Csillagtörmelék^*

Az európai-hírnevű magyar grafikusművészet egyik legtehetségesebb fiatal képviselője. Példaképei és mesterei: a csodálatos-kezű Szalay Lajos és a vívódó, látomásos, nagy-lobogású Hincz Gyula. Szellemi elődei közt a realista-ceruzájú, gazdagtestű asszonyokat, kidudorodó-izomzatú férfiakat, életerős állatokat és madarakat rajzoló Picasso is hatással volt rá éppúgy, mint mestereire. Kass az ő kezük irányításával kezdte formálni művészetét, könnyed, játékos és sokszor mégis monumentális-hatású alakjait, a karcsú fiúkat, kecses-léptű nőket, a természetet, a növényzetet, gyümölcsöt, galambot, legendát, szarvassá-változott fiút. Művészi sorsa még nem befejezett: hatások, stílusok, törekvések, izgalmak és a világ új látása ötvöződik és halmozódik rajzaiban, és a munka és a gép, a nyomda látványa és látomása tódúl be újabb műveibe. Egy azonban máris bizonyos: hogy a század képzőművészetileg is széttöredezett világát, a lázas cserepekre hullott létet akarja ő is, mint annyi más társa egynek látni, derűsnek és hasznosnak, harmónikusnak. Hordoz magában valamit a latin harmóniából és életszeretetből, valami idillikusat és békességeset, napfényes szőlők és könnyű széljárta ligetek termékeny csöndjét, amelyből egy magas furulyázó fiú lép elénk, szelíd nyáj hömpölyög. De ki tudja? Mikor robban gyötrelemmé? A mi világunk művésze mégis Kass János, akinek műveiben a céltudatos és okos munka szépségét kezdjük megtalálni.

Vállalkozása gyönyörű és megrendítő képzőművészetünk utolsó húsz esztendejében. A világot a két kezével előállító, újra-formáló és megtartó embert, forradalmi múltját és megtöretettségét, bukását, lázadását és diadalát gyúrja époszi hőssé komor és dacos, rücskös, gyötrött és szikár-állhatatos műveiben. Volt már kísérlet erre a művészetek történetében, az egyiptomiaknál éppúgy, mint a XX. század indulatos és múltat-szétrobbantó forradalmár töprengőinél, de nála szebben, vulkáni-tűzzel-átégetettebben, gyötrelmesebben és lázasabban senki sem tudta megvalósítani önmagunkat, mint éppen ő, a belőlünk-való, a velünk-égő. Voltam műtermében és komoran néztem repedezett agyagfiguráit, a repedéses-nyakú táltoslovat, amely, mint a megégett föld; a lovas drót-ujjait, amelyekről letöredezett az agyag, mint-a fáról a kéreg; Dózsa fenyegető, üszkös arcát. A teremtés ideje adódjon meg neki, gondoltam eltűnődve, hogy megvalósíthassa mindazt, amire küldetett, hiszen a teremtés idő is, különösen az olyan művésznél, mint Somogyi József, aki csak akkor ragasztja egyik agyag-csipkét a másikra, lázasan és keményen, ha szinte magából tépi ki az anyagot, a teremtés ősi anyagát.

Művészete magányos és töprengő. A mozdulat helyett a merengés, a magányos eltűnődés alakjai, fái és óriás dohánylevelei, szárnyas lényei állnak rézkarcain, toll, vagy tusrajzain. Valahogy a földbe, az emlékekbe, a múlt-időbe néznek vaskos alakjai, de még a népmese-óriások lándzsahegyéhez hasonlító dohánylevelei, egymozdulattal kerekített gömbfái, nagy-lángú, csipkés csillagai is. De visszafojtottságukban is mennyi indulat, türelmetlenség, energia, neurózis és robbanékonyság van ezekben a művekben, ahol egyformán tűnődnek a föld nehéz emberei, a süvegsipkás férfi-angyalok, vagy a csillagokkal és virágokkal körűlnőtt lányarcok.

Művészete csupa játék és csupa mese-apróság, gyökerek, szívek, tárgyak, virágok, emberek, angyalok, medúza-emberek és gyökér-alsótestű levegőben lebegő lények halmazából összerakódott hatalmas mikrokozmosz. Sejtelemmel, mesével és a természeti és emberi lét gyönyörű apróságaival zsúfolt külön világ, a miénk és a képzeletünké, gyermekkorunké és álmainké. Játék és bájosság, humor és létgazdagság borítja el gazdag lapjait, rokona ő a középkori (a világ dolgait gazdagon ismerő és rajongásig szerető) mestereknek, akiknek képein ott nyüzsög a feledhetetlen és csodálatos lét, olyan aprólékosan, mintha mikroszkóppal néznénk egy vízcsöpp világegyetemét, vagy egy testszövet metszetét. Művészetét a jóság és életszeretet itatja át; korszerűségét éppen ez adja, a látás ilyen részletessége, a világ titkainak ilyen ismerete, amely újabb és újabb megismerésre indít, hogy megértsük: a világ nem az ürességek sokasága, de a dolgok, összefüggések végtelensége.

