Költő a világegyetemben

Rövid vallomás magamról^*

Nagyszüleim közűl anyai nagyanyám él csak, özvegy Andresz Jánosné, hetvenhat éves, élénkszemű, mindíg-érdeklődő, jókedvű nagyanyám, aki lelke és lába egészségét máig megőrízte, futkos ide-oda, kijár a szőlőbe kapálni, a temetésekre, morgolódik, civakodik a nála sokkal tűnődőbb-kedvű, hallgatag, szigorú, keményerkölcsű, nagy lelkiéletet élő lányával, anyámmal, akinek özvegységét szinte nem is veszi jónéven és nem bánná, ha ezt a konok és fölemelő zárkózottságot fölgyújtaná egy egészséges, jókedvű férfi, annak ellenére, hogy apámat éppen a derűs lelke miatt nagyon szerette, s ő maga is fiatalon megözvegyűlt, négy gyerekkel állt a koporsó mellett siratva nagyapámat, aki az első világháború valamelyik frontján fázott meg és hazautazván, itthon halt bele a háborúba, tán harminckilenc éves korában; s azóta férfira még csak nem is gondolt, nem ment férjhez másodszor. Orra horgas, arca a meglazúlt szövet gyűrődéseivel, kacsos ráncaival, vaskos, domborműves pénzként előre-toluló állával, halántéka fehér horpadásával s a csomós, barnapettyes bőr-erszényéből elővillogó kék szemével rendkívűl hasonlít az öregkori Goethe-képekre, ami nem is csoda, hiszen ősei svábok voltak. Ahogy ő mondja, a Fekete-erdőből vándorltak, vagy települtek ide hajdanában. Családfámról alig tudok valamit, illetve nagymama is alig tud többet nálam, lehet hogy csak nem beszél róla, de az is lehet, hogy nem is emlékszik többre, mint egy-két, most már állóképpé merevedett időszakra, érdekesebb emberre és emberi tulajdonságra, de ki tudja, nem alakította-e át a megélt valóságot, vagy lánykori emlékeit, s az is lehet, hogy már az emlékeit is meghamisítva kapta apjától, aki cipész volt, vagy édesanyjától, akiről még egy szót sem szólt eddig. Az olyan emberek, mint nagyanyám is, és az ő szülei, ősei, elsősorban a saját jelenüket élik, legfeljebb az utódok lehetőségeit, az unokák jobb-megélhetését remélve és inkább a jövőbe tűnődnek, mint a múltba, a múltat, az elődöket, azok elődjeit elfeledik munka közben s legfeljebb nagy ünnepeken, nagy megrendülésekkor, születés, vagy halál alkalmával merűl föl bennük az apák, dédapák törmelék-arca, mint az apadó vízből nádtorzsok, rég-kivágott jegenyék vizinövényes rönkje. Így aztán én, a tizenhárom unoka és dédunoka közűl az egyik, szinte részese vagyok a megszülető mítosznak, gomolygó ködből bukkan ki egy-egy ősöm, egy-egy sziget, a többi elmerűl, nincs láncolat, s legfeljebb a fejemből egészíthetem ki családfám történetét, ahogy nekem tetszik, hiszen a holtakat hiába faggatom, nekünk nem volt családi krónikánk, a szájhagyomány hajszálerei az időnek csak nagyon kis testrészét futják be, nagyjából azok is elsorvadtak az elmeszesedő idővel, és a kapcsos német biblia, illetve valami régi történelemkönyv egy-két rosszúl-följegyzett évszámnál és névnél nem mond többet. Az őseim bizonyára nem voltak nagy hősök, följegyzendő dolgok elkövetői, vagy elviselői, csak közkatonák és adófizetők, a falú, a szomszédság, a rokonság, amíg éltek, együtt élt velük, és haláluk után egy nemzedékkel már az emlékük is elbizonytalanodott, elsüppedt az új-jelen-idő bürkeivel, töviseivel kiszakállasodva, akárcsak a sírjuk. De az mégiscsak érdekes, és ezt csak a napokban tudtam meg, hogy dédszüleim általában jómódú parasztok voltak, egyedűl az apám apai ága, a Juhász-család volt következetesen szegény, de a Steinhauser, az Andresz és a Gallina-dédek egyáltalán nem nyomorogtak, a nagyapák, nagyanyák pedig már földtelen napszámos-szegények voltak, s gondolom, a dédszülők is a szegénységbe vedlettek életük utolsó szakaszára, viszont abban sem vagyok biztos, sőt egyre bizonyosabban nem hiszem, hogy legtöbbször gazdasági oka volt az elszegényedésnek, azt hiszem, sokszor a lustaság, vagy az álmodozás szakított le egy-egy föld-darabot és mosta szét porrá és porfüstté, legalábbis erre enged következtetni Andresz nagyapám apja, aki több fertály földet eladott titokban, a felesége tudta nélkűl, a pénzből könyveket vett, felét eldugta a padláson, felét a kukoricás mellett levő híd gyűrűiből egy kő kiemelésével képzett kőszekrénybe rejtette, s azontúl olvasással töltötte nagyrészt az idejét, hol a padláson, hol a kukoricaföldön. Szellemi táplálkozás közben derűlt ki a hamisság, tudni-illik már vagy három hete kapált talán félholdnyi kukoricát, s egy nap a felesége, nem értvén a lassúság okát, utána lopódzott, s ott találta az öreget, zsíros kalapját a szemére tolva, hasonfekve a zöld-ingű cseresznyefa alatt, pipázott és elmerűlt egy lexikon-nyújtotta szellemi élvezetben. Bevallom, mint ahogy az sem túlságosan foglalkoztat gondolatban, hogy magyar, sváb és olasz vér keveredik bennem, úgy az sem, hogy a múltban egyre inkább szétlombozó-eredetű elődeim vagyonosak voltak-e, vagy nem, talán inkább az, hogy ez az időszakos megvagyonosodás hosszú gyűjtő-folyamat volt-e esetenként, vagy egy-egy ember kezén hirtelen fölgyülemlő módosodás? Juhász nagyapám vasúti munkás volt, pályamunkás-e, vagy fékező, nem tudom, apró, tömöttbajszú, haragos ember; Andresz nagyapám napszámos, középmagas, szálas, hosszú, kétoldalt vízszintesen az arcoválból kiszökő fekete bajszú, széparcú, megértő, inkább szomorúszemű férfi, vastag, sörényes szemöldök-bozontjának ívei egyenes homlokfalat tartanak, a tűnődő homlokra oldalt-választott, lágy hullámzatú fekete haj fekszik: őt csak fényképről ismerem, s olykor Jani bácsi, anyám bátyjának arcából sejlik ki emlékarca, öt gyereket nemzett, egyházközségi iskolai ellenőr volt, s mert szép írása volt, takarékpénztári tiszteletbeli írnok és Schulteisz-boltosék szőlejét dolgozta, tőlük is ment Amerikába, illetve a bolt pultjáról röppent el (ott ültek pálinkázva hitelbe) anélkűl, hogy az asszony tudta volna, s már csak New Yorkból jött a levél, hogy a felesége menjen utána a gyerekekkel, de az nem vállalta a kockázatot, s ő se tudott egy gyárat összemosogatni, hát egy, vagy két év múlva visszajött, ahogy indúlt, szegényen, hajófestés ellenében hajókázva vissza Európába az óceánon.

Anyám, született Andresz Borbála a harmadik gyerek volt, már egészen aprócska korában szolgáló egy meglehetősen zsugori nagynénikéjénél, aki anyja helyett lett volna anyja az árvának, de amikor megszökött tőle, nagyon megsértődött, tán másodanyai szeretetét érezte alaposan meggyalázva. Boriska ezután a házasságáig különböző helyeken dolgozott Budapesten: zsákvarrodában, gondolom, egészen fiatalon, hiszen még nagyon régen említette nekem, hogy ebédszünetekben a zsákhalmaz tetején birkózott a lányokkal; csokoládé-gyárban, doboz-gyárban, építkezésnél, mint malter- és téglahordó, és a házassága előtti években egy zsidó ügyvédcsaládnál cselédeskedett. Apám, néhai Juhász Ferenc a kömíves-mesterséget tanulta ki, kőmíves-segéd lett, de röviddel a házassága után, körülbelül az én születésemmel egyidőben, 1928-ban lett tüdőbeteg, a betegségnek az egész szervezetet átfogalmazó elhatalmasodása következtében rövidesen más, az állandó-lázban-ihletődő testet kevésbé kihasználó, a tüdővérzéseket föl-nem-fakasztó munkát kellett keresnie, így lett altiszt egy Budanil Rt. nevű vállalatnál, ami tudomásom szerint az I. G. Farben magyarországi képviselete volt. Apámnak volt egy gyönyörű gombos, réz-virágokkal-kivert tiroli harmonikája, a pávafarokként szétlegyeződő, üres szemgödörre szemhéjként tapadó, boldog termesz-anyaként szerelmesen földagadó fújtató bőr-tollvégei virágírásos rézzel-beszegettek, a ránc-gyűrődések szélei, a nagyon-ízelt hernyószerű bőrszelvények, finom, pórusos sárga bőrrel voltak beszegve és kivarrva, mint a tökösverebek szája, még nagyapám hozta ferencjózsefi katonáskodása idejéből. Apám csodálatosan játszott rajta, esténként, vagy vasárnap délelőttönként a nagy szederfa alatt űlve, talán ez a harmonika volt a tuberkulózis oka, mert akinek ilyen hangszere, de kevés pénze van, mit tehet, tagja lesz a zenekarnak, és lakodalmak, búcsúk alkalmával vidítja társait tisztességes honorárium ellenében, aztán megrészegedik a bőr-fém-hangszálú torok-kötegtől, a vékony-mély síphangoktól, a bortól, elbukik egy téli hajnalon, puha kupacot, tollas tetszhalott-sírdombot növeszt rajta a hó, másnap már erősen köhög, s egy, vagy két év múlva már a műtőasztalon ül, ébren egy nagy bádogtálban, bordáit, akár a kertész nyesőollóval a vadhajtásokat, kimetszik, s a nagy harangtükörben még a saját szíve verését is láthatja, ha van ereje hozzá, ül, mint egy fölboncolt csirke, egyre álmosabb lesz, miközben ereiben kis motor-pumpától lökdösött sós-víz kering. Így volt. Szegény szemérmes apám, emberek között a legelső, a legbátrabb, nagy fehér kezeivel vígan-vezénylő, köhécselő és dalárdista, rekedt tenor II, aki csak állt a többi aranyhárfával-díszített, ibolya-kék bársonysapkás daltárs között, mert a féltüdő nem nagyon bírta a Beethoven-förgeteget, jegenye-testű, akit rokkant válla villámsújtotta fához tett hasonlóvá, nem is tudta, hogy mit mondjon, amikor első verseskönyvemet hazavittem neki, azt hittem örülni fog, büszke lesz rám, de félt, igyekezett eltitkolni szorongását, és csak anyámnak bizonygatta később, hogy rossz útra vitt önfejűségem és makacsságom, költőnek lenni egyenlő a nyomorúsággal és az éhenhalással, és miért beszélem én ki a világnak még őket is, ebből nekik is, nekem is, mindnyájunknak baja lehet. Most, hogy a szívemben föloldódott a dacos, vad emberektől-félelem és elfoszlott a létemet-begöngyölő keserűség, mint a köd és már naponta kétszer is kell borotválkoznom, megértem (és ez az igenlő megértés egész lelkemet a maga képére formálta), hogy nagy-lombú rokonságomnak minden tagja kedves, csodálatos ember, s tulajdonképpen beszélni kéne valamennyiükről, hiszen gyermekkoromnak, kamasz-robbanékonyságomnak és költővé-serdülő életemnek szinte csak vegyelemzéssel kimutatható alkatrészei ők, az ő jellemük, egészségük, de különösen érzékenységük finoman áterezte a szívemet, mint az őszi szélben futkosó bütykös-térdű füvek a földet. Mégis, csak Jani-bácsit említem, anyám bátyját, a szobafestő-mázolót, nagydobost a sramli-zenekarban, akit tán a legjobban szeretek, aki mókázik örökké, bár veséje, lába, háta szaggat, s már többször kizuhant létrástúl festés közben a bérházak második-harmadik emeletéről, több gondja volt, mint száz embernek egyűttvéve, de minden szava harmatos, jószagú, mint az augusztus-reggeli nagy, telt, zsíros és vérgyűrűs virágok, és úgy sarjad ki belőle a jókedv, kövéren, szinte lucskosan a vídámság nedveitől, mint a vetés. Ő is vonattal járt Budapestre dolgozni, mint apám. Ő hozta apám halálhírét is, csöngetett reggel, egy szót se szólt, láttam, sárga arcát összevissza kaszabolta a fájdalom, a virrasztásban-kitódúlt piros szakálla, mint a maszkká-merevedett gyötrelem, őszi-kék szemében tört, rendezetlen fények, bejött, topogott, körűlnézett, aztán hirtelen, szinte vezényszó-szerűen kivágta: „fogadd őszinte részvétemet”. Mást nem tudott mondani, rágyújtott, és szótlanságával bátorított férfiúvá lennem véglegesen.

Szüleim szerelméből két öcsém is termett, Gyula 1930-ban, Jancsika 1932-ben született. Jancsika tíz-hónapos korában agyhártya-gyulladásban meghalt, neki a születésére és a halálára is pontosan emlékszem: mikor született, a csönd-kíváncsiság-ünnepélyesség érzése lepett meg minket Gyulával, halálakor meg valami fínom derengő derű töltötte el a kettőnk szívét, a jó isten tudja miért, ott álltunk a kis világoskék koporsó mellett, a koporsó az asztalon feküdt, födele a kályha mellé volt támasztva, Jancsika meg cukorból volt, áttetsző fülecskéjére göndörödött a megfagyott angyalhaj, összekulcsolt átlátszó kezei erekkel-behálózott celofán-kesztyűk, kék-gyökeres, hulló rovarhártyaszárnylevelek, nagy fekete szempillája úgy állt ki ebből a rózsaszín álomból, mint szétlegyezett hímpáva-farok, mama meg azt magyarázta, hogy Jancsika azért halt meg, mert megette a kenyér-cédulát, és az eldugaszolta a kis vesszőjét, nem tudott pisílni. Tehát mi se együk meg a kenyércédulát. Gyermekkorom Giotto-képe volt az a reggel: kékzománc-ég, aranylegyező-glóriák, vadhattyú-szárnyú, arannyal-hímzett-ingű angyalok között az újszülött-halál. Világoskék Szent Mihály-lován vitte hat fehérbe-öltözött lány a temetőbe, hogy legyen liliom-forgács, kristály-lélekharang, arany Jézuska-csengő, angyalszárny belőle. Gyermekkorom: zűrzavar, fájdalmak ismétlődése, nosztalgiák, gyermek-örömök és gyermek-büszkeségek, kimondhatatlan rettegések, félelmek, megfogalmazhatatlan állapotok olyan gubanca, amit a tülekvő emlékek leírásával nem tudnék kisimítani. Nem is beszélek róla. Apám nagyon szerette a bort, a barátokat, anyám a csöndet, a fegyelmet és a könyveket. Sokat sírtam a dunna-alatt, és nagyon tudtam örülni a békességnek. A négy elemi elvégzése után szüleim Bicskére írattak polgári iskolába, oda jártam vonattal Biáról, egész kamaszkorom vonatozással telt el, hiszen a polgári iskola után meg Pestre jártam kereskedelmi középiskolába, bár apám azt szerette volna, ha kitanulok valami jó mesterséget, próbált műszerészinasnak szerződtetni a Gamma-gyárba, nem vettek föl, de igazi vágya az volt, hogy textil-festő legyek, az szép szakma is, és jól lehet vele keresni. Én meg azt sem tudtam, hogy mit akarok, jártam ugyan a kereskedelmi iskolába, a szakma, a könyvvitel, közgazdaságtan, a kereskedelmi számtan iránti tökéletes undorral, de amíg a polgári iskolában minden vágyam a repülés, úgy itt már a lét centruma a költészet volt, minden megpróbáltatásával egyetemben. A diákévek nyarait átdolgoztam, hol az uradalomban napszámban, hol a kőműveseknél segédmunkásként, estéit meg virradásig-lobogó olvasással töltöttem, költőkkel, misztikusokkal, látnokokkal, filozófusokkal, káotikus lélekkel, vad, nyers, sokszor a megsemmisülés-vágyáig-finomodó sejtelmekkel, éltem gyakorlatilag teljesen céltalanúl, szüleim nagy bánatára, verseket írtam, pontosabban próbáltam írni a konyhaasztalon, hajnalig égetve a villanyt, és hallgatva a fényre fölriadó apám, vagy anyám szeretetteljes szidalmait, vagy keményebb korholását, lázadoztam ellenük, s egy kis nyomásra csak úgy csurgott belőlem a dekadencia, mint a virágszárból a nedvesség, ha megszorítják. Ezidőtájt lett barátom, illetve lettem tanítvány-barátja egy nálam öt évvel idősebb festőnövendéknek, képzőművészeti főiskolásnak, nekem mesternek, Hantai Simonnak, akit rajongásig szerettem és tiszteltem, s annak ellenére, hogy már nyolc éve nem láttam, ma is úgy emlékszem rá, mint a megtestesűlt Művészetre, kis paprika-piros szakállára, szeplős fejére, cinóber-piros hajára, gyors, lobogó mozdulataira, tettre-buzdító barátságára, a legnagyobbfokú önzetlenségére gondolva, ma is azt az odaadó kamasz-rajongást érzem, mint hajdanában, amikor hajviselete utánzásra, állandó lelki-izgalma munkára késztetett, egyszóval a hűségre. Éjszakákon át beszélt nekem Dantéról, Baudelaire-ről, Babitsról, az egyiptomi, az etruszk művészetről, Masaccióról és Michelangelóról, Picassóról és Proustról, a modern filozófiai irányzatokról és Cézanne-ról, hirtelen nem is tudnám elsorolni valamennyit, könyveiket ő adta a kezembe, képeiket ő mutatta meg albumokban, folyóiratokban, otthon és a Képzőművészeti Főiskolán, és bíztatott: ha olyan verset írok, amelyik már valóban jó lesz, meg fogja jelentetni; bemutatott fiatal festő-barátainak, elvitt a Főiskolára, levelezett velem, beavatott élete legbenső titkaiba. A háborút egyűtt éltük át bújdosva, ő katonaszökevény volt, nekem, mint tizenhat-évet-épp-betöltöttnek szintén el kellett volna menni katonának, de még jelentkezés előtt visszaszöktem Pestről: a sorozóhelyi gyermek, kamasz és férfi-láva ideges, buborékzó és vérzeni-rendeltetett hömpölygéséből, otthon bújtam a jelzőrakétákkal-teleírt, üres kígyóbőrként mintásan-ropogó Karácsonyig, és 1945 őszén már mind a ketten Budapesten laktunk, én albérletben az Üllői-úton, barátom pedig megnősült, és a Damjanich-utcába költözött egy félig-romos lakásba, ott töltöttem aztán én is estéim nagyrészét, nagyon-hallgatva, kisebbségi-komplexusok szövevényeivel lelkemen, mohón, dacos és titkolt elrendelés-tudattal, mégis valami félig-bódúlt állapotban, figyelve és lebegve a ködben egyszerre, sértődésre mindíg-hajlamos szívvel, boldog-boldogtalanúl, tehetetlenűl, megoldott-kéveként-széthúlló akarattal és kutya-hűséggel. Úgy emlékszem ezekre az évekre, mint aki sűrű, kábító, fojtó ködben tántorogtam, eljutottam valahová, de a szervezet zihál, egyre álmosodik, olyan voltam, mint a béna, aki gondolatban fölemeli a két karját, de a valóságban csak lóg bábuk rongy-kezeként. Teljesen tehetetlen voltam. Két ép sort nem tudtam egymás alá írni, sőt egy gondolatot sem tudtam tisztességesen megfogalmazni, milliárd törmelék-verssor, már roncsnak-nemzett versszak született, bágyadt voltam testileg, lelkileg. Egyetlen dolog foglalkoztatott szüntelenűl: az öngyilkosság. Erről ugyan senkinek se beszéltem, de ezt a tervet részleteztem állandóan, színeztem magamban, egyre készülődtem rá, s közben két koffernyi, különböző költők hatása alatt kelt vers-rom, próza-vers született, őriztem is őket jóideig, de 1952 őszén a krumpliszárakkal együtt eltüzeltem őket otthon a kertben. 1946 nyarán érettségiztem, az akkortájt írt verseket megmutattam tanáraimnak, és rövidesen, egy Weöres-kötet vásárlásakor, a Móricz Zsigmond-könyvkereskedésben megismerkedtem Weöres Sándorral, akinek nagyon tetszettek a versek, aki nagy szeretettel bíztatott, barátjául fogadott. Lassan az írókkal is találkoztam, megismerkedtem Kormos Istvánnal egy egyetemi felolvasóesten, ő vitt el a Centrál-kávéházba, ő jelentette meg első két versemet a Diárium 1947-es karácsonyi számában. 1946 és 1948 között bénultságom a legnagyobb fokot érte el, mint akit elvarázsoltak, magamnak-is-idegenűl lődörögtem Bia és Pest között, szüleimnél laktam ugyan, többször kísérleteztem az egyetemmel is, munkával is, de pénzt nem kerestem, egyetemre nem jártam, csak voltam és szégyelltem magam, hisz apám már pamutfonodában dolgozott a kavernás féltüdejével, egyre erősebben köhögött, nagyon szegények voltunk, én a papa ingeit, ruháját, télikabátját hordtam, dolgozni egyáltalán nem volt kedvem, beleszerettem egy vegyészhallgató-lányba, és szívtam festő-barátom cigarettáit. Igen, nagyon szégyelltem magamat, és amikor ez a szégyen és nyugtalanság már csurdig betöltött, nem akarván szüleim nyakán tovább élősködni és poshadni, mint a talajvíz a cigánygödörben, a nyomorúság kákicsaival, szúnyoglárváival, csíkjaival, piócáival, ebihalaival, csíboraival és kecskebékáival tömötten, elhatároztam, hogy eljövök véglegesen otthonról, szegény szüleimtől, hiszen annyit bánkódnak miattam. Olvastam valahol a fölvételi felhívást a népi kollégiumokba, kérvényt írtam, föl is vettek a József Attila irodalomszakos kollégiumba, újra beiratkoztam az egyetemre, és apám és anyám is örömmel vette tudomásúl, hogy most már végre diplomám lesz, nem etettek-neveltek hiába. A kollégium a Bajza-utcában volt, nekem akkor a szabadságot, a megmenekűltséget jelentette, annak ellenére, hogy körülbelül két és fél hónapig voltam csak kollégista, pontosabban csak látszat-kollégista, hiszen sem az egyetemi, sem a kollégiumi élet nem érdekelt tulajdonképpen, csak a költészet, az irodalmi élet, nem is szólva arról, hogy ott lakott velem a sziklatömbszerűen-nyugalmas, drága Nagy László, az áldott jó Tóth Gyula, s a szőke, különös szerény, finom Simon István, s az emeleten, ahol a lányok szobái voltak, egy csodálatos gyerek-lány, született Szeverényi Erzsébet, akit mikor először megláttam, ahogy a belső-lépcsőház lépcsősor-tetején állt, mikor én bátortalanúl, jelentéktelen csomaggal a kollégiumba érkeztem, úgy megszerettem, hogy a csontom is belesajdúlt, rövidesen össze is házasodtunk, két hivatali altiszt tanúskodásával, s mivel lakásunk nem volt, a kollégiumból meg kiutasítottak bennünket, Erzsike egy hétig távoli rokonánál lakott, én pedig Nagy Laszlóval egy padlásszobában a Vilma-királynő-úton, mert ő is átköltözött a Dési-Huber-kollégiumba. Első albérleti szobánk a Szív utcában volt, egy füstös, utcáranéző szoba, ahol hajnalban részeg férfiak és nők rikácsolását hallottuk, a tejeskocsik zörgését, nagyhajú ló-Willendorfi-Vénuszok: ősasszonykövér, rézcímeres bőrökbe és fekete szalagokba öltözött, raffiával, kukoricacsuhéval-befont sörénycsimbókos muraközi lovak pata-kopogását, öldöklések és szenvedélyek sikolyait; Neumann-néni a Dési-Huber-kollégium aranyszívű szakácsnéja szerezte Nagy László közbenjárására, első lakbérünket meg Erzsike kis dunnájából szereztük, elvittük egy Thököly-úti szemölcsös-arcú, nagy-pórusos bőrű, szőrös-állú, pihés-boglyasfejű zsidó tollasasszonyhoz, aki kellő igazoltatás után, hogy nem loptuk-e?, az ígért hatvan forint helyett nyolcvan forintot adott a dunnáért, azzal az utó-indokolással, hogy már amikor beléptünk, látta, hogy költő-féle emberrel van dolga, és ha írok olyan szép verseket, mint Petőfi Sándor, megveszi ő a dunnát alkú nélkül.

