Virágzó világfa^*

Minden új könyv a Hiányok-könyve. Nem a megvalósított, a még-kimondatlan hiánya éget. Ettől verejtékezik a homlok és didereg a szív. Szeretem az életet. Féltem az életet. Beszélni kell. A költő nem várhatja, amíg a Föld cserepeire hull szét, mint a szétvert agyagkorsó, vagy lesz üvegsivatag, s lesz vigyorgó üvegkoponya a fekete űrben. Bennem van annyi erő és romantika, hogy valljam: a költészet le tudja fogni a Gonosz kezét. Nem tudom, mit ad még az idő: teremtő indulatot, vagy a Halál-fa földmélyi árnyékát. De élet legyen és ne legyen halál! Ha a jövendő embere fölnyitja majd a könyvemet, virágzó tenyészetet találjon, ne füstölgő aranyport, mint a gyermek Augusto Jandoló, aki látta még a kibontott kő-szarkofágban a fiatal etruszk harcost a fáklyák fényében: teljes hadifelszerelésben, sisakkal, lándzsával, pajzzsal és lábszárvérttel. Feszesen kinyújtva feküdt, mintha épp akkor fektették volna a sírba. De csak egy pillanatig: mert a sisak félregurult, a kerek pajzs beleesett a besüppedt mellvértbe, lábszárvédői laposan terültek szét jobbra és balra a szarkofág alján, s a levegő érintésére a test egyszerre megsemmisűlt, szétmállott, elporladt. A levegőben pedig aranyszínű por lebegett a fáklyák lángja körűl. De legyen az ének a világ csillagokkal virágzó fája: ősvilág-gyökerű, mindenség-lombú, kérgesedés és sarjadás, lombosodás és kifogyhatatlanság. Ha ad még a sors időt: ez a könyv csak egy fejezete lesz életemnek, új szavak előszava. Ha nem: bizonyítsa, hogy az életet nagyon szerettem, hittem a végtelenségben, s próbáltam kimondani a Törvényt a lét dicsőségére és az ember javára. S az életnél is többre becsültem a lét egyetlen elképzelhető foglalatát és gyönyörű szárnyát: az emberhez egyedűl-méltó szabadságot.