Bajza-utcai ősz^*

Tudor Arghezi fogadásáról jöttünk Simon Istvánnal és Nagy Lászlóval, tűnődve és mosolyogva, a Múlhatatlan Őszből lépcsőfokonként ereszkedve le a múlandó emberi őszbe, előttünk lépegetett, fehéren, mint valami behavazott-tollú kis madár, törékenyen tipegve a Halhatatlan, ez a kristály-torkú igazmondó, aki már a végtelen döbbent, lázas, dagadt, istentől-vemhes, arany-rikácsolású nősténycsillagaival is tud beszélni, akinek koponyahabja, mint a megőszűlt tenger, mint a tajték, amit a Cet roppant-tömegű rohanása ver, a Bibliaié, de akinek ifjú szívére vad, hatalmas illatokkal dőlnek a mindenség véres-arcú virágai. Míg az autóig kísértük, azon töprengtem, kire is emlékeztet arca ennek az igaz embernek, s meghatódva néztem az őszi utcán ezt a kicsi testet, amely oly finomnak, gyöngédnek és érzékenynek tetszett, mintha pókhálóból és dérből szőtt tartálya lenne csak a vér-ragyogású dalnak, horgolt aranydrót-kürt, mész-zsákállatka-csipkehegedű, mögötte a végzetes őszi űr, amely porlik és villog és robban és ragyog, s oly kék, hogy ha belenyúlsz, csuklóig rátapad az égi liszt, s lecsöpög a madarak evező szárnyáról, sötéten, mint az alvadó vér. Mikor búcsúzóra nyújtja pókhálócsipke-kezét s rám néz és felülmúlhatatlan finomsággal mondja magyarul, hogy „nem tudok magyarul”, mintegy mentegetőzve és szégyenkezve, engem borít el a szégyen, irígylem ezt a friss, kötekedő iróniát és nézem szélesen elterülő tarló-bajuszát és vastag szemöldökét nézem, amely mint gránitkéve beárnyékolja ősi kalászaival a szem nedves fényét, amely mint a föld-rengető-léptű öreg vadmének elsárgúlt sörénye hajdani vad csatákra, győztes nyihogásokra emlékeztet, mintha a megtöretett, a szenvedés karmos, patás hordáitól leigázott, de le-nem-győzött-arcú öreg Babitsot látnám, aztán meg mintha Paul Valéry fáradt, magányos, bölcs, tudós arca mutatná magát előttem. Miért őket idézte kutató képzeletem? Sorsuk és szándékuk is más volt, mint Arghezié. Csak az arc-építés azonossága lenne, ami ámúló és ifjú lelkem előtt valami mást igézett? Valami sorson és szándekon-túli azonosságot? A legyőzhetetlen ember és a legyőzhetetlen szellem azonosságát? A legyőzhetetlen hitét? Három költő: három nyílsuhanás a végtelen három tája felé. Három virágos nyílvessző, amit az élet angyala lőtt ki a halál angyala ellen. Három költő: egy emberi kötelességtudat. Játszik szívem a gondolattal, míg ácsorgunk ott a járdán, Arghezi a meginduló gépkocsiból visszaint még, aztán ottmaradunk a Bajza-utca sarkán, a libaszem-kék őszi ég alatt, amelyből tüzes sárga tündérnyál csorog, s amelynek boldog redőzetében fölvillannak a láthatatlan lények dühöngő foszforszárnyai. Ó, fiúk, emlékeztek-e még a tizenkét év előtti őszre? Emlékeztek-e még édes barátaim a Bajza-utcai házra, amelynek arany-nyárfás őszi udvarából röpítettük föl fiatal hitünket? Világhódító hitünket, amelynél nem volt szebb és igazabb, hitünket, amelyet hinnünk megadatott, mert velünk jött a föld és a munka; és üde toporzékolásunk, vérmes viháncolásunk mozgatta meg azt az őszi utcát, azt a házat. Ott született meg bennünk a Politika és a Szerelem, mert mi nem akartunk csak dalolni, mint a rigó a lombban, de Ady dacos, büszke, fenséges, felejthetetlen, mámorító, a förtelmes istent beszélni-tanító szavával vallottuk, mi, induló költők, hogy a fölszánt poéták ceruzáját nem érdekelheti más, csupán a Politika és Szerelem. Ady: jácinttal-borított arany-vulkán, csillag-zuhíntó véres angyal-trombita, gyönyörű fehér kócsag a magyar lápon, fekete szerelem-átok. A legnagyobb tanító és a legnagyobb követelő! Ó, Barátaim, ott született meg a Politika és a Szerelem, és ott tanultuk meg igazán érteni Petőfit, ezt a legbüszkébb és legcsodálatosabb fiatal férfit, aki meghalni is úgy tudott, ahogy mi élni szeretnénk. Megvallottam már, nem is egyszer, és nem is olyan régen hűségemet, rajongásomat és szerelmemet hozzá, megvallottam, hogy az utóbbi évek belső szorongattatásaiban és külső nyomorában Tőle kaptam erőt, bíztatást, s az ő szigorú tekintetétől ocsúdott föl megperzselt, véres-ragacsba-fúlt-szárnyú élni-akarásom, hogy elvakart-sebű Jób-magamat megmostam költészetének tündérvízében és szívem újra virágzó lett és hitem erős, megvallottam már, hogy népet, hazát, szabadságot és szellemet úgy kell szeretni és tisztelni, ahogy ő szerette és tisztelte, és a hazugokat, az álnépfiakat, a finomkodókat, a régit-akarókat, a penész-lelkűeket, a nép-nevével-üzérkedőket, a történelem-hamisítókat olyan konok szenvedéllyel, engesztelhetetlenűl kell gyűlölni, ahogy ő gyűlölte. Megvallottam, hogy költészete örök forrás és példa, és nem volna most szükség az újra-vallomásra, bár sohasem-elég a vallomásból, ha nem hallanám, hogy vannak fiatal költők, akik szerint Petőfi volt a mai költészet fejlődésének gátlója.

