Vércsöpp^*

Nem tudok könnyen és röviden beszámolni munkámról. Túlságosan nagy viharzások: kétségbeesések és föltündöklések részese voltam az utóbbi esztendőkben, sokszor nagyon megfogyatkozott a magam-reménye és sohasem akartam elveszíteni hitemet az életben, s amit oly sokszor és oly sokan akartak elperelni tőlem: az emberiség szerelmét. És szerelmét a szegényeknek: őseimnek és testvéreimnek, akik figyelmes-szép arcukkal a legnehezebb órákban is körülfogták szívemet, mint utólérhetetlen elődöm vacogó nagy szívét a köréje-gyűlő szelíd csillagok. De nem folytatom: talán ki tudom egyszer vallani mindezeket. 1956-ban jelent meg utolsó könyvem, összegyűjtött verseim, s meg kellett tanulnom azt is, hogy most az újrakezdés kínja vár rám és gyötrelme az új-fogalmazásnak. Két époszon (én így nevezem) dolgozom: kínlódva és lassan, amelyek nem témájukban, de lényegükben a Tékozló ország-hoz kapcsolódnak, s egy verses-könyvet vajúdok tűzzel, tizedik vedlésként, amelyet Gyökerek címen szeretnék majd kiadni. S szeretném már megfogalmazni a költő-ősök iránti hűségemet is, elsősorban Csokonai üzenetét, és az emberi összetartozás vallomásaként egy-két kortársam és barátom arcát szeretném a magam szavával is rárajzolni az időre, Nagy Lászlóét legelőször.