Itt be is fejezem ezt a nagyon rövid vallomást, hiszen elérkeztem a verseskönyvekig, a maradéktalan vallomás vágyáig, ami elkezdődött eszméletem ősködében, csillaggá-robbant, égitestté-omlott a tűz-hömpölygésű kamaszkor termonukleáris reakcióiban, gravitációs katasztrófáiban, kozmikus embrió-szív-alakulásában, növekedett létem kréta-korszakában, hatalmas-testűvé földagadt, csont-tövisekkel és csont-levelekkel megkoronáztatott és taréjoztatott vágyam bársonygumi-bőrű, virágzó őskocsonya-állat-álmaiban: óriásgőte-kétéltűségében és Szaurusz-életében, felröppent verseim karmos-szárnycsontvégű ősmadár-idejében, hoatzin-kakasőseiben, s zeng üstdobbal, kürtökkel, hegedűvel, hárfával, fuvolával, s folytatódik azzal a bűnbánattal, szenvedéssel, gyötrelemmel, lelkiismeretfurdalással, fájdalommal, amit hadd födjenek csak a szív örvényei.

Az eredetről és a küldetésről^*

Első könyvnap, első könyvek^*

Az 1945 előtti utolsó könyvnap volt az első, amelyiket láttam, s amelyiken nem tudtam vágyott könyveimet megvenni. Akkor jártam először egyedűl Budapesten, szüleim nélkűl (mert apám sokszor elhozott a munkahelyére), mámorosan és tétovázón, a szorongástól izzadó tenyérrel szorongatva az apámtól-kapott pénzt, tízpengősöket is, s a fehér fémkorongokat, önállóságom első féltett jegyeit, hogy a papírpénz ember-arcát átitatta a verejték, mint a haldoklókét, s a fém-pengők is átáztak, harmattal-hólyagozódtak, mint esőben a friss sírgödörre hányt csontok. Háború volt és háborús világ, izgatott, bombázó-szagú, egy oktalan rend véres és ostoba alkonya: s én itt ácsorogtam a lázas, zsibongó Rákóczi-úton, apróbb-nagyobb könyves-sátrak, verseiket kis cédulákon árusító loboncos, nyakbanőtt-hajú, kefére-nyírt-hajú népköltők, névről-is-alig-ismert írók, áradó tömeg, sátrak-előtt-összecsomósodott kiváncsiskodók, bolondosan-csöngető villamosok, autódudacsorda-hangok között, ha nem is oly csudálkozással, mint egy, az iskolában akkor tanúlt vers kis tanyasija (hisz Budapest mellett születtem), de mégis fátyolos magányossággal, bizonytalanúl, s szinte a szememig-lüktető idegességgel. Könyvet akartam venni, és féltettem a pénzemet. Féltem, hogy elveszítem, hogy ellopják, mint otthon mindíg, ha anyám a boltba küldött: mákért, élesztőért, cukorért. Úgy emlékszem, Sértő Kálmán versei jelentek meg akkor összegyűjtve, vaskos köteteivel volt tele a Rákóczi-út. Akkor még nem ismertem Sértő Kálmán verseit, azt is csak később tudtam meg, hogy mi lehetett volna ebből a szerencsétlen, elfoszlott, szeszbe-szállt-akaratú fiúból, ha dacosabb, s nem fullad bele önkéntesen a zöld áradásba. Egy Sértő-könyvektől-roskadozó pult előtt végűl is szorongva kinyögtem, hogy Babits Mihály könyvét: Az Európai irodalom történetét és József Attila Összes verseit szeretném megvenni. Az eladó durván rámkiáltott – fölösleges lenne szavait megismételni. Szinte sírva tántorogtam tovább, hisz sokszor megaláztak már falumban, de könyvekért még soha. A Nemzeti Szinház-előtti könyv-sátornál újra-csak őket kértem. S ekkor valaki azt súgta a fülembe: „Édes fiam, menj az Egyetemi Könyvesboltba, Birkás Endre úrhoz, nála talán megkapod a könyveket”. Arcára már nem emlékszem, csak okos tekintetére a boldogító suttogónak. S elmagyarázta azt is, hogyan jutok az Egyetemi Könyvesboltba, s hogy néz ki Birkás Endre úr. És az Egyetemi Könyvesbolt pincéjéből Birkás Endre fölhozta József Attila Összes verseit, a Cserépfalvi-kiadásút, és Babits csodálatos irodalomtörténetét, mint a boldogtalan alvilág boldogtalan csodahírnökeit, a hit és a tisztaság remekműveit, a halhatatlanság két aranylevelét: ott tündököltek Birkás Endre hatalmas tenyerében. Első könyveimet, azóta is a legtündökletesebbeket, életem két gyöngy-bástya-tornyát, létem csillag-arcú oszlopait. Hadd köszönjem meg Birkás Endrének azokat a könyveket, azt a gyönyörű pillanatot. Akkori szorongásommal, mostani-magammal.

Bajza-utcai ősz^*

Tudor Arghezi fogadásáról jöttünk Simon Istvánnal és Nagy Lászlóval, tűnődve és mosolyogva, a Múlhatatlan Őszből lépcsőfokonként ereszkedve le a múlandó emberi őszbe, előttünk lépegetett, fehéren, mint valami behavazott-tollú kis madár, törékenyen tipegve a Halhatatlan, ez a kristály-torkú igazmondó, aki már a végtelen döbbent, lázas, dagadt, istentől-vemhes, arany-rikácsolású nősténycsillagaival is tud beszélni, akinek koponyahabja, mint a megőszűlt tenger, mint a tajték, amit a Cet roppant-tömegű rohanása ver, a Bibliaié, de akinek ifjú szívére vad, hatalmas illatokkal dőlnek a mindenség véres-arcú virágai. Míg az autóig kísértük, azon töprengtem, kire is emlékeztet arca ennek az igaz embernek, s meghatódva néztem az őszi utcán ezt a kicsi testet, amely oly finomnak, gyöngédnek és érzékenynek tetszett, mintha pókhálóból és dérből szőtt tartálya lenne csak a vér-ragyogású dalnak, horgolt aranydrót-kürt, mész-zsákállatka-csipkehegedű, mögötte a végzetes őszi űr, amely porlik és villog és robban és ragyog, s oly kék, hogy ha belenyúlsz, csuklóig rátapad az égi liszt, s lecsöpög a madarak evező szárnyáról, sötéten, mint az alvadó vér. Mikor búcsúzóra nyújtja pókhálócsipke-kezét s rám néz és felülmúlhatatlan finomsággal mondja magyarul, hogy „nem tudok magyarul”, mintegy mentegetőzve és szégyenkezve, engem borít el a szégyen, irígylem ezt a friss, kötekedő iróniát és nézem szélesen elterülő tarló-bajuszát és vastag szemöldökét nézem, amely mint gránitkéve beárnyékolja ősi kalászaival a szem nedves fényét, amely mint a föld-rengető-léptű öreg vadmének elsárgúlt sörénye hajdani vad csatákra, győztes nyihogásokra emlékeztet, mintha a megtöretett, a szenvedés karmos, patás hordáitól leigázott, de le-nem-győzött-arcú öreg Babitsot látnám, aztán meg mintha Paul Valéry fáradt, magányos, bölcs, tudós arca mutatná magát előttem. Miért őket idézte kutató képzeletem? Sorsuk és szándékuk is más volt, mint Arghezié. Csak az arc-építés azonossága lenne, ami ámúló és ifjú lelkem előtt valami mást igézett? Valami sorson és szándekon-túli azonosságot? A legyőzhetetlen ember és a legyőzhetetlen szellem azonosságát? A legyőzhetetlen hitét? Három költő: három nyílsuhanás a végtelen három tája felé. Három virágos nyílvessző, amit az élet angyala lőtt ki a halál angyala ellen. Három költő: egy emberi kötelességtudat. Játszik szívem a gondolattal, míg ácsorgunk ott a járdán, Arghezi a meginduló gépkocsiból visszaint még, aztán ottmaradunk a Bajza-utca sarkán, a libaszem-kék őszi ég alatt, amelyből tüzes sárga tündérnyál csorog, s amelynek boldog redőzetében fölvillannak a láthatatlan lények dühöngő foszforszárnyai. Ó, fiúk, emlékeztek-e még a tizenkét év előtti őszre? Emlékeztek-e még édes barátaim a Bajza-utcai házra, amelynek arany-nyárfás őszi udvarából röpítettük föl fiatal hitünket? Világhódító hitünket, amelynél nem volt szebb és igazabb, hitünket, amelyet hinnünk megadatott, mert velünk jött a föld és a munka; és üde toporzékolásunk, vérmes viháncolásunk mozgatta meg azt az őszi utcát, azt a házat. Ott született meg bennünk a Politika és a Szerelem, mert mi nem akartunk csak dalolni, mint a rigó a lombban, de Ady dacos, büszke, fenséges, felejthetetlen, mámorító, a förtelmes istent beszélni-tanító szavával vallottuk, mi, induló költők, hogy a fölszánt poéták ceruzáját nem érdekelheti más, csupán a Politika és Szerelem. Ady: jácinttal-borított arany-vulkán, csillag-zuhíntó véres angyal-trombita, gyönyörű fehér kócsag a magyar lápon, fekete szerelem-átok. A legnagyobb tanító és a legnagyobb követelő! Ó, Barátaim, ott született meg a Politika és a Szerelem, és ott tanultuk meg igazán érteni Petőfit, ezt a legbüszkébb és legcsodálatosabb fiatal férfit, aki meghalni is úgy tudott, ahogy mi élni szeretnénk. Megvallottam már, nem is egyszer, és nem is olyan régen hűségemet, rajongásomat és szerelmemet hozzá, megvallottam, hogy az utóbbi évek belső szorongattatásaiban és külső nyomorában Tőle kaptam erőt, bíztatást, s az ő szigorú tekintetétől ocsúdott föl megperzselt, véres-ragacsba-fúlt-szárnyú élni-akarásom, hogy elvakart-sebű Jób-magamat megmostam költészetének tündérvízében és szívem újra virágzó lett és hitem erős, megvallottam már, hogy népet, hazát, szabadságot és szellemet úgy kell szeretni és tisztelni, ahogy ő szerette és tisztelte, és a hazugokat, az álnépfiakat, a finomkodókat, a régit-akarókat, a penész-lelkűeket, a nép-nevével-üzérkedőket, a történelem-hamisítókat olyan konok szenvedéllyel, engesztelhetetlenűl kell gyűlölni, ahogy ő gyűlölte. Megvallottam, hogy költészete örök forrás és példa, és nem volna most szükség az újra-vallomásra, bár sohasem-elég a vallomásból, ha nem hallanám, hogy vannak fiatal költők, akik szerint Petőfi volt a mai költészet fejlődésének gátlója.

Aki fél Petőfi zsenialitásától és erkölcsi tisztaságától, az ne írjon verset. József Attila nem félt Tőle! Szörnyű, rövíd, hősi, kegyetlen életében mást sem akart, mint Hozzá hasonlítani. Ó, milyen büszke volt még arra is, hogy külsőleg hasonlít Petőfire! Ó, hányszor mondotta (kortársak tanúsága szerint) telt gyönyörű nevetéssel, mikor hernyótestű szép bajusza széthernyózott vidám ajka fölött, büszkén, óriás arany-csillagú szemével is: „Ha Gyula Arany, akkor én Petőfi vagyok!” S kell-e bizonygatnom, hogy nagy leíró-verseinek, a Téli éjszakának, a Külvárosi éjnek, az Elégiának, a Holt vidéknek Petőfi nagy leíró-versei voltak a példái: A puszta télen, a Csárda romjai, a Kutyakaparó, az Alföld. Igen: József Attila úgy és olyan verseket akart írni, mint Petőfi, mint korának Petőfije, nem félt ettől a nagyszerű fiútól, a tündérzsenitől, és mégis feledhetetlen-nagy József Attila-verseket írt. Pedig Petőfi soha senkitől nem követelte, hogy Petőfi-verset írjon. Ó, Arany János nem félt Petőfitől: haláláig síratta a Csodálatosat, belerokkant pusztulásába és könnyezve, szorongva dicsekedett Sándor szellemujjainak nyomával verseiben, és nem félt a bölény-Vajda János, a roppant, fekete ember-rózsa se hasonlíthatatlanúl gyöngéd, ámulásos tanulmányban példának állítani, a Világ-szellem legragyogóbb csillagának vallani őt, és nem félt Ady Endre se, aki megrázó és döbbenetes vallomásában tett hitet mellette és rontott, mint haragos, zord, pusztító, igaz-angyal tüzes kardjával azokra, akik Petőfi nevével akarták agyoncsapni a szellemi és politikai progressziót. És nem félt Illyés Gyula se remek könyvben újra-kiáltani Petőfi dicsőségét és nagyságát, s példaképűl választani őt költészetében. Költői eszmélésem kezdete óta bizonyos finom lelkek azt mondogatják, hogy Petőfi hatása árt a „modern” költészetnek, pedig ezek a finom lelkek nem mondhatók épp a haladás bajnokainak. És most egy fiatal költő akarja Petőfit a sarokba állítani a haladás nevében? Bevallom, nem tudom sajnálni azt, aki hideglelősen fél Petőfitől, vagy akár Petőfi hatásától, és igyekszik műveit a szekrény aljába rejteni. Ha ugyan megvannak neki. Mint ahogy azt az embert se tudnám sajnálni, aki arra vállalkozna, hogy segédkezzen József Attila szobrát ledönteni, s aztán egy életen át jajongana, hogy ő tulajdonképpen nem is akarta. Az ilyen lény csontig-levakarhatná kezéről a húst bűnbánatában, lerághatná a csuklóról kezét, mint az Ájtatos-Manó-nőstény a hím fejét, s még a sírból is fölkiálthatna, penészes föld-darabokat köpködve meztelen csontszájával, akkor is irgalmatlan undorral hagynám ott csontjait a csonttörő gyökereknek.

Annak a tizenkét-év-előtti ősznek minden derűje és robbanása a miénk, Barátaim. Milyen gyönyörű rajongással ültünk ott a Bajza-utcai ház kertjében, édes fény-dadogások, kék nyögdécselések alatt, amikor boldog arany-hörgés volt az ég, s könyveinkre libegtek lágyan, mint a mesebeli fénymadár-királynő tűztollai, a nyárfalevelek. Mindezt neked is mondtam, korán jött ifjú ember, Simon István most született fia. Kicsit korán jöttél, te ifjú ember, ebbe a nagyon-őszbe, s most ott fekszel, mint üveg-anyaméhben, egy klinikai szoba műszerei, üvegburkai alatt, nem vagy nagyobb, mint egy ősmadár-szív, de halhatatlanabb vagy, mint az ősmadár-szív, hiszen embernek születtél.

Diethyl-kísérlet^*

Elmentem Dylan Thomasért^*

Még most is zavarban vagyok, ha arra kérnek: mondjam el utazásom élményeit, a tapasztaltakat, a látottakat. Ha kedveseim: családom tagjai, vagy barátaim kérdeznek érthető és okos kíváncsisággal, újra s újra-mondom az utazás, az angliai tartózkodás, párizsi napjaim képeit, mindazt, amit a szem hódított el a látható világból, vendéglátóink rendkívüli figyelmét, Anglia tele-zöld mezőit, és ősi piros tégla-époszát, Londonnak, e monumentális kisvárosnak okos életét, vagy Párizsnak, ennek az isten-szívéből-kisarjadt téli kővirágnak mindíg-zöldelő szavát. De nem tartozom a könnyedén-csevegők közé. S azok közé sem, akik már szinte befejezett művekkel (korunk érthető divatja, vagy szükséglete ez) versekkel, utinaplókkal tanulmány-ámulatokkal térnek haza külföldről, vagy legalábbis olyan gyors, dédelgetett tervekkel, amelyek megvalósítása azonnali szorgalmat igényel. Azt a fekete-arany, fényrobbanásos gomolygást, amit a lélek, ez a milliárd-szemsejtből-összetapadt egyetlen szem-állat magába szívott, szinte ökrendtető sietséggel, csak a világító eszmélet siralomházi sárga csöndje tudja igazi dallá dermeszteni, míg hallatszik a mindenség kegyetlen óraketyegése. Vagy víz alá temeti a lélekrengés, mint a bibliai várost a föld boldogtalan moccanása, s ha tiszta a tenger, a víz hatalmas zöld húsa alatt, mint mondják, ma is látni a só-várost tornyaival, s a sóvá-csipkésedett erdőket imbolyogni, mint tülekvő madárcsontvázak merev szárnyverését.

Én Angliában szegény Dylan Thomast kerestem, a szeszben-szétmállt-arcú nagyon-szenvedőt, aki annyira szerette az életet, hogy csak siratni tudta sokszor, akinek szívébe belepréselődött izzó bujaságával a világegyetem, mint egy virágzó tűzállat milliárd-mintájú izzó kőpáncélja, hogy végűl belepusztúlt a méltatlan szerelembe. Az ő árnyéka húllt, mint testvér-üzenet ottani napjaimra, az ő konok, céltudatos, sokszor a halottsiratók vadállat-sikoltásához hasonló versmondó-hangját hallgattam keserűen, és testvér-döbbenettel, az ő földbe és gyökerekbe-göngyölt arcát kerestem a londoni utcák karácsonyváró éji tűzhálója alatt, amely olyan volt, mint a gyógyszerkísérletek öntudat-előtti utolsó látomása: aranykürtöt fújó, kifestett, világító óriás-angyalok révűlt rengeteg-lánca az utca-űrben, s színestollú, hókristály-alakzatú villanycsillag-nyakláncok az éj nyakába akasztva. Elmentem Dylan Thomasért. De őt már nem találtam, csak azt az életet, amely vallani küldte őt, és sírját sok régi halottnak. Az életet találtam ott is, amely külső formáiban nagyon más a miénktől, de amelynek lényege ott is, itt is azonos, és mindenűtt, ahol ember születik embernek, s próbál teremteni a föld javára, s a létezés dicsőségére.

Vércsöpp^*

Nem tudok könnyen és röviden beszámolni munkámról. Túlságosan nagy viharzások: kétségbeesések és föltündöklések részese voltam az utóbbi esztendőkben, sokszor nagyon megfogyatkozott a magam-reménye és sohasem akartam elveszíteni hitemet az életben, s amit oly sokszor és oly sokan akartak elperelni tőlem: az emberiség szerelmét. És szerelmét a szegényeknek: őseimnek és testvéreimnek, akik figyelmes-szép arcukkal a legnehezebb órákban is körülfogták szívemet, mint utólérhetetlen elődöm vacogó nagy szívét a köréje-gyűlő szelíd csillagok. De nem folytatom: talán ki tudom egyszer vallani mindezeket. 1956-ban jelent meg utolsó könyvem, összegyűjtött verseim, s meg kellett tanulnom azt is, hogy most az újrakezdés kínja vár rám és gyötrelme az új-fogalmazásnak. Két époszon (én így nevezem) dolgozom: kínlódva és lassan, amelyek nem témájukban, de lényegükben a Tékozló ország-hoz kapcsolódnak, s egy verses-könyvet vajúdok tűzzel, tizedik vedlésként, amelyet Gyökerek címen szeretnék majd kiadni. S szeretném már megfogalmazni a költő-ősök iránti hűségemet is, elsősorban Csokonai üzenetét, és az emberi összetartozás vallomásaként egy-két kortársam és barátom arcát szeretném a magam szavával is rárajzolni az időre, Nagy Lászlóét legelőször.

Az űrbe-növő éposz-dóm könyörtelen kőműves-munkája^*

1928-ban születtem egy Budapest-melletti faluban, Bián. Apám kőműves volt, s legenda-nélküli őseim napszámosok, cselédek, közkatonák, jobbágyok voltak, egyszerűek, nehéz-szívűek, hallgatagok, termékeny-ölűek, mint a föld, a kövek és a gyökerek. A Múlt angyalától, az Erjedés törvényétől kijelölt sorsom tulajdonképpen nem is volt több, mint az ő mohos és tántorgó, borszagú és félvad életük folytatása, a küldetés-nélküli lélek és a jeltelen sír. Szüleim szelíd és ős-tapasztalatú szívük igénye szerint, ha nem is a maguk életét akarták megismételni bennem, de alíg vágytak a fiúban többre: jó mesterembernek szántak, legfeljebb tisztviselőnek. Hogy mégis költő lettem, azt nem tekinthetem véletlennek: nemcsak az édes anyaméh parancsa volt ez, nemcsak az ősök láncolatán végigtekergő láng, nemcsak a természetet-átsugárzó szem vágya, nemcsak a látomásos agy fékezhetetlen képbomlása és világteremtése, de lázadás is a múlt ellen, és a legszebb emberi kötelesség.

Hogy költői indulásom egybe-esett a háború utáni Magyarország újrafogalmazott életének kezdetével: az sem puszta véletlen. Évszázados lázak, tündér-gyönyörök, életet-búrjánzó zsíros rögök vártak kimondásra, s vállalni kellett a feladatot. Első verseim 1947-ben jelentek meg, első verseskötetem 1949-ben. Összegyűjtött verseimet 1956-ban jelentettem meg „A tenyészet országa” címmel.

Sokszor és sokan kérdezik tőlem: magyar költő-elődeim közűl ki volt rám a legnagyobb hatással, s ki igázta le legjobban szívemet a világirodalom költői közűl? Újjelentésű választ ma sem tudok adni, de megismételhetem a régit: én minden hatást boldogan fogadtam magamba, s alig van igazi költő, akinek szavát ne visszhangozná szorongó és vidám énekem. A hatással többek vagyunk önmagunknál és gazdagabbak vagyunk önmagunkkal. Mert nem alabástrom-virágzás a költészet, de a múlt költészet-gyökérzetének hatalmas, gubancos koronájából zöldell ki a jelen költészete, s én büszke vagyok, ha verseim szövevényében elődeim verseinek egy-egy zöld ága hajt lombot tovább, s versem így is hirdeti a kultúra folytonosságát, a költészet ősi elpusztíthatatlanságát. A népköltészet, a népmese, Balassi Bálint és Csokonai Vitéz Mihály, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor és Arany János, Ady Endre és Babits Mihály, József Attila, vagy egy-egy kortársam szava éppúgy költői jelenem része lett, mint Shakespeare, vagy Rimbaud, Apollinaire, vagy Majakovszkíj, Whitman, vagy Shelley buja és élethirdető beszéde. Mégis: az eszmélkedésemet hatalmas lényével át-meg-áterező, a példájával feledhetetlen-sugallatot-osztó, a monumentalitásra-buzdító, a gyönyörű-összefoglalásra-fölszólító, isten-áhítatú Mesterem: Dante volt, a legnagyobb-Csodálatos. Kamaszkorom lánggal-dagadó és dadogással-elbomló vulkán-éveit az Ő Mindenség nagy, millió-szobrú kristálykatedrálisában töltöttem, borzongva, alázattal és újjongva; s Ő adta képzeletemnek époszi terveit, a teljes összefoglalás parancsát. A megtervezett ihlet, a halálig-épülő, egymásból-kiágazó, új s új tornyokkal, ívekkel, freskókkal, boltozatokkal és szoborcsoportokkal űrbe-növő éposz-dóm könyörtelen kőműves-munkája: ez költészetem célja és ez indulataim hétköznapja. Ennek a munkának természetesen éppúgy része a mindennapos költői tevékenység, mint a szorgos gyűjtögetés, a lét adatainak folyamatos följegyzése, elraktározása és gondolati, később gyakorlati elhelyezése a megtervezett éposz-épületben. És az is természetes, hogy az ilyen építésnek tudatos követelése a mindent-fölhasználás: nyelvben, látomásban, látványban, tudományban, történelemben, mítoszban, természetben és a-már-csak-ihletünkkel-fölfoghatóban. Része ennek a költészet-építésnek az állandó egy-idejű munka is. Jelenleg három époszon dolgozom egy-időben: egy időszámítás-előtti, egy középkori, s egy elképzelt atomháború-utáni vallomáson és történeten, amelyeket összeépítve az 1954-ben megjelent éposszal, A tékozló országgal, kívánok megjelentetni. Ez a négy egybe-épített vers a szabadság, a haza, a forradalom, s a mindíg-többre-érdemes emberiség négy létpillére lesz, amelynek tetőzete az élet-szerelem, s amely belső erjedésében, vérlüktetésében, virágzó bozontjában sem más, minden látszat ellenére: mint az élet halhatatlan szeretetének hirdetése, az életé, amely tudja ugyan, hogy nélkülözhetetlen része a halál, s épp ezzel válik gyönyöre teljessé, de amely gyűlöli a pusztulást, a céltalanságot, a magányosságot és széthullást. Költészetem az egészség és öröm dicsőítése, s az ember és a szabadság mámoros szolgálata.