Aki fél Petőfi zsenialitásától és erkölcsi tisztaságától, az ne írjon verset. József Attila nem félt Tőle! Szörnyű, rövíd, hősi, kegyetlen életében mást sem akart, mint Hozzá hasonlítani. Ó, milyen büszke volt még arra is, hogy külsőleg hasonlít Petőfire! Ó, hányszor mondotta (kortársak tanúsága szerint) telt gyönyörű nevetéssel, mikor hernyótestű szép bajusza széthernyózott vidám ajka fölött, büszkén, óriás arany-csillagú szemével is: „Ha Gyula Arany, akkor én Petőfi vagyok!” S kell-e bizonygatnom, hogy nagy leíró-verseinek, a Téli éjszakának, a Külvárosi éjnek, az Elégiának, a Holt vidéknek Petőfi nagy leíró-versei voltak a példái: A puszta télen, a Csárda romjai, a Kutyakaparó, az Alföld. Igen: József Attila úgy és olyan verseket akart írni, mint Petőfi, mint korának Petőfije, nem félt ettől a nagyszerű fiútól, a tündérzsenitől, és mégis feledhetetlen-nagy József Attila-verseket írt. Pedig Petőfi soha senkitől nem követelte, hogy Petőfi-verset írjon. Ó, Arany János nem félt Petőfitől: haláláig síratta a Csodálatosat, belerokkant pusztulásába és könnyezve, szorongva dicsekedett Sándor szellemujjainak nyomával verseiben, és nem félt a bölény-Vajda János, a roppant, fekete ember-rózsa se hasonlíthatatlanúl gyöngéd, ámulásos tanulmányban példának állítani, a Világ-szellem legragyogóbb csillagának vallani őt, és nem félt Ady Endre se, aki megrázó és döbbenetes vallomásában tett hitet mellette és rontott, mint haragos, zord, pusztító, igaz-angyal tüzes kardjával azokra, akik Petőfi nevével akarták agyoncsapni a szellemi és politikai progressziót. És nem félt Illyés Gyula se remek könyvben újra-kiáltani Petőfi dicsőségét és nagyságát, s példaképűl választani őt költészetében. Költői eszmélésem kezdete óta bizonyos finom lelkek azt mondogatják, hogy Petőfi hatása árt a „modern” költészetnek, pedig ezek a finom lelkek nem mondhatók épp a haladás bajnokainak. És most egy fiatal költő akarja Petőfit a sarokba állítani a haladás nevében? Bevallom, nem tudom sajnálni azt, aki hideglelősen fél Petőfitől, vagy akár Petőfi hatásától, és igyekszik műveit a szekrény aljába rejteni. Ha ugyan megvannak neki. Mint ahogy azt az embert se tudnám sajnálni, aki arra vállalkozna, hogy segédkezzen József Attila szobrát ledönteni, s aztán egy életen át jajongana, hogy ő tulajdonképpen nem is akarta. Az ilyen lény csontig-levakarhatná kezéről a húst bűnbánatában, lerághatná a csuklóról kezét, mint az Ájtatos-Manó-nőstény a hím fejét, s még a sírból is fölkiálthatna, penészes föld-darabokat köpködve meztelen csontszájával, akkor is irgalmatlan undorral hagynám ott csontjait a csonttörő gyökereknek.

Annak a tizenkét-év-előtti ősznek minden derűje és robbanása a miénk, Barátaim. Milyen gyönyörű rajongással ültünk ott a Bajza-utcai ház kertjében, édes fény-dadogások, kék nyögdécselések alatt, amikor boldog arany-hörgés volt az ég, s könyveinkre libegtek lágyan, mint a mesebeli fénymadár-királynő tűztollai, a nyárfalevelek. Mindezt neked is mondtam, korán jött ifjú ember, Simon István most született fia. Kicsit korán jöttél, te ifjú ember, ebbe a nagyon-őszbe, s most ott fekszel, mint üveg-anyaméhben, egy klinikai szoba műszerei, üvegburkai alatt, nem vagy nagyobb, mint egy ősmadár-szív, de halhatatlanabb vagy, mint az ősmadár-szív, hiszen embernek születtél.