Rövid vallomás magamról^*

Nagyszüleim közűl anyai nagyanyám él csak, özvegy Andresz Jánosné, hetvenhat éves, élénkszemű, mindíg-érdeklődő, jókedvű nagyanyám, aki lelke és lába egészségét máig megőrízte, futkos ide-oda, kijár a szőlőbe kapálni, a temetésekre, morgolódik, civakodik a nála sokkal tűnődőbb-kedvű, hallgatag, szigorú, keményerkölcsű, nagy lelkiéletet élő lányával, anyámmal, akinek özvegységét szinte nem is veszi jónéven és nem bánná, ha ezt a konok és fölemelő zárkózottságot fölgyújtaná egy egészséges, jókedvű férfi, annak ellenére, hogy apámat éppen a derűs lelke miatt nagyon szerette, s ő maga is fiatalon megözvegyűlt, négy gyerekkel állt a koporsó mellett siratva nagyapámat, aki az első világháború valamelyik frontján fázott meg és hazautazván, itthon halt bele a háborúba, tán harminckilenc éves korában; s azóta férfira még csak nem is gondolt, nem ment férjhez másodszor. Orra horgas, arca a meglazúlt szövet gyűrődéseivel, kacsos ráncaival, vaskos, domborműves pénzként előre-toluló állával, halántéka fehér horpadásával s a csomós, barnapettyes bőr-erszényéből elővillogó kék szemével rendkívűl hasonlít az öregkori Goethe-képekre, ami nem is csoda, hiszen ősei svábok voltak. Ahogy ő mondja, a Fekete-erdőből vándorltak, vagy települtek ide hajdanában. Családfámról alig tudok valamit, illetve nagymama is alig tud többet nálam, lehet hogy csak nem beszél róla, de az is lehet, hogy nem is emlékszik többre, mint egy-két, most már állóképpé merevedett időszakra, érdekesebb emberre és emberi tulajdonságra, de ki tudja, nem alakította-e át a megélt valóságot, vagy lánykori emlékeit, s az is lehet, hogy már az emlékeit is meghamisítva kapta apjától, aki cipész volt, vagy édesanyjától, akiről még egy szót sem szólt eddig. Az olyan emberek, mint nagyanyám is, és az ő szülei, ősei, elsősorban a saját jelenüket élik, legfeljebb az utódok lehetőségeit, az unokák jobb-megélhetését remélve és inkább a jövőbe tűnődnek, mint a múltba, a múltat, az elődöket, azok elődjeit elfeledik munka közben s legfeljebb nagy ünnepeken, nagy megrendülésekkor, születés, vagy halál alkalmával merűl föl bennük az apák, dédapák törmelék-arca, mint az apadó vízből nádtorzsok, rég-kivágott jegenyék vizinövényes rönkje. Így aztán én, a tizenhárom unoka és dédunoka közűl az egyik, szinte részese vagyok a megszülető mítosznak, gomolygó ködből bukkan ki egy-egy ősöm, egy-egy sziget, a többi elmerűl, nincs láncolat, s legfeljebb a fejemből egészíthetem ki családfám történetét, ahogy nekem tetszik, hiszen a holtakat hiába faggatom, nekünk nem volt családi krónikánk, a szájhagyomány hajszálerei az időnek csak nagyon kis testrészét futják be, nagyjából azok is elsorvadtak az elmeszesedő idővel, és a kapcsos német biblia, illetve valami régi történelemkönyv egy-két rosszúl-följegyzett évszámnál és névnél nem mond többet. Az őseim bizonyára nem voltak nagy hősök, följegyzendő dolgok elkövetői, vagy elviselői, csak közkatonák és adófizetők, a falú, a szomszédság, a rokonság, amíg éltek, együtt élt velük, és haláluk után egy nemzedékkel már az emlékük is elbizonytalanodott, elsüppedt az új-jelen-idő bürkeivel, töviseivel kiszakállasodva, akárcsak a sírjuk. De az mégiscsak érdekes, és ezt csak a napokban tudtam meg, hogy dédszüleim általában jómódú parasztok voltak, egyedűl az apám apai ága, a Juhász-család volt következetesen szegény, de a Steinhauser, az Andresz és a Gallina-dédek egyáltalán nem nyomorogtak, a nagyapák, nagyanyák pedig már földtelen napszámos-szegények voltak, s gondolom, a dédszülők is a szegénységbe vedlettek életük utolsó szakaszára, viszont abban sem vagyok biztos, sőt egyre