Halál a halandókért^*

1. Már nem is oly rövid költői gyakorlat után mondhatom, hogy egy vers fogantatásának idejét, legyen az akár nagyterjedelmű éposz, vagy csillagfényű rövid lírai vers, nem lehet kisérleti pontossággal megállapítani! Nem mintha titok, homály, vagy nagyfüstű misztikum födné a verset-foganó lelket, vagy a csíra-vers lombosodási kezdetét, de mégis minden vers megszületésének bonyolúlt és tulajdonképpen elmondhatatlan előtörténete van. Tudatosság és ösztönösség, vágyakozás és elhatározás, pontos megtervezettség és különös indulati töltés bonyolúlt szövetségének egy pillanatában kezdődik egy vers, vagy a vers. Az éjszaka képei-t is egy ilyen pillanatban kezdtem írni, hosszú töprengés, tervezés és talán esztendőkig tartó belső-erjedés után. Meg kell vallanom, hogy az atomfegyver léte folytonos aggódással és folyamatos szorongással tölt el, mert féltem emberfajtámat és féltem a hitemben mindíg zöld idő-levelekkel lombozó jövendő ember-életeket is, de e szorongásom mellett ott virágzik pompázatosan és el-nem-hervaszthatóan az a reményem és meggyőződésem is, hogy a jelenkor és a holnap bölcsebb embereiben lesz annyi erő és életszeretet, hogy megakadályozzon egy, most csak a tudományban és látomásban elképzelt pusztulást. Az emberiség öngyilkosságát, bolygónk halálát. Ennek a kettős érzésnek viaskodásából születtek meg Az éjszaka képei.

2. Az éjszaka képei-t voltaképpen egy elképzelt zenei formára írtam. Olyan zenei formára, amely eredetét az ősi görög kórusokban veszi, s amely versformát, (vagy mondanivaló-formát) kétezer év óta használ az európai költészet, tapasztalásom szerint mindíg legfontosabb mondanivalói számára, és mindíg olyankor, amikor tömeges hatást akar elérni a költő, amikor nemcsak a magányos merengés ábráit akarja megtölteni a szavaiból életre-kelő látomással, de a várakozó emberekben szeretne egy-idejű robbanást okozni. A vers szereplőinek egymásraépülő, egymást-nem-nélkülözhető mondataiban minden hallgatónak, vagy olvasónak részt kell vennie. Ha az én versem talán nem is, de ez a versforma lehetőséget ad arra, hogy magára ismerjen benne minden ember.

3. Az éjszaka képei-nek két változatán is dolgoztam egyidőben. Egy pusztán leíró, lényegében epikusnak mondható változaton és az oratórium-szerűn. De a mostaniba, a több-szereplőjű versbe nagy leíró-részleteket is bele kellett ötvöznöm, mert nemcsak azt akartam, hogy az olvasó, vagy a hallgató megértse, milyen iszony várhat rá és az egész emberiségre, de lássa is, elképzelni is tudja az elképzelhetetlent és a látással is segítsen megértetni és elfogadtatni szívem és eszmélkedésem nagy aggodalmát. Hiszen Az éjszaka képei-ben még egy meg-nem-történtet, egy csak megtörténhetőt fogalmaztam meg. A vers szerkezete is így épűl föl. Egy békés mai éjszaka szörnyű látomásait akarják elcsitítani az asszony, a szerelem hangjai. És a hajnali nap gyönyörű zászlóbontásával (amely talán a létezés legszebb pillanata) meg is kapjuk a végső választ: az életöröm és az életszeretet emberiségre-vigyázó parancsát és hitét. Ez a látomás: halál a halandókért. S az új-halálban éneket-kezdő költő magányos éneke és növényi, állati borzalom-szörny-vállalása: élet az élőkért, halottasének, világhalott-sirató és bölcsődal.

4. Nemcsak agyam, de minden idegszálam és sejtem vallomása, hogy az emberiség békében fog élni még hosszú évezredekig, és lesz majd kor, amikor az emberek mosolygó tűnődéssel gondolnak a mi rettegő és bizakodó, építő és hatalmas feszűltségekkel teli századunkra, talán nem is értve, de megsejtve, hogy mit is forgattunk mi szerelmes szívünkben. Ránk gondolnak mosolyogva, ahogy a mindenségnél csodálatosabb József Attila mondotta: „lugasok csöndes árnyain”.

Virágzó világfa^*

Minden új könyv a Hiányok-könyve. Nem a megvalósított, a még-kimondatlan hiánya éget. Ettől verejtékezik a homlok és didereg a szív. Szeretem az életet. Féltem az életet. Beszélni kell. A költő nem várhatja, amíg a Föld cserepeire hull szét, mint a szétvert agyagkorsó, vagy lesz üvegsivatag, s lesz vigyorgó üvegkoponya a fekete űrben. Bennem van annyi erő és romantika, hogy valljam: a költészet le tudja fogni a Gonosz kezét. Nem tudom, mit ad még az idő: teremtő indulatot, vagy a Halál-fa földmélyi árnyékát. De élet legyen és ne legyen halál! Ha a jövendő embere fölnyitja majd a könyvemet, virágzó tenyészetet találjon, ne füstölgő aranyport, mint a gyermek Augusto Jandoló, aki látta még a kibontott kő-szarkofágban a fiatal etruszk harcost a fáklyák fényében: teljes hadifelszerelésben, sisakkal, lándzsával, pajzzsal és lábszárvérttel. Feszesen kinyújtva feküdt, mintha épp akkor fektették volna a sírba. De csak egy pillanatig: mert a sisak félregurult, a kerek pajzs beleesett a besüppedt mellvértbe, lábszárvédői laposan terültek szét jobbra és balra a szarkofág alján, s a levegő érintésére a test egyszerre megsemmisűlt, szétmállott, elporladt. A levegőben pedig aranyszínű por lebegett a fáklyák lángja körűl. De legyen az ének a világ csillagokkal virágzó fája: ősvilág-gyökerű, mindenség-lombú, kérgesedés és sarjadás, lombosodás és kifogyhatatlanság. Ha ad még a sors időt: ez a könyv csak egy fejezete lesz életemnek, új szavak előszava. Ha nem: bizonyítsa, hogy az életet nagyon szerettem, hittem a végtelenségben, s próbáltam kimondani a Törvényt a lét dicsőségére és az ember javára. S az életnél is többre becsültem a lét egyetlen elképzelhető foglalatát és gyönyörű szárnyát: az emberhez egyedűl-méltó szabadságot.

Egy régi verseskönyv margójára^*

Alíg van fájdalmasabb és szebb dolog, mint találkozni ifjúkori önmagunkkal. Ezeket a verseket ifjúságom leglázasabb és legrobbanékonyabb napjaiban írtam, zord és szerelmes esztendőkben, töprengve a kifejezés módjain és lehetőségein, a formák szerkezetén, természetén és rejtett életén, századunk izzó és sejtelmes szövedékén, nyelvünk még-kibontatlan tartalmain, költői és nyelvi hagyományaink törvényeket-átadó, új-törvényeket-teremtő igézetében. Még csak kerestem nyelvünk roppant csillag-árnyékú ősrengetegében és költői hagyományaink csoda-zenéjű rengeteg aranyerdejében a nekem-való fát: hegedűnek, vagy cimbalomnak, de inkább époszi-tollnak. Néha aranyágat törtem egy-egy aranyfáról, s azzal írtam a nyirkos mohába, tisztások virágpor-könyvébe, vagy az űr véres levelére. Hogy miért ezeket a népmeséket választottam verseim tárgyáúl akkoriban, azt ma már nem kell magyaráznom. Jobban izgatja képzeletemet és merengő szívemet, hogy miért így írtam meg őket: ilyen nyelven és ezekben a formákban? A magyar költészet természete, hogy boldogan fölemészti hagyomány-múltját, mint ősök, akik megették halottaikat, népek, akik megették királyukat, hogy elűzzék a múlandóságot, osztozzanak hatalmában és erejében, s önmagukba átvigyék a múlt-idő erejét. A nép legendáiba, mondáiba és meséibe úgy ágyazza bele a költő a szívét, mint hernyótestbe petéjét a darázs, s míg a kikelt pete-szülött fölfalja a test ragyogó, forró és erjedő, tűz-gyökér-erezésű belsejét: önmagává-emészti, magába-építi a múltat, lesz vére és lángja a megemésztett, folytatás és indulat. Volt programja is ez a magyar költészetnek, Vörösmarty, de még inkább Petőfi és Arany adták e program gyönyörű bizonyítékait. Ez a három vers (A nap és a hold elrablása, de elsősorban a Csillagszemű juhász és A szegény lány, aki arany-virágot lépik című) az ő halhatatlan hatásukat mutatja: a János vitézét és a Rózsa és Ibolyáét. A versek megépítési módszere is az ő ihletésükben fogant. Nem mintha a történet-építésben, vagy a nyelv színkeverésében az ő módszerüket tartottam volna tudatosan az egyetlen-lehetségesnek: de lényük bájoló sugárzása nagyon áthatotta ezekben a versekben nyelvi képzeletemet, s valami édes archaikus mámor is elborított, az ősi szesz tüze, testvér-vágyakozás utánuk, boldogság, hogy járhatok tájaikon, a XIX. század zöld-bozontú bércein és nap-robbanásos pusztáin, boldog önfeledtség, hogy árnyék-kezük vezeti tollat-szorító kezemet. A családba-tartozás. A hűség? De hűség-e az azonosulás? Új kérdés: lehet-e ősi magyar versformákban, hangsúlyos verselésben modern magyar verset írni? A szigorú magyar nyolcas, vagy tizenkettes példáúl, különösen a páros-rímelésű, alkalmas-e modern tartalmak kifejezésére? Ady egyszer-kétszer megpróbálta, a halál-szívéből-kivirágzó kései Babits is. Talán ez izgatja legjobban formát-kereső képzeletemet. Mert bizonyos, hogy ezek a klasszikus-hagyományú versformák felelnek meg legjobban a magyar nyelv természetének. Ezekben a formákban éli nyelvünk teljesen önmagát. (Ó, hogy tudta ezt Arany János!) Itt virágzik, búrjánzik, sarjad, vérzik, izzik, párázik és ércesül a maga teljességében a magyar nyelv, szinte felűlmúlhatatlan erővel, képszerűséggel, plaszticitással, tömörséggel és időtlenséggel. Olyan pontos, világ-eleven és Mestrovic-szobor-monumentalitású és végérvényes képeket, mint a tizenkettesben, sehol sem lehet megfogalmazni. A magyar nyelv: a kép nyelve. A költészet lényege pedig ma is a mindenség-nagy, a világ-hordozó kép. Népköltészetünk is képekben beszél. Mégis: legnagyobb problémája e versformának a régiesség. Valahol elemeiben ott hordozza az archaizálódni-akarás elemi részecskéit, s ha ezek a részecskék atomokká, s az atomok molekulákká robbannak és kristályosodnak, kötődnek össze, akaratlanul is (tartalmától sokszor függetlenűl) régies lesz a vers. Az elmúlás könnyű illatával, gyöngyhártya-ködével, bánatos rothadás-szaggal a kimondás tájai fölött. Nem mindenkié, de az én költészetem, mint a hosszú formafejlődésű fajok a természetben, szigorúan a biogenetikai alaptörvény szerint fejlődött: embrió-költészetem fejlődésében rövidítetten és gyorsan ugyan, de törvényszerűen megjelentek annak a hatalmas és gyönyörű útnak főbb állomásai, amelyen költő-őseim átmentek. S bár robbanásos gyorsasággal: mégis átmentem a hosszú rovar-metamorfózison, amíg önmagammá-alakultam. A költészet-petéből, a petében fejlődő embrióból kibújt a még ivaréretlen lárva-alak, s a mohón-táplálkozó, gyorsan-növekedő lárva bábbá alakult át. S a költészet-báb testében a lárva szöveteinek zöme szétesett, a test nagy része föloldódott, s a meghatározott kezdeményekből kiformálódott, határozott-küldetésüvé és formájúvá kristályosodott a felnőtt-költészet, az ivarérett költészet, s a báb-bőrt feltörve, a pórusos szenvedéshártyát fölrepesztve kibújt az óriás-csáptollú Költészet, hogy ragacsaiból megszáradva teremni éljen, használja agyát, szívét, ivarszerveit. Ezek a versek a fejlődés egy szakaszát mutatják. Így nézek rájuk, s ifjú költő-múltamra vissza. Az ébrentartó izgalom és a szerelmes töprengés mégis megmaradt, újra s újra lázzal lepi el agyamat: az arany-álarc és az arany-ing holt görög királyok arcát és szívét védje inkább a rothadástól, mint a költőét, aki már a jövő század gyermeke akarna lenni. S más medve-irhája, pikkely-inge rég-gyökerekbe-mállt királyok bohócainak vértje lehetett, de nem az enyém. Meztelen szívvel és födetlen arccal kell az idő elé állni! A kérdést: lehet-e mai tartalmakat népmesék verssé-formálásával elmondani, lehet-e népmesét költészetem mai, vagy holnapi nyelvén és formáiban földolgozni, lehet-e valóban modern verset írni hangsúlyos ősi magyar versformákban: kísérletileg újra és újra bizonyítani kell. Nem tudok nyelvünkhöz, a magyar költészet hagyományaihoz és küldetéséhez méltóbb föladatot.

Válaszok tízéveseknek^*

A költő hétköznapjai^*

Természet és költészet^*

A legyőzött csillagszőrű bárány^*

Véleménye szerint miért kavarnak olyan nagy vihart versei?

Nem tudom. Én sem teszek mást, mint költőtársaim: el akarok mondani valamit. Igaz, költészetem kamaszkora után egyre céltudatosabban és egyre tervszerűbben. Megtervezem a költészetet, mint az élet ünnepének tornyát, és e terv megvalósúló darabjaiként születtek újabb s újabb verseim. Az is igaz, hogy ez a tervszerinti költészetépítés nagyon nehéz, bonyolúlt és sokszor igen lassú. A pillanatnyi, robbanó-virágú ihlet legtöbbször csak része az állandónak, az ős-csillagként fellobbanó új vers sugárzását sokszor a tervezés cellájába kell bezárni, mintegy lepréselni a tudat lapjai közé, mint valami növényt. A töprengő agy és a képzelet, a mámor és a szorongás szüntelenűl növeszti rengeteg ágbogát, egymásból-kitülekvő szerkezeteit, bennük a vers-állatvirágokkal. És ezt a szünet-nélkűl-sarjadó képzeletet kell filmre vennem, a filmtekercseket elraktároznom, hogy a tervszerinti időben lassítva lepergessem újra, fölhasználjam a versben. Az ilyen munkához nagy egészség és hosszú élet kell. Nem tudom, megadja-e a sors mind a kettőt? Húsz év kellene ahhoz, hogy megvalósítsam, művekké építsem, amit jegyzeteimben, terveimben, koponyámban fölhalmoztam. Visszatérve az alapkérdésre: verseim sok értetlenséggel, izgatottsággal, szidalommal találkoztak már. Kifogásolták tartalmát, nyelvét, formáit. Zsúfoltaknak és kiábrándúltaknak tartották őket. Holott verseim sem zsúfoltabbak, mint az élet és nem is rejtelmesebbek, mint egy pillanatunk. Nem vagyok kiábrándúlt és elkeseredett. Húsz-éves koromban, miután verejtékezve lenyögte lelkem az első-ifjúság szitakötő-álcáját: azt hittem, mindent tudok az életről, ismerem áttetszőnek mutatkozó egyszerű törvényeit, s a költészet minden titkát. De ahogy új és új évgyűrűit növeszti bennem az idő és a megismerés: egyre bonyolúltabb lesz minden és egyre áthatolhatatlanabb. Minden új ismeret-részecske egyre újabb titok-részecskére bomlik, egyre mélyebb üregekkel és zúgásokkal. Ezt tükrözik verseim is. A költészet törvény-keresés és legmagasabb fokon a törvény kimondása. Én is erre törekszem. Megtalálni a rejtelmes és bonyolúlt lét összefüggéseit (hiszen a lét összefüggések halmaza, egymásra-halmozott kapcsolatok sokasága) és azt a tengelyt, amelyben a törvény megfogalmazódik, amely köré a törvény kristályosodik. Azt a burkot (a világegyetem agyhártyáját), amely magába zárja és ezzel összefogja a rejtelmeket és bonyolúltságokat. Talán ezért hatnak a türelmetlen olvasó és a magabiztos bíráló előtt furcsának a verseim. És hadd tegyem még hozzá: nálunk sohasem volt könnyű újat akarni. Nagyképűségnek hatna, ha elődpéldákra hivatkoznék. Irodalomtörténetünk, sajnos, nagyon sok példát tudna mondani erre. Magyar átok ez? Nem hiszem. De nehezen fölemészthető, zsíros történelmi hagyaték. Hiszek benne, hogy föloldódik ez a méreg és megtisztúl tőle gondolkodásunk szervezete.

Nemrégiben jelent meg az Új Írásban József Attila sírja című költeménye. Ez a vers talán minden előbbinél nagyobb felháborodást váltott ki. Mi lehet ennek az oka? És mit tudna mondani azoknak, akik a költemény nyers szókimondása miatt trágársággal vádolják?

Ha nem gondolok azokra, az éjszakai, hajnali és nappali névtelen telefonálókra, akik különböző dolgokkal fenyegettek és azokra a lakásomra-küldött (sajnos, sokszor nagyon-is-jól-megépített) névtelen versekre és levelekre, amelyek szerzői szintén megfenyegettek, s amelyekben hol „zsidóbérenc”-nek, hol „antiszemitának”, hol „rohadt kommunistának”, hol „a magyar faj elárulójának” neveztek (többet nem is akarok fölsorolni), azt hiszem, a versem-körüli sajnálatos indulatoknak a félreértés, a mesterséges szenzációkeltés és elsősorban a nem-eléggé-figyelmes olvasás volt az oka. A fenti címkék persze azt is mutatják, hogy igen sokan vannak még az acsarkodók és a gyűlölködők, akik a névtelenség kénköves-szájnyílású álarca mögűl lesnek és hörögnek és készűlnek valamilyen leszámolásra. Ehhez csak ennyit: a névtelen telefonálókat, levélírókat és följelentőket az emberfaj legaljának tartom. Nem azt akarom mondani, hogy egy ősi magyar betegség bacilusainak tartom őket, de meggyőződésem, hogy az úri Magyarország makacs, túlélő bacilusai ők, és még mindíg szenvedünk fertőzetüktől. De visszatérve a versre: az olvasók talán nem olvasták elég figyelemmel, türelemmel és fegyelemmel versem. Van, amikor (és legtöbbszőr) az igazság (vagy annak a törekvésnek, hogy a költő megpróbálja kifejezni az igazságot a műben) megértése több belső munkát, tűnődést és szigorúságot igényel. Versem olvasói valószínűleg a vers első és második fejezetének olvasásakor (talán kényelemből, belső bizonytalanságból, talán a múlt gyökereivel még beszőtten) nem akarták megérteni, hogy nem öncélúan, de az úri Magyarország, a tegnapi elnyomók, gazdagok és kizsákmányolók álnok és hazúg erkölcseinek, kegyetlen, gőgös és barbár természetének jellemzésére íródtak le azok a kemény és nyers szavak. Én a feudálkapitalista Magyarországnak nemcsak élő uraitól undorodtam, de temetőbeli gazdagjaitól is undorodom. Ha arra gondolok, hogy apám egész életében nehéz munkával nem keresett annyi pénzt, mint amennyibe egy gyáros, katonatiszt, vagy bankár ízléstelen és legtöbbször egyáltalán-nem-szemérmes, nadrágból-kidomborodó-falloszú síremléke került: most is bíborba önt az indulat. Finomabb szavak használata (és épp a József Attila szörnyű sorsát és irtóztató magányát sirató versben, azok jellemzésére, akik ellen József Attila egész költészete teremtődött) hazugság lett volna. Van, amikor nincs más megoldás. Hadd tegyem hozzá (és nem mentségeműl), hogy a népmese, a népmonda és a népköltészet, ha kell, nem fél ezeknek a szavaknak a használatától. Meséink és népdalaink bizonyítják ezt. De nem félt Csokonai Vitéz Mihály se, a XVII. századi magyar líra se, Pázmány Péter és Bornemisza Péter se. Bartók Béla szavait kell idéznem:

„Milyen szánalmas az olyan ember, aki nem képes már felfogni az igazi szavak erejét és tisztaságát, azokét, amelyek közvetlenűl fejezik ki az általuk jelzett fogalmakat. Milyen közönségesek a pótszavak, amikor arra figyelmeztetnek, hogy valami csúnyát, vagy rosszat takarnak. Ezeket a szavakat természetesnek találták a földdel közeli kapcsolatban élő emberek. Ezek az őserejű szavak úgy nőttek ki a termőtalajból, akár a növények, sajátos erejük és szépségük van, s olyan emberek éltek velük, akik azon a talajon dolgoztak, pihentek és szeretkeztek, s testük minden részét ilyen egyenes és nélkülözhetetlen szóval nevezték meg, és ezeket a neveket izlésesen és finoman használták. Azok piszkítják be a szavakat és jelentésüket egyaránt, akik megpróbálják kicserélni őket, elfeledik igazi értelmüket, s hitvány pótszavakat adnak helyettük.” „Én a magam részéről – folytatja Bartók – a „nem tűri a nyomdafestéket” kifejezést tartom a legdurvábbnak minden nyelven. És én ettől mindíg megbokrosodtam. Hányszor kínzott meg, amikor szép népdalszövegek kinyomtatásáról volt szó, épp a legszebbekéről, amiket a testi és lelki gyengédség meleg pillanatai termettek, vagy a nehéz élet egyhangúságát megtörő, oly igen kívánatos és örvendetes tréfálkozó kedv.”

Szavai pontosak, okosak és megfontolandók. És a jóindulatú olvasó (meggyőződésem, hogy ők a többség), ha újra kezébe veszi a versemet és végig elolvassa azt, bizonyára megérti, hogy csak ez történt: egy költő-utód átkozódott és siratta el lángeszű elődjét. Sírtam és átkozódtam, hogy így kellett lennie. Ilyen megbocsáthatatlanúl, ilyen elfelejthetetlenűl.

A „József Attila” verssel kapcsolatban ismét fölvetődött az a sokat hangoztatott kifogás, hogy versei érthetetlenek. Mi a véleménye erről?

