Sebesült harcos angyal^*

Azon a végzetes őszi napon, amikor a tékozló isten megérintette ujjahegyével az életedet, a mi szívünk is rettenetesen megsebződött a bárdolatlan ujj lánghegyétől, a mi valónkon is végigsöpört tűz-lehelete a Kiválasztónak, mint egy megbőszült égitest-cet izzó fark-uszonycsapása, a mi virágzó tudatunkat is elborította kifejezhetetlen láng-beszéde, mint a vihar mítikus kínokban vergődő feketebodros vízkénkő-elektromosság-vér-és-jégszárnyai a falvakat, a lét e kis remény-szigeteit, a kerteket, a csönd virágzó növény-ámulatait, vagy a városok verejtékből és vágyból rakott emberi vallomásait, és mi is ott kopárodtunk megperzselt énekünkkel, szívünk kicibált gyökereivel, csonkán, fekete virágpernyék takarójában körülötted, s hittük talán, hogy a föld nem terem többé, ág nem ad gyümölcsöt, kert nem játszik növénycsillagokkal, mint a gyermek, s buján elgazosodnak eszméletünk bedőlt tornyai a sivatag időben. Hiába is folytatnám hasonlatokkal, a számomra pillanatnyilag egyetlen lehetséges kifejezési formával, nem tudom kikerülni elfogódott és kölyök-alázattal telt, de világteremtő indulatból táplálkozó vallomásomat, hogy mi kölykök, rakéta-szívűek, pacsirta-torkúak, angyalokkal-féktelenkedők, kevélyek és dacosak voltunk a gyöngébbek, esettebbek, a megtörtebbek és fáradtabbak ezekben az esztendőkben. Te legyőztél bennünket, fölénk-magasodtál halhatatlan hiteddel és hallatlan erőddel! De nincs szebb, vigasztalóbb és emberibb az ilyen legyőzetésnél. Te megtanítottál arra, hogy az, amit Sorsnak nevezünk, nem más, mint emberi gyöngeség, mert szembeszálltál a Sorssal, sebesült, harcos Angyal, az elkövűlt jobb helyett balkézzel sújtottad fekete átokkal beírt homlokához a kardot, s az elfordította vérző, gőgös fejét. Te megváltoztattad a természetet, nemcsak azért, mert a művészet mindíg a természet megváltoztatása, hanem azért, mert akkor kényszerítetted teremni őt, amikor az éjszakát, havat és jeget várt; te megtanítottál arra, hogy a művészi teremtés folytonosságát a dühödt isten sem szakíthatja meg, ha olyan művész nem akarja, mint te, kedves Barátom, Fereneczy Béni! Te megtanítottál arra, hogy kötelességünk a Folytatás, a Vallomás folytatása, mert csak az emberi vallomás ad érvényt a világegyetem szükségszerűségének, mert az élet, még a legmagasabb szervezettségű élet is önmagában embertelen, s csak a művészettel válik emberivé. Mert a mi emberi végzetünk a Ragyogás, a Fogalmazás, de a mi egyetlen emberi szépségünk is a Ragyogás és a Fogalmazás. Nagy műved, amely nem hullt az öröklétbe azon a tört-szárnyú őszi napon, hanem új alakot öltve folytatódott és újra-teremtődött, hiszen nemcsak önmagadat mondtad el az utóbbi esztendőkben te Szenvedő és Szenvedélyes ember, de a világot is, mítoszi homályból nyúlva ki ceruzáddal, megteremtve az Erő, a Teremtés, a Jóság és a Szenvedés új mítoszát, kimondva a kimondhatatlant, és vérző, szines, virágzó hárfával, a gyötrött és suta szárny-dadogások után nagy fehér szárnysuhogással emelkedtél föl az új-kifejezés, a Teljesűlő-beszéd szótlan ormaira, – mondom nagy műved, amelyet a megszokás harmónikusnak hajlandó nevezni, nem a józan harmónikusság szobor-igenlése, és elmondása, de örök monumentuma a magasabb értelmi rend szükségességének, az igazság egyáltalán-nem-harmónikus keménységének és nagyonis szenvedélyes felelet és iránymutatás az emberiségnek. Monumentálisan emberi a te művészeted drága Béni, s a kecses, vagy vaskos, szikár, vagy önmagukba-súlyosodó alakok, vagy fejek mindegyikén átsüt, mindegyiket átvilágítja az az emberi csillagtűz, amely több mint az űr vígasztalan fénylüktetése, vagy sokszor magához-emelő fényvígasza.