bizonyosabban nem hiszem, hogy legtöbbször gazdasági oka volt az elszegényedésnek, azt hiszem, sokszor a lustaság, vagy az álmodozás szakított le egy-egy föld-darabot és mosta szét porrá és porfüstté, legalábbis erre enged következtetni Andresz nagyapám apja, aki több fertály földet eladott titokban, a felesége tudta nélkűl, a pénzből könyveket vett, felét eldugta a padláson, felét a kukoricás mellett levő híd gyűrűiből egy kő kiemelésével képzett kőszekrénybe rejtette, s azontúl olvasással töltötte nagyrészt az idejét, hol a padláson, hol a kukoricaföldön. Szellemi táplálkozás közben derűlt ki a hamisság, tudni-illik már vagy három hete kapált talán félholdnyi kukoricát, s egy nap a felesége, nem értvén a lassúság okát, utána lopódzott, s ott találta az öreget, zsíros kalapját a szemére tolva, hasonfekve a zöld-ingű cseresznyefa alatt, pipázott és elmerűlt egy lexikon-nyújtotta szellemi élvezetben. Bevallom, mint ahogy az sem túlságosan foglalkoztat gondolatban, hogy magyar, sváb és olasz vér keveredik bennem, úgy az sem, hogy a múltban egyre inkább szétlombozó-eredetű elődeim vagyonosak voltak-e, vagy nem, talán inkább az, hogy ez az időszakos megvagyonosodás hosszú gyűjtő-folyamat volt-e esetenként, vagy egy-egy ember kezén hirtelen fölgyülemlő módosodás? Juhász nagyapám vasúti munkás volt, pályamunkás-e, vagy fékező, nem tudom, apró, tömöttbajszú, haragos ember; Andresz nagyapám napszámos, középmagas, szálas, hosszú, kétoldalt vízszintesen az arcoválból kiszökő fekete bajszú, széparcú, megértő, inkább szomorúszemű férfi, vastag, sörényes szemöldök-bozontjának ívei egyenes homlokfalat tartanak, a tűnődő homlokra oldalt-választott, lágy hullámzatú fekete haj fekszik: őt csak fényképről ismerem, s olykor Jani bácsi, anyám bátyjának arcából sejlik ki emlékarca, öt gyereket nemzett, egyházközségi iskolai ellenőr volt, s mert szép írása volt, takarékpénztári tiszteletbeli írnok és Schulteisz-boltosék szőlejét dolgozta, tőlük is ment Amerikába, illetve a bolt pultjáról röppent el (ott ültek pálinkázva hitelbe) anélkűl, hogy az asszony tudta volna, s már csak New Yorkból jött a levél, hogy a felesége menjen utána a gyerekekkel, de az nem vállalta a kockázatot, s ő se tudott egy gyárat összemosogatni, hát egy, vagy két év múlva visszajött, ahogy indúlt, szegényen, hajófestés ellenében hajókázva vissza Európába az óceánon.

Anyám, született Andresz Borbála a harmadik gyerek volt, már egészen aprócska korában szolgáló egy meglehetősen zsugori nagynénikéjénél, aki anyja helyett lett volna anyja az árvának, de amikor megszökött tőle, nagyon megsértődött, tán másodanyai szeretetét érezte alaposan meggyalázva. Boriska ezután a házasságáig különböző helyeken dolgozott Budapesten: zsákvarrodában, gondolom, egészen fiatalon, hiszen még nagyon régen említette nekem, hogy ebédszünetekben a zsákhalmaz tetején birkózott a lányokkal; csokoládé-gyárban, doboz-gyárban, építkezésnél, mint malter- és téglahordó, és a házassága előtti években egy zsidó ügyvédcsaládnál cselédeskedett. Apám, néhai Juhász Ferenc a kömíves-mesterséget tanulta ki, kőmíves-segéd lett, de röviddel a házassága után, körülbelül az én születésemmel egyidőben, 1928-ban lett tüdőbeteg, a betegségnek az egész szervezetet átfogalmazó elhatalmasodása következtében rövidesen más, az állandó-lázban-ihletődő testet kevésbé kihasználó, a tüdővérzéseket föl-nem-fakasztó munkát kellett keresnie, így lett altiszt egy Budanil Rt. nevű vállalatnál, ami tudomásom szerint az I. G. Farben magyarországi képviselete volt. Apámnak volt egy gyönyörű gombos, réz-virágokkal-kivert tiroli harmonikája, a pávafarokként szétlegyeződő, üres szemgödörre