Hiszem, hogy verseim nem érthetetlenek. A József Attila sírja sem az. Az eddíg-nem-használt, vagy általános lírai szokásainktól eltérő képek, hasonlatok, látomástérképek, szavak, fogalmak, a természet jelenségeinek eddíg-nem-volt, pontosabb, vagy részletesebb leírása még nem érthetetlenség. Új összefüggések, tények kimondása, a természet lényeinek, gyönyörű apróságainak, a növények sejtelmes és zárt életének, a virágok illat és szerelem-csillag-szigeteinek megjelenése a költészetben, vagy a természeti halál hol brutális és erjedő, hol buja anti-létezésként megjelenő képe verseimben a valóság egyszerű jelentkezése. És nem elfordulás a valóságtól. Furcsának és naívnak tartok minden ilyen költészetem-elleni vádat. A ma költője nem fogalmazhat a tegnapi módon. A költőnek meg kell építenie a maga világegyetemét: embereivel, csillagaival, csigáival, vázas egysejtűivel, mikro-organizmusával, rothadásaival és erjedésével, kozmikus tereivel, kozmikus anyag-szigeteivel, tenger-múltjával, állat-múltjával, növény-múltjával, gigantikus ős-sárkányatyáival, óriás-tarajosgőte-emlékével, páfrány-múltjával, zsurló-őseivel, rovar-őseivel és madár-mámoraival, mély-tengeri világító hús-virágzásával, világegyetem-történetével, Föld-történetével, emberiség-történetével, állataival, rákjaival és kagyló-állataival, elemi részecskéivel és anti-anyagával, hal, madár, hüllő, emlőscsontvázaival, növényeivel, erkölcsével, halálával, temetőivel és társadalmával. Minden költészet (bármiről szóljon is a vers) emberi vallomás, és a létezés (így a költői vallomás is) a lét dolgaiban fejeződik ki. Dolgok nélkűl nincs költészet, ahogy nincs világ sem. A költő kényszerűl a dolgokon át beszélni. Egyébként csak az üresség van. De hogy a dolgok (így a dologi világ is) egy-egy költőnek hogyan, mit és mennyit mutatnak önmagukból és a lények belsejét, formáit és szerkezetét mennyire tudja megismerni és megismertetni a költő, azt már egyéniség, alkat, gyermekkor, származás, művelődés segíti. De segíti a tudatos képzelet is. Gyermek és kamaszkoromat vad nyári réteken, zöld-dörgésű erdőkben, csacsogó szőlőkben, tavak édes rothadás-szagú partjain, ködtől-csöpögő rozsdás nádasokban viháncoltam és sírtam át, téli fenyvesek nyikorgása és tű-hárfája alatt: tűnődve, figyelve, együtt-zengve, susogva, sarjadva a természettel. Órákig elnéztem egy sáska a vetőgép csévéjéhez hasonló, egymásbatolt lemezgyűrű-szelvényes, szőrös, lüktető-stigmás potrohának lihegését, vagy a béka lüktető, finom-erezésű tokáját, amely olyan volt, mint egy terhes asszony hasa, vagy néztem az őzek vizeletének lila kráterét a hóban, vagy elképzeltem (szegény apám, de sokszor volt részeg!) a Tejútat, mint egy részeg isten kristály-hányadékát végigzuhogni az űrön. Ifjú szívem, agyvelőm, egész lényem betelt a természettel, csodálatos zörejeivel, zimankójával, zizegésével, zöldjével, lángjával, és mozgó, drága szerkezeteivel, madaraival és rovar-hőseivel, zenebonájával és lényeinek sistergő sokaságával, s a természet segített, hogy komor és nehéz gyermekkorom ellenére, amikor a bőrömön éreztem az elnyomást, annyira megteltem életszeretettel, megértve a lét fönséges egyensúlyra-törekvését és mindent-megérő gyönyörűségét, hogy lángjai máig sem lohadtak bennem, nem-rothadó szirmokkal tölti ki lényem és tudom, költészetem is. Miért ne jelenhetne meg mindez a versekben? Mert verseimben az életszeretet hirdetője voltam és leszek, még akkor is, ha nehéz napjaimban fojtogatott a szomorúság, de sohasem a csüggedés, vagy a megadás, vagy a közöny! Hogy nem egyszerűek a verseim? Azt hiszem, az egyszerűség: egy adott dolog (tárgy, tény, igazság) lehető legpontosabb megfogalmazása. (És nem a legátlagosabb megfogalmazása!) Fontosnak érzem a fizikus R. E. Peierls e megjegyzését: „Hajlamosak vagyunk, arra az előítéletre, hogy a helyes törvények végűl is nagyon egyszerűek. Intellektuális elégtételt találunk abban, ha egy egyszerű törvény összhangban van a tényekkel. De az igazság az, hogy gondolkodási szokások döntik el, mit nevezünk egyszerűnek, és mit bonyolúltnak, s az egyszerűségnek nincs abszolút ismertetőjele.” A pontos fogalmazásra törekedtem mindíg.

„A Sántha család”, az „Apám” óta kétségtelenül sokat változott költészete. De vajon a formai változás szemléleti változást is jelent?

A lényeget illetően nem változott költészetem. Csak kiökrendte lelkem (mint a mohó gyík, mely fölzabál sáskát, szitakötőt, legyet, combokat, szem-koponyákat és szárnyakat, hogy már a száján lógnak ki a testrészek) a fölhabzsolt világot. A hasonlat tréfás. Pontosabban: verseim csak a világ lényeivel lettek jobban-betöltöttek, de költészetem nem lett komorabb, árnyékosabb-belsejű, jeges-árnyékúbb, feketébb! Ma is ugyanúgy hiszek az emberben és az életben, mint első verseimben és époszaimban. De hát az én életemnek, s így költészetemnek is lehettek (és voltak) nehéz órái, sőt esztendői. Miért csudálkoznak hát azon, hogy (mint minden eddigi költőnél: hisz az ellenkezője lenne hazugság) nálam is megfogalmazódtak a vasórák és jégviharok? Új kötetemben ott van ugyan a jég fehér szárnyverése, de megbirkóztam a csillag-szőrű báránnyal. Ez a harc új verseim belső története. Nehéz esztendők vannak mögöttem, de a csönd, a fehér halál legyőzése a legszebb élet. Mert a költészet: az élet szolgálata. És nem mondtam le ma sem erről a szolgálatról. De elszomorít és elcsodálkoztat, hogy (legtöbbször keményhangú) bírálóim sohasem beszéltek arról, hogy „A tékozló ország” a forradalom himnusza. Dicsőítése a szegény-nép indulatának és igazának és jogának. Hogy a szegény-nép szent dühét dícsértem. Hogy elsirattam az elvesztett forradalmat, hogy a mindíg-újrakezdés, a sohasem-csüggedés énekei azok a versek! Miért? (Természetesen: a történelmet megváltoztatni én sem tudtam. A levert, meggyalázott forradalomról nem írhattam azt, hogy győztes.) Hiszen a vers fogantatása idején de sokszor gondoltam a szegény Arany Jánosra, aki nem merte megírni Dózsa történetét. És gondoltam mindazokra, akik elődeim voltak a próbálkozásban: Taurinus Istvánra, Eötvös Józsefre, Petőfi Sándorra, Ady Endrére, Móricz Zsigmondra, Illyés Gyulára, és segítettek történelmünket megérteni. És miért nem vették észre, hogy „A virágok hatalma” (nem félek a régies szótól) hazafias vers: ennek a földnek a dicsérete, vallomás e föld virágaiban. A kést-rám-emelő kezét virággal érintettem, virág-csordákkal megütöttem, s virággal-benőtt szívemet nem tudta elhódítani a fagy, az Apokalipszis-csődör tűz-nyihogása, szikra-vicsorgása. A halálnak virággal válaszoltam. Vagy: „Az éjszaka képei”-t egy kritikus a csüggedés versének ítélte, holott az a vers egyetlen aggódás az emberiség boldog jövőjéért és remény, hogy mégse lesz pusztulás, hogy lesz annyi bölcsesség a földön, hogy elűzzék az űrből már-már sárga füst-arcát fölénk-gomolyító Rettenetet? Mert verseimnek ez a leglényege. Én nem mondtam le arról a hitemről, hogy a világ elsősorban azoknak a joga, akik két kezükkel építik föl azt, és arról az örömről, hogy eltörlődött egy útálatos és hazug „rend” és minden gyötrelmem ellenére sem látom „megszépűltnek a messzeséget”. Nem mondtam le az életben, és nem mondtam le a költészetben. De ha ezt a vallomást meg is kell ismételni, nem lehet és nem is kell állandóan csak erről beszélni. Nem felejtettem el anyám föld-erezésű kezét és apám márvány-inú, kő-emelésben páncélosodott karjait és vele a többiekét, akik az idők kezdetétől építették föl ezt a világot és kell is, hogy az övék legyen az idők végezetéig. Érzelmesnek hat mindez. De így igaz! De hogy újra a versekről beszéljek: változatlanúl izgat a magyaros, hangsúlyos versformákban rejtőző lehetőség. Izgatnak azok a versformák, amelyekben a magyar vers a legtermészetesebben találja meg önmagát, legpontosabb az önkifejezése. Bár a magyar nyelv természete általában a hangsúlyosság, a magyaros versformák olyan plaszticitást, térbeliséget, dombormű-létet, több-dimenziósságot adnak a nyelvnek, amilyet más versformák alig, vagy meg se közelítenek. Lehet, hogy egy újabb, hosszabb versben újra megpróbálkozom velük.

A negyvenes évek végén s az ötvenes évek elején költészete a szocialista ember hitvallása volt. Változott-e azóta a világképe, világnézete?

A temetőben, a föld alatti csont-fa koponya-gyümölcseiként virító őseim éppúgy szegények: napszámosok, jobbágyok, zsellérek, gyári-munkások voltak, mint ma élő rokonaim. Családfám minden levele: munkás-arc. Miért ne akarnám ma is, mint tegnap, vagy tegnapelőtt, megváltani őket? Miért ne kívánnék nekik és velük-minden-egysorsúnak minden anyagi és szellemi jót? Mert azt szeretném, hogy életük szebb, könnyebb és okosabb legyen. Volt idő, amikor azt kívánták, hogy a bűnbánat lángjainál égessem el siheder-költőkorom két elbeszélő-versét: A Sántha-család-ot és az Apámat. Azt sem értettem. Mámoros ifjúságom piros szárnyai azok a versek! És nem dobtam (lemetszve megkeményedett vállaimról) elmúlt életem kacatjaira, levedlett éveim törékeny, embermintájú gyík-ruhái közé azokat a vérdühös, bíborrózsa-tollú szárnyakat.

Mi a véleménye, van-e még létjogosultsága napjainkban az aktív politikai költészetnek?

Az így föltett kérdés (bár megkérdőjelezném helyességét) önmagában rejti válaszát: van. Pozitív és negatív értelemben. És mindenütt megszületik, ahol egyrészt a szükség: a gazdasági, politikai, nemzeti elnyomás, másrészt a hatalomvágy, faji indulatok stb. kényszerítik, segítik ennek megfogamzását és megszületését. A kérdés azért nem pontos, mert nem eléggé zárt. Hiszen az „aktív politikai költészet” fogalma több jelentést hordoz magában. Olyan verseket is jelölhetünk vele, amelyek társadalmi, gazdasági, nemzeti, vagy politikai elnyomás ellen lázadnak és harcolnak; és olyan verseket is jelölhetünk vele, amelyek egy progresszív társadalom gondjairól beszélnek, segítenek azokat megoldani; de az alattomos indulatokat: a fajgyűlöletet, sovinizmust, szellem-ellenességet, agressziót, nagyhatalmi mámort, nacionalizmust, történelmi-tárgyilagosság-ellenességet hirdető, vagy szolgáló költőket is „aktív politikai költőknek” nevezhetem. A földgolyó sok pontján virúl ma az aktív politikai költészet, de van, amelynek illata mérgező, kelyhe halált-füstölgő. Tehát: az aktív politikai költő nem mindíg progresszív költő. Az a költészet, amelyet én progresszívnek nevezek, bármilyen elvontnak hangzik is ez, mindíg a jónak és az igaznak hirdetője, még akkor is, ha egy-egy műből a keserűség füstje, a szenvedés érc-lángolása, vagy a katedrális-magány zord visszhangos csöndje gomolyog. Nemcsak a holtakról, de az élőkről is csinálnak gipsz-másolatot. Minden igazi vers az élet, vagy a halál arcáról vett gipsz-másolat, az idő arcának rajzát, szőrzetét, száj-, fül- és orrnyílásait, szemgolyóit megőrző maszk. Az eleven élet, vagy az eleven halál mása, és mégis merev, csak-egyszer-volt és mégis mindíg-újra-születhető.

Kiket vall mestereinek?

Minden költő-elődömtől tanultam. Könyv-hosszúságú időbe telne, ha kivallanám: ki mikor, életem melyik szakaszában sújtott le nagyságával, serkentett egy-egy versével, époszával, egész költészetének áradó füstjével, vagy édes illatával; hogy kitől izzott föl agyam és szívem, hogy szinte belülről olvasztotta koponyámat és tüdőmet. De hogy neveket is említsek: Dante művének és époszi vállalkozásának nagysága igézett meg a legjobban, buzdított (és buzdít ma is, még-inkább, mint költő-kamaszkoromban) az összefoglalásra, a tervezés világot-újraépítő bátorságára, ő az, aki segített a képzelet páncél-méhburkát szétrepeszteni, s aki a képzelődés ereit a bujaságig dagasztotta vérrel. És: a viola-mosolygású, Mozart-szavú Csokonai Vitéz Mihály, és a bíbor-énekű, őscsillagsűrűségű, átokfekete Vörösmarty Mihály, és a sárkányruhás, istennel-birkózó, János Jelenéseit-legyőző Ady Endre: ők voltak legnagyobb mestereim és tanítóim. De mindenkiről beszélni kellene: az űrként virágzó és az űrben-eltántorgó drága Petőfi Sándorról éppúgy, mint a harminc-évesen öreg, mélabús, szigorú, félelmetes aranykovácsról: Arany Jánosról, vagy a bátor Babits Mihályról, akinek hosszú arany-lánccal csuklómra-láncolt éneke itt ül a vállamon, mint az őserdő szines lángmadara, s akinek haldokló fényképarca úgy ül szívemen, mint halálfejes éjjeli lepke a rózsán. Mindnyájan mestereim voltak. Nem utolsónak, de utóljára hagytam József Attilát! Ő az a félelmetesen okos, tiszta és zseniális előd, akinek tüzében, bánatában és ragyogásában élünk ma is, és akinek izzó szava előtt átviláglik az emberiség, mint a röntgen-sugárban a test. Ő nemcsak nekem, de minden utánam-jövőnek példaképe és mestere lett: a szigorúságban, a pontosságban és az odaadásban. De (erről is oly nehéz röviden beszélni) Ő (ha nem is tehetett mást, mint amit tett) nemcsak leigázó géniusz, Petőfi és Ady dühének és hitének, folytatója és kiegészítője, egy új lírai világkép megalkotója és kiteljesítője, de szomorúságom is. Túl későn, szinte az utolsó pillanatban jött, tragikusan közvetlenűl a megváltás előtt. A legnagyobb nyomás idején bomlott meg benne a lírai egyensúly, s így nem volt már bizalma és ideje, hogy teljesen megvalósítsa azt, amit oly nagy hittel és jókedvvel kezdett. Szíve kettéhasadt, mint egy nagy kristály, amire ráütöttek kalapáccsal. Úgy elhatalmasodott benne a bánat, mint beteg testben a rák: sisteregve zabálták föl szervezetét a burjánzó bánat-sejtek. Nagyságának és iszonyú bátorságának legnagyobb és legzordabb bizonyítéka, hogy az utolsó percig beszélni tudott és mert erről. De eredeti költői programját nem tudta megvalósítani (mint ahogy Vörösmarty se tudta és oly sokan előtte és utána): költészete harmadik harmada zseniális és észvesztően szomorú önfeladás. Minden egyes új versével, mint léghajós kosarából egy-egy homokzsákot, végleg kidobott, visszahozhatatlanúl kioldott önmagából valamit, hogy végül is áttetsző lett, mint a szappanbuborék, s ami látszott rajta, a földagadt hártya-testen, az ámulatüveg-gömbön, az már nem ő volt, de ereivel, egével a halál, egy sas véres szárnya, véres karmai, hogy végűl-is eltűnjön a zord űrben, szétfoszlóan, mint a pára, hiszen nem a földben tűnt el, mert még a földet is kiénekelte önmaga alól szegény. Már nem tudta önmagát folytatni: az építkezés félbemaradt és a félkész épületet cibálták, porlasztották a dühöngő elemek. Pedig ő is tudta: a költészet az élethit építése. Önmagunkban is. Van építő és van lebontó költészet. A kései József Attila költészete zokogó, kegyetlen önárverezés: minden új vers ára fogvicsorgató adósságtörlesztés, egy nappal tovább élni! De mikor már mindent megvett a gazdagabb világ, s az eladó már a levegőben áll, nem marad más: meg kell halni. Ez történt József Attilával. Nem a világot gyűjtötte magába, de magát darabolta föl a vad világnak, mint a mesehős az éhes Griffmadárnak: testrészeit, combját, karjait. De a mesehős kijut a Griff hátán az Alvilágból. S a dögmadár kiökrendi a nyállal és zsírral kevert testrészeket, s visszaragasztja a testcsonkokra: a hős még szebben él tovább. De József Attilát halálig ette Magyarország-Griffmadár. És nem jutott ki az Alvilágból. Griff gyomra lett a temetője. De föltámadt a mi ifjú szívünkben Grűnewaldi Jézus-fényesen. Fény-szárnyakkal és arany-arccal. Mégis: túl későn jött és túl hamar ment el, hogy a maga idejében fejtse ki jótékony hatását. Hisz alíg pár esztendővel megalázó halála után megvalósúlt az a „proletár-utókor”, amiről ő beszélt. Így költészete, lángoló halhatatlansága ellenére, megmerevedett: milliméterre-pontos térképe lett a Halál-országnak, az Alvilágnak. Nem folytathattuk az ő alvilági útját és bánatát. Lírája így lett hallatlanúl magányos és folytathatatlan. A múlt-idő kopár pusztasága, amelyen sírva őgyeleg egy ember. Ágyékát verik az érckalászok és kristály-koponyájára zúdúl a vas-égbolt. Nekünk a kamasz-újjongás jutott, és meg kellett találnunk a magunk bánatát. Mi már az általa elképzelt jövendőben élünk: új gyötrelmek és új örömök földjén. Erről kell beszélnünk.

Sok panaszt hallani, hogy a magyar irodalom – elsősorban a költészet – határainkon kívül sokkal kevésbé ismert, mint amennyire értéke érdemesítené. Véleménye szerint mi a magyar kultúra szerepe a világban?

Minden nép kultúrája része a világkultúrának. Akár tudomást vesz róla a világ, akár nem. Az osztják hősénekek nem hiszem, hogy nagyon ismertek lennének a világon. Mégis: hatalmas szépségük, költészeti, mitológiai, emberi, természeti nagyságuk és költői modernségük oly megrendítő, hogy bátran a világ legszebb versei közé sorolhatjuk őket. Így van ez a magyar költészettel is. Én nem hiszem, hogy elkéstünk volna. Hogy az angol, vagy a francia költészet mögött volna a helyünk. Nemcsak a világ volt rossz hozzánk. Mi éltünk befelé! Nyelvünk hallatlan befelélombozása, nemzetünk szerencsétlen története, közállapotaink elrákosodása, önteltségünk, makacs és büszke ragaszkodásunk a régihez: nagyon segítették ezt a belűl-tenyészést. Ettől szenvedtek és sírtak legjobbjaink. De a testi, nemzeti, társadalmi szenvedésnek olyan izzó vers-lávái, a vízgyöngy-arcú gyötrelemnek, a magányosságnak olyan barna-üregű, jégcsontváz-leheletű dalai, az átkozódásnak és pusztulásnak olyan feketebársony halálfejes zászló-énekei, a szabadságnak olyan lángfehér kiáltásai, mint amit legjobbjaink írtak, alíg találhatók a világlírában. Lehet, hogy mindez a szerencsésebb világnak idegen. De csak addíg, míg nem kerűl olyan szorongatott és nyomorúlt helyzetbe, mint Magyarország volt. De ez már a múlt. A mi dolgunk az állandó fogékonyság, az újnak, eddig-nem-voltnak lázas keresése, új lírai tartalmak megfogalmazása, bátor képzelődés és bátor nyelv, kemény önismeret és kemény önbírálat, a mindent-befogadás és a mindent-fölemésztés éppúgy, mint a legszebb, legizgatottabb lírai kitárulkozás. Ne a tárgyiasságot tanuljuk meg másoktól, de a magunk szubjektívitását, vallomását növesszük világnaggyá! Vágjunk a világ elé, előzzük meg köldökig-ember Pegazus-csődöreinkkel a Sorsot, hogy ki ne lőhesse az időből tüzes szárnyas kentaur-életünket rothadás-nyilával a halál, növesszük be illatos álmainkkal a Földgolyót, énekünk kristály-városaival, hogy ne csak halhatatlan múltunkkal, de jelenünkkel és jövőnkkel is meghódítsuk gazdagabb tartományait.

Nemrég járt a Szovjetúnióban. Milyen élményekkel tér vissza egyhónapos útjáról?

Először jártam a Szovjetúnióban. Nem tudom osztályozni élményeimet, azt a látvány-, érzés- és indulat-tömeget, ami rámzúdult, ami hullámaival átdörgött szívemen és ami habjaival olykor annyira elborított, hogy szinte fuldokolva emeltem ki fejemet a tárgyilagosságig, hogy eddigi életem gyökereibe kapaszkodva tudjak szemlélődni tovább, mintegy a feszűltség és fölemelkedés váltakozó jég- és hőarany-zivatarában. Mert nemcsak Oroszország és a Szovjetúnió történetei és irodalomtörténeti megelevenedését, belső újraélését jelentette nekem ez az utazás, de Magyarország, s népem történetének újraélését is, az ősidőktől, a kezdettől máig. Jártam Közép-Ázsiában, nem ott, de körűlbelűl ott, ahonnan kicsíny, vad és nagybozontú erdei népem menekűlve elindúlt új hazát keresni, s most nemcsak gondolatban, de szememmel is követni tudtam, a repülőgép kerek ablakán kitekintve, azt a mérhetetlen utat, amelyet éhezve és rabolva, menekülve és űzve, más-népbe-olvadva és kiválva, véres homlokkal és véres kezekkel járt meg apró, bundás lovain a mai hazáig. Az ismerkedés egy rengeteg-népsejttársulású országgal, világrésznyi földdel, tájjal, eleven történelemmel, a vallásos és misztikus múlt kőnyakú és aranykoponyájú, zord és fönséges, dermedt, derespikkelyű, télben-gőzölgő kőállataival, az ókori és újkori, s a forradalmi Oroszország örömével, büszkeségével és szenvedésével: sok látványt és tapasztalatot adott: mégis, nekem a belső-tájon való tűnődés és térképezés volt a legfontosabb, az idő és a történeti idő újra-élése. Kiskölyök-korom óta izgatottan, szorongva és újszülött-éhesen szívom magamba az orosz irodalmat, a XIX. századi orosz írók szinte személyes ismerőseim voltak, belűl utólagosan megharcoltam a forradalmat, ott melengettem kamaszkezeimet a Téli Palota-előtti lángok fémropogása fölött az árva Blokkal, még most is hallom síró vadhattyúit, itt komorlanak bennem fájdalmasan-rokon szkítái, csontomigégetett Majakovszkíj zseniális és matematika-pontos üvöltözése, Jeszenyin csuklón-fölvágott ereiből szívemre csurgott a könnyekkel-kevert boldogtalan vér és ott sistergett izzó piros buborékokkal, mint tüzes kályha lapján a vízcsöpp, a gyereknyál, Dosztojevszkíj és Tolsztoj, Gorkij és Leonid Andrejev, Bábel és Oszip Mandelstam itt nyüzsögnek bennem lángoló lapjaikkal, és lángeszű és komor, aranyfüstös és ködben-tántorgó, elfutó és epileptikus, gyökérszakállas és hínárszakállas, pamutszakállas és vattaszakállas, medúza-szakállas és békanyál-szakállas, köhögő és vért-hányó, üvöltöző és térdrehulló, kártya-koronás és fa-Máriát-ölelgető, ördög-lihegésű és tenger végtelen üveg-redőit gyökér-bütyök-kezekkel ráncigáló, iszákos és rózsaillatú életükkel, és éjszakai szobámból hányszor villogtatta rám Csehov aranyvillámlású cvikkerét és Gogol izzadt, arany tajték-csillagot fröccsentő és csöpögtető, nagyhajú, gőzölgő, orrlik-bársonyrózsából kivicsorgó, vért-prüszkölő és szűlni-tágúlt vemhes csillagok tűzgyűrűire röhögő lovai ott futnak, havas ködben fuldokló csengői ott szólnak örökké hóporos ifjú életemben. Talán, hogy velük találkoztam újra, most már a térben is, tárgyaikkal és kalapjukkal, írótollaikkal és behavazott csontjaikkal a novogyevicsi temetőben, talán ez volt a legtöbb. De hadd említsem térélményemet is. Oroszország és a Szovjetúnió történelmének és irodalmának színhelye fölépűlt ugyan képzeletemben, de látni, hogy hol történt mindaz, ami dadogásig-izgatta ifjú képzeletemet, ami az utolsó évszázad emberiség-változtató története volt, forradalma és bánata, az mégiscsak más. Sok kedves baráttal is találkoztam, de róluk máskor szeretnék szólni.

