Első könyvnap, első könyvek^*

Az 1945 előtti utolsó könyvnap volt az első, amelyiket láttam, s amelyiken nem tudtam vágyott könyveimet megvenni. Akkor jártam először egyedűl Budapesten, szüleim nélkűl (mert apám sokszor elhozott a munkahelyére), mámorosan és tétovázón, a szorongástól izzadó tenyérrel szorongatva az apámtól-kapott pénzt, tízpengősöket is, s a fehér fémkorongokat, önállóságom első féltett jegyeit, hogy a papírpénz ember-arcát átitatta a verejték, mint a haldoklókét, s a fém-pengők is átáztak, harmattal-hólyagozódtak, mint esőben a friss sírgödörre hányt csontok. Háború volt és háborús világ, izgatott, bombázó-szagú, egy oktalan rend véres és ostoba alkonya: s én itt ácsorogtam a lázas, zsibongó Rákóczi-úton, apróbb-nagyobb könyves-sátrak, verseiket kis cédulákon árusító loboncos, nyakbanőtt-hajú, kefére-nyírt-hajú népköltők, névről-is-alig-ismert írók, áradó tömeg, sátrak-előtt-összecsomósodott kiváncsiskodók, bolondosan-csöngető villamosok, autódudacsorda-hangok között, ha nem is oly csudálkozással, mint egy, az iskolában akkor tanúlt vers kis tanyasija (hisz Budapest mellett születtem), de mégis fátyolos magányossággal, bizonytalanúl, s szinte a szememig-lüktető idegességgel. Könyvet akartam venni, és féltettem a pénzemet. Féltem, hogy elveszítem, hogy ellopják, mint otthon mindíg, ha anyám a boltba küldött: mákért, élesztőért, cukorért. Úgy emlékszem, Sértő Kálmán versei jelentek meg akkor összegyűjtve, vaskos köteteivel volt tele a Rákóczi-út. Akkor még nem ismertem Sértő Kálmán verseit, azt is csak később tudtam meg, hogy mi lehetett volna ebből a szerencsétlen, elfoszlott, szeszbe-szállt-akaratú fiúból, ha dacosabb, s nem fullad bele önkéntesen a zöld áradásba. Egy Sértő-könyvektől-roskadozó pult előtt végűl is szorongva kinyögtem, hogy Babits Mihály könyvét: Az Európai irodalom történetét és József Attila Összes verseit szeretném megvenni. Az eladó durván rámkiáltott – fölösleges lenne szavait megismételni. Szinte sírva tántorogtam tovább, hisz sokszor megaláztak már falumban, de könyvekért még soha. A Nemzeti Szinház-előtti könyv-sátornál újra-csak őket kértem. S ekkor valaki azt súgta a fülembe: „Édes fiam, menj az Egyetemi Könyvesboltba, Birkás Endre úrhoz, nála talán megkapod a könyveket”. Arcára már nem emlékszem, csak okos tekintetére a boldogító suttogónak. S elmagyarázta azt is, hogyan jutok az Egyetemi Könyvesboltba, s hogy néz ki Birkás Endre úr. És az Egyetemi Könyvesbolt pincéjéből Birkás Endre fölhozta József Attila Összes verseit, a Cserépfalvi-kiadásút, és Babits csodálatos irodalomtörténetét, mint a boldogtalan alvilág boldogtalan csodahírnökeit, a hit és a tisztaság remekműveit, a halhatatlanság két aranylevelét: ott tündököltek Birkás Endre hatalmas tenyerében. Első könyveimet, azóta is a legtündökletesebbeket, életem két gyöngy-bástya-tornyát, létem csillag-arcú oszlopait. Hadd köszönjem meg Birkás Endrének azokat a könyveket, azt a gyönyörű pillanatot. Akkori szorongásommal, mostani-magammal.