Ének egy emberről^*

Tompa Kálmán: orvos. A legjobbak közűl való. Hippokratesz egyenes szellemi utóda. Bölcs ember és mámorral-betetőzött ember. Ember, aki tobzódik a segítés mámorában, mint a befejezhetetlen szerelemben a természet. A nagy Szolgáló ő, a megállíthatatlan gyógyító Futkosás, a fékezhetetlen-izgatottságú Reménykedés, a műszernél-finomabb-érzékenységű Fül, a mámoros Hallgatódzás, aki a szív mohos és meszes üregeinek kemény és puha, surrogó és hideg, görcsös és szortyogó zörejei mögött létünk jeges barlang-zúgását is meghallja, a szív-mögötti fájdalom-csobogást, életünk, hétköznapjaink és gyötrődéseink érfalának fullasztó vérrögeit, a magányosság, szegénység, félelem és elbúvás ijesztő mészlerakódásait sokat-használt és nem-kímélt ereinkben. Teremtésben-elapadt éveink vad lüktetésének tudott csillapodást adni, vagy megfáradt élethitünk csökkent szívdobogásának adni buzdító örömet, termés-lázra gerjesztő erőt, képzeletünknek kék lobogást, hétköznapjainknak mámort, ünnepeinknek nyúgalmat. Hadd dicsérjem Őt és hadd szeressem. Mindnyájan tartozunk neki valamivel. Ha mással nem: szép szóval és szeretettel. Ha mással nem: ünnepi hallgatással. Ha mással nem: szervezetünk bizalmával. Ha mással nem: mámoros mesével. De most gyűjteményéről kellene beszélni, nem róla. Nem az orvosról és nem az emberről. De a szenvedélyes Megkívánóról, az Áhítóról és Csodálkozni-tudóról, a Csodában-hívőről, az Elámúlni-tudóról, az aranyfüst-finomságot és merengéshártyát Megérzőről, a Magányosról és Hallgatóról, aki életét betapétázta műveinkkel, mint a világmegváltásra-készülő kamaszok a tóparti bodza és fűzfasátrat, mint a szerelemre-éhes lugasépítő-madarak sátrukat virággal, szines kaviccsal, csigahéjjal, pántlikákkal: halhatatlan csillogással és a világegyetem foszfor-foszlányaival. Aki a tegnap és a ma teremtő-kezű és búrjánzóképzeletű, formáló-akaratú és szivárvány-álmú embereinek műveiből épített magának fáradhatatlansága és hite fölé tetőt: világomlástól, csillag-zuhogástól védőt, vászonfalat, a létet-meghalló dobhártyát, amit nem repesztenek szét az ítélet vérömléses trombitahangjai. Nem is említettem volna őt, de gyűjteményéről beszélve, nem lehetett hallgatni róla. Alig van ember, akinél a munka és a művészet, ember-lét és a művészi teremtettség egymást-nélkülözhetetlenebb kapcsolatban lenne, mint Tompa Kálmánnál. Kapcsolatuk: maga az élet, mint az oxigén és a tüdőcserjék eleven, örökös kapcsolata. Biológiai létünkben, legalábbis a miénkben, egyik sem nélkülözheti a másikat. Elsorvad az egyik, ha nem táplálja a másik, emberileg öncélúvá válik az egyik, ha nem issza be bíbor buborék-bokraiba a másik. Egyik a másik nélkűl: kék fulladás és halál, erjedő enyészet, habzó bomlás, a lefosztott csontok fehér szegénysége. Kívánhat-e művész többet, hogy műveit így szeressék? Hogy úgy vigyázzák és rajongják, mint Tompa Kálmán? Én 1958-ban ismerkedtem meg vele. Akkor lettem betege. Hallottam már sokat róla: mámorba-burkolt gyógyító-szenvedélyéről, injekcióstűi robbanékonyságáról, tomboló élet-akaratáról. De mindíg visszafogott köd-kezeivel a szorongás, fehér pamutköteleivel megkötötte induló lábaimat a nemtudom-mi. Gyötrött és nehéz évem volt az, szélzuhogásos