szemhéjként tapadó, boldog termesz-anyaként szerelmesen földagadó fújtató bőr-tollvégei virágírásos rézzel-beszegettek, a ránc-gyűrődések szélei, a nagyon-ízelt hernyószerű bőrszelvények, finom, pórusos sárga bőrrel voltak beszegve és kivarrva, mint a tökösverebek szája, még nagyapám hozta ferencjózsefi katonáskodása idejéből. Apám csodálatosan játszott rajta, esténként, vagy vasárnap délelőttönként a nagy szederfa alatt űlve, talán ez a harmonika volt a tuberkulózis oka, mert akinek ilyen hangszere, de kevés pénze van, mit tehet, tagja lesz a zenekarnak, és lakodalmak, búcsúk alkalmával vidítja társait tisztességes honorárium ellenében, aztán megrészegedik a bőr-fém-hangszálú torok-kötegtől, a vékony-mély síphangoktól, a bortól, elbukik egy téli hajnalon, puha kupacot, tollas tetszhalott-sírdombot növeszt rajta a hó, másnap már erősen köhög, s egy, vagy két év múlva már a műtőasztalon ül, ébren egy nagy bádogtálban, bordáit, akár a kertész nyesőollóval a vadhajtásokat, kimetszik, s a nagy harangtükörben még a saját szíve verését is láthatja, ha van ereje hozzá, ül, mint egy fölboncolt csirke, egyre álmosabb lesz, miközben ereiben kis motor-pumpától lökdösött sós-víz kering. Így volt. Szegény szemérmes apám, emberek között a legelső, a legbátrabb, nagy fehér kezeivel vígan-vezénylő, köhécselő és dalárdista, rekedt tenor II, aki csak állt a többi aranyhárfával-díszített, ibolya-kék bársonysapkás daltárs között, mert a féltüdő nem nagyon bírta a Beethoven-förgeteget, jegenye-testű, akit rokkant válla villámsújtotta fához tett hasonlóvá, nem is tudta, hogy mit mondjon, amikor első verseskönyvemet hazavittem neki, azt hittem örülni fog, büszke lesz rám, de félt, igyekezett eltitkolni szorongását, és csak anyámnak bizonygatta később, hogy rossz útra vitt önfejűségem és makacsságom, költőnek lenni egyenlő a nyomorúsággal és az éhenhalással, és miért beszélem én ki a világnak még őket is, ebből nekik is, nekem is, mindnyájunknak baja lehet. Most, hogy a szívemben föloldódott a dacos, vad emberektől-félelem és elfoszlott a létemet-begöngyölő keserűség, mint a köd és már naponta kétszer is kell borotválkoznom, megértem (és ez az igenlő megértés egész lelkemet a maga képére formálta), hogy nagy-lombú rokonságomnak minden tagja kedves, csodálatos ember, s tulajdonképpen beszélni kéne valamennyiükről, hiszen gyermekkoromnak, kamasz-robbanékonyságomnak és költővé-serdülő életemnek szinte csak vegyelemzéssel kimutatható alkatrészei ők, az ő jellemük, egészségük, de különösen érzékenységük finoman áterezte a szívemet, mint az őszi szélben futkosó bütykös-térdű füvek a földet. Mégis, csak Jani-bácsit említem, anyám bátyját, a szobafestő-mázolót, nagydobost a sramli-zenekarban, akit tán a legjobban szeretek, aki mókázik örökké, bár veséje, lába, háta szaggat, s már többször kizuhant létrástúl festés közben a bérházak második-harmadik emeletéről, több gondja volt, mint száz embernek egyűttvéve, de minden szava harmatos, jószagú, mint az augusztus-reggeli nagy, telt, zsíros és vérgyűrűs virágok, és úgy sarjad ki belőle a jókedv, kövéren, szinte lucskosan a vídámság nedveitől, mint a vetés. Ő is vonattal járt Budapestre dolgozni, mint apám. Ő hozta apám halálhírét is, csöngetett reggel, egy szót se szólt, láttam, sárga arcát összevissza kaszabolta a fájdalom, a virrasztásban-kitódúlt piros szakálla, mint a maszkká-merevedett gyötrelem, őszi-kék szemében tört, rendezetlen fények, bejött, topogott, körűlnézett, aztán hirtelen, szinte vezényszó-szerűen kivágta: „fogadd őszinte részvétemet”. Mást nem tudott mondani, rágyújtott, és szótlanságával bátorított férfiúvá lennem véglegesen.

