Diethyl-kísérlet^*

A kísérlet előtt, körülbelűl másfél napig nagyon izgatott voltam. Izgatottságom lámpalázhoz hasonlított. Minden szereplés előtt éreztem ezt, egyre fokozódóan. Iskolai felelések, vizsgák előtt épp úgy, mint nyilvános szerepléskor, vagy új versem bemutatásakor. Nem féltem a kísérlettől, nagyon kíváncsi is voltam annak történetére, arra, hogy mi történik majd velem, hogy fogom elviselni azt az időt, amely alatt a szer szervezetemben dolgozik. Kíváncsiságomat az is fokozta, hogy olvastam, illetve elmegyógyász-barátaimtól hallottam már ezekről a kísérletekről, a külföldiekről és az itthoniakról, ismertem Henri Michaux és Aldous Huxley önkisérleti naplóit, könyveit és rettenet-jegyzeteit, olvastam a délamerikai ősi indián varázs-szerekről, férfivá-avató-szerekről és túlvilág-szárnyakról, próbáltam elképzelni előre az állapotot, sőt az állapot utáni létemet, és reméltem, hogy talán sikerűl abba a világrendetlenségbe, abba a belső és szinte megközelíthetetlen szerkezeti lét-gomolygásba jutnom. S ezért ebben a lámpalázban (eddigi életem legnagyobb lámpalázában) teljesen elfelejtettem a hallott és olvasott látomásokat, szín-élményeket, hallucinációkat, és az izgatottságtól szinte üresen vártam az elkövetkezendőket.

Az injekció-utáni pillanatban úgy éreztem, hogy csökken izgatottságom és szerettem volna rágyújtani egy cigarettára, de ez a vágy fokozatosan rossz-érzéssé változott, szinte összeütközött a tüdőmmel, úgy éreztem, hogy a füst, vagy annak emléke (hiszen akkor már talán öt perce nem dohányoztam), szúrós anyaggá változik, amely még csak a jobb-tüdő felső részében kezd terjeszkedni, a légzőcsőbe kezd belenőni, mint valami csökönyös kis tüske-bozót. Apró szúrásokat éreztem a lábujjaimban, hímvesszőmben, szúrásos zsibongást a szívem körűl, és egy erőteljes, állandó szúrást a szívem közepén. Fölfeküdtem a kezelőasztalra. A testem különböző részeiben jelentkező apró tűszúrás-sorozat egyre erőteljesebben szétterjedt, megnövekedett, élességben is összefüggővé vált, mintha tűköteg-láncolatok úsznának a véremben, fúrnák át sejtjeimet, kövesedő izmaimat. Észrevettem, hogy erősen verejtékezem, s azt is, hogy hideg ez a verejték, hogy nyírkos vagyok, mint valami őszi háztető. Erős hányingerem is volt, de ez a hányinger nem a gyomorból indult el, inkább a mellközépből. Gyomrom táján nehéz, szikkadt húzódás. A zsibbadás kis szünetekre enyhűlt, de újabb és újabb hullámokban állandósúlt egy-ritmussá. Újra hasonlatot kell használnom: a mellközépből kiinduló szúrás-lombok fojtogattak, mintha megkristályosodott füst terjeszkedne tűcsomóival egyre kijjebb, a bőröm felé. De elsősorban a bal oldalam, nyaktól a lábfejig, állandósúlt a zsibbadásban, ezt a test-felemet vas-szivacsnak éreztem, amelyben ide-oda áramlik a hideg levegő. Időérzékemet elvesztettem, csak a homlokomat tapogatva (és a szemhéjaimat) próbáltam valamelyest tájékozódni, következtetni az időre, de ez nem sikerűlt, illetve csak annyiban sikerűlt, hogy ujjhegyeim észrevették: a nehéz verejték leszáradt rólam, halántékomon és homlokomon a haj szárazan csomós, csak a nyírkosság emlékét őrzi. Testrészeim mintha szét lettek volna vagdosva: a nyakamra a gégében kis csomóval odakötött fej, mint lüktető medúza; külön hevertek a tagok, térdtől-lefelé a láb, könyöktől-lefelé a kar, a felső-comb is külön és az ujjak szinte ízenként. Testrészeimhez legfeljebb annyi közöm volt, mint egy szétcibált rongybabának, amelynek karjait és lábait csak egy-egy cérna vagy férc-szál köti össze a törzzsel. Pontosan tudtam, hogy hol vagyok, hogy a műtőasztalon fekszem, hogy mikor méri P. a vérnyomásomat, a pulzusomat mikor fogja Z., de állapotom