Zöld vihar, sárga szél, temetők^*

Nem tudok beszélni a színekről és a formákról, sőt még arra sem vállalkozom, hogy az alkotás vegyi folyamatairól írjak e rövid bevezetőben, csak egy-két tulajdonságát akarom említeni a képeknek, (amik ugyan még nem teszik a művészetet, mint ahogy az ideghálózat, a tüdő és az agyvelő sem az ember önmagában, de annak elsőrendű alap-része), amiket örömmel fedeztem föl Szántó Piroska munkáiban.

Szántó Piroska megérezte, hogy a létezés legfontosabb gondolata a természet, amely legyőzhető és formálható, és mégis legyőzhetetlen; amelynek fölismerhető és összefüggéseiben magyarázható törvényein túl van valami komor, vad, életigenlő, hódító jelentése, a formai, felületi látványon túl az eredet sugárzó belsőlátványa, ha úgy tetszik: remegése. Nála ez a megérzés szelíd, emberi növények és ember-művelte tájak, az embert-kísérő elfajúlt és átnemesített természet ábrázolásában jelentkezik: pusztuló, vagy fölvirágzó, sárga szélben átszűrt, holdas árnyaktól megrettent, vagy buja, beteges lázzal fölvirúlt kertekben, termőföld-részletekben, esőben táncoló kukoricás zöldarany mámorában, elvadúlt kertekben és napraforgó-kórók aszott csontváz-diadalában, mátrai vagy badacsonyi tájak geometriává egyszerűsödött, megművelt látványában, vagy éppen agg, őskígyószerű, görcsösen-dudorodó sivár fekete venyigékben. Ez az embert-környező természet nála nem pompázatos, de ideges, szorongásos és szomorú; – mégis, ha a gyerekkor tódúl föl rajzaiban, az öröm irányítja formáló kezét: mert csak az öröm tudja (és mennyi öröm-emlék!) oly szorgalommal, kifogyhatatlan szeretettel, közöny-ellenes búzgósággal megépíteni a nagy-erű kórólevelet, a vidor-pofájú szöcskét, a kegyetlen és mégis oly nevetséges imádkozó sáskát, a varangyokat, rovarokat, merengő virág- és fű-szárakat, láng-fejeket és szerelem-asztalokat: egyszóval a gyerekkori rét apró micsodáit és harmatos dúcait, amelyek valaha, akkor, egy-szinten voltak a szemünkkel, egy-szinten voltak gyermeki-szívünkben a megismeréssel, testvéreink voltak és barátaink. És itt utalnék Szántó Piroska művészetének egy másik tulajdonságára: a humorra, amely ugyan nem derengi át egész munkásságát, inkább munkásságának egy szakaszát, de amely kétségtelenűl jelen van ezekben a természeti apróságokban, kicsíny létezőkben; illetve a szemléletben; hiszen oly komikus a mi rettentő és haragos századunkban ez a lét-alji világ, a fölismerés és a pusztulás idején ez a mégis-örökre-győztes, zöld, gondolat-nélküli erőszak, mert kifogyhatatlan, oly komikus és oly emberi (igen!) a temetőbogár, aki farsangi álarchoz, vagy húsát, haját, szemgolyóit-levedlett koponyához hasonlít, vagy a béka, amelynek önteltségére és nedves butaságára tudnék, de nem hozok emberi hasonlatot. Ez, a humor alkalmat ad a meghökkenésre, de az ember-ábrázolásában rejlő humor már közvetlenebb és szomorúbb. Portréi, arcképei sokkal ritkábbak, mint más-anyagú képei, mégis, fontos szigetek ezek, mert irányt adnak, eligazító-állomások, mint elhagyott tájon kis posta- és telefon-központok, jelzést adnak az ember világa felé, az ember felé, aki e világ fölött él, szenved, örűl, bajlódik, boldogtalan-boldogan.

És utoljára hadd szóljak egy harmadik tulajdonságról (nem szólván sok másról, hisz ez sem célom, sem föladatom), hogy mennyire magyar (erőszakos népi jellegzetességek nélkül is) ez a Szántó Piroska-ábrázolta növényi-emberi valóság. Magyar, mert a mi gyermekkorunk, múltunk és jelenünk ez, tájban, növényben, emberben; s a dolgok egymásra-épűlt halmazán is van valami másutt-meg-nem-jeleníthető, másutt-és-másképp-el-nem-mondható, valami rejtelmes, sívár és mégis oly életünkben-nélkülözhetetlen sugárzás: csakis a tájban vagyunk azok, akiknek lennünk kell maradéktalanúl: fajtánkkal, történelmünkkel, jelenünkkel és jövőnkkel-egyek, azonosak a szétporlásban és küldetésben. Magyar táj, magyar ecsettel írta egy verse fölé századunk egyik legszebb és legnagyobb költője: Juhász Gyula. Igen: magyar tájat láttok itt magyar ecsettel vonva, kedves barátaim, egy művész eszmélkedését, akit nem szükséges iskolák, vagy irányzatok rendszerébe sorolni, mert olyan amilyen, önmagában: ha szabálytalan, akkor nem szabálytalanabb, mint ez a világ, ha fölsejlik a hagyomány: akkor ez csak ragaszkodás; mert beszélni akar: és ez mégiscsak a legfontosabb.