Szüleim szerelméből két öcsém is termett, Gyula 1930-ban, Jancsika 1932-ben született. Jancsika tíz-hónapos korában agyhártya-gyulladásban meghalt, neki a születésére és a halálára is pontosan emlékszem: mikor született, a csönd-kíváncsiság-ünnepélyesség érzése lepett meg minket Gyulával, halálakor meg valami fínom derengő derű töltötte el a kettőnk szívét, a jó isten tudja miért, ott álltunk a kis világoskék koporsó mellett, a koporsó az asztalon feküdt, födele a kályha mellé volt támasztva, Jancsika meg cukorból volt, áttetsző fülecskéjére göndörödött a megfagyott angyalhaj, összekulcsolt átlátszó kezei erekkel-behálózott celofán-kesztyűk, kék-gyökeres, hulló rovarhártyaszárnylevelek, nagy fekete szempillája úgy állt ki ebből a rózsaszín álomból, mint szétlegyezett hímpáva-farok, mama meg azt magyarázta, hogy Jancsika azért halt meg, mert megette a kenyér-cédulát, és az eldugaszolta a kis vesszőjét, nem tudott pisílni. Tehát mi se együk meg a kenyércédulát. Gyermekkorom Giotto-képe volt az a reggel: kékzománc-ég, aranylegyező-glóriák, vadhattyú-szárnyú, arannyal-hímzett-ingű angyalok között az újszülött-halál. Világoskék Szent Mihály-lován vitte hat fehérbe-öltözött lány a temetőbe, hogy legyen liliom-forgács, kristály-lélekharang, arany Jézuska-csengő, angyalszárny belőle. Gyermekkorom: zűrzavar, fájdalmak ismétlődése, nosztalgiák, gyermek-örömök és gyermek-büszkeségek, kimondhatatlan rettegések, félelmek, megfogalmazhatatlan állapotok olyan gubanca, amit a tülekvő emlékek leírásával nem tudnék kisimítani. Nem is beszélek róla. Apám nagyon szerette a bort, a barátokat, anyám a csöndet, a fegyelmet és a könyveket. Sokat sírtam a dunna-alatt, és nagyon tudtam örülni a békességnek. A négy elemi elvégzése után szüleim Bicskére írattak polgári iskolába, oda jártam vonattal Biáról, egész kamaszkorom vonatozással telt el, hiszen a polgári iskola után meg Pestre jártam kereskedelmi középiskolába, bár apám azt szerette volna, ha kitanulok valami jó mesterséget, próbált műszerészinasnak szerződtetni a Gamma-gyárba, nem vettek föl, de igazi vágya az volt, hogy textil-festő legyek, az szép szakma is, és jól lehet vele keresni. Én meg azt sem tudtam, hogy mit akarok, jártam ugyan a kereskedelmi iskolába, a szakma, a könyvvitel, közgazdaságtan, a kereskedelmi számtan iránti tökéletes undorral, de amíg a polgári iskolában minden vágyam a repülés, úgy itt már a lét centruma a költészet volt, minden megpróbáltatásával egyetemben. A diákévek nyarait átdolgoztam, hol az uradalomban napszámban, hol a kőműveseknél segédmunkásként, estéit meg virradásig-lobogó olvasással töltöttem, költőkkel, misztikusokkal, látnokokkal, filozófusokkal, káotikus lélekkel, vad, nyers, sokszor a megsemmisülés-vágyáig-finomodó sejtelmekkel, éltem gyakorlatilag teljesen céltalanúl, szüleim nagy bánatára, verseket írtam, pontosabban próbáltam írni a konyhaasztalon, hajnalig égetve a villanyt, és hallgatva a fényre fölriadó apám, vagy anyám szeretetteljes szidalmait, vagy keményebb korholását, lázadoztam ellenük, s egy kis nyomásra csak úgy csurgott belőlem a dekadencia, mint a virágszárból a nedvesség, ha megszorítják. Ezidőtájt lett barátom, illetve lettem tanítvány-barátja egy nálam öt évvel idősebb festőnövendéknek, képzőművészeti főiskolásnak, nekem mesternek, Hantai Simonnak, akit rajongásig szerettem és tiszteltem, s annak ellenére, hogy már nyolc éve nem láttam, ma is úgy emlékszem rá, mint a megtestesűlt Művészetre, kis paprika-piros szakállára, szeplős fejére, cinóber-piros hajára, gyors, lobogó mozdulataira, tettre-buzdító barátságára, a