mégsem volt éber, kőkerítés-idejű, mert pillanatonként elmerűltem valami fekete pocsolyába, vagy ködbe, de mert ez az elmerűlés nem volt vaskosan anyagszerű és fejem újra fölmerült a szívárvány-olajból, szememet kinyitva próbáltam tájékozódni. A nyomás és hányinger-szünet-pillanatokban akartam az összefüggést keresni, összefüggően átgondolni, hogy mi is történt velem és körülöttem, de ez a próbálkozásom többszöri kísérlet ellenére sikertelen maradt, újra és újra elbódultam, és ebből a bódúltságból csak kis szigetekként nyúlt ki, vagy vetett árnyékot emlékezésemre Z. vagy P. arca, a kattogó, zörgő, állandóan-vibráló neon-lámpa, a szomszéd teremből a betegek hangos beszéde, cívódása, hörgése, jajongása, könyörgése, sírása, átkozódása és sikoltozása, vagy a telefon-csöngés. Szememet behúnyva legtöbbször aludni vágytam, de mindíg fölriasztott vad dühével egy utolsó lángcsóva: hátha végleg elalszom, pedig nekem még nagyon sok dolgom van, nem fejezhetném be most és itt! Nem vágytam beszélni, amit mondtam, azt is csak azért, mert tudtam valahogy: el kéne mondani, mi is van most velem, hisz várják ezt tőlem, de ugyanakkor furcsállottam az orvosok suttogását, s azt is, hogy P. időnként füzetére hajol és ír valamit. Nem vártam az állapot megszűnését, de az állapot nagyon rossz volt. Nem féltem, de a szerveim féltek, ez a félelem viszont nem jutott el legtöbb esetben, csak néha, kis jelzésekkel az agyamig. A nyers halálfélelem és fuldoklás, a szerveknek ez a félelme egyszer jutott el élesen a tudatig, s (akkor Z. és P. éppen a lemezjátszóval bajlódott) keresni próbáltam az üteremet, de nem találván, újra aludni vágytam. Ha beszélő-kedvem nem is volt, olykor szerettem volna többet, nem nyersebben, de lágyan, panaszkodóbban elmondani, de ez a vágyam is belesűllyedt a kábulatba, szétoszlott a nagy aludnivágyásban. A tárgyak, a szoba méretei, a síkok, a szögek nem váltakoztak, nem ferdűltek, nem szűkültek, nem csúsztak aszimmetrikusan egymásba, egyszóval a környező világ nem vesztette el eredeti jelentését, ha a szemem nyitva volt, még csak el sem mosódott, bár fekete karikákkal, falevelekkel vagy pillangókkal szövődött át sokszor minden, mint egy nagy faliszőnyegen. A zene nem zavart, nem fájt, csak a harsogóbb, trombitálóbb hang-tömegek: és jó volt, nagyon jó, hallani a hegedűszólót! A hegedűhang-fonaltekeredések időnként gyönyörű, zsibbadást-megszüntető, a szívem-szorítását-teljesen-feloldó, az egész-testben-szétáradó boldogságot buggyantottak föl, de csak rövid ideig: mintha egy hajszálér megszakad és vér önti el a környező rétegeket. Egyszer boldogságra ingerelt a neon-lámpa vibráló zörgése, és többször bugyborékoló nevetgélésre, sóhaj-buborékokra egy moccanás. A mutatott képek (fényképek és reprodukciók) sem váltottak ki különösebb hatást belőlem, színeiket azonosnak láttam az eredetivel, s ezeknél is, mint a zenénél, azonnal azt kerestem, hogy ki a szerzőjük, hol hallottam, vagy láttam őket. Mikor Z. a képet (a hegedűs, kottára-könyöklő kisfiút) mutatta, az egészet szürke-fekete életűnek látva hirtelen azon kezdtem el tűnődni, hogy ki lehet ez a kisfiú, azután, hogy: a kép fénykép-e, egy festő, vagy grafikus műve-e, vagy kisérleti rajz? S hogy a hegedűnyak miért nem látszik, miért fúródik a feketeségbe, miért van levágva a hegedűfej és a kisfiú jobb-szemhéja miért torz, vajon a fiú lehúnyja félszemét, vagy a szemhéja nőtte be félig a szemgolyóját? Mikor rosszúllétem kicsit enyhűlt: szememet behúnyva egymással dúcokkal-összekötött színes fémgömböcskéket láttam, néha rajzó színkarikákat, a gömbök színe nem volt éles, a tűzgyűrűké és fénykarikáké viszont élénkpiros, tüzes, izzó, gyűrűsen