Válaszok a költészetről^*

Domokos Mátyás: Juhász Ferencnek nyolc hosszú esztendőn át nem jelent meg kötete. Aztán tavaly, gyors egymásutánban kettő: a Virágzó világfa, válogatott verseinek gyűjteménye, majd néhány hónappal később, e nyolc esztendő termését, „a szerelem, a magány és a megtisztulás izzó égitesteit” hordozó új kötet, a Harc a fehér báránnyal.

A költő tehát nem hallgatott, hanem a tetszhalott-években is rendületlenűl folytatta a legújabb magyar irodalomban szinte példa nélkűl álló vállalkozását. Bátor és hősies költői hadjáratnak kell neveznünk ezt a vállalkozást, mert akár a létezés ős-boldogságáról, ős-bizakodásáról szól a költő, a dolgozó ember világával és örök forradalmával való összetartozás melegítő-lelkesítő hitével, akár a személyes élet örvényeiről, „a csontok fehér árnyékában”, akár a lét hatalmas freskó-vízióit festi, mindenkor a legnagyobbra: századunk emberének és világának, tejesen újszerű, egyéni, de egyetemes érvényű, az élet vadúl burjánzó vegetációját s a rendező emberi tudatot, a földet és a kozmoszt magába ölelő lírai birtokbavételére törekszik. De ne tévesszük szem elől e költői hadjárat méreteit sem, mert aligha lehet kétséges, hogy egy költői vállalkozást a méretei is jellemeznek valamiképpen. Márpedig a célokon túl, Juhász Ferenc költészetében az „élet ünnepének tornyát építő” erőfeszítés termékeny energiája is lenyűgöző és elgondolkodtató.

A visszhangja nem különben.

Ha az irodalomtörténetnek is rendelkelésére állhatna egy gépezet, amely a földlökéseket regisztráló készülékek mintájára a műszerek pontosságával jelezné az irodalmi közélet rengéseit, akkor ennek a szellemi szeizmográfnak a mutatója – jóformán jelentkezése óta – Juhász Ferenc költészete körűl lengene ki legvégletesebben a szenvedélyes magasztalás és a szenvedélyes kétségbevonás skáláján. Hiszen a folyton-növő műnél csak a róla írt kritikák, tanulmányok és szakdolgozatok tengeri kígyója hosszabb, – a névtelen levelek légióját nem is számítva. Az új magyar lírában az ő költészete támasztotta mindíg, s támasztja ma is, a legnagyobb viharokat. Miért?

Talán legfőképpen azért, mert bárki, bárhonnan s bármilyen indulatokkal közelít feléje, verseiben egyszersmind a modern költészet, sőt, egyáltalán: a költészet legáltalánosabb kérdéseivel is szembe találja magát. Juhászról, Juhásszal, vagy Juhászért vitázni körülbelül annyi, mintha magáról a költészetről, magával a költészettel, s magáért a költészetért vitatkoznék az ember. Más szóval, s divatos fordulattal élve: Juhász Ferenc költészete a 20. századi líra szinte valamennyi kihívását és problémáját közvetíti. S ha ez így igaz, akkor nem hátrálhatunk meg mi sem: nem tehetünk mást, mint hogy elfogadjuk ezt a kihívást. Vitatkozunk és kérdezünk; de nem azért, hogy kérdéseinkkel a lőporos hordó tetejére kényszerítsük a költőt, hanem a félreértéseket és félremagyarázásokat eloszlató, nemes dialógus reményében, melynek a témája sem lehet más, mint: Juhász Ferenc és a modern költészet.

De kérdezni sem könnyű, hiszen a Juhász Ferenc-i költészet jellegéből következő első kérdés mindjárt arra irányúlna, hogy mi a költészet egyáltalán, mi a költő szerepe a világban, s az alkotás folyamatában? Ez azonban túl általános kérdés, és messzire vezetne, vagy éppen semerre sem. De jelentékeny, vagy kivált világteremtő igényű költészet nem képzelhető el az alkotói, a költői működés természetének belső tisztázása nélkül. A lírának is megvan a maga tudata önmaga szerepéről, s ez rendszerint több, általánosabb érvényű, mint az egyes költők ars poeticája, mert többnyire egy egész irodalomtörténeti korszak legmélyebb meggyőződését is kifejezi a művésznek és művének – másképpen, tehát definitíve meg nem határozható – kapcsolatáról. Németh László például a következő metafórában mondta ki a két háború közötti magyar irodalom eléggé általános meggyőződését az alkotó ember szerepéről: „Isten csak a témát adja, de mi magunk írjuk a dolgozatot”. S lényegében ugyanezt hirdeti Babits Jónás-szimbóluma is, hiszen Jónás is egy isteni, vagy filozófikusabban fogalmazva: egy transzcendens megbízatás elől menekűl, persze hiába, mert a szó az övé, de a fegyver Istené. Juhász Ferenc ezzel szemben azt mondja: „Megtervezem a költészetet, egyre céltudatosaban, és egyre tervszerűbben…” Vagyis: Nemcsak a dolgozatot írja de a témát is ő maga jelöli ki, elutasítva mindenfajta transzcendens megbízatás lehetőségét, amelyet az ihlet közvetíthetne.

A kérdés, úgy gondolom, most már eléggé nyilvánvaló: csakugyan megtervezheti-e a költő, méghozzá olyan ihletett-látomásos alkatú költő, mint Juhász Ferenc, kizárólag egy tudatos lírai életprogram fonalán haladva a maga költészetét? S ennek a tudatos tervnek a makacs megvalósítása voltaképpen azt jelenti-e Juhász Ferenc részéről, hogy mégis csak az énekes szüli a dalt, s nem a dal a maga énekesét, mint Babits hirdette jó három évtizeddel ezelőtt?

Juhász Ferenc: Válaszaim talán egyszerűbbek és pontatlanabbak lesznek, mint Domokos Mátyás kérdései, aki már közel húsz éve barátom és munkatársam is, s akivel ez alatt a fárasztó és lelkesítő, csüggesztő és sok töprengést adó húsz év alatt már nagyon sokszor beszélgettünk a költészetről és a költészet egyszerűnek-ható, de nagyon-is-bonyolúlt kérdéseiről. Mert hadd mondjam tréfásan: ahogy öregszem, egyre rejtelmesebb, bonyolúltabb, titokzatosabb lesz minden: a valóság, a nyelv, a költészet, az ember, a dologi és a képzeleti-világ, szóval minden, ami izgatja létezésemet, agyamat és képzeletemet, az élet és a halál: tehát mindaz, amivel a költészet foglalkozik. A kamaszkor vad és szédítő zűrzavarai után, húszéves koromban hirtelen egyszerű lett minden, tiszta, megfogható, áttetsző. A fű: fű volt, a kő: kő, az ember: ember, a csillag: csillag. A világ titoktalan volt és egyszerű, boldog lázadással teli. De visszatérek a kérdésre. Válaszolni nehéz (nemcsak versben, nemcsak a költészet formái között, hiszen a költészet válasz-adás is, vagy legalábbis kísérlet a válasz-adásra), de így is, a föltett kérdésre. A bonyolúltságon, illetve bonyolúlttá-váláson persze nem elbizonytalanodást értek. Domokos Mátyás Németh Lászlót és Babits Mihályt említette, mintegy elképzelésem ellentéteként. Hadd említsem meg Ady Endre és József Attila nevét is. Ady azt írta: „Én voltam úr, a vers csak cifra szolga”. József Attila: „Nem kell más verse már, a költő én vagyok”. Mindezek a költészet és a lét, a költészet és az ember, illetve a költészet és a költő viszonyát megfogalmazó és sűrítő lírai kijelentések nem mondanak ellent egymásnak, ezek csak más-más-fekvésű kristály-lapjai ugyanannak a titok-ragyogású, megfejthetetlen-tüzű anyag-tömbnek: a költői tudatnak. Ez az összetett-tudat olyan, mint egy óriás-darázs sok-csiszolatú összetett szeme. Mindegyik ablaksejttel lát, csak más-más szögből. Hiszen többek között arról is szó van, hogy Babits Mihály, vagy Németh László istenének szüksége van Jónásra, az emberi nyelven emberekhez-szólni-tudóra, vagy az írásjeleket ismerő dolgozatíróra! Nélkülük isten (nevezzük az egyszerűség kedvéért így a Megfejthetetlent!) ugyanolyan önmagában-magányos lenne, kifejezhetetlenűl-egyedüli, mint a költő a világ: a föladott téma, illetve a transzcendes megbízatás nélkűl. Ahogy isten nélkűl nincs Jónás, Jónás nélkűl nincs isten! Végzetes és természetes, kikerűlhetetlen egymásra-utaltság, összefonódottság ez, mint minden a létben, mert semmi sem önmagában-való és különválasztható! Csak az egyik a megbízatás nagyságát, majdnem-elviselhetetlenségét hangsúlyozza elsődlegesen, a másik az én (az ember) vállalkozó-kedvét, dacát, biztonságérzetét (vagy mítikusabban) küldetés-végzetét. De mindkettő a kikerülhetetlenről beszél. De rátérve a kérdés másik ágára: van bennem makacsság (erről anyám tudna egyet s mást mondani), és most is, töprengőbb és izgatottabb éveim után is makacsúl hiszem, hogy programszerűen, mintegy építészeti tervezéssel, szinte a befejezésig előre-megtervezett gondolati világ-tervezéssel, vagy templom-tervezéssel, így is mondhatom: látomás-tervezéssel (hiszen a látomás szó a költészet-értelmezésben csak behelyettesítő szócska, a költő világ-képzetének – s ebben nemcsak az anyagi, de az etikai képzetek is ott vannak – összefoglaló pót-szava) építheti a költő költészete tartalmait megtervezett egymásutánban, ameddig a Sors építeni hagyja. S ez azt is jelenti, hogy a költő gyűjtögető is, részlet-faragó, erecskemegfigyelő, s minden anyagot, lírait és emlékezetit, történelmit és természetit, lét-fejlődéstörténetit, föld-fejlődéstörténetit, mindenség-fejlődéstörténetit fölhalmozva esetleg évekkel-előre elhelyezi egy mű, vagy a művek adott helyén. S ez érvényes a művek egymásutánjára is. A költőnek nemcsak a maga világát, környezeti világát, emlék-múltját és halál-jövőjét kell megteremteni, de a világegyetem örök jelenét és a világegyetem emlék-múltját és halál-jövőjét is. Nem lehet ennél kevesebbel beérni. Hogy ez sikerűl-e, vagy nem, az más kérdés. Ez már valóban nem teljesen rajtunk múlik! S ez persze azt se jelenti, hogy az ember előre tudja, hogy versének, vagy époszának ebben, vagy abban a részében hogyan fogalmazódik meg egy-egy mondat, vagy sor, vagy rím, hiszen ez mindíg (legalábbis nálam) írás közben, a papíron dől el. A költő a tűnődés fehér nyálával, megkristályosodó merengés-váladékával beszövi a világot, behálózza a Mindenséget, a létezés csillagbodzafáit, aranyhálót köt az űr tűz-ágai és tűz-levelei közé, háló-merengés-harangot és deres halál-kosarat, hogy beleragadjanak az arkangyalok, égitestek, sátánok, üstökösök, belegombolyodjanak a halottak fekete szárnyai, s törékeny celofán-tokká, lottyadt angyal-bőrré szívja őket a költő lázas és halálig-termékeny agya; mint a pók szövőmirigyei a fonal-váladékot, termeli és ontja szövőszemölcsein, fonószemölcsein át a merengés-váladékot s azon alászáll a múltba, a történelembe, alászáll a halálba, nézi nyolc-szemű, gyémánt-tojással-kirakott ősbozont-szörnyfejével a csontokat, a hús-rothadást, a vasálarc-páncélingtemetőket, ősállatcsontvázakat, földdel-tömött király-koponyák szétmállt aranylevél-koszorúját. De csak az írásban kezdődik az igazi gyötrelem és fölemelkedés, megaláztatás és néha győzelem! Ismétlem: nem akarom kesesebbel beérni. Nem akarok nagy és utólérhetetlen elődök példájára hivatkozni, hisz az elődök csak segíthetik a költő-utódot és segítik is halhatatlanúl, de nem végezhetik el helyette, amire rendeltetett. De kevesen a régiek közűl tanítottak erre, s én föléreztem tanításuk igazát. Mondom is rögtön: korántsem gondolom, hogy ez lenne az egyetlen költői lehetőség, alkotási út, vagy folyamat. Azt hiszem, annyi költői lehetőség van ezen a Földön, ahány ember megszületett, illetve születik, jelenleg talán három és fél-milliárd. Ne vitassuk ezt most, hiszen csak lehetőségről van szó. S ha azt állítom (nagyon leegyszerűsítve), hogy ezen belűl két út van a költői önkifejezésben: a tervezéses-látomásos és az ihletett-pillanatnyi, akkor nem vagyok egészen pontos: hiszen azt is mondhatom, hogy ihlet nincs, vagy azt, hogy az ihlet állandó állapot, tehát maga a látomásos tervezés a folyamatos ihletettség; vagy azt is mondhatom, hogy az ihlet tudatos tevékenység eredménye is. Mindenesetre annyiban megállapodhatunk, hogy az ihlet, mint fölszikráztató indulat, vagy szorongás-mámor van és rendszerint váratlanúl jelentkezik, de nem az egyetlen, sokszor nagyon-is-esetleges tényezője a művészetnek. Régiesen szólva: ha a világ dolgai hozzácsiszolódnak, mint köszörűkőhöz a késpenge a költő szívéhez, s az nagy szikra-csokrot lő elfoszló tűz-csillagokkal: akkor a költő ihletében ír verset! S ha ez így folytatódik: csiszolástól csiszolásig, tehát ihlet-verstől ihlet-versig, lassan összeáll egy kötet, s szerencsés esetben az életmű. S nagy költőnél: a világ. A megtervezett költészet olyan állandó ihletettség, amikor a világegyetem állandóan jelen van nyüzsgő létezőivel és robbanásaival, múltjával és jövőjével, kihalt létezőivel és elképzeltjeivel, elképzelhetőivel, elképzelhetetleneivel és lehetségeseivel, gomolyogva és lobogva, s egy-egy részlet a kristály-rend alkalmazkodási és szerkezeti törvényei szerint keresi helyét, megfelelési-helyét a lét-fán, valahogy úgy, ahogy a fejlődéstörténeti ábrázolásokon a létezés törzsfáján tűnődik egy-egy létező.

Domokos Mátyás: A Harc a fehér báránnyal a megtisztulás kötete a költő szerint; valamit legyőz, valamit megsemmisít, méghozzá harc árán. De az olvasó tudatában, ha csak az új kötet címét hallja, a „fehér bárány” jelképéhez spontán módon a tisztaság és ártatlanság képzetei rendeződnek. Mi hát az új kötet címének igazi tartalma és jelentése?

Juhász Ferenc A vers, amelyből a címet vettem, életem egyik nehéz korszakában íródott, s pontos kimondása is annak. Igen, a harc valami, vagy valaki ellen harc! A harcban megsemmisülni, vagy győzni lehet. Én hittem a győzelemben. S ennek a győzelemnek eredménye, vagy jelképe, vagy bevérzett győztes zászlója ez a kötet. Olvastam egy-két kritikát, amelyben ezt a győzelem-hitet, vagy élet-hitet romantikus attitűdnek, a költészettől, sőt a modern költészettől idegen testnek tartja a kritikus. Verseimre-ragasztott címkének, olyan, a versek földjébe szúrt útjelző-táblának, amely a verstől-idegen tájra akarja irányítani az olvasót! Pedig nem költői tudathasadásról van szó, hanem talán kritikai romanticizmusról, amely a művet még mindíg önmagában-valónak tekinti, s a költőt olyan lénynek, akinek nem is lehet más véleménye a létről, vagy a költészet lehetőségeiről, mint amilyen a látszólag adott, illetve a kritikus által elképzelt világkép. A költészet nem elméletek, vagy helyzetek adott-idejű lehetséges kifejezése, a költészetben mindíg minden lehetséges! Romantika és anti-romantika. Érvényessége a megfogalmazás minőségétől függ. A kötetcímről csak annyit: a fehér bárány a halál jelképe a címben és a kötetben. A kifehéredésé, a halálé, amely elsápaszt és vérünket a szervezet alsó üregeibe, elfekvési pontjaira gyűjti. Mert hívja a vért a föld, s a halottak vére alászáll a fekvő test gyökér-barlangjaiba, mint a holtak a földbe. Jelképe a Fölravatalozottságnak, a Gyertya-koszorúnak a holtak feje körűl. A nép-ballada fehér báránya a túlvilág, a halál küldötte lesz nálam. De a népballadában Jézusé is, a Megváltásé. Mert Jézus a Halál és a Bárány. Én lemondtam erről. A megváltás a mi dolgunk. Ő ellen, a fehér Halál-bárány, az Égő-gyertyakoronás, a Csillag-tetves bárány ellen: amely magához-fehérít, ez ellen a küldött ellen, a Túlvilágra-hívó ellen, a Hátán-a-halál-országba-vivő ellen vettem föl a harcot. Ezért ez a kötetcím.

Domokos Mátyás: „Nem győznek le képzelt halottaim” – hirdeti az új kötet egyik kulcsverse, Az éjszaka képei. De a kritika, a vers felhámjához tapadva, rendszerint azt veti Juhász Ferenc szemére, hogy az éjszaka képeinek, az embert elnyeléssel fenyegető szörny-világnak „borzalom-tenyészetét, növény-dodekafóniáját, állat-szűrrealizmusát, rovar-egzisztencializmusát és madár-atonalitását” éppen a dodekafónia, a szűrrealizmus és az atonalitás végletekig vitt művészi eszközeivel próbálja elűzni: hogy ebben a költői viaskodásban Juhász Ferenc a kifejezés síkján tulajdonképpen azonosúl azzal, ami ellen harcol. Valóban átitatná az izmusok mérge az „új lét Orfeuszának világmegváltó táltos-énekét?”

Juhász Ferenc: Némely kritikus (de nem szeretném, ha bárki is megbántódna ezért a tréfás általánosításért) sokszor olyan, mint a bóbiskolva-olvasó ember: olvasás közben el-elalszik, a könyv önmagát tovább-lapozza, s a gyors álmából fölriadt olvasó nem érti a folytatást. Így voltak sokan Az éjszaka képeivel is. Pedig a vers világosan két részre tagolódik. Egy belső gyűrűre, s egy külsőre, ami a belsőt körűlveszi. A külső gyűrű a költőnek, mint a vers főszereplőjének, éjszakai merengése a Lehetségesről, s hajnali válasza, pozitív válasza az Elkövetkezhető ellen. Válasza egyértelmű: még mindíg és rendületlenűl bízik abban, hogy az emberi értelem és tisztesség nagyobb erő, mint a fölhalmozott bombák, mint az egymásra-torlódott rettegés, bizalmatlanság és butaság önrobbanása; tehát az emberiség életképessége, akarata és tisztessége nem engedi kirobbanni az atomháborút. (Volt, aki „vörösfarkúnak” nevezte ezért versemet.) A vers belső-gyűrűje az Elképzelt-lehetséges utáni állapot leírása. Zaklatott és zsúfolt. Összenőtt szavakkal és összenőtt fogalmakkal, nyelvileg is megerjedve szinte, mint ahogy (hiszen kísérleti és véletlen példák vannak erre) ki tudja, milyen szétágazás, növekedés, töpörödés, szerkezet-változás, erjedés, dagadás, foszlás, püffedés, aszalódás jöhet, milyen szemgolyó-dinnyésedők, részeikben-földagadtak, aszimmetrikusan-óriás-szervnövekedésűek, lény-csodák és szörny-korcsok, törpe-lihegők, óriás-dagadványok lepik el a Földet egy ilyen háború után, a tűz és a pernye után? De az is lehet, hogy csak hamu és csont és halálban-erjedő hús, rothadás-gázbuborék-kút, vastag kék penész maradna! De az is lehet, hogy a megmaradt létszigeteken valami mámoros újra-fogalmazódás, diadalmas termékenység indúlna meg? Ki tudja? S remélem: nem fogja megtudni soha az emberiség. A versemnek nincs köze az izmusokhoz. Az atomháború utáni állapotot megfogalmazó létben nyelvileg is megkíséreltem az Elképzelhető-lehetségest kifejezni. Erre a XIX. századi nyelvformáló módszerek (amelyek voltaképpen még egész költészetünket áthatják,) nem alkalmasak. Versem figyelmeztetés, fölhívás, kiáltás! Ilyen értelemben valóban kihívás! S amit tőlem követelnek, olyan, mintha valaki azt követelte volna, hogy Bartók Béla Az éjszaka zenéje című művét miért nem keringő-ütemekben írta meg? Mert ez nyilvánvalóan lehetetlen! A létezés mérhetetlen sokaságban és változatosságban egymásra-halmozza a dolgokat: a költői-halmozás a létezés gyönyörűsége. Nem a lét utánzása, de azonos-rangú lét teremtése. Hadd tegyem még hozzá, hogy versemben nemcsak szorongás van, de kihívás is, ott, ahol a háború-utáni világban a költő önkéntesen az ittmaradást és életfolytatást, létalapítást vállalja: bizonyítva ezzel a költők felelősség-tudatát. Még csak annyit: biztos vagyok abban, hogy nyelvünk (ez a voltaképpen természeti nyelv) hatalmas kivirágzás, hajlékonysági-bomlás előtt áll. Most kezd nyelvünk élni csak igazában! S nekünk, magyar költőknek kötelességünk ezt a virágzást segíteni: minden lehetséges mutációt létrehozni, keresztezni és szaporítani, új szó-létezőket kitenyészteni, akár szó-kentaurokat, hattyúlovakat, rák-liliomokat, rózsa-csődöröket, pók-kristályokat, zsiráf-angyalokat, szó-embernövényeket, csönd-harkályokat és szemgolyó-ősfákat, új-szavakkal-terhes kozmosz-csikóhalakat nemzeni, kihordani, szülni. Minden ilyen kísérlet fontos és számontartandó!

Domokos Mátyás: A létezés nagy freskói nyilvánvalóan az anyagi és az emberi világ egységes látomásának igényéből születnek Juhász Ferenc költészetében. Olyan filozófiai igényből, amelyet a versben elborítanak, sokak szerint elrejtenek a végtelen-sarjadású-osztódású költői képek. „A költői kép mindíg értelemátvitel” – mondotta Lorca. A Juhász képeiben transzformáló értelem elemeit a modern természettudományos és filozófiai világkép tartalmazza, méghozzá annak a dialektikus és materialista szellemű értelmezése, és semmiképpen sem a biológiai irracionalizmus, mint némely kritikusa hangoztatja. Mégis felmerűl a kérdés: létrehozhatja-e egyáltalán a modern költészet líra, a tudomány és a filozófia új hármas egységét? Feladata-e a modern lírának egyáltalán, hogy ma, amikor az ember amúgyis birtokában van egy korszerű, s áttekinthetetlenűl gazdag jelentésű tudományos világképnek, ezzel párhuzamosan a költészet is afféle De rerum natura-szerű költeményekkel kísérletezzék, mint Lucretius idején? Vagy a tudomány csak új hasonlat-tárnákat nyitott a modern költészet számára? Vagy egészen másról van itt szó?