és fekete, émelygéses és verejtékes. S egyszercsak rosszúl-lettem a postán, ájulás kísértett és vélt halál, testemen áradva-ömlő veríték, mint az esőcsatorna buborék-pávafarka a viharban. Minden homályt jelzett és megsemmisülést. Elvánszorogtam hozzá, a Kékgolyó utcába. És a megnyugvásba kerűltem és a csodába. A lakás: zöld és bíbor-homályú, a lefüggönyzött csöndben arany-alkonyi derengés. Füst-növények zöld hínár-lebenyei a bizánci-magányú levegőben, piros páfrányligetek csöndből és fájdalomból. Itt-ott a homályon lila és arany csíkozás, mint némely bogarak pórusos szárnyfedő-kitinpáncélján, mint a gótikus katedrálisok száraz, fekete áhítatán. S a bénaság ezüst-eres páncélján elszórva vérpettyek, mint bogarak kristálynarancshéj-fedőszárnyain. S a lakás: az előtér, a mellékhelyiségek, szobák, a rendelő, mintha egy festő-isten ős-szívürege lenne, vagy egy virágzó korall-barlang állati pompája, vagy egy ősfestő belűlről-látott agysejt-rózsa-virulása: padlótól a mennyezetig zsúfolásig rakva festménnyel, szinte bepikkelyezve a teremtés szivárvány-pikkelyeivel, mint az ősangyalok torka. S a mennyezet is képekkel beterítve, mint a lentiek más-tükörképei, s az oszlopok körűl, mint szines palást a középkori királyokon. Fölszikrázó csöndek, arany-villogások, barna homály és aranygomolygás, glóriák aranylegyező-koszorúi, mint egy pravoszláv templom arannyal és színekkel-búrjánzó hajója, amelyben, ha állsz, mintha egy arany-szájban állnál, aranyfogak alatt, aranyfogak között, szinte átvilágítva magad is arannyal az arany szájpadlás zománc és hártya-arany barlangredőitől, amin megtörik a múmifikált, fekete-arcú, pókhálós-szakállú, karvaly-körmű, viasz és mirtuszkoszorús szentek üvegkoporsójára, Szűzmária aranykezére, Krisztus zománc-mozaik-palástjára, bizánci ősök le-nem-vágott körömként vastagon-begöndörödött aranyforgács-szakállára tüskésen-ragasztott cingár gyertyák fénye, mint az ütéstől az üvegpálca, s elporlik fehéren, mint az égitesteké a hüllők vizenyős bőrén. Miféle akváriumba kerűltem én? Micsoda gyönyörű tenyészet-világba? Milyen látomás-barlangba? Úgy űltem ott réműlt magányomba húzódva, mint a kísérleti állat, rágcsálóemlős a zöld-húsú, cizellált növény-tekervényes akvárium fenekén. De a szorongás szilikon-kaucsuk-hártyája, amely körűlburkolta lényemet, s elválasztott a látomás-akvárium fullasztó vizétől, áteresztve az akvárium-vízből kiválasztott oxigént, a vízből-kiszűrt életet, a szilikonhártya-kopoltyú megmentett a fulladástól, mint a kísérleti hörcsögöt a műanyagfólia, a szilikon-szűrőhártya, amely úgy működik, mint a halak kopoltyúja. Testemen a szorongás szűrőhártya-kopoltyújával, amely elvégzi a szorongás-hártyába burkolt lényem gázcsere-funkcióját, ültem e zöldarany-derengés mélyén, s néztem a körülöttem-lebegő lényeket, vibráló tekinteteket, merev ragyogásokat. Nem az előretolt-szájú, rózsaszín hús-viasz ajkú halakat, a piros állatviasz napfolt-pettyes-fátylú halakat, s a cigányhalakat, amelyek alsó ajka mereven és kereken előrenyúlik, félbevágott véreres viaszbuborékként, mint egyes óceániai törzsek lakóinak megnyúlt alsó-ajka, az alsó íny és az ajakbelső közé helyezett fakorongtól, nem is a zöld porcogó-üveg-szájú bölcsőszájúakat: