Egy művészről és önmagunkról^*

Már több mint egy évtizede ismerem ezt a fiatal művészt, pontos és céltudatos-kezű grafikust, a megvalósítás törvényeit és módszereit kristályosan tudó mesterembert, a nagyszerű, modern könyvművészt, a betűk, a formák, a könyv megbűvöltjét és ihletettjét: Kass Jánost. S őt is, mint annyi társát, barátaimat és kortársaimat, a gyötrelmesebb-indulatúakat, vagy látomásos-agyúakat, a szelídebb-örvényűeket, vagy önmagukat-keresőket, azzal a finom szorongással, madár-kiváncsisággal és fontosat-váró ünnepi izgatottsággal, Gábriel-indulattal figyelem, mint költőtársaimat, a velem-együtt-indulókat és a megsokasodott fiatalokat. Mikor érik művészetük nemcsak önállóvá, de a kimondásban és megfogalmazásban a lét-értelmezésben és a világ-szerkezet-ismeretben, egyszóval a művészi megvalósulásban törvényszerűvé, az egy-igazság törvényerejű lényegévé, vallomássá, sorssá, megmásíthatatlan végzetté, a szó egyszerű és könyörtelen értelmében. Hogy mikor válik kezükben a ceruza, a toll, a fémtű, az ecset, a kő, az agyag, a drót, a fém, a rongy, az üveg, a festék, a fölhasznált tárgy-halmaz, a szög, a gyertya, az üvegszem, a madárcsont, állatszőr, halpikkely, vagy fémfonál-gubanc, tehát fölsorolhatatlanúl minden, amit az elmondás érdekében fölhasználnak, vagy használni megpróbálnak: vérré, virággá, csillaggá, halállá: önmaguk, képzeletük, önismeretük és világuk megmásíthatatlan lényegévé, törvénnyé. Mert a művészet nemcsak a törvény szűntelen, befejezhetetlen keresése, de a törvény megvalósítása is. Kutatni és meg-nem-nyugodni: ez a föladatunk! S a kutatás és meg-nem-nyugvás, a lázzal-átitatott keresés és mindíg-újraformáló kezdés Kass János szellemi és gyakorlati programja is. Kelet-Európában és nem utolsó-sorban Magyarországon évszázadokat kellett behozni, nemcsak a történelemben, de a képzőművészetben is. Európának ezen a sokat-perzselt és sok-jajjal-belombozott, megtöretett-csontú földrészletén a művészet azzal volt több, vagy kevesebb, hogy mindíg magával-hurcolta, mint vállcsontjára-forrt véres szárnyakat, vagy szíve-köré-nőtt aranyköpenyt, mohos kő-álarcot, vagy buja virág-koronát, álmot, átkot, vagy küldetés-hitet: a megváltó-céltudatot. Mi nem tudtunk még játszani, mert nem értünk még rá játszani. Hiába kérte meg a szörnyeteg-fölbomlás előtt József Attila a játék jogát a jövőtől: nem adatott máig sem meg nekünk a könnyű mámor, a gyermeki tevékenység, a gyermek-buzgólkodás és komolykodás minden-sejtet-betöltő öröme, lényünk szines mélytengeri derengése, a csönd-virágzás, vagy a hajnali fényt-váró boldog madár-kiáltozás. Az elmaradás (ami a föladatvállalás és a csöndből-kiváltódás indulatát lopta szüntelenűl szívünkbe és agyunkba) a képzőművészetben, de elsősorban a grafikában, illusztrációban, könyvművészetben volt talán a legnagyobb. S máig: ebben tettük meg talán a legtöbbet, bátran mondhatom: emelkedtünk Európa és Amerika, a világ legjobbjainak színtjére. S e fölemelkedésnek olyan fiatal mesterek voltak a részesei (hogy ezalkalommal mást ne is említsek, hiszen most csak róla van szó) mint Kass János. Indulása, első föladata, a szárny-toll-szárogatás, a csontszilárdság-próba, a légörvény próba idején, (ami a dogmák tűzketrecébe gyömöszöltetésnek ideje is volt, a kőkalicka-lét ideje, ahol néha azt hittük, fölöslegesen növesztettük színes tollainkat), az első tétova emberformálás és természet-építés idején, mintha Daphnis és Cloé ligetéből, a latin-értelmezésű mitológiák patakjai mellől, az Aranyágutáni latinság szelíd és aranyredő-göngyölgésű tengerei felől lépnének ki ágat, galambot, madarat, gyümölcsöstálat tartó kecses és könnyed és mégis kő-lábszárizmú, gömbölyű-mellű lányai, furulyázó ifjai, a táncos-léptűek, hermetikusak, önmagukba-zártak, szálkásak és világot-nem-ismerők, nem Propertius-bánatúak, és nem is Homéroszi-véres-szakállúak és barbár-fogsorúak. De játékosak és személytelenek, inkább egy stílus képletei, mint a lét ember-szavai. De az egyre-nagyobb feladatvállalások, az egyre-nagyobb ismeretek, a töprengés-vásznaiba-göngyöltség és a könyörtelen idő szorítása meglazították ezt a keatsi görög-váza-merevséget és személytelen ünnepélyességet, s lett grafit-szava, vagy rézkarc-tű-szava, vagy toll-szava esendőbb és így általánosabb, egyszemélyibb és jelentésében keményebb. Kass János, aki (csak költőként mondhatom) a mesterség minden titkát ismeri, megértette, hogy a művészet nem különállás a létben, de megvalósulás a létben, nem cél, de a lényeg, úgy kiválás, hogy azonosulás. S ez a föladataival-azonosulás az önmagával-azonosulás bátorságát hozta magával. Ennek a bátorságnak megrendítően-szép példája vad-tajtékzású, barbár-habzású, féktelen fehér-szőrhömpölygésű, szerelemmel, bikákkal, barbár-fehér szőr-rengetegből, ősisten-szakáll-habzásból kiáradó, szőrkoszorús-szájakból kihömpölygő bibliai átkokkal és parancsokkal, szikrázó kő-szőnyegként kigöngyölgő végzetes ősénekekkel, dárdákkal, bikaherékkel, asszonyöl-erjedéssel és férfiágyék-virágzással, komor fekete zengéssel és megváltást-váró, istent-hívó sikoltozásokkal és őrjöngésekkel zsúfolt Mózes-sorozata Madách Imre újra-fölfedezett nagy művéhez. Ezzel a fekete sírás- és átok-sorozattal jutott el Kass János a törvényszerű beszéd, a sorsszerű művészet vállalásához.