Válaszok tízéveseknek^*

Én ezt a verset (Őszi táj, traktorokkal) már nagyon régen írtam. Fiatal költő voltam még akkor, talán nem is több, mint egy fiatal-ember, aki szeretné elmondani érzéseit. Gondoljátok meg: 1938-ban voltam tíz éves, s 1939-ben már elkezdődött a második világháború, ami rettegéssel töltött el bennünket, s ami annyi bánatot, gyötrelmet és szomorúságot hozott az emberiségnek. De a háborúnak is vége lett egyszer, s az a nagyon-várt béke nemcsak a háborús szenvedés végét hozta, de hozott az elgyötört ország homlokára tavaszi virág-koszorút, illatosat és aranyfényűt! Akkor született meg az az új Magyarország, amelyben most élünk. Boldog vagyok, hogy akkor lehettem fiatal. Én még olyan időben, s olyan faluban születtem, ahol a termőföld és az erdő nagybirtokosok tulajdona volt. Ezekre a földekre és ezekbe az erdőkbe jártam napszámba kis társaimmal, a lányokkal, fiúkkal. S ezeket a földeket osztották szét 1946-ban. Ami addig idegen volt, félelmetes és a másé: az lett most a miénk, nekünk-termő, új-gondokat-hozó, bejárható, szabad. Összezsugorított, sokszor-vacogó szívünk hirtelen országnyira tágúlt, mint a palackból kiszabadított jó szellemek. A szabadságnak ez az öröme íratta velem ezt a verset; azok a zöld-szakállú kalászok és zöld-tarajú erdők, zölden-hánytorgó nádasok, amelyekben annyit bolyongtam kicsíny koromban.

A falu, ahol születtem s felnőttem, nincs messze Budapesttől: ide húsz kilóméterre fekszik, hegyek, sziklák, kukoricás, napraforgós, búza és krumplitáblás domborulatok között, déli szélén nagy tóval. Nekünk rejtelmes, titokzatos, valódi tenger volt az a tó, halaival, hemzsegő madaraival, szélzúgásával és nádsuhogásával. A hegyek, az erdők, a szőlők, a rétek, a tó, a nádas, a földek: ez volt az én hatalmas világom. Aztán megnőttem, Budapestre költöztem, s a falu és csillagként-világító környéke: összehúzódott, összegömbölyödött, mint a sündisznó: mozgékony kicsi orra, karmos lábacskái, szén-virág szeme helyett csak a tüskéit mutatta. Én is messziről néztem: ő meg tüske-gömbként feküdt előttem. Megfoghatatlanúl. És most, harminc-nyolc-évesen újra úgy vonzza szívemet, mint vas-reszeléket a mágnes. Otthon vagyok benne újra: a határban, a házakban, a temetőben, egyszerű és nehéz-életű emberei között. Majd megnőttök ti is, és megértitek, hogy a szülőföldhöz való hűség olyan háló, amelyből az ember nem tud és nem is akar kiszabadulni. Abba a földbe van az én életem beleszőve millió emlék-gyökérrel, amelyik befogadta őseim, elődeim testét és széttöri nehéz csontjaikat.

