Az eredetről és a küldetésről^*

Ki tudná pontosan elmondani egy költő, vagy egy költészet eredet-kezdetét? Magam is sokat töprengtem ezen: különösen a nagy szenvedések idején, a kétségbeesés sivár hullámvölgyeiben, mikor még azt sem hittem el, hogy érdemes volt valaha is tollat fogni a kezembe. Én hiszem, hogy a költői sors: küldetés. De hol és mikor határoztatik el, vagy döntődik el, hogy az idő egy pontján megszületik egy ember: aki énekelni fog? Már az ősökben, vagy a szülők szerelmében? A neveltetés csak hozzásegít a tehetség kibomlásához, de nem határozza meg a tehetséget: formáját, indulatát, izgatottságát és sugárzását. Nem születtem irodalmi családba, de még csak szellemi környezetbe sem. Igaz, családom szerint nagyapám és dédapám olvasó-ember volt, azok közűl a napszámosok közűl valók voltak, akik többre-becsülik a könyvet, mint a pálinkát. Falun ezt az okos emberfajtát néha lustának nevezik, nem-életrevalónak. Édes jó anyám is szerette a könyvet, bár sok könyv nem volt otthon, tóparti házunkban, a varrógépen. Egy-két Mereskovszkij-regény: a Juliánus Apostata, a Leonardo da Vinci és a Nagy Péter, füzetes ponyvák, a Tolnai Világlapja, imakönyvek, énekeskönyvek. Emlékezetem szerint Biblia sem volt otthon. Nem tudnám megmondani pontosan, hogyan is lettem én költő? Szorongásos és vad fiú voltam, nagyon-vacogni-tudó és nagyon-álmodozó. Szegényen éltünk, zsúfolva munkával, részegséggel, cívódással. Nem is nagyon szerettem otthon lenni. Csak kószáltam tavasztól tavaszig az erdőkben, a mezőkön, a ködös sziklák közt a hegyekben, a szőlőkben, a tó jegén, a nádasban, a földeken: és mindent figyeltem. Mindent figyeltem és szerettem. Nem csak szemem: egész lényem fölitta a létezés minden csodáját, apróságát és viharzását, lényeit, madarait, csillagait és árnyékát. Talán ez a szívben és agyban fölhalmozott világ, talán a gyerek és kamasz-szívbe tömött természeti és emberi létezés, szenvedés és mámor akart újra megszületni? Nem tudom. Csak egyet tudok: első verseim nem szerelmes versek voltak. Első versem azt hiszem Kossuth Lajost idézte. Aztán írtam rengeteget, nem asztalfiók, de szekrényfiók-számra. Persze utánozva is minden költőt, hatásuk gyönyörű igézetében. Az édes és csodálatos Tóth Árpádot, a mámorító csodaistent: Rimbaud-t, a feketeálarcú Baudelaire-t, a csillag-törékeny József Attilát, fölsorolhatatlanúl mindenkit. Sajnos eltüzeltem ezeket a verseket, pedig de szeretném ma újra kezembe-fogni őket: költői létezésem első, lehullott, gyönge-erezésű leveleit. De hát hamu és föld már a költő-kamaszkor. Ki segített? Ki volt jó hozzám? Testvér és mester, szellemi útjelző és makacs bíztató, a szorongást-elűzni-segítő? Egy főiskolás festőnövendék, egy piros-szakállú fiatal zseni, azóta is feledhetetlen barátom és egyetlen mesterem, Hantai Simon. Szívemben kiöntöttem én már az ő aranyszobrát, de hadd mondjam meg újra: ő az, akinek édes szüleim után mindent köszönhetek. Hányszor ültem vele a holdfényes udvaron, vagy a nyár-reggeli lépcsőkön, főiskolai műtermében, és Damjanich-utcai kopár lakásában. Úgy, mint a középkor művésznövendékei fiatal és csodálatos mestereikkel. Hittem neki és tudtam: várja tőlem az igazi szót. Ez a kimondott és néma bíztatás, ez a konok és szigorú szeretet segített leginkább megtalálni költői önmagamat. Mert egyszer csak fölszakadt a szorongás, a dermedtség vastag sárburka s áradni kezdett a megszületni-akaró ének. Tódult nagy irgalmatlanságok és tolófájások közt a merengés kinyílt méhéből: véresen, leragadt szemhéjakkal, véres mézzel betömött fülekkel és orrlikakkal, lucskos hajzattal, túlnőtt körmökkel a ráncos ujjakon. Sután és álmatagon. De az enyém volt! S azóta is tajtékzás, habzás, erjedés az én szívem, még a virágzó csönd idején is. Mert annak is ideje volt, mint a létezésben mindennek: törvényszerűen.

Bár magam is áhítozva és csodálkozva néztem azokat a kamasz, vagy fiatal tehetségeket (mint önmagamat gyertya-lángnál az aranyozott fa-rózsaszirmú, vedlőbőrű tükörben), akik hatalmas aranyrobbanással világítják be a töprengő, vagy gyötrődő emberiséget: Mozart-ot, vagy Csokonai Vitéz Mihályt, Rimbaud-t, vagy Masaccio-t, Raffael-t, Petőfi Sándort, akik tündöklő példáim voltak: ma már csodálatom és tiszteletem mindenkié, aki teremt, fiatalé és öregé egyaránt. Hogy ki mikor érik teljessé, az az élet dolga. Nem az a fontos, hogy mikor alkotja meg végső, nagy művét az ember, de az, hogy megalkossa, hogy idő, tér, lustaság, betegség, erőszak, szégyen és mások ne fogják le teremtő kezét. A művészet küldetés. S a művésznek egy feladata van: betölteni ezt a küldetést, mindenáron. Mert nem a művészre: a művészetre van szüksége a Világnak. Hiszem, hogy az emberiség önmagát veszítené el a művészet megszűntével.