Elmentem Dylan Thomasért^*

Még most is zavarban vagyok, ha arra kérnek: mondjam el utazásom élményeit, a tapasztaltakat, a látottakat. Ha kedveseim: családom tagjai, vagy barátaim kérdeznek érthető és okos kíváncsisággal, újra s újra-mondom az utazás, az angliai tartózkodás, párizsi napjaim képeit, mindazt, amit a szem hódított el a látható világból, vendéglátóink rendkívüli figyelmét, Anglia tele-zöld mezőit, és ősi piros tégla-époszát, Londonnak, e monumentális kisvárosnak okos életét, vagy Párizsnak, ennek az isten-szívéből-kisarjadt téli kővirágnak mindíg-zöldelő szavát. De nem tartozom a könnyedén-csevegők közé. S azok közé sem, akik már szinte befejezett művekkel (korunk érthető divatja, vagy szükséglete ez) versekkel, utinaplókkal tanulmány-ámulatokkal térnek haza külföldről, vagy legalábbis olyan gyors, dédelgetett tervekkel, amelyek megvalósítása azonnali szorgalmat igényel. Azt a fekete-arany, fényrobbanásos gomolygást, amit a lélek, ez a milliárd-szemsejtből-összetapadt egyetlen szem-állat magába szívott, szinte ökrendtető sietséggel, csak a világító eszmélet siralomházi sárga csöndje tudja igazi dallá dermeszteni, míg hallatszik a mindenség kegyetlen óraketyegése. Vagy víz alá temeti a lélekrengés, mint a bibliai várost a föld boldogtalan moccanása, s ha tiszta a tenger, a víz hatalmas zöld húsa alatt, mint mondják, ma is látni a só-várost tornyaival, s a sóvá-csipkésedett erdőket imbolyogni, mint tülekvő madárcsontvázak merev szárnyverését.

Én Angliában szegény Dylan Thomast kerestem, a szeszben-szétmállt-arcú nagyon-szenvedőt, aki annyira szerette az életet, hogy csak siratni tudta sokszor, akinek szívébe belepréselődött izzó bujaságával a világegyetem, mint egy virágzó tűzállat milliárd-mintájú izzó kőpáncélja, hogy végűl belepusztúlt a méltatlan szerelembe. Az ő árnyéka húllt, mint testvér-üzenet ottani napjaimra, az ő konok, céltudatos, sokszor a halottsiratók vadállat-sikoltásához hasonló versmondó-hangját hallgattam keserűen, és testvér-döbbenettel, az ő földbe és gyökerekbe-göngyölt arcát kerestem a londoni utcák karácsonyváró éji tűzhálója alatt, amely olyan volt, mint a gyógyszerkísérletek öntudat-előtti utolsó látomása: aranykürtöt fújó, kifestett, világító óriás-angyalok révűlt rengeteg-lánca az utca-űrben, s színestollú, hókristály-alakzatú villanycsillag-nyakláncok az éj nyakába akasztva. Elmentem Dylan Thomasért. De őt már nem találtam, csak azt az életet, amely vallani küldte őt, és sírját sok régi halottnak. Az életet találtam ott is, amely külső formáiban nagyon más a miénktől, de amelynek lényege ott is, itt is azonos, és mindenűtt, ahol ember születik embernek, s próbál teremteni a föld javára, s a létezés dicsőségére.