Az űrbe-növő éposz-dóm könyörtelen kőműves-munkája^*

1928-ban születtem egy Budapest-melletti faluban, Bián. Apám kőműves volt, s legenda-nélküli őseim napszámosok, cselédek, közkatonák, jobbágyok voltak, egyszerűek, nehéz-szívűek, hallgatagok, termékeny-ölűek, mint a föld, a kövek és a gyökerek. A Múlt angyalától, az Erjedés törvényétől kijelölt sorsom tulajdonképpen nem is volt több, mint az ő mohos és tántorgó, borszagú és félvad életük folytatása, a küldetés-nélküli lélek és a jeltelen sír. Szüleim szelíd és ős-tapasztalatú szívük igénye szerint, ha nem is a maguk életét akarták megismételni bennem, de alíg vágytak a fiúban többre: jó mesterembernek szántak, legfeljebb tisztviselőnek. Hogy mégis költő lettem, azt nem tekinthetem véletlennek: nemcsak az édes anyaméh parancsa volt ez, nemcsak az ősök láncolatán végigtekergő láng, nemcsak a természetet-átsugárzó szem vágya, nemcsak a látomásos agy fékezhetetlen képbomlása és világteremtése, de lázadás is a múlt ellen, és a legszebb emberi kötelesség.

Hogy költői indulásom egybe-esett a háború utáni Magyarország újrafogalmazott életének kezdetével: az sem puszta véletlen. Évszázados lázak, tündér-gyönyörök, életet-búrjánzó zsíros rögök vártak kimondásra, s vállalni kellett a feladatot. Első verseim 1947-ben jelentek meg, első verseskötetem 1949-ben. Összegyűjtött verseimet 1956-ban jelentettem meg „A tenyészet országa” címmel.

Sokszor és sokan kérdezik tőlem: magyar költő-elődeim közűl ki volt rám a legnagyobb hatással, s ki igázta le legjobban szívemet a világirodalom költői közűl? Újjelentésű választ ma sem tudok adni, de megismételhetem a régit: én minden hatást boldogan fogadtam magamba, s alig van igazi költő, akinek szavát ne visszhangozná szorongó és vidám énekem. A hatással többek vagyunk önmagunknál és gazdagabbak vagyunk önmagunkkal. Mert nem alabástrom-virágzás a költészet, de a múlt költészet-gyökérzetének hatalmas, gubancos koronájából zöldell ki a jelen költészete, s én büszke vagyok, ha verseim szövevényében elődeim verseinek egy-egy zöld ága hajt lombot tovább, s versem így is hirdeti a kultúra folytonosságát, a költészet ősi elpusztíthatatlanságát. A népköltészet, a népmese, Balassi Bálint és Csokonai Vitéz Mihály, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor és Arany János, Ady Endre és Babits Mihály, József Attila, vagy egy-egy kortársam szava éppúgy költői jelenem része lett, mint Shakespeare, vagy Rimbaud, Apollinaire, vagy Majakovszkíj, Whitman, vagy Shelley buja és élethirdető beszéde. Mégis: az eszmélkedésemet hatalmas lényével át-meg-áterező, a példájával feledhetetlen-sugallatot-osztó, a monumentalitásra-buzdító, a gyönyörű-összefoglalásra-fölszólító, isten-áhítatú Mesterem: Dante volt, a legnagyobb-Csodálatos. Kamaszkorom lánggal-dagadó és dadogással-elbomló vulkán-éveit az Ő Mindenség nagy, millió-szobrú kristálykatedrálisában töltöttem, borzongva, alázattal és újjongva; s Ő adta képzeletemnek époszi terveit, a teljes összefoglalás parancsát. A megtervezett ihlet, a halálig-épülő, egymásból-kiágazó, új s új tornyokkal, ívekkel, freskókkal, boltozatokkal és szoborcsoportokkal űrbe-növő éposz-dóm könyörtelen kőműves-munkája: ez költészetem célja és ez indulataim hétköznapja. Ennek a munkának természetesen éppúgy része a mindennapos költői tevékenység, mint a szorgos gyűjtögetés, a lét adatainak folyamatos följegyzése, elraktározása és gondolati, később gyakorlati elhelyezése a megtervezett éposz-épületben. És az is természetes, hogy az ilyen építésnek tudatos követelése a mindent-fölhasználás: nyelvben, látomásban, látványban, tudományban, történelemben, mítoszban, természetben és a-már-csak-ihletünkkel-fölfoghatóban. Része ennek a költészet-építésnek az állandó egy-idejű munka is. Jelenleg három époszon dolgozom egy-időben: egy időszámítás-előtti, egy középkori, s egy elképzelt atomháború-utáni vallomáson és történeten, amelyeket összeépítve az 1954-ben megjelent éposszal, A tékozló országgal, kívánok megjelentetni. Ez a négy egybe-épített vers a szabadság, a haza, a forradalom, s a mindíg-többre-érdemes emberiség négy létpillére lesz, amelynek tetőzete az élet-szerelem, s amely belső erjedésében, vérlüktetésében, virágzó bozontjában sem más, minden látszat ellenére: mint az élet halhatatlan szeretetének hirdetése, az életé, amely tudja ugyan, hogy nélkülözhetetlen része a halál, s épp ezzel válik gyönyöre teljessé, de amely gyűlöli a pusztulást, a céltalanságot, a magányosságot és széthullást. Költészetem az egészség és öröm dicsőítése, s az ember és a szabadság mámoros szolgálata.