de a különös akvárium merengő lényeit, áhítat-világát és rebbenéstelen mély-világi geometriáját. És körüllebegtek, mint különös, a magány átlátszó celofán-zsákjába varrt űrutazót a szivárvány-színű angyalok, a legszebb képzelet-lények, az isten-közvetítők, megszámlálhatatlan, nyüzsgő sokaságban a feketearany derengés határtalan-tekintetű létezői, szikrázó virágoskertjei, rozsdába-foszló, bűzös avarba málló katonahullái, szerelmes koponyái, medve-gyapjas csavargói, muslica-zizegésű csendéletei, nehéz-izmú, buzogány-farú lovai, világító pusztái, foszfor-belsejű asszonyai, áttetsző belsejű extázisai, nagyítólencse-metszésű alkonyai, titok-homályú, bánat-mohás erdői, amelyek, mint a romantikus költők versei jajjal-átitatottak, őrjöngéssel, rózsaszőr-mohos meztelenséggel, gomolygó zöld zúgással és szerelemmel. Felémúszott sötét őrület-ragyogással Czigány Dezső, a lázzal-világító keskeny Gadányi Jenő, Barcsay Jenő barna borongása, az elfoszló-könnyű Gulácsy Lajos, mint tétova gyermek-Apolló: a pirosruhás Ferenczy Béni, Vass Elemér vasvirág-magánya, a csupa-hús, csupa darabos szín-izom, csupa vaskos-ragyogású Illyés Gyula-fej, s Kondor Béla huzal-gubancos, világűrbe-szétlegyezett-szárnyú gép-angyala, az árvaságra-karcolt ember-gép-szörnyetege. S azóta, hogy láthatatlan barátság fűz hozzá, hisz zűrzavaros és futkosó hétköznapjainkban, rohanásunkban és lihegő elernyedésünkben, leroskadásunkban és akaratos föltápászkodásunkban idő alig van a találkozásra, azóta megszoktam már Tompa Kálmán élet-akváriuma gyógyító-arany csöndjét, nehéz templomi tömjén-lebegését, s tudom, így vannak vele mindannyian, a költők, barátok, művészek, erőre-áhítozók és gyógyulásra-várók. Ez az ember, aki a legszebb emberi szolgálat mámoros szolgájaként él s dolgozik ma is, immár életének hetedik évtizedében, aki fölfogta, megértette, vállalta a küldetést, fölfogta a súgást, amit a teremtés pillanatában a sors suttogott, boldog lehet, mert életében mást sem tett, csak amit érdemes és amit kell: gyógyított, feledve önmagát, s túlhabzó-gyönyörűséggel szerette a művészetet. Teremtő-erejét embertársaira áldozta, s viharos kedélyét, démoni gyűjtő-szenvedélyét a művészeteknek. Virágzó képzelete és lüktető, eleven gyémántcsepp-koszorúként ragyogó szeretet-koronája magához-ragadott minden szépet, és izgatóan-emberit, mint a merengő húsevő-virágok a zengő, aranycsíkos, fekete-pettyes, vastag hímpor-mohos-szárnyú, totemábra-rajzú, arany-moha-függöny-szárnylevelű létezőket, s fölemésztve őket, lett önmagává, virágzó rajongássá a teremtett világ: azonosúlva mindíg a művel, önmagát-építve mindíg a művészetekkel. Van-e boldogabb sors ennél, s van-e boldogtalanabb vállalkozás? „A segítés mámora volt az életem”, mondotta nekem egyszer egy szív- és vérnyomás-vizsgálat után. Szebbet aligha mondhat ember élete értelméről. Gyűjteményeinek is ez a forrása. Nem a pénz, mint annyi más okos, a művészetet szerető és gazdag emberé. Tompa Kálmán boldog lehet, hogy szükségünk van rá, hogy használjuk gyógyító-indulatát és szenvedélyes okosságát. S mi boldogok lehetünk, hogy szüksége van ránk, mert nemcsak a műnek, de a művésznek is a legfontosabb, hogy akarják, hívják, várják, értsék és szeressék.