legnagyobbfokú önzetlenségére gondolva, ma is azt az odaadó kamasz-rajongást érzem, mint hajdanában, amikor hajviselete utánzásra, állandó lelki-izgalma munkára késztetett, egyszóval a hűségre. Éjszakákon át beszélt nekem Dantéról, Baudelaire-ről, Babitsról, az egyiptomi, az etruszk művészetről, Masaccióról és Michelangelóról, Picassóról és Proustról, a modern filozófiai irányzatokról és Cézanne-ról, hirtelen nem is tudnám elsorolni valamennyit, könyveiket ő adta a kezembe, képeiket ő mutatta meg albumokban, folyóiratokban, otthon és a Képzőművészeti Főiskolán, és bíztatott: ha olyan verset írok, amelyik már valóban jó lesz, meg fogja jelentetni; bemutatott fiatal festő-barátainak, elvitt a Főiskolára, levelezett velem, beavatott élete legbenső titkaiba. A háborút egyűtt éltük át bújdosva, ő katonaszökevény volt, nekem, mint tizenhat-évet-épp-betöltöttnek szintén el kellett volna menni katonának, de még jelentkezés előtt visszaszöktem Pestről: a sorozóhelyi gyermek, kamasz és férfi-láva ideges, buborékzó és vérzeni-rendeltetett hömpölygéséből, otthon bújtam a jelzőrakétákkal-teleírt, üres kígyóbőrként mintásan-ropogó Karácsonyig, és 1945 őszén már mind a ketten Budapesten laktunk, én albérletben az Üllői-úton, barátom pedig megnősült, és a Damjanich-utcába költözött egy félig-romos lakásba, ott töltöttem aztán én is estéim nagyrészét, nagyon-hallgatva, kisebbségi-komplexusok szövevényeivel lelkemen, mohón, dacos és titkolt elrendelés-tudattal, mégis valami félig-bódúlt állapotban, figyelve és lebegve a ködben egyszerre, sértődésre mindíg-hajlamos szívvel, boldog-boldogtalanúl, tehetetlenűl, megoldott-kéveként-széthúlló akarattal és kutya-hűséggel. Úgy emlékszem ezekre az évekre, mint aki sűrű, kábító, fojtó ködben tántorogtam, eljutottam valahová, de a szervezet zihál, egyre álmosodik, olyan voltam, mint a béna, aki gondolatban fölemeli a két karját, de a valóságban csak lóg bábuk rongy-kezeként. Teljesen tehetetlen voltam. Két ép sort nem tudtam egymás alá írni, sőt egy gondolatot sem tudtam tisztességesen megfogalmazni, milliárd törmelék-verssor, már roncsnak-nemzett versszak született, bágyadt voltam testileg, lelkileg. Egyetlen dolog foglalkoztatott szüntelenűl: az öngyilkosság. Erről ugyan senkinek se beszéltem, de ezt a tervet részleteztem állandóan, színeztem magamban, egyre készülődtem rá, s közben két koffernyi, különböző költők hatása alatt kelt vers-rom, próza-vers született, őriztem is őket jóideig, de 1952 őszén a krumpliszárakkal együtt eltüzeltem őket otthon a kertben. 1946 nyarán érettségiztem, az akkortájt írt verseket megmutattam tanáraimnak, és rövidesen, egy Weöres-kötet vásárlásakor, a Móricz Zsigmond-könyvkereskedésben megismerkedtem Weöres Sándorral, akinek nagyon tetszettek a versek, aki nagy szeretettel bíztatott, barátjául fogadott. Lassan az írókkal is találkoztam, megismerkedtem Kormos Istvánnal egy egyetemi felolvasóesten, ő vitt el a Centrál-kávéházba, ő jelentette meg első két versemet a Diárium 1947-es karácsonyi számában. 1946 és 1948 között bénultságom a legnagyobb fokot érte el, mint akit elvarázsoltak, magamnak-is-idegenűl lődörögtem Bia és Pest között, szüleimnél laktam ugyan, többször kísérleteztem az egyetemmel is, munkával is, de pénzt nem kerestem, egyetemre nem jártam, csak voltam és szégyelltem magam, hisz apám már pamutfonodában dolgozott a kavernás féltüdejével, egyre erősebben köhögött, nagyon szegények voltunk, én a papa ingeit, ruháját, télikabátját hordtam, dolgozni egyáltalán nem volt kedvem, beleszerettem egy vegyészhallgató-lányba, és szívtam