Juhász Ferenc: Én hiszek a létezés egységében. Hiszem, hogy egységes törvények szerint él, mozog, szeretkezik, nemz, szül, termékenyül, hal és teremtődik újra a mindenség minden részlete s egésze. Hiszem, hogy kezdet-nélküli és befejezés-nélküli, örökké-íródó vers, s nem tudom, hogy van-e, aki írja? Önmagát mondja végtelenűl és gyönyörűen! Hiszem, hogy nincs külön transzcendens és anyagi, hogy a világ minden részlete anyagi (hogy divatos szóval éljek: ősképe is anyagi), s hogy csak az anyagiságban valósulhat meg minden: az egyszeri és az általános, az emberi, s az ember-előtti, vagy ember-nélküli, vagy ember-utáni. Csak az anyagban és az anyag által van minden, ami van: a dolgok, az égitestek, személyiségünk, indulatunk, értelmünk és költészetünk. S mivel az embert nem látom a világegyetem, a létezés centrumának, csak egyik lehetségesnek és megvalósultnak, óriás elhalt s virágzó létezés-réteg tetején virágzó agynak: követnem kellett azt a fölismerést, hogy a világ valóságos arányainak megfelelően költészetemben is jelét adjam ezeknek az arányoknak. De mivel ember vagyok, azt a hatalmas agyvelővel és agykoponyával beburkolt agyú lényt, amely képes a fölismerésre, rendezésre és az önpusztításra, amely legszebb példányaiban képes határai megismerésére, az önismeretre és a szeretet gyakorlására (s amelyet embernek nevezett meg a titokzatos-keletkezésű nyelv): a legtöbbre mégis az embert becsülöm. Érte aggódom és érte élek. Legelső föladatát: a felelősségtudatot fölismertem és vállalom. Íme, (hogy állattani hasonlattal éljek) egy költészet meztelen csontváza! Kifejezhetetlenűl szeretem az anyagot, az anyag minden megjelenési formáját: szájait, szerkezeteit, szív-formáit, tüdő-formáit, építkezési rendjét, vérkeringését, milliárd megvalósulási módját, múltját és jelenét, történetét, az anya-méheket, petéket, tojásokat, temetőket, szeretem a kialakulásokat, megvalósulásokat, változatokat, módosulásokat, sokasodásokat, kiformálódásokat, forma-váltásokat, részleteződéseket, elkülönüléseket, az embriókat és lüktetéseket, az anyag szerelmi formáit és módjait, az emlőket, szemeket, ivarnyílásokat, a születéseket, szüléseket, kihordásokat és elhalásokat, a nemzőszerveket, a mirigyeket, a falloszokat és fallosz-helyettesítőket, az anyag halál-formáit, az elhalásokat, kihalásokat, meghalásokat, pusztulásokat, a kiégéseket, kimállásokat, kiszáradásokat, kiszikkadásokat; szeretem a kő-létezést, az ásvány-létezést, az érc-létezést, a tűz-létezést, a csillagspermium-létezést, a kristályatom-rezgés-létezést, az alga-létezést, a moszat-létezést, a baktérium-létezést, a növény-létezést, az állat-létezést; fontosnak tartom és létemet-meghatározónak az anyag minden gyönyörű kísérletét és vállalkozását, az öt-milliárd-évvel-ezelőttit, vagy a mait, vagy az elképzelt-jövendőbelit, amely (vagy amelyik) ki tudja, nincs-e már meg valahol a világegyetemben, vagy nem volt-e már valaha? Ez a szeretet jelenik meg verseimben madár, vagy ősállat, vagy virág, vagy sáska, vagy égitest képében, s a részletekig-kíváncsi rajongás! Igen, jó lenne (és kellene) hatalmas összefoglalását adni versben minden tudásnak és létezésnek, hiszen a lírai összefoglalás semmiképpen sem azonos a természettudományival, vagy filozófiaival. A líra: összefoglalás. A természettudomány még mindíg részletezés és ellentmondás. S a filozófia még mindíg a képzetek gyönyörű építménye, kicsit, úgy, mint Arany János ködpalotája a Rózsa és Ibolyában: este belefekszünk, s reggel a didergő, harmatos földi füvön ébredünk: vacogva és boldogan. A líra nemcsak a világ tükre, de a líra: a világ maga. García Lorcának csak annyiban van igaza, hogy a költői kép értelemátvitel is! De a költői kép lehet maga a megnevezett valóság is. Megjelenhet közvetlenűl a versben, szerep, vagy foglalkoztatás nélkűl, önmagát adva, önmagát megvalósítva. Nem transzformátorként, de közvetítő-szerepet nem-vállaló anyagként. Lehet: dolog önmagában. Mint a kő: kő, a madár: madár. Csak annyiban közvetít valamit, hogy a természeti létet mondja, az anyag egy kifejezési formáját, önmagát, mint ahogy a madár madarat, a kő követ. De hasonlat-anyag is a természet, vagy a természet-leírás verseimben: mint ahogy adott esetben értelemátvitel is, sőt szimbólum! A líra (az egész líratörténetben) hihetetlenűl keveset dolgozott föl az anyagi világból: szükségképpen az éposz-írók eddig a legtöbbet, mert a történetet közvetítő hatalmas sormennyiség követelte és újrateremtette a földet, az eget, a páncélzatot, lovat, ruhát, szerelem-történetet az éposz-esemény cselekvő-vágya szerint. A költészet sok naív (és végső-soron misztikus és erotikus) elképzelés ellenére nem pillanatnyiság, de cselekvő és cselekvést-hordozó folyamat. A költészet-értelmezés tehát nem is lehet pillanatnyiság, föllobbanás, fölszikrázó erotikus mámor, de (mindezeket magába-foglaló) cselekvő folyamat, türelmes figyelem, mámoros értelmi munka. Még csak annyit: mindezekkel együtt, mivel ember vagyok, az én költészetem is ember-központú, de azé az emberé, aki tudja, hogy ő: hatalmasság és jelentéktelenség, aki tudja, lüktető, véreres kis hártya csak az emberiség a föld őshúsán, őscsontváza fölött, örök-elvirágzó többmilliárd szív és szemgolyó, virágzó ködpuha kristályszövet, gondolkozó sziromszőr a mindenség-tűzkocsonya-rózsán, aki tudja, hogy hatalmas halálokon, temető-rétegeken, ősállat-temetőkön, ősmadár-temetőkön, virágtemetőkön és ősnövénytemetőkön, billiárd-szemű-csápú-tojócsövű-ivarnyílású-légzőcsőrendszerű-szárnyú-hólyag-szív-sorozatú-szájú-gyomrú Rovar-király uralma alatt virágzik az ember, a nem-kristályosodó, kristály-táltoscsordák és virágerdők fölött, aki rajong a létezés minden állapotáért, s szeretné megérteni és legyőzni a halált, de legalábbis (bár képzelete csak emberi lehet,) szeretné megérteni helyét a világegyetemben.

Domokos Mátyás: Juhász Ferenc, vagy Pabló Neruda, vagy T. S. Eliot, vagy Weöres Sándor példája azt mutatja, hogy a modern lírában sokasodóban vannak az epikus terjedelmű költemények. Milyen érdekes felidézni éppen mostan a modern költészet egyik mesterének, Poenak a véleményét, aki azt mondta, hogy „hosszú költemény nem létezik: a hosszú költemény fogalmi ellentmondás”. Baudelaire szerint azért, mert „az a különös helyzet, amelybe az olvasó lelke belekényszerűl, bizonyára nem tart addig, mint amennyi idő alatt elolvashatunk egy olyan költeményt, amely túlhaladja az emberi természet lelkesedés-képességének határait. Az epikus verset tehát nyilvánvalóan el kell ítélnünk”. Kinek van igaza: a modern költészet régebbi, vagy újabb gyakorlatának?

Juhász Ferenc: A meghatározás pontos és jó! Valóban: nem epikus, de epikus-terjedelmű versekről van szó. Bár bennem van némi hajlam a múlt-századi, vagy a középkori, századok-előtti époszi módszerekre és módokra, mégis, az általam éposznak nevezett nagyterjedelmű vers, még akkor is, ha a hajdani époszok szerkezete szerint jelenik meg néhol a tartalom a versben (tehát olykor történetileg cselekvő, mint A tékozló országban, vagy lesz a IV. Béla királyról szóló vers egyes részeiben), lírai mű: azzá teszi legbelső én-centrikussága, gondolati szerkezete és az egész hosszú versen végig-erjedő mámorossága. Nem tárgyi, hanem tudati az adott cselekmény, s mégha leíró részletek szövik is át meg át a verset, a lényeg a versben nem folyamatosan-megjelenő, hanem állandóan-jelenlevő. Ezért tartom én a világirodalom legnagyobb lírai versének Dante Isteni színjátékát. Azt hiszem a kérdés lényegére előbbi válaszomban már feleltem. Poe és Baudelaire véleménye naív és misztikus volt, de állításukat a hajdani és a századbeli világköltészet is gyönyörűen cáfolja. Nem! A költészetben mindíg minden egyidejűleg lehetséges. A költészetnek nincs olyan-értelmezésű fejlődéstörténete, mint a földtörténészek szerint a Földnek: ahol az egysejtűtől az emberig különböző holt-ágakkal és zsákutcákkal fejlődött az állati lét: volt egysejtű, volt kagyló, kétéltű, madár és emlős és szétágazó és szétgyökerező millió növényi és állati forma és változat, kezdetleges, kísérleti és bonyolúlt. S voltak olyan csodálatosan-fölburjánzó sejt-dagadványok, monumentális csipogó molekulahalmazok, mint az ős-sárkányok, vagy az ős-kétéltűek, elborították a földet, szuszogva és recsegve, s egyszer csak kihaltak megismételhetetlenűl. Ilyen lenne a hosszú vers, az éposz, az elbeszélő költemény? Nem! Az éposz-írásra született költő époszt fog írni (hacsak valami természeti, vagy társadalmi akadályozottsága nincs) függetlenűl az elméletektől és véleményektől, sőt függetlenűl a kortól, amelyben született. Az persze a lét sok rejtélye közűl is igen nagy rejtély: miért születik egy költő époszi hajlamokkal, vagy egyszerűbben: miért támad kedve hosszú verset írni, ami meglehetősen fárasztó, és konok vállalkozás? Talán azért, mert másként látja a világot, talán azért, mert részletesebben látja a világot, talán azért, mert úgy ömlik ki száján a világ, mint a népmese kutyadögéből a tiszta forrásvíz? Sokáig tartana, ha a kérdést boncolgatnám: annyi bizonyos, hogy a hosszú vers éppúgy szükséglete a költészetnek, mint a rövid, az éposz éppúgy, mint a dal, minden azt bizonyítja, hogy az volt a kezdetektől, s lesz mindíg, amíg csak ember tollat, vagy valamilyen szerszámot használ, hogy elmondja az elmondhatatlant. Talán az önállósúlt elektronikus-agyak másképp cselekszenek, de kicsit kajánúl és meleg szívvel gondolok arra, hogy egyszer egy ilyen gép-agy megmámorosodik, s egy világ-éposz írásába kezd.

Domokos Mátyás: „Kísérletezés” – ez a szó hangzik el a leggyakrabban a modern költészettel kapcsolatban. Olyannyira, hogy némely teoretikus tudatában egyértelművé vált magával a modern költészettel. De mit jelent valójában a „kísérletezés” a modern költészet számára? S adhat-e tartós igazolást, hitelt valamely költői gyakorlatnak, hiszen a közönség – egyébként jó ösztönnel – köztudomásulag nem ismer el kísérleteket, csak eredményeket és kudarcokat?

Juhász Ferenc: A kísérletezés? Mindent és semmit! De nem tudom. Én sohasem éreztem, hogy kísérletezem és sohasem akartam kísérletezni. De mindíg el akartam mondani valamit! S amit mondtam, csak így tudtam elmondani: érezve nagy szorongásaimat és hiányaimat, s alig-alig érezve diadalt! Általában a szokatlant, az eddig-így-nem-voltat mondják kísérletezésnek az irodalomban. De ki tudja megmondani, hogy mitől hiteles egy mű, s mitől nem? Tizenöt-éves könyvkiadói-szerkesztői gyakorlatomban sem tudtam „tudományos” meghatározását adni a hitelességnek. Ez ugyanolyan titok, mint a többi. Hogy miért izgat föl, döbbent meg, igéz el, amit X mond, s miért hiteltelen az Y szava, mégha tartalmaiban igazat mond is? A költészet története valóban eredmények és kudarcok virágzó halmaza, de az új mindíg eljön, szép döbbenetet, vagy átkot csikar ki belőlünk. Örömet, vagy szerénységet. Mindíg meg kell fogalmazni ugyanazt, de az új évtizedek, vagy századok szülöttei, ha csak egy kicsi szellemi önérzet van bennük, végülis mindíg a saját szavukkal próbálják elmondani a világot, s benne önmagukat. Én a kísérletezés fogalmát visszaadnám a tudósoknak.

Domokos Mátyás: Miben látja Juhász Ferenc a költészet szerepét és feladatát napjainkban?

Juhász Ferenc: Mindabból, amit eddig elmondtam, ha rejtve is, talán feleletet adtam az utolsó, legrövidebb, s legnehezebb kérdésre. Mégis, a sok tegnapi s mai költészeti cél-meghatározás mellett, amit általában ars poeticának szoktak mondani: tapasztalhatták verseim ismerői, hogy én még nem írtam ars poeticát. Nem tudom, mi a költészet célja, mint ahogy azt sem tudom, mi az élet célja? De mivel költészet van, mint ahogy élet is van és társadalom is van: vannak törvények, belső-parancsok és kötelességek, amiket a költőnek teljesítenie és hirdetnie kell. A költőnek el kell mondania a világot (kinek-kinek tudása, indulata, ingere szerínt) és szeretnie kell a létet, mert a lét szeretetreméltó és magányos. A költőnek szüntelenűl tiltakoznia kell a butaság, gőg, önkény, zsarnokság, elnyomás és kizsákmányolás ellen az emberi méltóság és tisztesség nevében, s a költő sohase szűnjön meg hangoztatni azt, hogy az emberi lét egyetlen értelme: a szabadság. S hogy nincs senkinek joga elvenni ezt az egyes embertől, egy néptől, vagy az emberiségtől. A költőnek szeretnie kell az embert, mert ez a legszebb emberi feladat, s mindent meg kell tennie az ember fölemelkedéséért. A költő költészetével teszi ezt: ami az emberi önismeret és létismeret legtalányosabb és legszigorúbb formája. S az emberiségnek szüksége van az önismeretre. Ezért is fog a költészet az emberiségért fönnmaradni.

Párizsról és a költészet lényegéről^*

Másodszor jártam Párizsban. Először 1960-ban töltöttem tíz napot a városban, akkor is télen, fullasztó vak esőben, a friss mámort és a csont-vígasztaló kedvet ideges péppé áztató tengerről-sodort zuhatagban, az idegen-örömöt izzó nyugtalanság-erekkel, rojtos magány-gyökerekkel beszövő idegen, meleg télben. Angliából jöttem, egy másik-lét, talán egy más égitest partjairól, a zöld-piros éposz-világból, az ősvilági-csontokból kivirágzott Költészet-ország téli csöndjéből és karácsonyi villany-angyal-túlvilágából. Ismerős volt hát ez a város, magamba-égetett, lényembe-égetett, e hatalmas kő-állat, a hatalmas gőzölgő-pórusú kőcsipke-madár mancsainak bőrpárnás és karmos nyoma, talpának redői és bőrgyűrődései, lábának bőrizületgyűrűi és pikkelyei, recéi belenyomódtak életembe, s azt az egyre-forrósodó idő, a múlandóság izzása kiégette, mint az asszír-írást, s azt csak a megemészthetetlen föld eszi majd meg, cserepeire-hullott szívemmel tűnik majd el a jövőben, s lesz üszkös törmeléke annak, aki voltam. S ki tudja, voltam-e én? De be kell bizonyítani, hogy voltam! És sikerül-e? Megteszek-e mindent a bizonyításra? És mitől hiteles az én bizonyításom? És megteszünk-e mindent, hogy bebizonyítsuk: mi voltunk! Hogy volt egyszer egy emberiség! Félek a háborútól. Az emberiség fél a háborútól. Anyám fél a háborútól, feleségem fél a háborútól, kislányom fél a háborútól, barátaim félnek a háborútól, a költők félnek a háborútól. Mi hát a költészet lényege? A bizonyítás? A félelem? A cselekvés? Mit tehet a költő a háború ellen? Mit tehet a költő a megmaradásért? Ha lehetne a szó a Földgolyó köré fújt áttörhetetlen kristálybuborék, amelynek boldog belsejében, forró, lüktető anyaméh-hártyájában él a jövőre-jövőt-sóvárgó emberiség! Ha lehetne a költészet az idő mindenség-koponyája, amelyben ott nyüzsög a boldogságra-kész, mindíg-teljesűlni-vágyó emberiség-gondolat! Ha lehetne a szó valami halhatatlan ható-anyag, amelytől elpárolog az életből a rossz, az emberiség csontjaiból a gonoszság. Ha lehetne a költészet betörhetetlen kristály-koponya, amely megvédi e bolygót, a mindíg-termékeny agyvelőt minden űrből-lezúdúlható végzettől! Ha lehetne a szó szép, tiszta erő, amely elűzi e bolygóról a bomlást, hogy csak élet legyen és halál, okos élet és megértett okos halál, az egymásba-fonódott és egymásból-kivirágzott teljesség, a mindkettő-nélkülözhetetlen, a törvény! Sokszor látom, ha belenézek merengésem fény-tábláiba, a csönd mögé ha nézek: látom a Földgolyót, mint elroncsolt koponyát, vérrel-beszáradt fejet, amelyen a szemek kipukkadtak, mint fölfúvódott eres gyomor-napállat, vagy beszáradtak, mint a forró homokon a medúzák, mintás hártya-lottyadékká, szempillarojtos, penészedő gyíkbőr-csomóvá, látom a cafatokra-mállt Földarcot és fület, a velővel és vérrel kevert Föld tetves hajzatát. Vagy látom kiszáradt, kiégett anyagszigetnek, ahol nincs növény, nincs hús, nincs vas, nincs álom, nincs sejt, vagy remény, csak por van, nehéz arany-pikkely-szárnyakkal fölrebbenő és kvarctollakkal szétlegyeződő, az űrbe aranytrombitákkal tölcséresedő por, amit elhord a végtelenből behörgő idegen szél, ami szállong, gomolyog a semmibe szét, mint József Attila versében a semmi: ami a dac és a hit volt valamikor, a megváltoztatni-akart világ; s most már nem is por, csak a semmi, ami hömpölyög a csillagok között, s ha leülepszik az ismeretlen égitestek vízére, virágaira, más csillagok állat-pofa-szőrére: nem tudják, mi az? De miért beszélek erről? Ó, Párizs füstölgő, áradó, fullasztó, rothasztó, izzasztó, szív-cibáló téli esői! Mint kőcsipke-virág-sziget állt az esőben a város, fehér mészkő-virágok szigete: s lebegett Európa meleg téli eső-áramlataiban; mint kovakőből-horgolt ingek, tollforgós kőcsipke-sisakok, pápai koronák, korona-szirmú gömbök, oltáriszentség-tartók, kőből-horgolt lovagpáncélsisakok, csipke-orsók és tüske-kupolák, kőcsipke-Krisztusok és kőcsipke-táltoslovak, likacs-templomok, csipke-űrhajók és kőszita-mellvértek, kőcsipke-trónok és kőszivacs-katedrálisok, csipke-tiarák és csipke-jogarok, kőcsipke-páncélingek és ismeretlen lények kőcsipkeszivacs-koponya-halmaza, mint a sugárállatkák kovavázainak tömege lebegett Párizs az esőben, mint radiolariák kovavázai, amit nem is mikroszkóp alatt nézel, vagy fölnagyított fényképen, de amit Haeckel mámoros és szabad ujjai rajzoltak a szigorú és reménykedő tizenkilencedik-századi éjszakában. S e kőcsipke-koronák, kovacsipke-nőstények és kovacsipke-álmok likacsaiból, pórusaiból, horgolás-közeiből, sejtváz-ábráiból millió sejtnyúlvánnyal kiágaskodva, kitolódva, éhes bimbós kocsánnyal kitüremkedve és remegőn kitülekedve élt, mocorgott, bizsergett az élet, mintha egy kőből-font kupola, kő-szalagokból és kő-vesszőkből font koponya lukacsain és fonadék-közein fölfújt gumikesztyű ujjai türemlenének a levegőre, vagy egy óriás kőcsipke-csigaház, amelyen szemgödrök rengetege: ötmillió tapogató nyúlik ki, húzódik és gyűrődik befelé-bugyogva vissza, tétován és boldog bugyogással önmagát kifelé tűrve és ontva, hogy befejezetten inogjon az esőben, belűl fekete buzogánnyal. Miféle tél ez? – gondoltam sokszor, kávéházban ülve feleségemmel, mikor a teraszok piros, vagy citromsárga, vagy kék ponyváit cibálta a vizes szél és dörgött és habzott rajtuk a fekete víz, mint búcsúban otthon a ringlispíl hímzett, cifra vásznát, de csak ültünk az ágaskodó festett falovakon, átöleltük dupla fa-buborék szügyét, vastag büszke nyakát, föltajtékzó fa-sörényét, s hallottuk, hogy robban ki a forró levegő szőrtelen, kitágult, piros-cimpájú fa-orrlikain. Milyen tél ez? – gondoltam az utcán, festő-barátaimnál. Lehetnél-e magyar költő, ha nem látnál többet havat? Ó, az itthoni telek: a gyermekkor telei, a kamaszkor telei, a legénykor telei, a férfikor telei! A fák mohos és repedezett és daganat-rücskű fekete csontjai nyikorognak a vak, fehér délelőtti szélben, vagy állnak a buborékos, szemcsés és eres jégkéreggel bevont fák a fagyott téli éjszakában, fő-csöveikkel és hajszálcsöveik gubancával belenőve a szikrázó, dermedt űr húsába, izmaiba, lágy részeibe és szerveibe, mint óriás-bogarak trachea-rendszere és stigmái az arany-lüktetésű, vonagló-hüvelyű, aranyszőr-gyűrűs csillagok. A tetőkön és az útakon föltaréjlik a hó, s a taréjvégek jégcsipke-tekercsei, jégcsipke-csigaházai és hócsigatornyai szikráznak, mint a némaság, s a hó üveg-göndörödései csönddel ragyognak, mint nekünk a begöndörödött, virágmintás-mészhéjú csillagörvény-ammonitesház, a habos tűzörvény-tölcsér: a tejút. A kis kerti, erdei, mezei, árokszéli és a horhosok bucka-emlőit gyökérernyővel átszőtt növények, virág-csontvázak, hajdani csonttá-vedlett virág-asszonyölek, virág-medencecsontok, szőrös és sárga szerelem-lisztes bogártemetők csontvázai és küllő-koponyái, növénycsont-állkapcsai és elpudvásodott fogsorai állnak jégkoronásan és apró hószakállal, hó-szájüreggel és jég-szempillákkal, és fehér jégszivacsban, üveg-spongyák, jégkorallházak halott ragadozóiként a barna füvek; kis ágról havat rúg az arany-harisnyás madár, s fehér-bolyhos hús-csillaga bezárva, mint a szájgyűrű, s kinyílik méhe, a piros mirigykút: forró magot szül, s a hópermet füstölögve szállong, mint a mindenségben a szétrobbant csillaghalmazok. És pata-nyomok jégkagylóival, róka-lábnyomok homorú rece-párnabelsőivel, madár-lábnyomok dupla csillagsoraival átszőtt kertek, erdők, mezők, szántóföldek, havas temetők! Sír az éjszaka, mert rázza a szél. Sír a szél, mert óriás fehér agancskoronája beakadt a kemény csillagbozótba. Recseg és vinnyog a mindenség semmiből-szőtt csillagbokra, mert rázza, hajlítja, dúlja komor agancs-fejével a szél. Tekereg a fehér csecsemősírás a tél üvegbarlangrendszerében, s a sírás fölött a csöndön lebeg, mint hatalmas fehér garnéla-rák gyöngyház-csápjaival és ollóival, gyöngypáncél-dongáival és üveg-szelvényeivel, üvegingben, kettős sarlós-üvegfarkával a Tejút, s láthatod, hogy lüktet hólyagszíve, világító tűzgyökér-érrendszerét, a szemgolyókat-mozgató üveghús-izmokat, s a foszforeszkáló belek lüktető, fodrozódó, lágyan-sóhajtozó tekervényeit. Ó, ez a tél! Az én telem és nem az én telem! És lesz-e telem majd? Mi hát a költészet lényege? A természet? A táj? Az ország? A nyelv? Mi az a titokzatos legtitkosabb? A leglényegibb, a legbensőbb benső, mi az az erő, vagy akarat, amely összefogja a létet, formákba-kényszeríti az anyagot, s amely derengve átsugárzik a dolgokon, szavakon, mint a terhes nők hasfalán az embrió-virágzás, s nem úgy, mint a szemfedőn a halottak vicsorgó, vagy harapni-kész-fogsorú, vagy feketén-mosolygó, vagy belűlről-kinyomott-szemgolyójú arca, arcok, amelyek akár a tengerfenék lepényhalai az elmúlás homokjába bújva derengenek, s csak az egymás-mellé-tolódott szemgolyók düllednek a víz ropogó lombjai alatt, érgyökeres szemhéjakkal beborítva, amelyek mint a ráncos, dagadt vénasszonypocakok. És mi az az erő, vagy akarat, amely szétrobbantja, fénnyé-lobbantja, sugárzássá löki szét, önmagába-omlasztja, elmállasztja, szétrohasztja, péppé, kocsonyává, csonttá és porrá-olvasztja az anyagot, formát, testet, dolgot, alakzatot, anyagszigetet: szavakat, verseket, világokat? Mi hát a költészet lényege? Az akarat? Az összetartó, vagy szét-olvasztó erő? De mi ez az akarat, és mi ez az erő? És mi akarja, hogy a költészet legyen? Mi akarja, hogy a létezés legyen? Mi akarja, hogy formát-kapjon a minden a létezésben, meghatározott-idejűt, a pusztulás lázával elemeiben? Mi az akarat? És mi ez az akarat? Az anyag önmaga dönti el sorsát? Önmaga dönti el az anyag, hogy magát bomlasztva, sokszorosítva, növesztve és kiteljesítve mivé alakúl; hogy összesűrűsödik és szétlazúl? Hogy hatalmas csipogó és csámcsogó, böfögő és vinnyogó szaporodó testekké dagad és párázó, zizegő helyhezkötöttekké? Röpködőkké és virágzókká, sugárzókká és kristály-titokzatosakká? Mi adta az anyag legkisebb részecskéinek a célszerű valamivé-alakulás információit? Az egymásra-utaltság, a szövetség-kötés, a fölhalmozódás akarat-információit, a lebomlás és újra-létre-torlódás parancsát? Mi adja az anyagnak ezt a tudást? Honnan tudja az anyag, hogy azt kell tennie, amit tesz? Hogy millió-más legyen ugyanaz, s ideje-múltán a millió-más elpárologjon, szétrothadjon, s elégjen ugyanazzá? Egy-egy természeti forma az anyag érlelődési folyamatának egy-egy állomása csak? Mi határozza meg, hogy bizonyos anyag-fölhalmozódás mekkora-idejű? Mi döntötte el ezt már a kezdetekben, a valaha-volt-ban, s a jövő-időben? Hogy az anyag részecskéinek egy-egy koncentrációja csak addig élhet, ameddig él, ha végig-éli önmagát, s azután szét kell hullania: a lágy részeknek előbb, aztán a váznak, a sejteknek, a molekuláknak, hogy többé ne legyen, mert minden csak egyszeri, és mégis megismételhető. Ó, sohasem-megismételhető folytatás és mindíg-más és más ugyanaz! Ó, hasonlíthatatlan hasonlóság, mindíg-újrakezdődő folytatás, a lét örök jelenidője, s jövő s a múlt örökös vegyüléke, halhatatlan ragyogó mindenségem, szívem kifosztója, s virágzó méhburka embrió-szívemnek! És mi a betegség? Hol kezdődik a betegség? A daganat, az erjedés, a kövesedés, a foszlás, az elfolyósodás, az elszappanosodás, a víz-dagadás, az elmérgeződés, az akarat-bomlás, a bánat-fölhalmozódás, a bűzlés, gennyedés, sejt-burjánzás és szerkezet-rothadás? Mi hát a költészet lényege? Az akarat? Az összetartó erő? A létezés akarata? A létezés elemeit összetartó és meghatározott-formába kényszerítő erő? Tél! Férfikorom tele! A tél óriás barlangjában töprengve állok, alig dereng át az országot-beborító felhőburok, a fehér mohabuborék, a csillámait lassan-hullató zuzmó-kupola, a fehér szőr-koporsó, s a fehér csöndbe gyökerezett zuzmarás fák, mint alabástrom-cíprusok, gipsz-tengericsikó-csordák, kálcit-csipke-csokrok, óriás-ősisten-csontszivacsok, üvegpókháló-trombiták, mészrozmaringfák, sztalaktit-gyertya-csokrok, kristálytű-oltáriszentségtartók, gipsz-tüdők, Magyarország-korallvárak, cseppkő-tüdő-virágok, gipszcsipke-temetők, elmeszesedett érrendszerek, jég-gyertya-ágas csodaszarvas-agancsok, gipszrózsa-koronák, alabástrom-színű óriás ásvány-virágok, dér-kígyócsontvázak merednek törékenyen, s tétován elrepűl közöttük, mintha tántorogna, néha egy álmos madár: a kőcsákány-csőrű fekete rongy-ernyő: a varjú, a fekete csillagárnyék: a rigó, a kicsi moha-asszony: a cinke, a zöld kéreg és piros bársony-herceg: a harkály, s mint félig-elszívott s elnyomott szivar, a hamu és üszök-szemkarikájú málladozó dohány-levél-csokor: a veréb.