Művészete a folyamatosan megújuló és megvalósuló csoda és játék, jelenés és áhítat, dolgokkal, kultúrákkal, növényekkel és temetőkkel-azonosulás. Tegnap még a növény-szerelem és a gyökér-magány fonta be képeit, s ma a mese és legenda, Róma és a Biblia titkai és történelme, a latin életszeretet és hódítás jelképei jelennek meg ezüstben, kékben, bíbor-feketében, kék-barna gyűrű-fonadékokban, játékos és elmerengő, humoros és ritmusokkal-tömött vásznain és lapjain.

Akik vigyázó szemmel és vigyázó szívvel figyelik fiatal képzőművészeink jelentkezését és fölvirágzását, örömmel jegyezhették meg néhány évvel ezelőtt egy új, nagytehetségű grafikusművész, Gyulai Líviusz nevét. Azóta megsokasodott műveiben: illusztrációiban, linó- és fametszeteiben, rézkarcaiban ott a sűrű világ és a sűrű élet, az utalásokkal, mámorokkal és dolgokkal, növényi és állati létezőkkel egymásba-font természet. Munkáiban tréfa-kedv és mítosz, a kódexek primitív bája, a lovagkor vassal és bársonnyal, lovakkal és lándzsákkal, páncélokkal és rózsákkal zord-groteszk csipkébe-gubancolódott irónikus tarkasága, babiloni és asszír utalások halmozódnak egybe múltat-vizsgáló szemünk örömére és törvényt-kutató töprengéseink gazdagodására.

Ritka-szerencséjű művész. Fanyar, okos, mindíg lényeget-érintő, megrázó szatirikus és humoros rajzait az egész ország várja hetenként: döbben meg világ-értelmezésén, ismer önmagára, meztelenedik le szívében. Műveiben önirónia és kemény ítélet van. A zseniális Karinthy Frigyes rokona ő, rokona Steinbergnek, a filozófikus rajz-humoristának. Szükség van rajzoló tollára és ceruzájára, hogy ne takargathassuk gyarlóságainkat, gőgünket, butaságunkat és önzésünket, és a sokszor groteszknek, vacogtatóan-értelmetlennek, csontváz-nevetésűnek ábrázolt világa mögött meglássuk szigorú intését az emberi jóra, a világ értelmében való hitre és a lét szeretetére.

Húsz éve őrzöm Vankó Imréné Dudás Júlia egy színes rajzát s ámúlok el naponta üdeségén és tisztaságán. Gyermekkoromat őrzöm benne, közelségemet a földhöz, növényekhez, csontjaimat-átsütő csillagokhoz, a meszelés-szagú és betlehemes-csöngettyűs, édes harang-szavú, aranybarkás, behavazott-arcú áhítatos nagy ünnepekhez, közelségemet a borhoz, babonákhoz, virágzó mámorokhoz, a termékenységhez, temetőhöz és a halálhoz. Ez a művészet nem páva-szépség, tulipán-szigor, vagy csillag-aranyomlás, hanem a virágzó és termékeny föld, ez a művészet cselekvő akarat, a gyönyörűen-tenyésző létezés megmaradás-vágya! A világ tele volt képíró-asszonyokkal és faragó-emberekkel, népballadákkal, dalokkal, teremtés és halál-mítoszokkal és népmesékkel. Vigyázzunk, hogy ki ne haljanak az éneklő népek, a mítosz-alkotó népek, a képiró-asszonyok és faragó-emberek, mert az ember hal ki velük. Őrizzük, gyűjtsük, terjesszük műveiket, tanuljunk tőlük, legyen eleven lelkünk eleven része a nép léttől-el-nem-különűlt művészete, amely önmagát mondja, mint a természet s épp ezért bizonyossága a múltnak és a maradandóságnak.

