Tóth Endre hamvainál^*

Elment egy ember, akit szerettünk. Gyorsan, váratlanúl és rejtélyesen. Nem élt sokáig a halál fénykörével körülöttünk, a pusztulás színes holdudvarával feje körűl, mint egy országúti eperfa, amit a hátulról közeledő jármű reflektora megkoronáz hideg fény-kévéivel, s a fa ott áll fekete magányában. Haláltól-bevilágított élő alakját nem ámúltuk vacogva. Váratlanúl, zuhanás-szerűen merűlt a halálba, húllt gyűrt, a hústól-ellotyogó-bőrű, ősgyíkcsonttaréjú, hörgő elemébe, az önmagában-gomolygó, zöld-bélrendszerű tengerbe, a fortyogó-pöfögő, mérhetetlen nagy amőbába, mint a repülőgép, amelynek szárnyán, tornyain és törzsén sisteregve folyik el a tűz és pusztít a robbanás. Vagy a mi szemünk volt homályos, az önzés kérgesedő szarujával benőtt? Vagy mi raktuk egyre-riadtabb szemgolyónk elé az ostoba játékosság és a kegyetlen tapintatosság rózsaszínű üvegét, hogy ne lássuk, amit ő pontosan tudott és viselt szigorúan és okosan. Most már nincs akitől búcsúzzunk, s akinek zárt arcából olvassuk ki a megfejthetetlenség igéit, s akinek halállal-teleírt arcából olvassuk ki az elmúlás fehér énekeit: a marék hamu, amit ez a hideg urna őríz, s elföd e bánatos, angyal-mosolygású érc-lap, az már az embertelen végső egyszerűség, oly terméketlen és magányos, hogyha van isten és lesz föltámadás, az isten tüzes könnyeivel kell összegyúrja, mint Jézus nyálával Izrael porát, hogy megerjedjen, legyen újra a növekedés és virulás anyaga, legyen újra a hússá-váló föld, amely virágzó buzgalmában csontot növeszt, ereket és belső részeket, testet, amely a vér hínár-kötegeivel átszőtt és ember lesz és szó és áhítat. Az ember, aki elment, nemcsak a térben foszlott el előttünk, fölszívta a halál, mint a köd-kastélyt Arany János versében a reggel, s roskadt egy kupac ember-porrá, hogy elférne egy illatos, jövővel-teleírt kisgyerek-tenyérben, de időben is hátrál az emlékezet Tündérországa felé, áttörve a múlt élő tüskebozótját, s átgázolva a jövőidő ezer falánk amőbaszáj-begyűrődésű mocsarán, a tér ismert és ismeretlen formáit akadálytalanúl bejárva, az anyagot átütve, mint az elemi részecskék, nem megszűnve, de önmagát antilétezőként folytatva, átalakulva, mert nemcsak az anyag nem vész el, de átalakúlva él tovább, önmagát szétsugározva, új formában örök – de az ember halál-alakja, az emlék-ember is örökös életet kap a látszólagos pusztulásban. Fölidézhetném elfoszlott alakját, szavaimmal fölrajzolhatnám a levegő áttetsző falára tegnapi lényét, ember-képét: laza-gyűrődésű, apró májfoltokkal, kis szemölcsökkel csillagzott arcát, amely tűnődésre és elmélyülésre bíztatott, önmagunkat kérdőjelezte meg, mint távoli galaktikák: fénycsomós és fényesség-csalánzós, foszforszakállas csillagvilágsziget-medúzák fényképei. Kissé rekedtes lágy hangját, amelynek meleg árnyéka, mint a világtérben az üstökös uszálya, hosszan végig-húzódott napjainkon és érzékeinken, s pamut-foszlányai még most is ott lebegnek deres szívünk redői és gyökeres bőre fölött, s égetnek beleragadva, mint véres vattaszál a sebbe. Fölidézhetném egyetlen kórházi látogatásom szelíd és emberformáló délutánját, nem is sokkal a halála előtt, a verejték-gyöngyház-álarcú arc okos mosolyát, elvékonyodott karját, amelynek emlékét halálig őrzi vállam, ahogy a kórház folyosóján, mint járni-tanuló-gyermek jött velem: az életvágy szívós indája volt az, vagy súlyos tollakkal és buja pihékkel elnehezülő angyalszárny, amelynek láthatatlan toll-lombozata betakar. Melegét most is érzem, s hallom a toll-vitorlák könnyed moccanásait és borzolódásait; s ha bal vállam fölé nézek a levegőbe, ott látom függni arcát a némaságon, a gyötrelem és a fegyelem húllni-kész, érett levelét. De az ember-angyalt megette a dühöngő anyag szemérmetlen erjedése, és a testet falánk izgatottsággal megette a tűz. Az ember-anyag nem bírt a halál-anyaggal: a kezdetté omlott a legyőzetésben. Mit tudok róla? Nem ismertem gyermekkorának történetét és ifjúkorát, életének tavasz-virágzású, vagy sivatag-árva, vagy jégszilánktól-zimankós tájait, sőt férfikorának utolsó, a szorongás köd-rongyaival begöngyölt szigetét is csak úgy, mint fölötte lassan köröző madár, mely néha leszáll a magány deres szírtjeire, de aztán föllebben újra, s csak fehér-csóvájú kiáltozásait, vagy vérgyökeres, szarú-szalmaszálú tollát hullatja a sziklák és ködök közé. S most már csak az elsűllyedt sziget örvény-nyomába ejtheti szikrázó búcsúszavait. De azt tudom: a kevesek közűl való volt. Azok közűl való: akik értik, élik és szenvedik a haza, s a világ kapcsolatát, akik tudják, mit érünk önmagunkban és hogy hatalmas hiányaink nemcsak a szenvedés, de a romlás forrásai is. Vágyott a mindíg-többre és bíztatott a mindíg-többre, lemondva önmagáról, szétsugározta önmagát, mint amikor a laza kozmikus ködanyag csillagcsomóvá zsugorodva össze szétlöki fényét, mert ez az ő megvalósulása: elmúlás az átváltozásban. A megértésre-törekvők közé tartozott, az olvasók és merengők közé, akiknek szava mint háborús éjszakán a gyertyaláng, leolvasztja önmagába-fagyott arcunkról a dér-borostát. Jó volt együtt ülni vele és okos, szelíd szeméből kiolvasni a szép bíztatást: legyen szavad még pontosabb, még izzóbb és izgatottabb, bízz magadban! Ember volt, aki lényével arra tanított, hogy sose hajtsuk meg a szabadság lobogóit az elmúlás előtt. De nehéz szavakkal hímezzük az élet fény-szövetű zászlajára a szabadság felejthetetlen szavait. Nem a testnek: a homloknak és a szívnek, ami nincs már, s aminek maradéka, mint egy marék hókristály új-megvalósulásban emlékszik régi életére, de ennek az embernek mondom, aki rejtelmesen és örökké itt kering emberi világegyetemünkben, mint kozmikus mikrótestek a világ-végtelenségben, átütve az anyagot, megbontva a régit, és új-részecskét teremtve az összeütközés-robbanással, aki itt kering robbanva és sugározva szívünk és emlékezetünk anyagában, ennek a titokzatosságnak mondom: nincs szebb, mint az élet és halál. Mint ez a konok és végtelen folytonosság. Ne higgyünk könnyeinknek!