A művészet boldogsága^*

Egyszer, talán két évvel ezelőtt, egy rádió-riportban azt kérdezték tőlem: mi a véleményem a fiatal zsenikről, azokról a művészekről, akik az emberiség rövid, gyalázatos, szenvedésekkel-vemhes és a gyötrelem és kín izzó láncaival a foszlékony-húsú elmúlásra tekert, vérrel-befröcskölt-arcú és tűzkoronával-megkoszorúzott-szívű, ködszivacs-emlékezetű, halálból-halálba-hömpölygő, a húsra csigahéjként és kagyló-kőlegyezőként ráforrt vinnyogás és üszök-álarcú emberiség történelmében, a lassan elrákosodó Földgolyó történelmében, a kis jóság-szigetek és ritka emberi-dícsőség-cíprusok történelmében, a világegyetem-bánat-redők történelmében tudtak lenni a világ-semmibe tűzgolyókat, arany-szemgolyókat, tűzbuborékokat és vastagon-gomolygó tűzvirág-hadakat köpő isten-bölcsőszájú halak, világ-ikrákat és világ-petéket, világ-spermákat ontók, a mindenség aranyhárfái, vad és végzetes arkangyal-hegedűk, akik félelmetesen és mámorosan túlbeszélik a világűrben-csapkodó, az Apokalipszis lángoló üvegtava mellett tülekedve-csapkodó szárnyak, képzelet-tollkoronák, és látomás-vitorlák csattogását, toll-dörgését és pihe-viharzását, akik voltak a lét mámor-küldöttei, a világ-anyaméh éneklő embriói, akiknek szava a magzatvízen, anyaszívverésen, méhburkon, méhlepényen, húson, hasfalon, bőrön át zeng már fogantatása harmadik hetében, s nem is kell a csillagpórusos, tűz-köldökű világ-anyahasra tapasztani fülünket, hogy halljuk és sírjunk és szeressük éneküket, mert énekük szétárad a léten, mint fékezhetetlen ragyogás és betölti galaxisainkat és sejtjeinket, akik a halál csontvázakkal, fogsorokkal, koponyákkal, fagyökerekkel, virággyökerekkel és fűgyökerekkel, lárvákkal, petékkel, varangyokkal és földigilisztákkal, fehér penésszel kirakott és benőtt szívébe vert virágdárdák, öröm-nemzőostorok, csoda-teremtő csodálkozások, virág-époszok, madár-látomások, csillagkeringés-kották, isten szakállát-színesre-festők, zöld-pettyes világ-tojást forró madár-testükben érlelők és hordozók, fülemüle-ősanyák és tűzliliom-ősapák, égitest-testvérek, az üszög-szőrű, kő-vicsorgású, kormot-fújtató és rothadék-tajtékot csillagokra-csöpögtető Halál-csődör virágokból és zöld levelekből, virágzó gallyakból és zöldtollú ágacskákból, kalászos füvekből font lovasai, a nyári-mező-illatú és májusi-rét-szagú, és nyárelejei-erdő-illatú, lepkékkel, pillangókkal, csigákkal, darazsakkal, méhecskékkel és bogarakkal, embriókezű levelibékákkal, szöcskékkel és sáskákkal-zsongó-testű, virág-fejű, virág-nyelvű és virág-szemű, virág-fogsorú és virág-szájú, virág-orrú, virág-fülű, kalász-szempillájú, virág-körmű, virág-tüdejű, virág-szívű, virág-bütykű, kalász-ujjú, virág-heréjű, virág-nemzőszervű, virág-mellbimbójú, virág-köldökű, virág-térdű, virág-lábujjú és virág-kezű virágemberek, a méz-illatú növény és virág-hercegek: a növényből, virágból-font Szirom-bibe-virágpor-kehelygyökér-levélemberek: Mozartok, Csokonai Vitéz Mihályok, Rimbaud-k, Raffaellók, Petőfi Sándorok. Ma sem tudnék a kérdésre másképpen válaszolni, mint akkor, a fogvacogtató és verejtéket-kiszívó magányban. Már kamaszkoromban tudtam és egyre inkább tudom, egész-létemmel tudom, hogy a művészet: küldetés. Küldetés a szó léttörténeti és bibliai értelmében, olyan törvény, amelyet be kell töltenünk, mindenáron meg kell valósítanunk, mindenképpen ki kell teljesítenünk: különben ott pusztulunk a szorongás és a léhaság vérszínű, forró aranyránc-fuldoklás sivatagában és sakálok és keselyűk köphetnek és üríthetnek lerágott csontjainkra. És a művészet próba is, önmagunk és föladatunk próbája, mert a művész a világmindenség kristály és tűz és vérbuborék-kupoláját tartja homlokával, s el-nem-moccanhat, mert beomlik a lüktető, hártyázó, törékeny, parázsló és mibennünk-hiszékeny mindenség, s rázúdul a létre az erjedő semmi, a penészlő magány. És a művészet a vállalás is, a folytatás, az abbahagyhatatlanság vállalása, mert a művész lehel a lét deres szívére virágot, madarat, csillagot: önismeretet és irgalmat. És önismeret és irgalom nélkül a létezés és létünk se több, mint egy elhullott, rozsdát-virágzó vasdarab a háborúban-elpusztúlt Földgolyón, a rádióaktív porral bemohásodó bolygó-magányon: van, mert letört, lehullott, bomlik, mert törvénye ez is, lassan beleszivacsosodik szülőanyagába, mert nincs aki fölemelje. Igen, a művészet küldetés, próba és vállalás és így állandóság, de hogy mikor ér a küldetés, próba és vállalás csúcsára a művész: ki adhat erre feleletet? Nincs ember, aki erre felelni tudna! Csak a szüntelen tevékenység, a folyamatos cselekvés, az üres szemgödörre horpadtan-rátapadó pirosperemű szemhéj viaszgyűrűs szempillagyökérkút-magánya és vaksága, és a világszülés-forró, izzó világősanya-hüvelyű láz, a sötétség és a fölragyogás, a lélek-erjedés és a lélekszáradás szüntelen-váltakozó hétköznapjaiban, óráiban, perceiben, másodperceiben és pillanataiban készűlhet és készűl a válasz. És boldogok a türelmesek és kemények, boldogok a választ-megadni-tudók, boldogok a pillanatonként-viaskodni-tudók, a fekete-kételykedők, halál-daccal-újrakezdeni-tudók, az elszántak és önmagukra-gőgösek, a mindíg-föltápászkodók, halállal-verejtékezők és új-égitestként megint-fölragyogók, boldogok a tűzzel-kivirágzók és csontból zöld levelet kitollaztatók, csönd-csontvázat zöld levélkoronával és viaszos-levelű bokor-tollazattal, sejt-tányérokkal és klorofil-tükrökkel befonni-tudók, a csontokra, mint üvegfára pamutembert: lüktető, vonagló, vérzeni-kész és millió kaccsal és bíbor gyökérrel szeretni-kész érháló-embert fonni-tudok, boldogok, akik az üres és szikrázó csontváz-zsákba, a csigolya-virágszáron merengő csontvirágkehelybe, hajdani anyaméhben-fújt csontkéreg-golyóba ragyogást, lüktetést, éneket, villámot, erjedést, a fény-kráter körűl arany-gyökérkoszorús kocsonya-csillagot, zengést, hullámzást, áradást adnak; a teremtés elgondolói, kitervelői és megvalósítói, a teremtés teremtői, mert a művészet nem érheti be a mindent-megértéssel, de a mindent-teremtés kínja vár rá, isten-teremtés és világegyetem-megvalósítás, szerelmes világnemzés és áradó óriás-halál; boldogok a percenként meghalni tudók, boldogok a percenként föltámadni-tudók, a lehetetlenek és meg-nem-rettenthetők, akik az elmondhatatlan gégeszorító fuldoklás idején is akarnak énekelni: amely nem kisebb fuldoklás, mint a spanyol kivégzések csavarral gégét-beroppantó fémgallér-szorítása; akiknek húsába naponta tüzes aranydrótszálakat ver és húz át húsán és émelygő szervein a gyötrelem, izzó drótkosarat fon testében a gyötrődés, parázsló tűvel és tűz-fonállal varrja át testét, lágy szerveit, csontjait és vérét a kimondás-félelem magányossága, mint megtébolyodott öregasszony a tintaceruzával-kirajzolt-szemű és szájú rongybabát, összevissza varrva rongyot, ujja-bőrét, kócot, kukoricacsutkát; boldogok a jeges harmatban-vacogók, koporsó-éjszakában rettegők, akik ilyenkor a föld-mocorgást, földigiliszta-mocorgást és gyökér-mocorgást, lárva-mocorgást és álca-mocorgást, varangy-mocorgást, vakondok-mocorgást, féreg-mocorgást és rovar-mocorgást hallgatják, összefont kezükben száradó virág-zsugorodást, a kővé-sűrűsödő földön át mozdony-füttyöt, harang-beszédet, repülőgép-hangrobbanást; boldogok a föltámadásra-várók és föltámadók. Mert a művészet a várakozás boldogsága, a gyötrelem boldogsága, a küldetés, a próba, a vállalás boldogsága. A pontosságra-törekvés boldogsága. A művészet a mindíg-próbálkozás boldogsága, önmagunk és kételyeink, középkori vereségeink és téli medve-létünk, varangylétünk és hüllő-létünk, pók-létünk és erszényes-létünk, rovar-létünk, madár-létünk, sündisznó-létünk, hal-létünk, bogár-létünk és rágcsáló-létünk legyőzésének boldogsága. Mert naponta megkoronáztatunk izzó ökör-szájkosárral, naponta ülünk tüzes vasszéken, naponta marcangolják kireszelt fogsoraikkal húsunkat a hitetlenek, a körülöttünk-nyüzsgő többgyomrú, zöld kőkéreg-arcú, kőtüskeág-karú, kőkarom-kesztyűs Ájtatos-Manó-csordák, naponta ég húsunk és szőrzetünk, naponta vagyunk megváltást-hozók, naponta vagyunk halált-osztók, naponta vagyunk elárultak és legyőzöttek, csillagként égők és boldogok. Naponta vagyunk Dózsa Györgyök.