A természet önmagát hozza létre. Évmilliárdok építkezésének és lebomlásának, kísérletének, fejlődési zsákutcájának és újrafogalmazódási indulatának csúcsán megjelenik az ember: magányosan és kiszolgáltatottabban természeti elődeinél, de okosabban is, mint az eddigi létezők. Nemcsak önmagát teremti újra és újra, de hatalmasra-fejlődött agyának lemérő és rendező képessége és kényszerítő szükséglete folytán megteremti környezetét is, szerszámait és házait, létrehozza, először primitív fokon, munkaeszközeit (és a társadalmat), majd ismereteinek gazdagabb gyöngyözésével és fölhabzásával a technikai kultúrát, mindazt, amit második természetnek neveznek a fizikusok. Az ember által elképzelt és megteremtett dolgok is a természet produktumai, ha közvetetten-teremtettek is. A természet nem esztétikus. A természet önmagában-való és szépsége is szükségletével és célszerűségével azonos: formáit céljainak megfelelően alakítja, a szaporodás, a fönnmaradás és folytatódás kényszerűsége szerint. Természeti környezetünk mindíg önmagát mondja, de az embert-körűlvevő dolgok sokasága és már-már végtelen fölhalmozódása az ember által alakított, aki látja, tervezi és formálja környezetét és eszközeit. Az ember az egyetlen (eddigi ismereteink szerint), aki fölismeri a szépséget és elválasztja a természettől. Megteremti az esztétikai kultúrát is, a technikai kultúrával egy-módosulásban, amit az ember által megteremtett dolgok úgy viselnek, kezdetlegesen: mint a kéz a kesztyűt, és elképzelt, vagy megvalósúlt tökéletességükben: mint az emberi kéz a bőrét. Az emberi kultúra történelmében sok változata, virágzása, tobzódása, cifrázata és egyszerűsödése volt a dolgok formáinak. Századunk nagy törekvése, hogy az ember által előállított, megtervezett és formált dolgok esztétikailag is azonosak legyenek önmagukkal: célszerűség és szépség teljes azonosulásban valósúljon meg. Ez a gyakorlati egyszerűsödést és a tiszta formákat teremtette meg. Voltaképpen a közeledést és hasonúlást a természettel.

Mit tudunk gyerekkorunkról? Mit tud a gyermekkor önmagáról? A felnőtt, ha a múltba ás, legtöbbször a fájdalmakba ás, levedlett évei sírgödreit ha fölássa: fájdalmak csontjait találja ott a múlt gyökereivel befonva, a szorongás ruhafoszlányait, érthetetlen könnyeket és vacogást. A gyermek nem tudja magát, csak a létet, él, mert megadatott neki az élet, játszik és úgy teremt világot, rajzolja maga köré a létet, építi maga köré a teremtést. A gyerek-szem, a gyerek-szív és a világ között még nincs az a sejtelmekből, magányból, mámorból, szenvedésből, fáradtságból és halálból font szívárvány-háló, véreres hártyafal, vagy jégzuhatag, aminek cellái, lüktető fonadékai, fehér szárnyai közt mi élünk és próbálunk élni. A gyermek közvetlen-egy a világgal, ezért is tudja a lényeget adni könyörtelen közléseiben. Rajzai, képei utólérhetetlen tisztaságát szeretnénk mi is elérni, legalább szívünkben megtalálni, mi, hajdanvolt gyermekek, töprengők és könyörületesek.

Nemcsak gyermekeinknek, de lassan már nekünk is ámulat-világ ez a világ, a századvég, a nagy összesűrűsödési, összecsomósodási, robbanékonysági korszak, nagy fölindulások, kezdetek, forradalmi vágyak, szerelmi és politikai mámorok ideje, ideje a technikai fölgyorsulás és részleteződés kezdetének is, de ideje a csöndhercegek, lassú kocogások, rádlik és fiákerek, könnyen-futó, vagy nehezen-döndülő-léptű lovak, főtt kakasok és gombos sevró-cipellők, rezesbandák, városban-virágzó akácfák, csönd-arcú álmodozások, álmodozás-álarcú lassú tébolyok, szakállasan-ténfergő megváltó-jelöltek, álom-uraságok és árnyék-kisasszonyok, országnagy söröskorsóhabzások, hatalmas ősgyökérzet-bajuszok, bársony-álarcú és arany-álarcú jajgatások, máslik és huszármenték zsinór-csontváza óriás, gyönyörű egybehabzásának is, ideje a végső-könnyűségnek, s a mérhetetlen gyötrelem-kezdeteknek is. A legjobbak szava leszámolás és sikoltozás volt, minden újrakezdés, megváltoztatás, új-törvény-keresés, művészet, szerelem, társadalom és világváltoztató akarat találkozott akkor a legjobbak szívében és agyában és kereste magát műveikben és indulatukban. Az időt, a történelmet és a gyötrelmes jövőt nagyon-érzők ideje is volt századunk kezdete, nemcsak Jókai Mór és Anatole France, de Ady Endre, Proust és Krúdy Gyula, Cézanne, Csontváry Kosztka Tivadar, Rodin, Szomory Dezső és Alexander Blok nagy virágzásának és nagy lelkiismeretének ideje is. Találkozási pontja minden jónak és rossznak, a melegségnek, ragyogásnak és a szív-idegesség kezdetének. S mi, a század harmadik harmadának gyermekei nemcsak az előd-óriások műveit olvassuk és nézzük ámulattal és hódolattal, de a korszak fotóit is: elmerengve és vigyázva, mert ezek a képek is elmondanak valamit az emberiség nagy-tervezésű tegnapjából, nemcsak a már gyökerekbe-göngyöltek és virágokkal-benövesztettek, szobrokba-öntöttek csodálatos vallomása.