. De a világról való tudásunk többletének jelentkezni kell a ma költészetében. Ezt a tudás-többletet próbálom fölhasználni én a verseimben. Kölyökkorom óta izgatnak, lázban tartanak a természet dolgai és tényei: az egykoriak és a maiak, a természet mai létformái, szerkezeti és mámorító létezői, és már csak az emberiség emlékezetében: a mítoszokban és mesékben, vagy a tudományos szakkönyvekben élők: a földgolyó tűzrózsája fölött derengő és melegedő ősállat és ősmadár-csontok, sárkányok koponyája, szauruszok lábszárcsontja és medencecsontja, a kőbe-préselődött állatok, madarak, növények, halak, virágok, csigák rajza és kőcsipke-lenyomata, horgolt kőpórus és pikkely-emléke. De a fizika, kémia, csillagászat, biológia, biokémia, élettan, virológia, bakteriológia, mikrobiológia, ősállattan, ősmadártan, ősnövénytan, palaeopathológia, kórbonctan, növénytan, állattan, földtan, földfejlődés és földtörténet, pszichológia és állat-pszichológia, emberfejlődéstan, geokémia, növényrendszertan, baktériumbiológia, mikrofizika, atomfizika, kibernetika, elmekórtan, szülészet, biofizika, szövettan, kristálytan, genetika, mitológia, népmese-gyűjtések, az őskönyvek, a világtörténelem, a magyar történelem, a kódexek, a vallástörténet, halál-történet, temetéstörténet csoda-kozmosza és csoda-virágzása: az én hétköznapom. Szorongásom és mámorom, időm és világ-árnyékú álmom. Mindent megkeres izgatott kutató-képzeletem. Mert mindez a valóság része, és engem mindíg a valóság tartott igézetében.

Hallatlanúl izgat: hogyan lehet a természeti, vagy tudományos tényeket a versben fölhasználni? Ezek a tények lehetnek egészen maiak, mint például egy imádkozó sáska rücskös, pórusos zöld kőpáncél-teste, kőkéreg-karjai, kőkarom-kezei, kőtüskekerítés-alsókarjai, mohaszivar-potroha, gumibársonyzsák-nyaka és fémrózsagép-szájszervei, de lehetnek tegnapiak, mint a halálbüntetések évezredes története, a pallossal, lövéssel-kivégzettek csontváza a földben, a golyóktól eltört szív-fölötti borda, a letört csigolyatüskék, a két lábszárcsont között megszakadt csigolya-láncos koponyával, lehetnek kutatottak, mint a betegségek története, a tetvek, patkányok, ragályok, járványok, rühök, éhségek történelme, az elhalások és pusztulások, kihalások és kipusztulások gyötrő történelme: az egysejtűektől a sárkánygyíkokon át, a borostyánba-ragadt bogarakon, pókokon és gyíkokon keresztűl a madárig, a gyönyörű zsákutcáig és az emberig. De lehetnek évmilliárdosak is, mint az őssárkányok csontjai, vagy hajdani szerelme, lehetnek mámorosak és kőben-virágzók, mint egy középkori király gondolatai, vagy érccel és vérrel, epilepsziával és rózsával, Krisztussal és Mária véres könnyeivel átitatottak, mint a keresztesháborúk. Lehetnek ártatlan-tébolyúltak, mint a gyermek-keresztesháborúk pici, cizellált, halál-igékkel, megváltás-hittel, túlvilággal-teleírt páncélingbe és aranyvirágokkal-kivert vas-sisakba öltöztetett gyerekhősei, akik vaskesztyűs kézzel, vasmargaréták pecsétjeivel a pici vaskesztyűk csuklóin és vasvirágokkal kivert vascipőben, törpe lovakon és szamarakon, teheneken és bivalyokon hömpölyögtek át Európán Jeruzsálem felé, Jézus elámított, eladott, végzetes csordájaként. Ha ezek a tények a versbe áramlanak: a költői világkép megváltozik. Márpedig: minden költőnek meg kell teremtenie a maga új világképét, világegyetemét: embereivel, őseivel, állataival, virágaival, madaraival, ősállataival, ősnövényeivel, múltjával, csillagaival és erkölcsével.