A költészet hatalma és reménye^*

Mi a költészet? Az egyszerű és titokzatos kérdésre nehéz pontos feleletet adni. Már csak azért is, mert a költő dolga nem az, hogy a költészet fogalom-meghatározásain töprengjen. Válasz-adási kísérletei mindíg esetlegesek, földrengés-szerű robajjal, véres tűzkilövellésekkel, gyökerekig-nyíló szakadásokkal teljesek. A költészet-meghatározás játék és mámor, ceruza-vázlat az emberiség szívén, a semmire rajzolt szén-geometria, krétarajz-virág, amit elporlaszt, lemos, fakóra-szív a fény, a könny, a vér, a sóhaj és az átok: az emberiség le-nem-csitítható bíbor tajtékzása, s a csillagfény-viharzás. Mégis és újra: mi a költészet? A kérdésre nem könnyebb a válasz, mint arra: mi a madár? Leírhatjuk külsejét, szerkezetét, szerveit, a szervek működését, szokásait, szerelmét és szaporodását, ivadék-gondozását, repülését, történelmét, madár-volta mítikus emlékeit: és tudjuk-e már, hogy mi a madár? A természet: állandóság a változékonyságban. A költészet örök változékonyság. Meg-nem-állítható mozgás. A költészet: folyamatos cselekvés. Állapot-létrehozás. Maradandóság-építkezés. A költészet nem utánozza a természetet és az embert, de folyamatosan termi, fékezhetetlenűl teremti a természetet, és megteremti az embert. A természet részleteiben lerombolja önmagát, fölemészti létét: a költészet csak virágzik és építkezik. A költészetnek nincs lombhullása, csillag-robbanása, világsziget-katasztrófája. De mi a költészet, ha cselekvés, ha végtelen építkezés? Titok és teljesség és szégyen? Meztelen vacogás, didergés a mindenség csillag-ürülékei és tűz-bimbói között? Bár az emberiség-történet, s így a költészet-történet folyamán jóformán minden költő (és a költészet körűl sürgölődő elme) megadta, vagy legalábbis meg próbálta adni az arany-bilincs-véglegességű választ, a csillag-érvényű feleletet, hogy gyöngébb, vagy erősebb csuklóinkat barbár, vagy erőszak-képzeteihez fonja, hogy arany-láncával betekerje kísérlet-szellemünk szárnyait és égitest-törvényeivel alázatra intse dacos és újat-akaró, mindíg-robbanni-kész, mindíg-keresztet-vállaló szívünket: én nem vállalkozom a válasz-kísérletre. De ámúlva tűnődöm: évente száz és ezer és tízezer fiatal (földgolyónyi egységben számolva: több-tízezer, vagy annál-is hadseregnyibb fiatal) kezd verset írni! Vállalva lázas tettével a boldogtalanságot. A boldogtalanságot akkor is, ha gazdag, sikeres pálya áll előtte, s a boldogtalanságot akkor is, ha sorsa lesz sivatag-sikertelen! Ha megtalálta szívében a szavak gyémánt-mezőit, vagy ha sorsa kopár tájain csak madaraktól kicsipegetett húsfoszladékok, szép vadak lerágott csontjai, levedlett óriáshüllők virágsejt-mintás bőrcafatjai hevernek és zörögnek a csillag-forró szélben, és sárkányok óriáslábnyomából csak kristályosodó vizeletet, penész-hártyás föld-gyomorlevet ihat. Miért? Hogy kimondjon magából valamit? Hogy megőrizzen magából valamit? Oly reménytelennek hat ez a vágy, és épp századunk közepén. Miért az ének? Egyszerűen: létünk tevékenysége, mint a madaraknál? Biológiai tűz: a költészet? Mint a madarak húsának dallam-forradalma, mint a tücskök fekete kitin-zenéje? Miért? Ha a földtörténet irányából vizsgálom az embert és költészetét, akkor makacs boldogsággal tudhatom, hogy a földi anyag, pontosabban a föld-anyag csúcs-szerveződése a biológiai lét, és csúcs-építkezése: az ember. Az emberi agy, amely nem akar, mert nem tud belenyugodni a személyes-folytathatatlanba, bár tudja, egyetlen bizonyosság van: a halál. Tudja: az élet nem bizonyosság, csak előzmény. És érti azt is, hogy a folyamatos halál-tudat nem a rossz, de éppen a jó cselekvés biztosítéka. De ha a világegyetem irányából nézem a Földet: akkor ez a megsűrűsödött, ősanya-emlőként összecsomósodott-bőrű, tüzes lélegzőnyílásokkal és tüzet-lövellő pórusokkal bepettyesedett kocsonyás tűz-buborék, ez a kifejezhetetlenűl szép, és végtelen énekünkre érdemes élet-buborék az űr áramlataiban: egyszer (a mindenség-lét-törvények parancsára) elég, szénné sül. Elpörkölődik keserű füsttel lobbanva, s piros hamuvá göndörödve, mint hajszálakból gyúrt kis gombóc anyánk gyufát-lobbantó kezében a hajnali fésülködés után, mert megfésülködött a Mindenség, s zöld hajszálát, a Földet gubanccá gyűrve, tüzes törvényeivel elégeti. Mire hát a költészet, s a költő, s a mindíg-újrakezdő ifjúság-akarat? A cselekvés: változtatás. A változtatás: akarat. A költők akarata: a jóra-való változtatás. Mégis: a költészet sosem-hervadó arany-lapjain elmerengve, keserűen és elkomorló aggyal tapasztalhattuk, hogy a költészet nem tudta megváltoztatni a világot. Nem tudta sorsunktól elhárítani a rosszat és nem tudta Föld-világunkon megteremteni a gyakorlati jót. Nem tudott lenni Szent-György-dárda szép irgalmatlanságunk kezében, vagy lenni a Hegyi-Beszéd Jézusának halas-kosara és kenyere, hogy megsokszorozódván és sokasodván, mindeneket boldoggá tegyen. Megértővé és jóllakottá. De lemondhat-e a költő arról, hogy legyen Szent-György-dárda és Jézus hala és kenyere? Hiheti-e, hogy a Legyőzendő erősebb, behemótabb, lomhább, dülledtebb, varangyabb, mirigyesebb, kéjesebb, vigyorgóbb, kövérebb és igézőbb-tekintetű, mint Altdorfer sárkánya a barna-arany legyező és páfrány-rengetegben? Hiheti-e, hogy kenyere szárazabb és hala büdösebb, mint a Legendabelié, és szava csak holt levél az Életfa ágán? Nem és nem! És ezzel a hittel indúltam én is költői útamra húsz évvel ezelőtt: indúltam a fővárosba-fölviharzó, vagy fölballagó társaimmal. Akkor csupa fény volt minden: tűz és ragyogás! Hittük: nemcsak őszi fény az, de történelmi tűz-omlás. Élettűz és nem tűz-özön! Nemcsak az égből és a földből, a növényekből és a csillagokból áradt a fény, de belőlünk is. Fényforrások, fénytükrözők és fényt-lövellők voltunk. Egymás arcát világította be foszforeszkáló szívünk, ragyogtunk, mi, foszfor-szívűek és vad-arcúak. Mert onnan jöttünk mi: az elnyomatás barlangjaiból, a bánat erdejéből. Több évszázados szorongás jég-páncél-öltönye olvadozott a nemzet testéről, és dér-szőlőfürtök és jég-szőlőlevelek a nép szívéről. Tisztultabb tájakra láthattunk harmatba-mosott szemeinkkel. Ezt a ragyogást vállaltuk mi gyermekien kimondani. Mert kimondtuk azt is, amikor újra deresedni kezdett népünk szempillája és jelenünk arca lett dérsivatag, és szívünk idegesebb bőrén buborékos, eres jéghártya nőtt és dérbógáncs virágzott. Nem folytatom, hiszen nem rólunk van szó, de a költészetről. Ez a pár mondat is: csak állapotrajz, gyors történelmi kréta-vonások a hártyázó csöndre, nem személyiség-vázlat. Jegyzet-utalás a tegnapra, hogy megváltozott történeti és költészet-történeti helyzetünket érzékeltessem. És utaljak a magyar költészet természetére. Természetrajzi tárgyilagossággal lírai tegnapunkra. Költészetünk óriás-csontváza a pusztulás-tudat volt. A várakozás, keserűség és átok óriás-csontjaira és csont-kosarába fonódott, épűlt és tapadt: az izomzat, a hús, a szervek lüktető és belső-hömpölygésű sokasága, a látó, halló, szagló és nemző-szervek, a bőr, a köröm, a hajzat: költészetünk. Ez a hatalmas költészeti eleven mész-váz a nemzet-halál rettegő várása és iszonyata volt. És sehol és soha ilyen magányosan és végérvényesen. Csak a Biblia vad szőrfészekből-kihörgő jóslatai és próféta-átkai voltak testvér-jóslatok és átkok. De reményteli vad jóslás volt a Bibliai. És reménytelen vad jóslás a magyar költészeté. Kölcsey-é, Vörösmarty-é, Ady-é! Legjobbjaink örökös rettegésben éltek. Örökös figyelemben és figyelmeztetésben. Számontartó rettegés volt az. Nép pusztul el, nemzet sűllyed el: sikongták óriás-elődeink. De mit tehet e gyötrelmes század hetedik évtizedének költője? Hiheti-e őskultúrák sírjain, csontvázain, temetőin, eszközein, fegyver-maradékain, cserepein, bőrcafatjain, állatcsontjain és kő-bronz-rézgyöngy-ékszerein állva, hogy szívét és agyát nem rágja meg a föld? Hiheti elsűllyedt népek földrágta csontjain és szívük rothadt foszlányain állva: kimmerekén, szkítákén, illyrekén, thrákokén, keltákén, rómaiakén, boiokén, eraviszkuszokén, azaluszokén, dákokén, szkordiszkuszokén, dalmatákén, pannónokén, germánokén, markomannokén, szarmatákén, jazigokén, quádokén, vandálokén, húnokén, roxolánokén, gótokén, alánokén, viktofalokén, gepidákén, thüringekén, svébekén, avarokén, langobárdokén, szkírekén, karpodákokén, rugiakén, kutrigurokén, utrigurokén, herulokén, szlávokén, bolgárokén, frankokén, bajorokén, kúnokén, hiheti-e, hogy szavát nem eszi meg a föld; bár eltűnődik a népek-temetője fölszántott és virág-könyörgésű, szakáll-vert földjén heverve: miért tűnnek el népek, nyelvek, szívek és hajzatok, belekeverődve a földbe, mint a föld haja, a holtak ragyogása, fölszívódva más nyelvekbe, mint a reggeli ébredésbe az anyaemlő-illatú, vagy zord-árnyékú álmok? Ki tudja, hogy miért foszlottak el köd-óriásasszonyokként az eltűnt népek, míg maradhattak volna óriás-ölű termékenyek, nemzők, befogadók és kibocsájtók. Jövőt-kihordók és időt-ringatók? Érdemes költészethez érdemes élet kell. De hogy élhet a jelenkor költője érdemesen? Feledheti-e, hogy ma már nemcsak népek és nemzetek, de az emberiség sűllyedhet közös sírba! Léttörvény lenne ez is? Nem a történelem, de az ember által megteremtett második természet (amely éppúgy a természet műve, mint az ember) falhatja föl, emésztheti föl az emberiséget, átadva csecsemő-életű bolygónkat az első természetnek: a zöldnek, a tollnak, a pikkelynek, a hártyának, a szőrnek, a bőrnek, a páncélnak, a fogaknak, a szívógyomroknak, zúzógyomroknak, kloakáknak, anusoknak, vagináknak, szívócsöveknek, tojócsöveknek, ivarnyílásoknak és nemzőpálcáknak, tojás-üregeknek, petezacskóknak, petefészkeknek és herezacskóknak, sperma-préselő béka-öleléseknek, nemzőlábaknak és ondó-ágyúknak, a szívócsápoknak, rabló-lebernyegeknek, virágzó-rablócsápkötegeknek, pók-fogsoroknak, vér-rojtoknak, az emlős-méheknek, rovar-méheknek, a madártojás-méheknek, hüllőtojás-méheknek, a tarajosgőte-méheknek, szalamandra-méheknek, a bogár-petezsákoknak, hal-petezsákoknak, tengericsikó-férfianyaméhburoknak, a megkristályosodó rovar- és madár-vizeletnek, a vizeletnek, az ürüléknek, az ökrendezésnek, hányadéknak, a böfögésnek, a szeleknek, a gázoknak, az emésztő-nyálnak, gyomorsavaknak, gyík-vérkönnyeknek, a péniszeknek, falloszoknak, hímvesszőknek, ondónak, spermának, petének, tojásoknak, lép-sejtű pipabékanőstény-hátaknak, pete-fürt-hurcoló békalábaknak és békafaroknak, herének, hüvelynek, a lárváknak, báboknak, álcáknak, ebihalaknak, a csőrnek, a karmoknak, körmöknek, rágószerveknek, nyelveknek, költőzacskóknak, csőr-reszelőknek, csőr-fogsoroknak, gége-fogsoroknak, az emésztőnyílásoknak és ürítő-nyílásoknak: a növényeknek, madaraknak, bogaraknak, férgeknek, halaknak, vadaknak. Az emberiség fölfalhatja önmagát, s átadhatja jövőre-érdemes gyönyörű hatalmát: a járólábaknak, a kopoltyúlábaknak, takarító-lábaknak, állkapcsi-lábaknak, tori-úszólábaknak, fogólábaknak, mászólábaknak, hasadt-potrohlábaknak, hólyagoslábaknak, faroklábaknak, futólábaknak, úszólábaknak, ásólábaknak, ugrólábaknak, ragadozólábaknak, gyűjtőlábaknak, az ollóknak, csípőknek, tomporoknak, comboknak, lábszáraknak, lábtöveknek, lábtő-karmoknak, tapogatókorongoknak, a sertecsápoknak, fonalascsápoknak, gyöngysor-csápoknak, fűrész-csápoknak, toll-csápoknak, fésűs-csápoknak, bunkós-csápoknak, térdes-csápoknak, lemez-csápoknak, csápsörtés-csápoknak, a potrohlábaknak, farcsutáknak, a faroktoldalékoknak, a tojókészülékeknek, párzószerveknek, a Malpighi-edényeknek, a dobhártyás-hallószerveknek, a húros-hallószerveknek, az armatura genitalisoknak, az ovariolumoknak, a végbélnyílásoknak, végbél-lemezeknek, dactus ejaculatoriusoknak, a rovarbőr kutikulájának, a vedlésnek, a bomlástermék-kiválasztó kültakarónak, a bűzmirigynek, az illatmirigynek, a viaszmirigynek, a végbélmirigynek, az érzőszőröknek, a szaglókelyheknek, érzőgödröknek, szaglólemezkéknek, érzőharangoknak, tapintószőröknek, érzőlemezeknek, haranglemezeknek, érzőkúpoknak, szaglógödröcskéknek, szaglószőröknek, az előbélnek, a szájüregnek, a nyálmirigyeknek, a garatnak, a nyelőcsőnek, a begynek, a mézgyomornak, a hosszúnyelű-hólyagnak, az előgyomornak, a megvastagodott belhártyának a fogakkal, tüskékkel, lécekkel; a gyomornak, a vakbélkoszorúnak, az utóbeleknek, a stemmáknak, oculi compositiknek, az ommatidiumoknak, az ocellusoknak, a facettáknak, hatszögű kristálykúpoknak, a gamogenetizmusnak, a szűznemzésnek, a lárvanemzésnek, az ál-elevenszülésnek, a húgyhólyagnak, húgycsőnek, a fullánknak, a tüskének, szívókorongoknak, szívólapoknak, szívókelyheknek, az ormányosoknak, cickányormányosoknak, az egyenesszárnyúaknak, a négyszárnyúaknak, a legyezőszárnyúaknak, karéjosszárnyúaknak, kétszárnyúaknak, viráglegyeknek, harmatlegyeknek, cicindeláknak, bársonylegyeknek, szőrösszárnyúaknak, recésszárnyúaknak, szabadszárnyúaknak, szípókásoknak, tajtékos kabócáknak, a növényevőknek, állatevőknek, korhadék-evőknek, talajevőknek, iszapevőknek, mindenevőknek, különleges-evőknek, a kitinnek, kocsonyának, takonynak, stigmáknak, szövőmirigyeknek, szövőszemölcsöknek, fonószemölcsöknek, kifecskendezett undorító nedveknek, a rágószerv méregmirigyeinek, a fullánkok méregmirigyeinek, a mirigyszőrnek, pöfögésnek, ürítésnek, a tetveknek, bolháknak, bacilusoknak, vírusoknak, és az uterusz-vágynak. Az emberiség öntelt mámorában kiirtja önmagát, s átadja a többmilliárd-éves szellem-épülést a Halálnak, az Emberalatti-létnek: az egysejtűeknek, sejthalmazos állatoknak, álszövetes állatoknak, szövetes állatoknak, testüreges állatoknak, a kültakarótlanoknak, a kültakarósoknak, az ektoplazmáknak, pellikuláknak, kutikuláknak, a hámnak, irhának, bőrnek, csillangóknak, csalánszőröknek, kitinszőröknek, sertéknek, szarupikkelyeknek, szarvaknak, agancsoknak, a héjasoknak, házasoknak, bőrvázasoknak, kitinvázasoknak, kovatüskéseknek, mésztüskéseknek, gerinchúrosaknak, csontvázasoknak, az állábaknak, csillósoknak, ostorosoknak, izmosoknak, bőrizomtömlősöknek, vázizmosoknak, a rágógyomornak, mirigyes-gyomornak, zúzógyomornak, epésbélnek, éhbélnek, csípőbélnek, vastagbélnek, végbélnek, a részecske-evőknek, nyelőknek, szívóknak, rágóknak, külsőemésztőknek, bőrön-át-táplálkozóknak, szimbionta-táplálkozásnak, a bellégzésnek, a kopoltyúsoknak, a tracheásoknak, a tüdősöknek, a trachea-tüdősöknek, plazmacirkulációnak, a vándorsejteknek, gastrovascularis üregeknek, a zárt érhálózatnak, a csőszívnek, a szívszerű üregnek, a nem-teljesen-osztott szívnek, az osztott szívnek, a diffúz kiválasztásnak, vándorsejteknek, bőrmirigyeknek, a bélcsatorna falának, az elővesécskének, Nematodának, a vesécskének, ősvesécskének, utóvesének, a plazmának, a dúcidegrendszernek, agyidúcnak, idegtörzsnek, garatideg-gyűrűknek, hasdúcláncoknak, garatfeletti-dúcoknak, fényérzékeny plazmának, a fényérző sejteknek, az egyszerű pigmentkehelyszemnek, az összetett pigmentkehelyszemnek, a gödörszemnek, a fénylátó szemnek, a képlátószemnek, a hólyagszemnek, a timpanális szervnek, a lábszár-fülűeknek, a potroh-fülűeknek, a tor-fülűeknek, a szárnytő-fülűeknek, a belső-fülnek, közép-fülnek, külső-fülnek, fülkagylónak, az érzősejteknek, a bemélyedt érzékszerveknek, az üregesszerveknek, az oldalvonalaknak, örvényférgek fején az áramlásérző szervnek, a férgeknél a fej plazmakemotaxisának, a legyek, lepkék lábán az izlelőszerveknek; a rovarok szaglószervének: a csápok felületi gödreinek és dombjainak; a pókok tarzális szervének, az orrüregeknek. Vagy átadja magát az emberiség a csöndnek, a zöld háborgásnak, sustorgásnak, növekedésnek, és ereződésnek: a gyökereknek, száraknak, leveleknek, kacsoknak, virágoknak, a baktériumoknak, a kékmoszatoknak, az ostorosmoszatoknak, a sárgásmoszatoknak, barázdásmoszatoknak, zöldmoszatoknak, barnamoszatoknak, vörösmoszatoknak, a nyálkagombáknak, ősgombáknak, moszatgombáknak, tömlősgombáknak, Bazidiumos gombáknak. Konídiumos gombáknak, zuzmóknak, moháknak, harasztoknak, a korpafüveknek, zsurlóknak, páfrányoknak, a nyitvatermőknek, a zárvatermőknek, a kétszíküeknek, és az egyszíküeknek? Mit tehet a költő ilyen embertelen-létáradás-jövő-lehetőség előtt? Mi hát a föladatunk? Hiszen most kellene a költészet Kalevala-i ereje! Hogy legyen erőnk, mint Vejnemöjnené: világakaró és világ-nyugtató, hangszerünk mindenség-varázslatos, változtató, teremtő, földbe-éneklő és űrből-kiéneklő! Mert az emberiség nem a részleges, de a teljes pusztulás lehetőségét termelte ki magából. Azt mondják, a madár önmaga legszebb produktuma, de a létfejlődésben: zsákutca. Lehet, hogy az ember fejlődése csúcsán zsákutcája önmagának? S közös élete (az emberiségé) csak addig folytatható, amíg föl nem találta önpusztítása végső és rettenetes eszközeit? Ma már az emberiség-pusztulás gyűlölt, rettegett, tudatunktól gonosz mese-óriás árnyékaként elhessentett, de valóságos lehetőség. Mint a termesz-anya-óriás, a szerelemtől hatalmasra fölfúvódott lüktető, leffegő, hullámzó gumihártya-test, amelynek héj-szeletei, mint a sárgadinnyének, zsírosan földagadnak, s egyetlen pocak-has-tompora körűldagad apró facetta-szem-rózsáin, szüntelen nemző-éhesen és a duzzadt, lázas, többezer-petecsöves petefészektől illat-mámoros, a dagadt vagina-kehelybe, a mézelő szerelem-rózsába ondódárdáikat döfködő, téboly-láncként gyűrűző, a parázsló hüvely, éhes ondótartály, lüktető párzótáska, a gőzölgő nemző-kút körűl tolongó, ivarnyílásba-tülekedő páros-heréjű, dagadt-ondóhólyagos, vonagló-ondóvezetékes, virágzó-kilövellőjáratú, erjedő-péniszes apró hímek szűntelen spermium-lövellésében: a Pusztulás ott fekszik lágyan lobogva és zsírosan lihegve nyálunkkal és sóinkkal összeragasztott civilizációnk termeszvár-éjszakájában és ontja szülőnyílásából petéit kifogyhatatlanúl. Ontja szüntelenűl a kikelni-kész halált. Keserű volnék? Nem. Csak nem akarom elfelejteni, mi várhat ránk. És megtalálni a Választ, a Feleletet, az Egyetlen-szót, amitől meghátrálnak és elfoszlanak az éj vihogó és vicsorgó foszfor-szellemei. Nem lehet, hogy ne vállaljon részt a lét dolgaiban a költő. Hogy ne hallgasson a szorongásra, panaszra, az emberi szívre és az elemekre. Szorongásunk kozmikus? Igen. Nem tudjuk, de hisszük, hogy van másutt az emberéhez hasonló élet a világegyetemben. Elképzelhetően többmillió hozzánk-hasonlóan lakott, vagy lakható, tehát civilizációra-képes bolygó van ismert világegyetemünkben. A fizikus Fred Hoyle szerint (minden más lehetőség mellett) más bolygókon nagyjából az emberhez-hasonló lénynek kellett kialakulnia a fejlődéstörténetben: koponyája, agya, szeme, keze, lába kell legyen a más-bolygónyi lénynek, hogy teremtő, építő, civilizáció-alakító lehessen. De találkozhatunk-e valaha ezekkel a lényekkel? A fizikusok általános véleménye szerint: nem. Az irtóztató távolságok testünket e zöld-hajzatú, tenger-pislogású, tűz-lihegő bolygóhoz kötik. És mégis le kell mondanunk Föld-központú büszkeségünkről, világ-centrikus gőgünkről! A bársonyrózsa-szájú Tóth Árpád is át akarta törni az emberi fagy-magányt. Lélektől lélekig üzent. És eljött, mert törvényszerűen el kellett jönnie, a csillagtól-csillagig üzenet ideje! Az emberiségtől emberiségig kell üzenni majd. És lesz-e fontos üzenni-valónk? Fred Hoyle rádió-beszédre, telefon-beszédre, televízió-beszédre gondol. A költő meg arra, hogy az ő szavait sugározzák majd a földi-ember testvér-szavaként a világegyetem más emberének. Mit tehet a költő? A költő az életért beszél, a szép reményért, s a még-szebb lehetetlenért. Beszél a Pusztulás ellen, a sivatag-bánat ellen. A halál ellen a szép halálért. Elpusztítja-e az emberiség önmagát? Hinnünk kell, hogy nem, hogy megszabadúl gonoszaitól, mert élethite nagyobb, mint a gőg, a reménytelenség. S ha igen: mit hagyunk magunk után? A költőkből a Földgolyó-pusztulás után mi marad? Mit őriznek meg kövületeink: műveink mammut-csontjai, vagy madár-csontjai a kövekben? Ha más bolygók paleontológusai, palaeornitológusai és palaeopathológusai ideszállnak és kiássák az emberiség csontvázát: mit tudnának meg rólunk: kővé-vált könyveinkből, amelyek, mint a foraminiferák millió-pórusos mészkő-rózsaváza, radiolariák kovacsipke-inge: (amelyekből kirothadt a mállékony hús, az olvadékony test, a lélegző, ál-láb-koszorúkat-kitüremlő, lüktető sejt) megőrzi megkristályosodott, elmeszesedett képzeteinket. Amelyek, mint a falevelek, virágok, tengeri sünök és liliomok kőcsipke-domborulatai, vagy a gyíkmadár, az Archeopteryx megmaradt váza a litográf palában: megőrzik virágzó költészetünk kőbe-dermedt vázlatát legalább. Mert hulló csontjaink, kifehéredő vázaink tele vannak írva. És nem mindegy, hogy mi van csontjainkra írva! Mert nem mindegy az se, mit mondunk, hogy élünk a halál előtt! Ha egy hidrogénbomba-háborúban üvegesre sül a Föld, nem mindegy, mit lát belőlünk a világegyetem-jövő, mik lesznek szánkból-kipatakzó utolsó szavaink zászlai, mint a középkori oltárképek és freskók szentjeinél. Ülünk majd derékig a forró üveg-pépben, sikítva, hörögve, zokogva, sülve, önmagunkat rágva, marcangolva, vagy széttárt rózsaszínű kezekkel, széthínárosodott haj-lobogókkal fulladtan tömődünk a Föld-borostyánba, s lecsipegetik kiálló puha részeinket az űr angyalai és ördögei, a túlvilág papagáj-tollú, paradicsom-madár-farkú, pizángevőmadár-pirosmirigykapor-szemgyűrűs, kő-tukán-csőrű, szarvasbogár-szárnyú, kolibri-szárnyú és szitakötőszárnyú Hústalanjai, kitépik az Emberre-éhesek testünk darabjait, mint a borostyánba-ragadt lepkék, hangyák, darazsak, szöcskék szemét és húsát, combjait, csápjait, potrohát, lábszárát, gégéjét, beleit, szíveit, szárnyait a kitin-vázakból az őskor nem-kegyetlenebb madarai? Vagy az üveggé-olvadt Földgolyó, az Óriásborostyán lesz áttetsző arany-koporsónk, mint az őskor rovarának az összezáruló gyantacsöpp és dalaink szájunkból buborékként kihólyagozva: mert a mézben-kínlódó rovar kilökte tojócsövét, vagy az összehúzódó gyanta kipréselte beleit. S a borostyán-sírba zárt állatka légzőcsövének nyílásán és légnyílásai körűl léghólyagok, légbuborékok gyöngykéreg-gömbsora: a kilépett levegő, a megfulladt rovar utolsó lehelete. Így lesz énekünk az Üveg-föld-sírba temetve? Vagy, mint Bachofen-Echt a Bernstein-zárványokat: Dante és Milton és Madách angyalai, más égitestek tudósai látcsöveiken, földig-tolt szemeikkel vizsgálgatják holttetemeink és dalaink maradékát az óriás Föld-üveg-temetőben: mert a szervezet évmilliárdok során megsemmisűlt és csak a visszamaradó üreg falát vonja be az egykori állati test leheletfinom pora, a kék, zöld, bíbor, arany és fekete költészet-por és emberiségkori mámor-zuzmara. Mert költészetünk és testünk, mint a csillag-anyagsziget-katasztrófák: önmagába-roskadt, üres csönddé porladt, s létünk buborék-maradékát, buborék-halmaz-üregét őrzi az arany-kripta, dalaink testformát-őrző űr-test alakját, hiszen az üreg, amely pontosan a test hajdani formáira domborúlt, most már üresség-test, szines por-ruha, por-mozaik-báb, némaság-lárva, amely a gyanta-negatívra ragadt: a facetta-koszorú-halmazok, vatta-páfrány-csáp-levelek, rágó és nemző-szervek, dagadt szerelmes potrohok üreges por-minták csak! Kirothadt létünk szines por-szemfedője az, semmi-por-koporsó, az űrredomborodó por-jelenés! De akármilyen mámorító is: ne hívjuk halálunkat, ne idézzük a jövő-lehetőség legkegyetlenebb álmait! Higgyünk hitünkben és értelmünkben! Hisszük, hogy a világegyetemből egyszer-csak fölhangzik a hívás, a világegyetem-anyaméh testvér-emberiségei üzennek értünk: mondd el magad testvér, mondd el magad emberiség! Én tudom, hogy nekünk kell válaszolni! Büszkén tudom, mert a költészet föladata: a válasz-adás. Mit üzenünk majd? Mit mondunk majd? Mit tudunk mondani magunkról? Mi az a legfontosabb, amit el kell mondanunk magunkról? Hisz évszázadokig, vagy évezredekig megy az üzenet és jön az üzenet-válasz. Hogy mennyire szerettünk élni? Hogy féltünk a haláltól? Hogy szerettünk szeretni? El kell mondanunk önzéseinket, gőgjeinket, szenvedésünket, tisztaságunkat, bűnünket, ostobaságunkat, múltunkat, emlékeinket, szerelmünket, lázainkat, tetteinket és álmainkat, forradalmainkat és bensőnk kristály-világát, létezésünk befejezhetetlen tartalmait? A költőnek hinnie kell, hogy minden fontos, ami élet, és minden fontos, ami halál. És újra mégis: meg kell találnunk az egyetlen verset, a legfontosabbat, szüntelen kutatva létünk barlangjaiban, meg kell találnunk létezésünk évmilliárdos rongyos-zsákjában, a múlt mérhetetlen temető-ládájában, hogy mit mutatunk föl az értelmes világegyetemnek. Tudnunk kell, hogy az emberiség-gyerekkor óriás játékszereit, szines ásóit, vödreit, kapáit, ragasztott-szempillájú hajasbabáit mutatjuk-e föl, vagy az elöregedett emberiség vad halál-játékszereit, vagy a költők megújulás-hitét? Hisz nem ember-idő-fogalmakban, de emberiség-fogalmakban, égitest-fogalmakban kell gondolkoznunk. A költő a mindenségből nézze önmagát és a Földet, mert a mindenség nem önmagát látja benne, de meglehet, önmagát keresi az ember költészetében. De éppen ez a fölismerés kényszeríti a költőt arra, hogy ne vonja ki magát a gyakorlati válaszadás alól, kora gyötrő kérdéseiből: nemzete, társadalma, népe, történelmi környezete és emberiség-környezete hétköznapjaiból, hogy ne köthesse szívét a könnyelműség szívárvány-léggömbjére, mert hab-gömbnél könnyebben és gyorsabban pattan el a felelősség-nem-vállalás csak látszatra szív-emelő és csillagok-felé-vonzó gáz-belsejű golyója, s az őt-mosolyogva-elhagyónak keményen visszaüt a Föld, a magasról-ráhullt szívet véresre összetöri, az alázat-nem-vállalót cafatra összezúzza és halálra-alázza. És még jó, ha szemfedőként visszahullanak rá a füstös, rongyos burok ernyedt, megpörkölt lebenyei. És ez a fölismerés mondja a költőnek, hogy el ne bízza magát, hálát sose várjon. A költő tegye dolgát, hacsak egy fűszál, egy mohos kődarab hallgatja is, énekeljen akár az omlékony sivatagnak, a szörny-rejtő sötétnek. Mert a költészetnek a mindenséget-átitató hatása van, mindenütt jelen van a világegyetemben, lüktetve mutatja a világot-behálózó rendszerét, mint gyönyörű tűz-szövevényét az üveghúsú létezők ér-rendszere. Átüt a dolgokon, mint a halál, kicsordúl a dolgokból, mint a vér.