lobogó, mint a lángkoszorú, amelyen átugratják a tigriseket, oroszlánokat a cirkuszban. (Amikor Z. a hegedűs kisfiúképet mutatta és arra kért, próbáljam egy történetben elmondani a képi tartalmat, nem tudtam különösebb dolgot kitalálni, nem is érdekelt az egész, de nem bántott, hogy nem zendűlt föl bennem semmi a kép láttán. Hétköznapjaimban az ilyesmi nagyon bántana.) Jó volt a deres kőszivacs-állapot lágyulása, lassú oldódása, s ha ilyenkor csukott szemmel feküdtem, a szemhéj belső falán (vagy már a lélek vetítővásznán, vagy ősibb közegben) gyorsan, egymás után és sokaságban libegtek, ömlöttek és tódultak kis minták, ábrák, alakzatok. (Ezekről sem volt kedvem beszélni.) Először apró, csipketerítő-szerű, vagy mézeskalácsból-formált fogaskerekek, küllős és csipkés karikák úsztak és gomolyogtak, majd mozaik-minták, hindu-keresztek rakódtak egymás fölé, majd egymásba-épűlt nyílhegy-sorozatok szálltak fölfelé, a hegyek egyik szárnya általában sötét, feketésbarna, a másik szárnya világosabb, sárgásfehér színű volt. Karcsú, fekete szarvasok is elforogtak előttem és szaladtak kentaurok, de a férfitörzs az íjat-feszítő karokkal nem a szügyből, hanem a farból nőtt ki, a szakállas-kentaurok mégis szügyükkel-előre szaladtak. A kentaurok feketék voltak és kövéren izmosak. Fekete fácánok, fekete pávák domborodtak ki azután valahonnan, mintha pávákkal és fácánokkal sűrűn-domborított földgömb forogna föl-fölragyogva, valami lágy porcelános anyagból kemény ragyogással, majd ősi indián-maszkok rakódtak egymásra, álarcok, áldozati pofák, majd moszatos mélytengeri lebegés keveredett össze szögletesen-ugráló mozaik-mintákkal, közben piros tengeri csillagok és zöld hólyag-medúzák, ember-szemű, piros-szemhéjas, pislogó csikóhalak lebegtek. Jellemző a színek tompasága, a mélyzöld, mohaszerű háttér, a vörösesbarna, mélybarna, fekete, alvadtvér-piros és a sárgának valami arany-okker-szerű keveréke. Kék színre nem emlékszem. A színes sejtek és napállatocskák mozgása épp olyan miniatűrnek hatott, mint a többi alakzaté. Szememet kinyitva az őslét-gomolygás, a csoda-áradás eloszlott és ilyenkor már csak azt vártam, hogy fölszabadúljak a rettenetes szenvedésből, újra a saját világomban legyek, két lábra álljak, használjam a fejemet, gondolataimat, emlékeimet: önmagamat. Látomásaimban nem voltam boldog, inkább közönyös, és az izgatott, hogy az állat- és maszk-alakzatok miért olyanok, mintha cserépből, majolikából, fajanszból lennének, mintha egy görög váza forogna a szemem előtt, s annak látnám újra és újra változó és soha-vissza-nem-térő mintáit. Jó volt megszabadúlni a szenvedéstől, jó volt érezni a vágyat, hogy újra fölkeljek, hogy kitisztúl a világ és hogy majd később rágyújthatok egy cigarettára. De amikor fölkeltem, szétáradt bennem valami hallatlan nyugalom. Megértettem az ősi indián-beavatási-szertartás titkát: a frissen-beavatott férfi, az új harcos már nem fél a Végső-Várhatótól, mert tudja, gyötrelmes és könyörtelenűl fáj a halál-kezdet, de csodálatos a halál-befejezés, a mélytengeri, túlvilági nyüzsgés, a dolgok boldog, végső ragyogása és keringése. Aki már egyszer megélte a halált, az nem fél a haláltól. S ha én a szer-hatás alatt és után mérgezéses haldokláshoz is hasonlítottam állapotomat, mégis egész-magammal, egész-létezésemmel tudtam, hogy hatalmas életélmény részese voltam, óriás-élmény részesűltje, amely azt sugározza minden sejtemből kifelé a világra, és befelé ösztöneimnek, hogy ez a világ a világok-lehető-legjobbika, s hogy az élet a legnagyszerűbb, a legősibb és legszebb. Hogy a két kapu közti létezés ezután már más lesz. Hogy megértettem a halál lényegét is. Ez viszont már elmondhatatlan.