Nagyon nehéz pontosan és egyszerűen felelni arra: hogyan születik a vers? Képzeljetek el egy fehér ködgomolyagot, gomolygó, vastag, gyapotszerű ködöt, amelyik eltakarja a házakat, a fákat. A költő is ilyen sűrű, fehér, ködszerű érzések között él a vers születése előtt. Pedig a köd alatt már ott van a vers minden eleme: a tartalom, a vers formája és nyelve. De hosszú idő kell még ahhoz, hogy láthassuk a verset, hogy olvasni is lehessen folyóiratban, könyvben. A fiatal költő nagyon sokszor emlékeit, gyerekkori élményeit írja meg első verseiben, korai életének környezetét, a tájat, szüleit, a táj változását, hangulatait. S csak később fogalmazza meg gondolatait, véleményét a világról, történelemről, a világegyetemről, természetről, társadalomról, bonyolúltabb érzéseiről. Petőfi Sándornál nagyon szép példáját láthatjátok ennek az útnak. De a vers ihletője lehet érzés, lehet élmény, lehet gondolkodás, lehet szomorúság, vagy öröm, szerelem, halál, háború, egyszóval minden, ami a világban létezik, vagy elképzelhető, mert a világ minden dolga érdemes arra, hogy helye legyen a költészetben. Hadd mondjak egy példát: 1950-ben halt meg édesapám. S még 1950-ben megírtam róla egy hosszú verset, elbeszélő költeményt. Életét: gyerekkorát, ifjúságát, sorsát, betegségét, munkaszeretetét írtam meg: és így lett a vers nemcsak az ő életének himnusza, hanem a dolgozó emberé is. Arra gondoltam: elbeszélő költeményt írtak már királyokról, és hősökről, de dolgozó emberekről nagyon keveset. (Egyik legszebbet, a Három öreg címűt, Illyés Gyula írta meg.) Pedig legelőször őket kell elmondani versben, hiszen ők építik a világot, teremtik újjá napról-napra.

A hazaszeretetről sok gyönyörű verset írtak már nagy költőink: Balassi Bálint, Kölcsey Ferenc, Berzsenyi Dániel, Petőfi Sándor, Arany János, Vörösmarty Mihály, Vajda János, Ady Endre, József Attila. Nem is tudok mindenkit fölsorolni! Bizonyára ismeritek ti is ezeket a verseket, és ha nem, olvassátok el őket! Egy francia író azt mondotta, hogy a haza a gyermekkor, tehát az a táj, környezet, amelyben az ember felnőtt, s azok az emberek, akik között felnőttünk. Ez igaz is, meg nem is. Igaz, mert minden ember feledhetetlenűl beleszövődik gyermekkorával környezetébe, mint egy fa óriás gyökér-koronájával a földbe. Ti is, én is, mindenki! És ez az állítás mégsem teljesen igaz, hiszen a haza több ennél! Minden együtt! A haza: a nép múltja, történelme, a haza az a nyelv, amelyen beszélünk, s melyet kötelességünk ápolni, haza az a sok temető, amelyben apáink, nagyapáink, nagyanyáink feküsznek, a haza az a sok-évszázados törekvés, küzdelem, amelyik évszázadokon át fönntartotta népünket, a haza az a kimondhatatlanúl sok szorgalom, amelyik földjeinket fölszántotta és bevetette, városainkat és falvainkat újra és újra fölépítette, a haza: csodálatos népdalaink és népmeséink sokasága, a haza: álmodozásunk rejtelme, szellemi kultúránk hatalmas kristálypalotája, amely épűl már több-ezer éve, s amelyre új és új tornyokat építenek tudósaink, íróink, művészeink. Látjátok, folytathatnám napokig: mert a haza minden körülöttünk és bennünk, s mi is a haza részei vagyunk, ti is, én is, mint egy test sejtjei, s külön-külön szolgáljuk az egészet, és halálunkkal új sejtek veszik át a munkát.

Mondtam már nektek, hogy 1950-ben Apám címmel elbeszélő verset írtam. Sok új tervem és elképzelésem van, s talán lesz is időm megírni mindent. De ami most foglalkoztat, az a legfontosabb. Anyámról készülök írni himnikus-époszt, teremtés-éneket, az én kedves anyámról, aki él, dolgozik. Évek óta töprengek ezen a hosszú versen. A diónak két fele van: a két csontfélgömb a dió. Megírom ezt a verset, mert együtt ők ketten az én múltam és jövőm. S azt gondolom, ahogy életükben együvétartoztak, együtt szerettek, dolgoztak, szenvedtek: éljenek, együtt költészetemben is. Mert sok minden titokzatos és csodálatos van a mérhetetlen világegyetemben, de legcsodálatosabbak mégis ők, akik nekünk az életet adták, s akiket mi múlandó életünkkel hordozunk tovább, mert így folytatódik a gyönyörű élet bennünk, bennetek, s majd a ti gyermekeitekben.