Egy régi verseskönyv margójára^*

Alíg van fájdalmasabb és szebb dolog, mint találkozni ifjúkori önmagunkkal. Ezeket a verseket ifjúságom leglázasabb és legrobbanékonyabb napjaiban írtam, zord és szerelmes esztendőkben, töprengve a kifejezés módjain és lehetőségein, a formák szerkezetén, természetén és rejtett életén, századunk izzó és sejtelmes szövedékén, nyelvünk még-kibontatlan tartalmain, költői és nyelvi hagyományaink törvényeket-átadó, új-törvényeket-teremtő igézetében. Még csak kerestem nyelvünk roppant csillag-árnyékú ősrengetegében és költői hagyományaink csoda-zenéjű rengeteg aranyerdejében a nekem-való fát: hegedűnek, vagy cimbalomnak, de inkább époszi-tollnak. Néha aranyágat törtem egy-egy aranyfáról, s azzal írtam a nyirkos mohába, tisztások virágpor-könyvébe, vagy az űr véres levelére. Hogy miért ezeket a népmeséket választottam verseim tárgyáúl akkoriban, azt ma már nem kell magyaráznom. Jobban izgatja képzeletemet és merengő szívemet, hogy miért így írtam meg őket: ilyen nyelven és ezekben a formákban? A magyar költészet természete, hogy boldogan fölemészti hagyomány-múltját, mint ősök, akik megették halottaikat, népek, akik megették királyukat, hogy elűzzék a múlandóságot, osztozzanak hatalmában és erejében, s önmagukba átvigyék a múlt-idő erejét. A nép legendáiba, mondáiba és meséibe úgy ágyazza bele a költő a szívét, mint hernyótestbe petéjét a darázs, s míg a kikelt pete-szülött fölfalja a test ragyogó, forró és erjedő, tűz-gyökér-erezésű belsejét: önmagává-emészti, magába-építi a múltat, lesz vére és lángja a megemésztett, folytatás és indulat. Volt programja is ez a magyar költészetnek, Vörösmarty, de még inkább Petőfi és Arany adták e program gyönyörű bizonyítékait. Ez a három vers (A nap és a hold elrablása, de elsősorban a Csillagszemű juhász és A szegény lány, aki arany-virágot lépik című) az ő halhatatlan hatásukat mutatja: a János vitézét és a Rózsa és Ibolyáét. A versek megépítési módszere is az ő ihletésükben fogant. Nem mintha a történet-építésben, vagy a nyelv színkeverésében az ő módszerüket tartottam volna tudatosan az egyetlen-lehetségesnek: de lényük bájoló sugárzása nagyon áthatotta ezekben a versekben nyelvi képzeletemet, s valami édes archaikus mámor is elborított, az ősi szesz tüze, testvér-vágyakozás utánuk, boldogság, hogy járhatok tájaikon, a XIX. század zöld-bozontú bércein és nap-robbanásos pusztáin, boldog önfeledtség, hogy árnyék-kezük vezeti tollat-szorító kezemet. A családba-tartozás. A hűség? De hűség-e az azonosulás? Új kérdés: lehet-e ősi magyar versformákban, hangsúlyos verselésben modern magyar verset írni? A szigorú magyar nyolcas, vagy tizenkettes példáúl, különösen a páros-rímelésű, alkalmas-e modern tartalmak kifejezésére? Ady egyszer-kétszer megpróbálta, a halál-szívéből-kivirágzó kései Babits is. Talán ez izgatja legjobban formát-kereső képzeletemet. Mert bizonyos, hogy ezek a klasszikus-hagyományú versformák felelnek meg legjobban a magyar nyelv természetének. Ezekben a formákban éli nyelvünk teljesen önmagát. (Ó, hogy tudta ezt Arany János!) Itt virágzik, búrjánzik, sarjad, vérzik, izzik, párázik és ércesül a maga teljességében a magyar nyelv, szinte felűlmúlhatatlan erővel, képszerűséggel, plaszticitással, tömörséggel és időtlenséggel. Olyan pontos, világ-eleven és Mestrovic-szobor-monumentalitású és végérvényes képeket, mint a tizenkettesben, sehol sem lehet megfogalmazni. A magyar nyelv: a kép nyelve. A költészet lényege pedig ma is a mindenség-nagy, a világ-hordozó kép. Népköltészetünk is képekben beszél. Mégis: legnagyobb problémája e versformának a régiesség. Valahol elemeiben ott hordozza az archaizálódni-akarás elemi részecskéit, s ha ezek a részecskék atomokká, s az atomok molekulákká robbannak és kristályosodnak, kötődnek össze, akaratlanul is (tartalmától sokszor függetlenűl) régies lesz a vers. Az elmúlás könnyű illatával, gyöngyhártya-ködével, bánatos rothadás-szaggal a kimondás tájai fölött. Nem mindenkié, de az én költészetem, mint a hosszú formafejlődésű fajok a természetben, szigorúan a biogenetikai alaptörvény szerint fejlődött: embrió-költészetem fejlődésében rövidítetten és gyorsan ugyan, de törvényszerűen megjelentek annak a hatalmas és gyönyörű útnak főbb állomásai, amelyen költő-őseim átmentek. S bár robbanásos gyorsasággal: mégis átmentem a hosszú rovar-metamorfózison, amíg önmagammá-alakultam. A költészet-petéből, a petében fejlődő embrióból kibújt a még ivaréretlen lárva-alak, s a mohón-táplálkozó, gyorsan-növekedő lárva bábbá alakult át. S a költészet-báb testében a lárva szöveteinek zöme szétesett, a test nagy része föloldódott, s a meghatározott kezdeményekből kiformálódott, határozott-küldetésüvé és formájúvá kristályosodott a felnőtt-költészet, az ivarérett költészet, s a báb-bőrt feltörve, a pórusos szenvedéshártyát fölrepesztve kibújt az óriás-csáptollú Költészet, hogy ragacsaiból megszáradva teremni éljen, használja agyát, szívét, ivarszerveit. Ezek a versek a fejlődés egy szakaszát mutatják. Így nézek rájuk, s ifjú költő-múltamra vissza. Az ébrentartó izgalom és a szerelmes töprengés mégis megmaradt, újra s újra lázzal lepi el agyamat: az arany-álarc és az arany-ing holt görög királyok arcát és szívét védje inkább a rothadástól, mint a költőét, aki már a jövő század gyermeke akarna lenni. S más medve-irhája, pikkely-inge rég-gyökerekbe-mállt királyok bohócainak vértje lehetett, de nem az enyém. Meztelen szívvel és födetlen arccal kell az idő elé állni! A kérdést: lehet-e mai tartalmakat népmesék verssé-formálásával elmondani, lehet-e népmesét költészetem mai, vagy holnapi nyelvén és formáiban földolgozni, lehet-e valóban modern verset írni hangsúlyos ősi magyar versformákban: kísérletileg újra és újra bizonyítani kell. Nem tudok nyelvünkhöz, a magyar költészet hagyományaihoz és küldetéséhez méltóbb föladatot.