festő-barátom cigarettáit. Igen, nagyon szégyelltem magamat, és amikor ez a szégyen és nyugtalanság már csurdig betöltött, nem akarván szüleim nyakán tovább élősködni és poshadni, mint a talajvíz a cigánygödörben, a nyomorúság kákicsaival, szúnyoglárváival, csíkjaival, piócáival, ebihalaival, csíboraival és kecskebékáival tömötten, elhatároztam, hogy eljövök véglegesen otthonról, szegény szüleimtől, hiszen annyit bánkódnak miattam. Olvastam valahol a fölvételi felhívást a népi kollégiumokba, kérvényt írtam, föl is vettek a József Attila irodalomszakos kollégiumba, újra beiratkoztam az egyetemre, és apám és anyám is örömmel vette tudomásúl, hogy most már végre diplomám lesz, nem etettek-neveltek hiába. A kollégium a Bajza-utcában volt, nekem akkor a szabadságot, a megmenekűltséget jelentette, annak ellenére, hogy körülbelül két és fél hónapig voltam csak kollégista, pontosabban csak látszat-kollégista, hiszen sem az egyetemi, sem a kollégiumi élet nem érdekelt tulajdonképpen, csak a költészet, az irodalmi élet, nem is szólva arról, hogy ott lakott velem a sziklatömbszerűen-nyugalmas, drága Nagy László, az áldott jó Tóth Gyula, s a szőke, különös szerény, finom Simon István, s az emeleten, ahol a lányok szobái voltak, egy csodálatos gyerek-lány, született Szeverényi Erzsébet, akit mikor először megláttam, ahogy a belső-lépcsőház lépcsősor-tetején állt, mikor én bátortalanúl, jelentéktelen csomaggal a kollégiumba érkeztem, úgy megszerettem, hogy a csontom is belesajdúlt, rövidesen össze is házasodtunk, két hivatali altiszt tanúskodásával, s mivel lakásunk nem volt, a kollégiumból meg kiutasítottak bennünket, Erzsike egy hétig távoli rokonánál lakott, én pedig Nagy Laszlóval egy padlásszobában a Vilma-királynő-úton, mert ő is átköltözött a Dési-Huber-kollégiumba. Első albérleti szobánk a Szív utcában volt, egy füstös, utcáranéző szoba, ahol hajnalban részeg férfiak és nők rikácsolását hallottuk, a tejeskocsik zörgését, nagyhajú ló-Willendorfi-Vénuszok: ősasszonykövér, rézcímeres bőrökbe és fekete szalagokba öltözött, raffiával, kukoricacsuhéval-befont sörénycsimbókos muraközi lovak pata-kopogását, öldöklések és szenvedélyek sikolyait; Neumann-néni a Dési-Huber-kollégium aranyszívű szakácsnéja szerezte Nagy László közbenjárására, első lakbérünket meg Erzsike kis dunnájából szereztük, elvittük egy Thököly-úti szemölcsös-arcú, nagy-pórusos bőrű, szőrös-állú, pihés-boglyasfejű zsidó tollasasszonyhoz, aki kellő igazoltatás után, hogy nem loptuk-e?, az ígért hatvan forint helyett nyolcvan forintot adott a dunnáért, azzal az utó-indokolással, hogy már amikor beléptünk, látta, hogy költő-féle emberrel van dolga, és ha írok olyan szép verseket, mint Petőfi Sándor, megveszi ő a dunnát alkú nélkül.

Itt be is fejezem ezt a nagyon rövid vallomást, hiszen elérkeztem a verseskönyvekig, a maradéktalan vallomás vágyáig, ami elkezdődött eszméletem ősködében, csillaggá-robbant, égitestté-omlott a tűz-hömpölygésű kamaszkor termonukleáris reakcióiban, gravitációs katasztrófáiban, kozmikus embrió-szív-alakulásában, növekedett létem kréta-korszakában, hatalmas-testűvé földagadt, csont-tövisekkel és csont-levelekkel megkoronáztatott és taréjoztatott vágyam bársonygumi-bőrű, virágzó őskocsonya-állat-álmaiban: óriásgőte-kétéltűségében és Szaurusz-életében, felröppent verseim karmos-szárnycsontvégű ősmadár-idejében, hoatzin-kakasőseiben, s zeng üstdobbal, kürtökkel, hegedűvel, hárfával, fuvolával, s folytatódik azzal a bűnbánattal, szenvedéssel, gyötrelemmel, lelkiismeretfurdalással, fájdalommal, amit hadd födjenek csak a szív örvényei.